Advent harmadik vasárnapja

 

Tóth Eszter

 Karácsonyi fókamentés

Ausztrália

A déli féltekén karácsonykor nem a hó, a jég és a hideg a jellemző, hisz ott akkor tombol a legnagyobb nyári forróság. Ez azonban nem akadályozza meg a helyieket az ünneplésben. Ausztráliában a családok közös grillezéssel ünneplik a karácsonyt, valamint gyakran töltik az ünnepet a tengerparton. Jól hangzik?

 

 

A dudálás csak nem akart szűnni. Úgy döntöttem, meg sem próbálom visszafojtani drámai sóhajomat, amit annyit gyakoroltam a színjátszó órán. Naggyon ünnepi. Nincs is annál szebb karácsony, mint ülni a Melbourne-ből kifelé tartó dugóban egy rakat másik idiótával. Csak mert nekünk minden évben a várostól nyolc kilométerre lévő Elwood strandon kell töltenünk a karácsonyt. Más program elképzelhetetlen. És természetesen Williamsék is ott lesznek. Persze. Mert anya és a gyerekkori legjobb barátnője, Elza egyetlen évig sem képesek nélkülözni egymás társaságát. Elzával egyébként nincs semmi baj. Isteni grillezett rákot tud készíteni, a felesége Judy pedig szörfoktató, ami önmagában is menő. Nekem David Williamssel van bajom. A szörfös ördög. Újabb drámai sóhaj.

– Ne is próbálkozz, nem hatsz meg – szólalt meg anya a volán mögül. A szokásos rénszarvasokkal díszített strandruhája volt rajta, a hátsó ülésen pedig ott illatozott az áfonyaszósz és a pulykahúsos szendvics. Mint minden évben. A szörfös ördög persze nem fog enni belőle, mert vegetáriánus. Drámai sóhaj.

– Sarah!

– Miért nem maradhatnánk csak egyszer otthon?

– Inkább ülnél a négyfal között öreganyáddal, mint hogy lent lógj az ország legszebb strandján?

– Egy szigeten élünk, anya! Mindenhol strandok vannak!

Anya felkuncogott, amire önkéntelenül is mosolyra görbült szám.

A kocsisor meglódult, és hamarosan felbukkant az égszínkék csík, amelyet néhol megtörtek a hullámok habjai. Az áruló, vízimádó szívem meglódult. Annyira klisés dolog szeretni az óceánt, különösen itt Ausztráliában, de amint megérzem a sós illatot, hallom a hullámok zúgását úgy érzem, hogy otthon vagyok. Ilyenkor apát is közelebb érzem magamhoz. Még ma is emlékszem, ahogy ott állt a nedves homokon és nézte, ahogy a nap elveszik a horizonton.

– Ez a látvány csakis a miénk – mindig ezt mondta. Hiányzik.

A strand parkolója persze dugig volt, mire odaértünk, de anya profin befarolt két hatalmas jármű közé. Minden fontos dolgot kipakoltunk – értsd a kaját – és elindultunk a többi családdal, akik itt a festői Elwood strandon szándékoztak tölteni karácsony napját. A látvány régi ismerősként tárult elém. Az emberek kisebb-nagyobb csoportokban napernyők alatt és törölközőkön pihentek. A férfiak mikulásfejes fürdőnadrágot, a nők legtöbbje piros vagy zöld fürdőruhát viselt. Az egyik társaság ezerrel bőgette a Twelve days of Christmas legújabb verzióját. A sós levegővel elkeveredett a grillezett és sült ételek illatának kavalkádja.

Elzáék közel a vízhez telepedtek le és már nagyban ment a koccintgatás. Az ételes dobozokban már ott sorakoztak az ínycsiklandozó grillezett rákok. Már a látványukra hangosan megkordult a gyomrom. Ebben az évben Judy szülei is eljöttek. Mindketten rénszarvas agancsos hajpántot viseltek és láthatóan remekül érezték magukat.

– Tina! Sarah! Végre megjöttetek! – sietett elénk Elza. – Boldog karácsonyt!

– Boldog karácsonyt!

– Sarah, már nagyon vártunk. Megtennéd, hogy előkeríted Davidet? Egy órája elment és már nem bánnám, ha a családjával is lenne.

Elza olyan könyörgően nézett rám, hogy képtelen voltam nemet mondani.

– Rendben. Megkeresem.

Drámai sóhaj. Tipikus.

***

A szörfös ördög természetesen nem méltóztatott ott lenni a többi szörfös pojáca társaságában.

– David Williams? Itt volt, de aztán nyomogatott valamit a telóján és elment – szolgáltatott információt az egyik bronzbarna példány, akit megkérdeztem. – Arra ment – intett a part egyik néptelenebb része felé.

– Kösz! – biccentettem és elindultam a mutatott irányba.

– Hé, nem te vagy annak a híres szörfösnek a lánya? Aki kitörte a…

– Nem én vagyok!

Megszaporáztam a lépteimet. Sóhaj. Sóhaj. Drámai sóhaj. Így már jobb.

Ahogy távolodtam az ünneplő tömegtől és zsivajtól a hullámok morajlása fokozatosan visszanyerte az uralmat. Engedtem magamnak pár percet, hogy gyönyörködjek a végtelen kékségben. Egy nagyobb hullám beborította a bokám vonaláig, ösztönösen feljebb húztam a piros strandruhámat. Az óceán hűvöse simogatta a bőrömet. Kék és kék mindenütt. A távolban feltűnt egy szörfös rikító piros deszkán. Elfordítottam a fejem. Persze, hogy mindent elrontanak.

Fogalmam sincs mennyi ideje kutyagoltam, de Davidnek a nyomát sem láttam. Már épp készültem visszafordulni, amikor különös hangok ütötték meg a fülemet. Mintha valaki visított volna. Aztán egy káromkodás.

– Maradj már nyugton, te átkozott dög. Segíteni szeretnék!

A következő pillanatban a közeli sziklák mögül feltűnt egy ismerős szőke, csapzott fej. David Williams ugyanolyan bosszantóan nézett ki, mint mindig. Szörfruhája a derekáig lehúzva, a felsőteste bosszantóan izmos és napbarnított. Bár mintha most sápadtabb lenne, mint tavaly. Úgy botorkált elő a szikla mögül mintha totál elázott volna. Az égre emeltem a szemem.

– Már piálsz is, Williams? Azt hittem versenyidőszakban az tiltva van.

– Kapd el!

Nem tudom mi lepett meg jobban. A pánikszerű kiáltása vagy a szikla mögül kivágtató medvefóka. Döbbenten meredtem az esetlen kis lényre, aki úszólábain sietve igyekezett a tenger felé. Láttam már korábban medvefókát és a méretéből ítélve ez még nem érte el az ivarérett kort. Szürkésbarna színe pedig egyértelműen jelezte, hogy nősténnyel van dolgunk. A bukdácsoló állat mindent megtett, hogy meglógjon, David azonban résen volt és rávetette magát. A fóka azonban erősebb volt, mint azt a méretéből kinéztem volna, mert a nagy darab fiú alig bírta lent tartani.

– Mégis mit művelsz?!

– Ne tátsd már a szád, hanem segíts! Műanyag háló szorult a nyakára.

Most, hogy közelebbről szemügyre tudtam venni láttam, hogy David igazat mondott. A fóka puha bundájába és bőrébe már egész mélyen belevájt egy hajdani műanyag háló. Valószínűleg beletekeredett és csak így tudta kiszabadítani magát. Ki tudja már mióta járkálhatott így? Biztos nagyon fájt neki.

– Mit csináljak? – kérdeztem. David egyre jobban szuszogott, de a fókának egyelőre nem sikerült meglógnia.

– Zsebemben van egy bicska. Azzal el tudod vágni a hálót.

– Én? De mi lesz, ha megvágom szegényt?

– Ha nem próbáljuk meg előbb utóbb meghal.

Tudtam, hogy igaza van. Csak bele kellett néznem az állat rémült, és hatalmas barna szemeibe, hogy cselekvésre szánjam el magam. A bicska ismerősen pattant ki a kezemben, hisz számtalanszor gyűjtöttünk apával kagylót a parton, és bontottuk fel őket a főzés után. A kezem reszketve közeledett az állat ficánkoló nyakához.

– Nem merem…

– Sarah, ne töketlenkedj már!

– Akkor fogd erősebben! – azt már nem akartam hozzátenni, hogy itt neki van egyedül töke.

A fókát persze mindez nem érdekelte. Újult erővel próbált kiszabadulni. A szemében rémület és elszántság tükröződött. Ekkor ugrott be egy ötlet.

– Tartsd még egy kicsit!

– Mi a…

De nem figyeltem rá. Gyorsan lehúztam a strandruhámat és a fóka fejére borítottam. Az állat azonnal ledermedt.

– Fogd a fejénél! – utasítottam Davidet, aki meglepő módon hallgatott rám.

– Azta! Lenyűgöző!

Némi büszkeséggel közelítettem ismét a hálóhoz és némi ügyetlenkedéssel, de először szálanként, majd teljesen sikerült elvágni. Óvatosan fejtettem le a bőrről. A műanyag már sok helyen belemart a fóka bőrébe és véres csíkot hagyott maga után. A fóka többször összerezzent és nyüszített, de viszonylag már nyugton tűrte a procedúrát.

– Kész! – kiáltottam, mikor az utolsó szálat és lefejtettem. David bólintott, majd leemelte a ruhámat az állat szeméről. A kis fókának több se kellett. Amint megérezte a szabadságot, kilőtt a víz felé és pár perc múlva a szürke test el is tűnt a habokban.

Lihegve, kezemben a bicskával figyelte még percekig azt a helyet, ahol eltűnt. A számos cikkre és tiktok videóra gondoltam, ahol hasonló eseteket mutattak be. Hogy mi, emberek milyen felelőtlenül bánunk a minket körülvevő környezettel és sok ártatlan lény mennyi kárát látja ennek. Kellemesen melengette a lelkemet, hogy én is tudtam tenni valami hasonló jó dolgot.

– Legalább neki már nem lesz baja – hallottam David mély basszusát magam mellett. Odakaptam a fejem és meglepődve láttam, hogy ott áll mellettem és ugyanúgy a hullámokon nyugtatja a tekintetét, mint én.

– Hogy találtál rá? – kérdeztem. David felmutatta a mobilját.

– Regisztráltam egy alkalmazásra, ahol jelezni lehet, ha valami gáz van a partok mentén. Nem feleltétlen bajba jutott állatot, hanem a szemetelést meg minden ilyesmit is.

– És te szoktál…

– Ha időm engedi.

Meglepett, mert tavaly, meg az azelőtti években folyton csak a szörfös haverjaival lógott. Itta az energiaitalokat és nem törődött semmivel. Mindig apa szedte fel utánuk a szemetet, amiért csak még jobban haragudtam rájuk.

– Nem gondoltam, hogy a szörfdeszkán látni, ami a parton folyik – jegyeztem meg epésen. David vállat vont.

– Már ritkán szörfözök.

Végigmértem a szörfruháját, mire ő a kétkedő tekintetemet látva elnevette magát.

– Az Elwood strandot kár lenne kihagyni.

– Apának is ez volt a kedvence.

– Tudom.

A tekintetünk összekapcsolódott. Meglepve ismertem fel a szomorúságot David tengerkék szemében. Azt a szomorúságot, amit én is éreztem az elmúlt év minden napján.

– Miért nem szörfözöl? – szaladt ki a számon a kérdés. David ismét vállat vont és visszafordult a víz felé.

– Már nem ugyanaz.

– Miért nem?

– Mert… – David a szájába harapott. Még sose láttam ilyen elesettnek. Az ujjaim bizseregtek, hogy megfogjam a kezét és megszorítsam. Némi hezitálás után folytatta:

– A verseny óta folyton őt látom. Hogy mi történt vele.

Nagyot nyeltem. Annak a napnak az emléke olyan erősen szorult a torkomra, hogy majd megfulladtam. El is felejtettem, hogy David is ott volt. Junior kategóriában indult, apa meg a seniorban. David második helyezést ért el, apa pedig… szerencsétlenül esett, ezt mondták a mentősök. Pont a nyakcsigolyájára. Szörnyű baleset. Annyira üresek ezeket a szavak.

– Tudom, hogy most önző dögnek tartasz, hisz a te apád volt, de… – David beletúrt szőke hajába. – Annyit tanultam tőle. Én meg… annyira tahó voltam vele sokszor.

Bólintottam. Tényleg az volt. Például mikor apa jótékonysági szemétszedést szervezett egy elhagyatottabb partszakaszon. David persze nem jött el. Meg a legtöbb szörfös tahó sem. Mikor ezen pufogtam apának, ő csak legyintett.

– Majd rájönnek mi a fontos.

– Szóval azzal próbálod nyugtatni a lelkiismeretedet, hogy fókamegmentőt játszol? – szaladt ki a számon a csípős válasz, de hiába vártam, hogy David gúnyosan visszavág, ahogy eddig mindig tette. Csak szomorúan megrántotta a vállát.

– A szörfözést már nem élvezem. Ezzel meg – intett a víz felé, ahol a fókát elnyelték a habok. – Legalább valami jót teszek. Szerinted gáz?

– Nem, szerintem szép dolog.

Őszintén gondoltam. Az énem kevésbé kedves része, ugyan azt suttogta, hogy mennyivel jobb lett volna, ha magától jön rá, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint a hülye deszka, de apa biztos nagyon büszke lenne Davidre. Ő mindig a jó dolgokat látta.

Hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam David kezét és mosolyt varázsoltam az arcomra. Semmi drámai sóhaj. Ezúttal nem.

– Kívánjunk neki boldog karácsonyt!

– Kinek? A fókának?

– Miért ne?

David felnevetett.

– Oké, miért ne?

A hangunk megtöltötte a partot és beleveszett az óceán morajába. Még sose éreztem ilyen erősen, hogy apa ott van velem.

 

Szerzői megjegyzés: Köszönöm a novella ötletét annak rengeteg fókamentő videónak, amelyet a tiktok véletlenül dobott fel nekem. (talán a tiktok nem is olyan haszontalan dolog 😊)

Advent második vasárnapja

 

Tóth Eszter

Lány egy fiúbandában?

 

Amerikai Egyesült Államok

Elmondhatjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok karácsonyi szokásait a legtöbben ismerjük. Karácsonyi pulyka, tojáslikőr, gazdagon feldíszített boltok és házak. Az én egyik kedvenc hagyományom az amerikai kontinensen az úgynevezett „Christmas carolling”, amely Dickens Karácsonyi ének című művéhez köthető. Ez a szokás a mi betlehemezésünk amerikai megfelelője, amelynek során kisebb csoportok, amatőr kórusok házról házra járva karácsonyi dalokat adnak elő.

 

 

– Még hogy egy lány?! – Colin úgy nézett legjobb barátjára mintha az rénszarvas agancsokat növesztett volna. A mézszőke hajú fiú szórakozottan igazgatta a szaxofonja fúvókáját. Tomnak azonban nem kerülte el a figyelmét, hogy legjobb barátja nem néz a szemébe.

– Colin! Hahó! Föld hívja Colint! Megismételnéd, amit az előbb mondtál?

– Csak azt mondtam, hogy a Saint Mary-ből átjön egy lány, aki szívesen csatlakozna.

– Egy lány.

Tom még mindig nem hitte el. Rendben, Sean eltörte a lábát, meg az alkarját, és megrepedt két bordája. Ez elég felmentést adott neki, hogy idén kimaradjon a szokásos Chrismas carol túrájukról, de arról szó sem lehet, hogy egy lány helyettesítse.

– Savannának hívják – tette hozzá Colin, mintha ez bármin is változtatna.

– Savanna, aki egy lány.

– Mi van, haver? Talán nem szereted a lányokat? – röhögött fel David, aki épp akkor érkezett meg a próbaterembe Timothy társaságában és laza mozdulattal a sarokba ejtette a saját hangszertokját. Tom összevonta a szemöldökét.

– Ti tudtatok róla?

Az, hogy Tim tudott róla különösen nem lepte meg, mióta tavaly nyáron összejöttek Colinnal le sem akadtak egymásról, de az, hogy még David is hamarabb lett beavatva mélyen sértette.

– Colin tegnap este felhívott – vonta meg a vállát Tim. Orra és arca kipirult a kinti fagyos minnesotai levegőtől, ahogy kibújt kötött sáljából. – A húgom felett jár egy évvel a végzős osztályba, akárcsak mi. Azt mondja, nagyon kedves lány.

– De ez egy fiúbanda!

– Hát most átmenetileg lány-fiúbanda lesz.

– De ezt a bandát mi alapítottuk! És megfogadtuk, hogy csak mi tesztoszterontól duzzadó férfiak lehetünk a tagjai.

– Haver, tizenegy évesek voltunk! – tárta szét a karját David. – Akkor tettük ezt a fogadalmat, mikor még azt se tudtuk mit jelent a tesztoszteron szó.

– Azt olvastam, hogy a lányokban is termelődik némi tesztoszteron – jegyezte meg Tim szórakozottan. – Részt vesz a menstruációs ciklusban és a csontok egészségéhez is kell.

– Köszönjük, doktor úr – morogta Tom. Tim orvosi egyetemre készült, így a felvételi közeledtével csak úgy ontotta magából az emberi testhez kapcsolatos információkat. Voltak közöttük érdekesek és undorítóak. Tom néha azon kapta magát, hogy kezd hipochonderré válni.

– Tom, figyelj! – fordult felé Colin. – Az összes számunk öt hangszerre van kidolgozva. Egy hét múlva már Szenteste és kizárt, hogy ennyi idő alatt átdolgozzuk az összes dalt.

– És az nincs kizárva, hogy a csaj ennyi idő alatt megtanulja?

– Tegnap átküldtem neki a kottákat és a tavalyi TV felvételt. Azt mondta ennyi alapján már el tud kezdeni felkészülni.

Tom dühösen fújtatott.

– A pokolba Seannal! Miért kellett neki mennie annak a fának?

De tudta, hogy Colinnak és a többieknek is igaza van. Vagy ez, vagy pedig az utolsó Chrismas carollingjuknak befellegzett.

***

Ahogy megpillantotta Savanna Rileyt Tom azonnal elkönyvelte, hogy nem kedveli. A lány az iskolai egyenruhájában érkezett, vállán a hangszertokjával, amelyből egy alto méretű szaxofon került elő. A fiú orrát azonnal betöltötte a vanília illata, amely mintha a lány minden porcikájából áradt volna. Barna szeme csillogott, csokoládébarna bőrének ragyogását kiemelte a haját fedő afrikai mintákkal díszített kendő.

– Nagyon ünnepi – jegyezte meg Tom a mustársárga és smaragdzöld színben pompázó kendőre meredve. Colin azonnal felé lövelte a „Nem hiszem el, hogy ilyen paraszt vagy!” pillantását, Savanna azonban csak elmosolyodott.

– A nagyszüleim Afrikában élnek és minden évben küldenek nekem egy-egy hasonló kendőt karácsonykor. Ezt tavaly kaptam.

Még mély dallamos hangja is idegesítő volt.

– Nekem tetszik – jegyezte meg Tim, majd elkérte a lány hangszerét, hogy közelebbről is megnézhesse. Amíg ők a szaxofonról diskuráltak, Colin odalépett Tomhoz. Nyakában már ott lógott saját baritone méretű hangszere, amely az első számukhoz kellett.

– Ezt most miért kellett? – sziszegte.

– Most mi van? Csak megjegyeztem, hogy…

– Te ne jegyezz meg semmit! Esküszöm úgy viselkedsz mintha nem is akarnád, hogy idén játszunk!

– Ez baromság! Igenis akarom, hiszen… – Tom alharapta a mondatot. Tiszta idiótának érezte magát. Colin azonban megragadta a vállát és megszorította.

– Ez lesz az utolsó. Pont ezért akarom, hogy minden simán menjen.

– Azt már fújhatjuk – morogta a fiú. – Sean nélkül nem lesz az igazi.

– Ha esélyt sem adsz neki, akkor biztosan.

Azzal legjobb barátja csatlakozott Timhez és Davidhez, akik már elkezdték a hangolást. Tom vett egy nagy levegőt és ő is előszedte a saját hangszerét, de közben képtelen volt elvenni a szemét a lányról. Akár mit is mond Colin, ő egy betolakodó. A hülye kendőjével és vanília illatával együtt.

***

Seant egyelőre nem engedték haza a kórházból. Mikor egy nappal a próba után Tom meglátogatta barátja tetőtől talpig gipszben feküdt, de kék szeme vidáman csillogott, ahogy Tom belépett.

– Mizu, haver? – érintették össze az öklüket.

– Nem sok – vont vállat Tom, miközben kipakolta a táskájából a képregényeket, amiket összekészített. – Hiányzik a fejed a próbákról.

– Ja, szívás, de hallom már találtatok tartalékot.

Sean arcán nem látszott megbántottság. Tom nem is tudta hova tenni. Nem is bántja, hogy valaki beállt a helyére? Vagy az, hogy kimarad az utolsó közös zenélésükből?

– Milyen a csaj?

– Jó.

Valójában Savanna fantasztikusan játszott. Tom arra tippelt, hogy egész este gyakorolhatott, mert kisebb finomításokon kívül olyan szépen simult be a négyesükbe, mintha mindig is együtt játszottak volna. Ráadásul a fiú minduntalan azon kapta magát, hogy a kotta helyett a lány csípőjének ringását és a szája szélén megbúvó mosolyt figyeli. Savanna úgy játszott, ahogy sokszor ő is érezte magát. A zene átjárta minden porcikáját, hangszerből kicsalogatott dallamok arra hívták a fiút, hogy csatlakozzon hozzá. Már-már azon kapta magát, hogy meg is teszi.

De akkor én is áruló lennék.

Szóval visszafogta magát és csak automatikusan tolta végig a számokat. Nem volt hajlandó bedőlni a lány varázsának. Ő csak egy betolakodó.

– Colin írta, hogy neked nem jött be a csaj. Mi bajod vele?

– Semmi, csak… idegesít, hogy ez az utolsó christmas carollingunk az egyetem előtt és nem együtt tudjuk lenyomni, mint eddig minden évben.

– Hát ez tényleg szívás. De azért nem világ vége.

Sean szavai bántották, de igyekezett nem mutatni. Kezdte úgy érezni, hogy csak neki fontos ez az egész.

– Ja.

– Végülis a zene a lényeg, nem? – nézett rá Sean. – Az, hogy egy csomó zenekedvelő együtt nyomja.

Ezzel Tom nem tudott egyetérteni.

***

Teltek a napok és a lány-fiú banda mindennap este órákig próbált az iskolai zeneteremben. Savanna egyre jobban beilleszkedett a csapatba. Kiderült, hogy őt is a természettudományi irányzat érdekli, mint Timet, hatalmas Avatar rajongó, mint Colin, hasonló a humora Davidéhez és Tom… hát, Tom minden baráti közeledést elhárított, így a zene és a szaxofon hangszer iránti szeretetüket leszámítva semmi egyebet nem tudott meg a lányról.

– Colin mesélte, hogy zenei pályán szeretnél tovább tanulni – lépett oda hozzá a lány a negyedik próbanapjuk után. Tom észre sem vette, hogy a többiek közben észrevétlen leléptek. Még azt is kinézte Colinból, hogy direkt intézték így. Barátja nem is titkolta mennyire rosszallja, hogy Tom nem nyit a lány felé. Savanna azonban nem zavartatta magát.

– Ez annyira menő. Sokunknak csak egy hobbi a zenélés, vagy néhány plusz felvételi pont.

– Nem biztos, hogy zenélni akarok – vonta meg a vállát Tom. – A tanítás és a hangtechnika is tetszik.

– De legalább tudod az irányt. Nálunk apa orvos, anya meg művészettörténész és mindkét irány érdekel, és már most elvárják tőlem, hogy válasszak.

Tom szíve némileg meglódult a részvét irányba, de elnyomta az érzést.

– Az szívás.

Savanna csokoládébarna szeme még kutatva várta a folytatást, de Tom inkább a fúvókákat kezdte tisztogatni. A lány lemondóan elfordult. A vanília illata viszont még sokáig ott maradt a fiú orrában. A fiú nagy levegőt vett. Mégis mi a francot művel?

– Marha jól zenélsz.

Savanna meglepetten fordult vissza.

– Tessék?

– Lehet, hogy neked csak hobbi, de látszik mennyire élvezed. És nagyon jó vagy. – Némi hezitálás után folytatta: – Illessz a bandába.

A lány arcán elterülő örömteli mosoly hatására Tom szíve hatalmasat dobbant. De a hirtelen jött öröm után Savanna arca el is komorult.

– Mégsem örülsz nekem.

– Nem az, hogy nem örülök…

– Hallottam, mikor azt mondtad nem akarsz lányt a bandába. Pedig nem tűnsz egy hímsoviniszta disznónak.

– Nem vagyok! – kérte ki magának Tom. Savanna nem eresztette a tekintetét.

– Akkor?

– Ez… – Tom nem tudta, hogy folytassa. Hisz még a gyerekkori legjobb barátai sem értik mi a baja, hogy avathatna be egy lányt, akit alig pár napja ismer? Ugyanakkor, ha Savanna érzékelte az irányába feszülő érzelmeket, akkor tartozik neki valamiféle magyarázattal.

– Tizenegyéves korunk óta zenélünk együtt. Colinnal egyszerre kaptuk meg az első szaxofonunkat. Együtt tanultunk, együtt léptünk fel minden hülye iskolai fellépésen.

Ahogy beszélt Tomot elragadták az emlékek. Emlékezett arra a napra, mikor Sean dühében belerúgott a hangszerbe és eltörte a nagylábujját. Ahogy arra is, mikor Tim coming outolt és rettegett, hogy ezért kiteszik őt a bandából. Aznap egész este a fiú ablaka alatt zenéltek és akkor rúgtak be először úgy isten igazán. Zenéltek az iskolában, zenéltek az iskolán kívül. Zenéltek David nagymamájának temetésén, ahogy Tom szüleinek huszadik házassági évfordulóján is. A karácsonyi közös zenélést hat éve kezdték. Minden évben körbejárták a házakat, majd a főtéren lévő pavilonnál gyülekeztek és egymás után adták elő a leghíresebb karácsonyi dalokat. Tom fel tudta idézni minden évben a sok boldog mosolyt, amit a zenéjük csalt az emberek arcára. Nem érdekelte a polgármester jutalma, se a TV felvétel és riport. Csak az számított, hogy mikor közösen léptek fel azzal örömöt okoztak. De idén minden megváltozik. Egyetemre mennek. Persze áltathatnák magukat, hogy semmi sem fog megváltozni, de kár a gőzért. Tim és Colin nem fog csak úgy haza ugrani Bostonból, ahogy David sem Floridából és Los Angeles, ahova Tom felvételizett sem a szomszédban volt. Nem lesz több közös zene és nem lesz több christmas carolling.

Mindezt akadozva és talán nem túl frappánsan megfogalmazva mesélte el Savannának. A lány figyelt és nem szólt közbe. Mikor a mondandója végére ért puha ujjai Tom kezére kulcsolódtak.

– Azt hiszem már értem.

– Ez tényleg nem rólad szól, mindegy, hogy te jöttél volna Sean helyébe vagy bárki más, akár lány vagy fiú. Csak…

– Nézheted más szempontból is. A christmas carolling lényege az örömszerzés. És bár nem Seannal, de talán velem is átélheted még ugyanazt az örömöt.

Szavai annyira hasonlítottak arra, amit Sean mondott korábban, hogy Tom kezdett hajlani rá, hogy igazat adjon. Végülis nem a zene a lényeg? Nem az, hogy együtt örüljenek?

Tom észre sem vette, de gyengéden visszaszorított a lány ujjaira. Talán megpróbálhatja elengedni.

– Megpróbálhatjuk.

***

– Ne hozzatok szégyent a fejemre! – Sean feje hatalmasnak tűnt a telefon kamerájában. Persze nem bírta ki, illetve követelte, hogy élőben nézze végig a banda utolsó karácsonyi fellépését. A zenélés után pedig a tervek szerint átmennek hozzá a kórterembe és együtt ünneplik a Szentestét. Savanna is jön velük. Ez nem is volt kérdés.

Már mind az ötüknek fel volt csatolva a hangszer a nyakába. A fiúk egyen fekete kabátot, míg a lány egy csinos műbundát viselt. Fején ezúttal egy vörös-fekete mintás kendő virított.

– Hoztam nektek is ajándékot – szólt, majd a táskájából négy ugyanolyan vörös és fekete mintás nyakkendőt vett elő. – Gondoltam így még egységesebbek lehetünk.

– Mennyire menő! – ámult el Tim, majd felkötötte először a saját majd Colin nyakkendőjét. David csak lazán a kabárja gallérja alá tette. Tom kicsit zavartan nézett a kezében tartott selymes anyagra.

– Nem muszáj felvenned, ha nem tetszik – jegyezte meg a lány szemernyi megbántottság nélkül. Tom megrázta a fejét, ujjai zavartan játszottak az anyaggal.

– Nagyon tetszik csak nem tudom…

– Nem tud nyakkendőt kötni – sietett a segítéségre Colin gonosz, kaján vigyorral. – Annyira béna, hogy csak matrózcsomóra futja a tudásából.

– Fogd be!

– Segítek – ajánlotta fel Savanna majd kikapta Tom kezéből a nyakkendőt. – Apának és a bátyáimnak is folyton én kötöm meg.

– Öhm… kösz…

Tom igyekezett nem arra gondolni, hogy a lány puha ujjai olyan közel matatnak a nyaka finom bőréhez. A vanília illat már mindent beborított. Tom mélyet lélegzett. Égő arca kezdett csillapodni, és kellemes bizsergés adta át a helyét.

– Csinos – bólintott elégedetten Savanna.

– Neked jobban áll.

Savanna csokoládébőrén halvány rózsapír nyílt. Tom elnézegette volna napestig, ha David vigyorgó arca nem kúszik be a képbe.

– Máris, hogy megkedvelted, mi?

– Fogd be!

– Szerintem is kedveli! – hallotta Sean hangját a mobilból. Tom felnyögött.

– Miért is barátkozom veletek?

– Mert egyedül unalmas lenne a christmas carolling.

Ezzel Tom nem tudott vitatkozni.

Abban az évben a zenéjük ugyanolyan puha boldogságot hozott, mint az előző években. Megfűszerezve egy csipet vaníliával.

 

Szerzői megjegyzés: Ajánlom a novellát a Szentendre Saxophone Collective együttesnek, akik a Semmelweis napi fellépésük során elindították a kreatív tekervényeimet 😊

Advent első vasárnapja

 

Tóth Eszter

Nagymamát karácsonyra

 

Venezuela

Venezuelában katolikus országként a karácsony reggeli szent mise nagyon fontos részét képezi az ünnepnek. Az ország fővárosában karácsony reggel a fiatal hívek görkorcsolyával mennek a templomba. Ez a kedves szokás ma már annyira népszerű, hogy az autós utakat is lezárják, hogy a templomba igyekvők zavartalanul közlekedhessenek.

A petárdák éles visszhangot vertek Caracas utcáin. A templomok harangjai aláfestő zeneként szolgáltak az éles csattanásokhoz. Daniela homloka gyöngyözött a mikulás sapka alatt, még a menet szél sem hűtötte le huszonhét fokos hőségben. A lány hátra pillantott a válla fölött. A családi lakás zöld ablakai végre eltűntek a kereszteződésben. Szíve meglódult. Pár másodpercig hezitált, hogy helyesen cselekszik e, majd ökölbe szorított kézzel lefékezte a görkorcsolyát és irányt váltott.

– Megőrültél?! – hallotta a háta mögött Maria felháborodott kiáltását. Látta, hogy a mögötte haladó osztálytársa majdnem orra bukott az ő manővere miatt. De nem érdekelte. Gyorsan átbújt az utcát lezáró kordon alatt, ügyet sem vetett a meglepett rendőrökre és bámészkodókra.  Pár perc múlva már egy szűk utcán haladt.

Daniela kifújta a levegőt. Sikerült! Már csak el kell jutnia Abuelához. Ez volt a terv könnyebbik része. Rávenni makacs nagyanyját, hogy jöjjön el vele a szent misére már más tészta. Az anyja persze szörnyen dühös lesz, amiért leszakadt a templomba tartó menettől, sőt valószínűleg tombolni fog, amiért késik a miséről, de nem volt más választása. Nem telhet el ismét egy karácsony Abuela nélkül!

Daniela olyan pontosan emlékezett Abuela lakásához vezető útra, mintha csak tegnap jártak volna nála, nem három évvel ezelőtt. Ahogy kiért a lezárt útszakaszból már lassabban haladt a főváros utcáin. A járókelők döbbenten fordultak utána, több autó és motoros türelmetlenül rádudált, ahogy elrobogott mellettük. A lány inkább bele se akart gondolni milyen hülyén nézhet ki így a barátok és ismerősök megnyugtató tömege nélkül a rikító piros mikuláskabátban és sapkában. Úgy húsz perc múlva, pont mikor a harangok egyszerre zúgtak fel a városban, hívogatva a híveket, megérkezett Abuela lakásához. Addigra a telefonja már háromszor rezgett türelmetlenül a zsebében, de Daniela minden alkalommal kinyomta. Az anyjának várnia kell.

Váltáscipőt persze nem hozott magával, így kénytelen kellett kapcsolta le a görkorcsolyát és mezítláb lépett a több emeletes társasház bejáratához. Daniela undorodva rázkódott meg ahogy csupasz talpa a földhöz ért. Inkább nem is akart belegondolni, hogy hány millió bacilus érintkezik most a talpával. Nagymamája a húszas lakásban lakott. A menettől való leszakadás óta most először elbizonytalanodott. Mi van, ha Abuela be sem fogja engedni? Mi van, ha feleslegesen jött ide és haragítja magára az anyját? A lányt sötét gondolataiból a bejárati ajtó berregése zökkentette ki. Az ajtó kinyílt és egy bozontos sötéthajú fiú álmos képe jelent meg mögötte. Kezében egy pórázon apró keverék kutyát vezetett. Az ismeretlen fiú összevonta dús szemöldökét. A meszticek jellegzetes vonásait viselte. Bőre kreol árnyalatban pompázott, mandulavágású szeme kutatóan mérte végig Danielát. A lány elkapta a fejét a kutató tekintet elől. Nem tartotta éppen eszméletlenül jóképűnek, de volt a fiúban valami kellemes kisugárzás, ami megmelengette a szívét és egyben zavarba ejtette.

– Segíthetek? – kérdezte az idegen. Daniela zavartan pillantott rá. Aztán felismerte a kínálkozó lehetőséget és megragadta a nyitott ajtót készen arra, hogy beosonjon a fiú mellett.

– A nagymamámhoz jöttem. Köszi, így legalább nem kell felzavarnom szegényt.

– Milyen nagymamához? – állta el az útját az idegen. Tekintete gyanakvónak tűnt. Danielát elkapta a méreg. Minek üti bele az orrát Senor Bozontos szemöldök?

– Semmi közöd hozzá! – kísérelt meg ismét bejutni az ajtón, ám a fiú nem mozdult.

– Mivel veled ellentétben itt lakom, és még soha életemben nem láttalak erre igenis jogom van tudni!

Daniela felsóhajtott.

– Ha mindenképp tudni akarod Alehandra Perezhez jöttem.

A bozontos szemöldök azonnal a bozontos haj tövéig szaladt.

– Donna Perez a nagymamád?

– Ismered őt? – lepte meg Daniela. A nagyanyja sose volt egy társaságkedvelő egyén. A tinédzser fiúkat pedig kifejezetten rühellte. Az állította róluk, hogy büdösek és szemtelenek.

– A szomszédom – adta meg a választ a fiú. – És sose beszélt arról, hogy unokája van.

– Akkor kevesebb mint három éve ismered – morogta a lány, mire a fiú ajtót szorítókeze mintha egy leheletnyit gyengült volna.

– Három éve nem látogattad meg? –  hangjába némi számonkérés vegyült, ami felbosszantotta Danielát.

– Ha ismered Abuelát akkor tudhatod, hogy nem könnyű eset. De most itt vagyok és ha kell a hajánál fogva rángatom el a misére és utána a családi ebédre.

Tegnap este legalábbis ez volt a terv. Tegnap jutott el arra a pontra, hogy belátta nem várhat az anyjára. A fiatalabb Alehandra Perez asszonyi nevén Senora Gonzales ugyanolyan makacs volt, mint az édesanyja. Daniela azonban emlékezett azokra a karácsonyokra, amiket együtt töltöttek. Abuela ínycsiklandozó tamaléjére, a betlehemre, amit együtt állítottak fel, de leginkább arra emlékezett, hogy az anyja azokon az estéken nem sírta álomba magát. Három évvel ezelőtt minden megváltozott. Daniela pedig vissza akarta kapni a múlt karácsonyait.

A fiú még méregette őt egy darabig, majd nagyot sóhajtva arrébb lépett.

– Be ne köpj, hogy én engedtelek be!

A feszült helyzet ellenére Daniela felkuncogott.

– Csak nem félsz tőle?

– Mint az ördögtől – bólogatott a fiú. Majd elgondolkozva hozzátette: – De még jobban félek, hogy bosszúból nem főz nekem több tamalet. Abba biztos belehalnék.

– Nem tudom mit panaszkodsz, én három éve meg vagyok tőle fosztva.

A fiú a szívéhez kapott.

– Részvétem!

Komoly tragikába hajló hangjától Danielából kirobbant a nevetés. A fiú is felkuncogott, majd búcsút intett és a kutyával folytatták a sétájukat. Daniela az ajtóból azonban visszafordult.

– Egyébként, hogy hívnak?

A fiú meglepetten visszafordult. Daniela elbizonytalanodva folytatta:

– Csak hogy tudjam kit ne köpjek be Abuelának.

A fiú erre szélesen elmosolyodott.

– Jose Martinez. Hát te? Csak hogy tudjam a kivel való találkozást tagadjam le Donna Perez előtt.

Daniela felkuncogott.

– Daniela Gonzales.

– Nagyon örültem, Daniela Gonzales.

– Én is neked, Jose Martinez.

***

Abuela ajtaján hatalmas magyalkoszorú virított. Daniela némi csalódottságot érzett. Valamiért abban a hitben volt, hogy a nagyanyja mint a gagyi amerikai filmekben teljes depresszióban, karácsony ellenes hangulatban tengődik. De az ajtódísz és Jose tamale-s története egyértelműen arra utalt, hogy Abuela teljesen jól el van a családja nélkül is. Danielában felmerül, hogy sarkon fordul és elmegy. De az anyja sírása minduntalan ott csengett a fülében. Lehet, hogy Abuelának nincs rájuk szüksége, de nekik nagyon is szükségük van őrá. Ezzel a gondolattal a lány bekopogott.

Három évvel ezelőtt az idősebb Alehandra Perez szigorú tekintetű asszony volt, akinek barázdált arcán ugyan nyomot hagyott az idő, de Daniela már kisgyerekként is több nevetőránc nyomát vélte felfedezni, mint a fájdalom barázdáit. Daniela döbbenten fedezte fel ennek a változását. A rosszallás ráncai azonnal elmélyedtek Abuela homokán, ahogy meglátta unokáját.

– Anyád küldött? – szegezte neki köszönés helyett. Daniela nagyon nyelt, majd mosolyt erőltetett az arcára.

– Feliz navidad, Abuela!

A ráncok csak tovább mélyültek.

– Szép kis karácsony, így három év után.

– Ha jól emlékszem, te se nagyon törted magad, hogy ez másként legyen.

Abuela az égnek emelte a tekintetét.

– Szemtelen fruska! Na, gyere be! Épp elkészült a tamale.

Daniela feszülten lépte át az ismerős küszöböt. A régi bútorok és az apró konyhából szálló illat kellemes emlékeket idézett fel benne. A nappali sarkában apró karácsonyfa állt, mellette a fából faragott betlehem, amit még Abuelo készített. A párja az ő ablakukban ékeskedett.

– Mióta járkálsz te mezítláb? – morogta a nagyanyja, miközben tálcára pakolta a kukoricacsuhés batyukat. Daniela mélyen belélegezte a fűszeres hús, zöldségek és a sajt ínycsiklandozó keverékét.

– Nagyon hiányzott a tamaled – vallotta be, miközben letette a görkorcsolyáját az ajtó mellé.

– Legalább az hiányzott – motyogta az öregasszony. Daniela azonnal elszégyellte magát.

– A templomba tartó menetből váltam ki, csak a görkorcsolya volt nálam, ezért voltam mezítláb.

– Ostoba egy szokás.

– Én szeretem. Jövőre már Carolina és eljöhet velem. Anya nem engedte, míg be nem tölti a tizenkettőt.

Húga és anyja említésére Abuela arca megrándult. Gyorsan a lány elé tolta az ünnepi ételt.

– Egyél!

– Össze is pakolhatnánk és átmehetnénk hozzánk. Anyáék biztos nagyon örülnének.

– Azt erősen kétlem.

– Hiányzol nekünk, különösen anyának…

Azt nem merte elmondani, hogy a nő mennyit sírt az anyjával történt veszekedés óta.

– Ha annyira hiányzom miért nem ő jött el?

– Mert a Perezek makacsok, mint az öszvérek.

Abuela szája szeglete megrándult, de arca egy szempillantás alatt ismét komoly lett.

– Kettőnk közül nem én tartozom bocsánatkéréssel.

Ebben volt igazság. De Daniela hiába könyörgött az anyjának már hetek óta a fiatalabb Alehandra makacssága mindenkién túl tett. Az egyetlen reménye Abuelában maradt. Meg volt róla győződve, ha a két nőt sikerül egy légtérbe terelni, akkor minden megoldódik. De ezt elérni egyelőre sokkal nehezebb volt, mint gondolta.

– Kérlek, Abuela! Csak gyere át a karácsonyi ebédre! Ha gondolod elhozhatod…

– Szeretőmet is? – horkant fel megvetően Abuela. Daniela arca lángba borult. Ő sose hívta így Abuela barátját, akivel két évvel Abuelo halála után találkozott. Igazából nem tartotta nagy dolognak. Miért kéne Abuelának magányosan töltenie a hátra levő éveit? De az anyja másként gondolta. A gondolatra, hogy egy idegen az apja helyére léphet olyan vitát váltott ki, amelynek viharja három év után is tombolt.

– Juan a lányánál tölti az ünnepeket – felelte Abuela. Daniela bólintott.

– Szívesen megismerném.

Abuela morgott valamit az orra alatt, majd a még érintetlen tányér felé intett.

– Egyél!

Daniela nem tudta mit tehetne még, így megragadta a kést és villát és neki látott. Így telt el a következő óra. Abuela csendben figyelte, ahogy eltünteti az összes tamalet, közben Daniela semmiségekről mesélt neki. Az iskolai kórusról, az osztálytársairól és a jövőbeli terveiről. Annyira belelendült, hogy egy szempillantás alatt már azt is megosztotta, hogyan jutott be az épületbe. Abuela erre végre felnevetett.

– Jose, az a szemtelen kölyök! Holnap biztos kiskutya szemekkel fog itt a küszöböm előtt könyörögni.

– De ugye nem haragszol rá?

Abuela szeme körüli nevető ráncai elmélyültek.

– Persze, hogy nem – némi barátságos csend után folytatta: – Örülök, hogy itt vagy.

Daniela szívét kellemes melegség járta át. Jó volt itt, ketten a nagymamájával. Talán nem így képzelte el ezt a karácsonyt, de most talán meg kell elégednie ennyivel.

Abban a pillanatban újból rezegni kezdett a mobilja a zsebében. Daniela először figyelmen kívül akarta hagyni, de Abuela intett a fejével.

– Jobb, ha felveszed. Nehogy aggódjanak érted.

Daniela megadóan bólintott, majd felvette a telefont. Az anyja hangja dühtől remegve szólalt meg a vonal túlsó végén.

– Hol az ördögben jársz?! Maria azt mondta majdnem balesetet okoztál, aztán eltűntél a menetből. Mégis mit képzelsz magadról?!

– Abuelánál vagyok – szavaira a vonal mintha megsüketült volna. Daniela némileg bátrabban folytatta. – Vele szeretném tölteni a szent estét. Remélem megérted.

Azzal letette. Abuela szeme furcsán csillogott, ahogy ránézett, majd a nő elkapta az üres tényért és a mosogató felé fordult.

– Ha már itt maradsz, tedd magad hasznossá és fejezd be a fadíszítést!

Daniela örömmel bújt ki a mikuláskabátjából és látott munkához.

***

Órákkal később Daniela törökülésben ült a szőnyegen, a telefonján kedvenc karácsonyi lejátszási listája szólt, Abuela foteljében a kávéját szürcsölgetve hallgatta a zenét.

– Ez a Jose Feliciano még mindig egy csődör – jegyezte meg, mikor felhangzott a híres Feliz Navidad legújabb verziója.

Ekkor kopogtattak. Mindketten meglepetten fordultak az ajtó felé, mire Abuela intett Danielának.

– Nyisd ki, lányom!

Daniela engedelmeskedett és kitárta az ajtót. Halk sikkantás hagyta el a száját. Alehandra Gonzales vadonatúj fekete ruhájában állt az ajtóban.

– Egy Jose nevű fiú engedett be – magyarázta, megsimogatta lány arcát, majd beljebb lépett. Anya és lánya tekintete összekapcsolódott. Daniela visszatartotta a lélegzetét. A pillanatok csigalassúsággal vánszorogtak, míg a fiatalabb nő megszólalt.

– Feliz Navidad, mama.