A herceg III. rész 21. fejezet

Három nap kellett ahhoz, hogy Will ismét feljusson Henry herceghez. A fiú nagyon boldog volt, bár az elmúlt három napon jellemző volt rá a boldogság és a félelem váltakozása. Mikor egyedül volt, akár este hazafelé menet, akár az ágyában fekve, mardosó félelem lett úrrá rajta. Folyton attól rettegett, hogy Simon egyszer csak megjelenik és elragadja őt. Máskor viszont szörnyen boldog volt. Tegnap ismét Bethie-vel töltötte az ebédszünetet a titkos helyükön, ahogy ők nevezték. Bár Will kicsit szégyellte is magát, ha a tegnapra gondolt. Bethie annyira gyönyörű volt halványkék ruhájában, ami kiemelte a szeme színét, aranyszínű haját és… a nőies alakját, hogy Will sutba dobva minden addigi óvatosságát és önuralmát, ismét magához vonta a lányt, és szenvedélyes csókot váltottak, egészen addig, míg mind a ketten levegőért nem kapkodtak. Szerencsére ezután Loretta dolgozni hívta a fiúkat, Will ennek kivételesen nagyon örült, mert attól tartott, ha senki nem zavarja meg őket, akkor nem álltak volna meg a csóknál. És Bethie sem úgy nézett ki, mint aki véget akart volna vetni ennek. De Will tudta, hogy nem lehet. A csókolózással még meg tudott békélni, de hogy ennél tovább menjenek, és hogy Bethie-vel töltse az éjszakát, azt nem. Istenfélő keresztény ember nem tesz ilyet, Porres atya is erre tanította. Már attól elszégyellte magát, ha csak eszébe jutott az idős pap. Nem, az első éjszakát a feleségével a nászéjszakán fogja tölteni. Ezt a gondolatot aztán rendszerint egy következő követte. Elképzelte Bethie-t, ahogy az oltár előtt áll gyönyörű mennyasszonyi ruhában és fátyolban az ő oldalán… Jó volt ilyeneken gondolkozni, még akkor is, ha a legnagyobb valószínűséggel Bethie sose mondana neki igent, ha megkérné a kezét.

Közben a fiú megérkezett Henry herceg szobájába. Ezúttal, a legnagyobb örömére, a herceg egyedül volt. És Henry herceg mosolyából ítélve ennek ő is éppen ennyire örült.

– Történt valami? – szólalt meg Henry a szokásos köszönés és meghajlás után, fürkésző tekintetét Willre szegezve. – Olyan más vagy ma.

– Nem történt semmi, Felség, tényleg… – de még Will is meglepődött mennyire nem őszinte a hangja. Vajon már másnak is feltűnt, hogy másként viselkedik? Tényleg túl sokat gondol Bethie-re.

– A múltkor én is megosztottam a gondjaimat veled – mondta kedvesen Henry herceg. – Nem gondolod, hogy én is megérdemlek ugyanennyi bizalmat?

– Sajnálom, Felség, de ezt nem mondhatom el – mondta automatikusan Will, de rögtön ijedten összerezzent, amint meglátta a herceg meghökkent tekintetét. – De ne féljen, Felség, semmi törvénybeütköző ügyről nincs szó! Csak…

– Igen?

– Azt hiszem, eléggé meghökkentené, és elítélne.

– És ha megígérem, hogy nem fogok sem meghökkenni, sem pedig elítélni?

– Hát…

– Nem mondom el senkinek – tette hozzá bíztatóan Henry. – Megígérem.

– Hát jó… – Will nem is értette magát. Most tényleg el akarja mondani az egészet Henry hercegnek, akit alig ismer, ráadásul ő az ország hercege? De már késő volt, a szavak megállíthatatlanul törtek fel belőle.

– Szóval van egy barátom – kezdte óvatosan –, aki beleszeretett egy lányba, de ezt nem mondhatja el senkinek.

– Értem – mosolyodott el kicsit talán megkönnyebbülten Henry. Tehát csak erről van szó. Will beleszeretett valószínűleg egy szolgálólányba, és most nem tud mihez kezdeni magával. Henry soha életében nem gondolta volna, hogy egyszer valaki vele fogja kibeszélni a szerelmi gondjait. Kellemes változatosság volt a száraz hadijelentések után.

– De ez még nem minden– folytatta kelletlenül Will. – A lány… szóval… ő felettem áll… rangban – a fiú észre sem vette, hogy az „egy barátjáról” minden átmenet nélkül átváltott magára. Henry hercegnek sem tűnt fel, hisz végig tudta, hogy igazából Willről van szó. Ám a fiú előbbi szavait nem egészen értette.

– Rangban fölötted áll? Ez mit jelent?

– Hát ő… – Will érezte, hogy egyre vörösebb lesz. Minek is kezdett egyáltalán bele? – Felség, kérem hagyjuk inkább. El se kellett volna mondanom.

– Ahogy gondolod – mondta lemondóan Henry. – De így nem sokat tudok segíteni. Csak annyit mondhatok, hogyha őszintén szereted, és ő is szeret téged, akkor semmi sem számít. Akkor feleségül kell kérned.

– Ahogy maga a szomszédos ország hercegnőjét? – de amint kimondta, Will már meg is bánta, rémülten kapott a szája elé. Ezt nem kellett volna mondania, már csak azért sem, mert Henry herceg úgy pattant fel ültéből, mint akibe villám csapott. Szemében most nyoma sem volt a korábbi melegségnek.

– Ezt meg kitől hallottad?! – kérdezte metsző hangon. Will őszintén megijedt tőle.

– Senkitől – mondta gyorsan. – Tudja, csak úgy pletykálják… mindenfelé.

– Még hogy pletykálják!

Bár Henry nem tudta, de még sose hasonlított ennyire az apjára. Dühtől szikrázó szemekkel kezdett fel-alá járkálni a szobában. Egyszerűen nem értette. Hogy derülhetett ez ki? Hisz teljes titoktartásban jártak a levelek közte és a hercegnő között. Mind a ketten a legmegbízhatóbb embereikkel küldték el a leveleket. Akkor mégis hogy derülhetett ez ki? Hogyan?! Aztán Henrynek egy másik rémisztő gondolat fészkelte be magát az agyába.

– A választ tudják? – fordult ismét a megszeppent Willhez.

– A micsodát?

– A választ – Henry hangja egyre türelmetlenebbül csengett. – A választ, amit a hercegnő küldött.

– Ööö… tudtommal nem. Én csak annyit hallottam, hogy leveleznek a hercegnővel a háború befejezéséről, és hogy az egyetlen megoldás… a házasság lenne.

Henry erre egy kicsit megkönnyebbült. Akkor még sincs akkora baj. Ha a szolgák nem tudják, akkor az apja fülébe sem jutott még el, hogy a hercegnő igent mondott neki…

– Felség! – szólalt meg halkan Will, mikor látta, hogy Henry herceg arca egy kicsit már megenyhült–, kérem, ne haragudjon…

– Nem haragszom – legyintett még mindig feszülten Henry, igazat mondott, bár ez a hangjából cseppet sem hallatszott.

– Csak mert… ha ez igaz… akkor ez nagyon jó dolog.

– Tessék? – Henry herceg meglepetten nézett Willre. Ingerültsége egy szempillantás alatt eltűnt.

– Ahogy én látom – folytatta kicsit bátrabban Will–, az embereknek már elege van a háborúból. Sokan vesztették el a szerettüket, és sokan aggódnak a háborúba kivonuló fiaik miatt. Szerintem a békének mindenki örülne.

– Nem mindenki… – morogta Henry ismét rosszkedvűen. Az apjának például esze ágában sincs békét kötni, de ezt még Willnek sem mondhatja el. De ettől függetlenül jól estek neki Will kedves szavai. Már épp meg is akarta köszönni, mikor kopogtattak.

– Szabad! – kiáltott ki Henry, és legnagyobb meglepetésére az az ember lépett be, akit most a legkevésbé akart látni. Az apja.

Henrik elégedetten látta, hogy a kölyök még itt van. Helyes, pontosan így tervezte. Még szerencse, hogy remekül el tudja rejteni az érzelmeit, így még Henry sem fog sejteni semmit. Egy csöpp bűntudata sem volt, hogy fiát is belekeveri. Hisz érte csinálja az egészet, meg persze a birodalmáért. Nem fogja hagyni, hogy ez a kölyök tönkretegye mindazt, amit ő felépített. Ez soha nem fordulhat elő. Így aztán mézesmázosan fiához fordult:

– Ugye nem zavarok?

– Nem, dehogy – morogta Henry. Még mindig elég ingerült volt, ráadásul mindig tiszta libabőrös lett, ha meghallotta apját így beszélni. Mindig az a leküzdhetetlen érzése támadt, hogy ilyenkor apja készül valamire.

– Valami baj van?

– Nem, csak beszélni akarok veled – foglalt helyet az asztalnál a király. Will figyelmét nem kerülte el, hogy a király Henry herceg székébe ült le, ami szerinte nem túl udvarias dolog, de hát ő a király, így oda ül le, ahova csak akar.

– Rendben – bólintott Henry, majd ő is leült. – Will, elmehetsz.

– Igen, Felség!

– Várj! – szólalt meg hirtelen a király félelmetes dörgő hangon. – Előbb tölts nekünk bort! – intett az asztalon álló boros kancsó felé.

– Igen, Felség! – bólintott Will, majd felemelt két kupát a mellette álló kisasztalról, bort töltött, majd lerakta a két férfi elé. Miután végzett, a király intett.

– Most már mehetsz.

– Igen, Felség! – hajolt meg Will. – Viszontlátásra!– majd kilépett az ajtón.

Henry szomorúan nézett a fiú után. Szörnyen viselkedett Willel, ő mégis csupa kedveset mondott neki, és még csak meg sem köszönte neki. Legközelebb, ha Will feljön, majd megmondja neki. De most van egy sokkal fontosabb dolga.

– Mit szeretnél velem megbeszélni? – fordult apjához kíváncsian és némi gyanakvással.

– A múltkor mutattál nekem valami tervet az úthálózatokról. Azt szeretném megnézni. Lehet, hogy igazad van, és tényleg hasznos lenne egy főútvonal kiépítése.

– Tényleg? – Henry herceg arca boldogan ragyogott fel. Jól hallotta? Tényleg eljött ez a nap? Az apja végre elfogadta az egyik ötletét, és hajlandó tárgyalni róla. Ez hihetetlen.

– Igen. Szóval hol az a papír, amit a múltkor az orrom alá dugtál?

– Máris hozom – pattant föl Henry, és már el is tűnt a hálókamrájában, ahol a papírjait tartotta. Szerette lefekvés előtt azokat olvasgatni. Így aztán nem láthatta, amint Henrik szép lassan benyúl a köpenye alá, és előhúz egy apró üvegcsét, letekeri a kupakját, majd a tartalmát beleönti fia poharába…

Elizabeth Laurence aznap este a királyné szobájában segédkezett. Izabella királyné már visszavonult, és felöltötte hálóruháját. Az egyik idősebb udvarhölgy épp a haját fésülte. Bethie pedig a királyné aznapi ruháit hajtogatta össze. A lány általában szerette ezeket az estéket. Izabella királynét nagyon kedves nőnek tartotta, bár sajnálta is. Mióta a királyné tizenkilenc évvel ezelőtt elvesztette a kisfiát, teljesen magába fordult. Ha tehette, nem szólt a férjéhez, kimaradt minden társasági eseményből. Egyedül a fiához állt közel, de még így is sokat betegeskedett, és rengeteget fogyott. Az orvosok nem tudtak segíteni rajta, szerintük a királynénak lelki bánata van, ami igaz is. Bethie, mióta a palotában volt, meg se tudta számolni, hányszor hallotta már annak az éjszakának a történetét, mikor a királyné megszülte a másodszülött fiát.

– Nagyon elgyengültem mikorra vége lett, de hallottam, ahogy felsír. Tisztán hallottam. Olyan erős és egészséges hangja volt. A főudvarhölgy tartotta a karjában, de a takaró redői között láttam, hogy rám néz. A legtöbb babának kék szeme van. De neki gyönyörű borostyánszínű szeme volt, pont olyan, mint nekem…

Bethie nagyon sajnálta a királynét, el se tudta képzelni, milyen szörnyű érzés lehet elveszíteni a gyermekét. A kisbabáját, akit kilenc hónapig hordott a szíve alatt. Ráadásul ott vannak azok a ronda pletykák, amiket a királyné valami titokzatos indokból maradéktalanul el is hisz. Hisz mi másért nem szólna a férjéhez már évek óta? Bethie csak remélni merte, hogyha neki egyszer gyereke lesz, akkor nem kell ezt majd átélnie. Ha egyszer gyereke születik… reméli, hogy fia fog születni. Egy fiú, aki pont olyan lesz, mint Will. Az ő haját, szép szemét és vonásait fogja örökölni… Will biztos nagyon boldog lenne…

– Elizabeth, mit művelsz?! Tiszta ránc lett az egész! – Bethie rémülten kapta fel a fejét. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem is figyelt arra, mit csinál. Gyorsan szétterítette a ruhát, és újra kezdte a hajtogatást.

– Elizabeth, annyira figyelmetlen vagy mostanában! – dohogott tovább a harmadik udvarhölgy, aki szintén a szobában volt, és a királyné ékszereit rakta helyre.

– Nagyon sajnálom, többet nem fordul elő – felelte a lány szégyenkezve. Tudta, hogy az udvarhölgynek igaza van, de csak azért, mert mostanában folyton Willen jár az esze…, arról pedig igazán nem tehet.

– Ha így folytatod – folytatta a középkorú nő –, a főudvarhölgy nem fogja megengedni, hogy Őfelsége körül segédkezz.

– Kérem, hagyja békén azt a szegény lányt – szólalt meg szelíden a királyné az öltözőasztalnál. – Hisz nem csinált semmi rosszat, azt a ruhát úgyis a mosodába kell vinni, egy–két ránc igazán nem számít.

– Igenis, Felség! – hajtotta meg magát az udvarhölgy, de az arcáról lerítt, hogy ő egyáltalán nem így gondolja. Ekkor kopogtattak.

– Ki az? – szólt ki a királyné, miközben belebújt a hálóköntösébe. Vajon ki lehet az ebben az órában? Ilyenkor már senki sem szokta zavarni.

– Én vagyok az, Felség, a főudvarhölgy.

– Oh, jöjjön be!

Elizabeth még soha életében nem látta a főudvarhölgyet ennyire feldúltnak, mint most, mikor belépett az ajtón. Ő mindig a nyugalom megtestesülése volt. Rémisztő volt ennyire elveszettnek látni őt. Ez pedig a királynénak is feltűnt, hisz ő is évek óta ismerte már a nőt.

– Történt valami? – kérdezte aggódva.

– Felség… Henry herceg nagyon rosszul van. Alig egy félórája sincs, hogy ágynak esett. És senki sem tudja, hogy mi baja.

A királyné nem szólt semmit. Egyszerűen felpattant, és kiviharzott a szobából, majd eltűnt fia szobájának az irányában. Amint eltűnt, a két idősebb udvarhölgy a főudvarhölgyhöz fordult.

– Tényleg ennyire rossz a helyzet? – kérdezte az egyik. A főudvarhölgy komoran bólintott.

– Az orvos már ott van, de még ő sem tudja, mi okozhatja a rosszullétet.

– Én ezt nem értem, tegnap még semmi baja sem volt…

– Nem mondtam Őfelségének, de az orvos szerint… – itt a főudvarhölgy annyira lehalkította a hangját, hogy még Bethie is alig hallotta –, valaki megmérgezte.

A két udvarhölgy rémülten felsikkantott, Bethie meg ijedten kapott a ruha után, amit kiejtett a kezéből. Jól hallotta? Megmérgezték? A herceget? Valóban ezt hallotta? De mégis ki vetemedhetett ilyen szörnyűségre? Ki akarhatta megölni Henry herceget, a trónörököst? Ki?

A herceg III. rész 20. fejezet

Másnap Will szörnyen feszült volt, és ezen most még az sem segített, hogy Mr. Morgan ismét őt bízta meg, hogy Henry hercegnek felvigye az ebédet. Will legszívesebben ezúttal elhárította volna a megbízást, de félt, ha ezt megteszi, akkor soha többé nem mehet fel a herceghez. Azt pedig nagyon sajnálta volna, mert jó volt néha kiszakadni az unalmas hétköznapokból, és érdekes dolgokról beszélgetni valakivel. Ráadásul volt egy olyan leküzdhetetlen érzése, hogy Henry hercegnek szüksége van rá. Ami persze butaságnak tűnt, hisz ő csak egy mosogatófiú, és mégis… úgy tűnt Henry hercegnek jót tesznek ezek a beszélgetések. De persze lehet, hogy csak bebeszéli magának az egészet.

Ahogy felfelé haladt a lépcsőn, kicsit aggódott, hogy egyszer csak szembetalálja magát Simonnal, de az ajtóknál posztoló őröket leszámítva más katonával még sose találkozott itt bent a palotában, így aztán ezúttal is minden baj nélkül jutott el a herceg ajtajáig. A szokásos menetrend: kopogás, belépés, meghajlás után mosolyogva fordult Henry herceg felé, de rögtön le is hervadt az arcáról a mosoly. Henry herceg ugyanis nem volt egyedül. Mellette az asztalnál egy szúrós fekete szemű, ellenszenves alak ült. Livídia királya. Henry herceg kifejezetten feszültnek tűnt, de azért halványan Willre mosolygott.

– Köszönöm, Will, kérlek, tedd csak le az ételt arra a kisasztalra. Majd később megeszem.

– Igen, Felség – bólintott Will, és már el is fordult a mutatott irányba. Közben igyekezett nem tudomást venni a király fürkésző tekintetéről, ami szinte belefúródott a hátába. Gyorsan letette az ételt az asztalra, és visszafordult.

– Tehetek még valamit önért, Felség?

– Nem, köszönöm, elmehetsz.

Henry herceg szemében Will őszinte sajnálatot vélt felfedezni, miközben kimondta ezeket a szavakat. Tehát igaza volt, és Henry herceg tényleg várja a beszélgetéseiket, biztos ezért olyan csalódott a tekintete. De jobb, ha nem lábatlankodik itt tovább, a herceg és a király biztos fontos dolgokról tárgyal. Így aztán ismét meghajolt.

– Viszontlátásra!

Már fordult is, hogy kilépjen az ajtón, de legnagyobb meglepetésére feltartották.

– Hé, kölyök!

Willnek földbe gyökerezett a lába, amint meghallotta a jéghideg hangot.

– Igen, Felség?– fordult meg kicsit remegve. Maga sem értette mi váltotta ki ezt a reakciót, hisz a király valószínűleg nem akar semmi különöset, csak amit egy nemes akarhat egy szolgálótól. De mégis, mikor belenézett azokba a hideg fekete szemekbe… olyan rossz érzés fogta el.

– Mondd meg Morgannek, hogy küldessen fel nekünk egy-egy kupa bort.

– Igen, Felség – hajolt meg a fiú, majd sietve kilépett az ajtón.

 

Henry szörnyen irigyelte a fiút. Willnek alig két percet kellett apja társaságában töltenie, hogy halálra rémüljön tőle, ő meg kénytelen órákig társalogni az apjával olyan szörnyű dolgokról, mint a háború. Ráadásul nagyon sajnálta, hogy elmaradt a mai beszélgetésük. Remélhetőleg Mr. Morgan nem sokára ismét felküldi Willt hozzá.

– Nem is tudtam, hogy új szolgálód van – szólalt meg hirtelen a király, szemét még mindig arra a pontra szegezve, ahol Will eltűnt.

– Nincs is, Will csak egy mosogatófiú. Mr. Morgan néha őt küldi fel az ebédemmel.

– Értem – bólintott a férfi, majd lassan felegyenesedett a székéből. – Azt hiszem, én most megyek, és hagylak téged ebédelni.

– Akkor miért hozattál fel bort? – nézett értetlenül apjára Henry. Henrik csak türelmetlenül legyintett.

– Mit tudom én, idd meg vagy küldesd vissza.

– Ez pazarlás, apa. Így is az adók nagy része arra a rengeteg bálra megy el, ahelyett, hogy…

– Jaj, ne idegesíts már az ostobaságaiddal! Én vagyok a király, és arra költöm el a pénzemet, amire csak akarom.

– Az nem a te pénzed, hanem az országé!

– Igen, és az ország én vagyok!

 

Henrik több szót nem is pazarolva fiára kiviharzott az ajtón, és hangosan bevágta maga mögött.

Ez az ostoba kölyök mindig felidegesíti az idealista elképzeléseivel. De mindegy, most fontosabb dolga van. El kell küldetnie Simonért. Mikor az a kölyök belépett, először nem is gondolta, hogy ő az. De aztán mikor a fia Willnek szólította… Simon azt mondta, Soltóék így nevezték el a kölyköt. Persze még ekkor sem volt biztos benne, ezért is tartotta még föl, aztán mikor a kölyök megfordult, meglátta nagy borostyánszínű szemét… Pont, mint Izabellának. Neki van ilyen különös színű szeme. Mikor még a nő fiatal volt, Henrik még vonzónak is találta, más vonzó dolgot nem is nagyon talált a feleségén. De mióta Izabella megöregedett, már a szeme sem tudta elbűvölni. Bár ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt a felesége örökre meggyűlölte őt. Henriket ez nem különösebben érdekelte, hisz nem szerette őt, a trónörököst már megszülte, tehát semmi szükség a további széptevésre. De legalább a kölyök meg van. És a felesége még csak nem is sejti, hogy bizonyos értelemben neki köszönheti, hogy megtalálta. És most, hogy megtalálta, meg is ölheti. És már ki is találta, hogy hogyan. Meg fog szabadulni ettől a problémától, amilyen gyorsan csak lehet. Milyen kár, hogy Henryt is bele kell kevernie…

Will már az udvaron járt, mikor észrevette a felé integető alakot. A fiú kíváncsian lépett az istálló mellé, ahol az alakot látta, és ott, a legnagyobb meglepetésére, az épület árnyékában megbújó Elizabethet találta.

– Te meg mit csinálsz itt? – nézett döbbenten a lány mosolygós arcába.  El sem tudta képzelni, hogy mit keres itt a lány a büdös istálló mellett, ez igazán nem udvarhölgynek való hely.

– Nem te mondtad, hogyha találkozni akarunk, akkor fogunk is? – kérdezett vissza vidáman a lány. Ezt már Will sem állhatta meg mosolygás nélkül.

– Tényleg ezt mondtam. De ez akkor sem biztonságos. Mi lesz, ha meglát itt valaki? Például az a rémisztő tekintetű főudvarhölgy?

– A főudvarhölgy szinte sose jár le ide, egyébként pedig megfigyeltem: a palota legtöbb ablakából nem lehet idelátni. Az udvarhölgyek szálláshelyéről biztos nem.

– Látom, jó alaposan átgondoltad – nevetett fel Will. Nem is tudta mi mást mondhatna. Bethie úgy szervezkedett, mint egy katonai parancsnok. A fiú kicsit szégyellte is, hogy ez nem neki jutott eszébe. De hát ő egésznap lót-fut, Bethie-nek meg láthatóan rengeteg ideje van, hogy ilyen remek terveket eszeljen ki. A fiú dicséretére Bethie büszkén felszegte a fejét.

– Látod, én sem vagyok teljesen haszontalan.

– Soha nem is gondoltam, hogy az vagy – mondta szeretettel a fiú.

– Ugyan már, tudom jól, hogy azt hiszed, én olyan vagyok, mint egy hímes tojás. Aki nem tud lovagolni, nem bír megenni egy szelet kenyeret, és aki nem tudja kitalálni, hogyan találkozzon a sze… a barátjával– az utolsó szavakra Bethie arca paprikapirosra vörösödött. Majdnem kikotyogta…, majdnem „szerelmének” nevezte Willt, ami igaz is. Bethie-nek jó pár napjába telt, míg bevallotta magának, de sajnos ez volt az igazság. Szerelmes Will Smithbe. Annyi bárót és grófot ismert, és ő mégis belé, egy egyszerű mosogatófiúba szerelmes. De Will vajon viszont szereti? Amikor belenézett abba a borostyánszínű szempárba, teljesen biztos volt benne, hogy igen. De azokon a magányos estéken… mikor egyedül feküdt az ágyában, és a plafont bámulta, mardosó félelem kerítette hatalmába, és olyan gondolatok jártak a fejében, hogy Will csak játszik vele, hogy a vagyonát akarja, meg hasonlók. Ezeken az estéken őszintén azt kívánta, hogy legyen mellette valaki, hogy ne kelljen többé egyedül töltenie az estéket. Hanem mondjuk Willel…, erre a gondolatra aztán a lány ismét fülig pirult. Ahogy elképzelte, hogy Will ott fekszik mellette az ágyban, semmi ruhában mindketten…

– Nagyon elgondolkoztál – jegyezte meg Will a lány csillogó szemét és kipirult arcát fürkészve. Bethie zavartan elkapta a szemét, és zavarában kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Tudtad, hogy pont olyan színű a szemed, mint Izabella királynénak?

Will meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Tényleg?

– Igen, borostyánszínű, tudod, mint az a kő.

– Igen, tudom mi a borostyán. Kiskoromban folyton csúfoltak miatta. A fiúk a faluban azt mondták, olyan, mint egy macska vagy bagoly szeme.

– A gyerekek csupa ostobaságot hordanak össze. Gyönyörű szemed van.

Bethie ismét zavartan elkapta a fejét. Hogy mondhatott ilyet? Ezzel gyakorlatilag bevallotta, hogy hogyan érez Will iránt. Félve pillantott föl rá, de a fiú kedves mosollyal nézte őt.

– Köszönöm, hogy ezt mondod, de most jó nagy bajban vagyok, hisz nem tudom, hogy én hogyan dicsérjem a te csodálatos kék szemedet. Mert a gyönyörű jelzőt már elloptad előlem. – Bethie szörnyen dühös volt magára. Miért kell neki folyton elpirulnia, mikor Will valami szépet mond neki? El fog ez valaha múlni? Lesz majd olyan, hogy nem érzi ezt a kellemes melegséget, valahányszor a fiú ránéz? Egyelőre elképzelhetetlennek tartotta.

Will még akár órákig is képes lett volna itt állni, és csak nézni Bethie csillogó szemét, kipirult arcát, de sajnos tudta, hogy mennie kell. Az ebédidejének vége, Loretta már hívta is a fiúkat dolgozni. Szomorúan fordult Bethie-hez.

– Mennem kell.

– Tudom – bólintott a lány, láthatólag könnyedén, de belül majd megszakadt a szíve, hogy Will itthagyja. Ha rajta múlna, egész nap együtt lennének, de tudta, hogy ez lehetetlen.

– Máskor is le tudsz jönni? – kérdezte Will reménykedve.

– Igen, azt hiszem – felelte Bethie máris sokkal boldogabban, majd a palota felé fordult. – Látod azt az ablakot? – mutatott kicsivel az istállófölötti apró ablakra. Will bólintott.

– Igen.

– Az az én szobám. Ha szeretnéd, hogy lejöjjek, csak gyere ide az istálló mögé. Én látni fogom, és jövök utánad.

– Te aztán jó sok haditervet eszeltél ki ma – nevetett fel Will. – Rendben van, de megígérem, hogy nem foglak lerángatni mindennap.

 – Ahogy gondolod…

Bethie nem merte elmondani, de őt egyáltalán nem zavarta volna, ha mindennap láthatja a fiút. És bár a lány nem tudhatta, de Will fejében is hasonló gondolatok jártak, miközben elbúcsúztak. Will ugyan még mindig szörnyen félt és aggódott Simon miatt, de sokkal könnyebb volt elviselni ezt a félelmet így, hogy volt egy apró fénysugár az életében. És ezt a fénysugarat Elizabeth Laurence-nek hívták.

– Felség, biztos benne, hogy…– miután Simon végighallgatta a király tervét, életében először mardosó félelem lett úrrá rajta. Egyre inkább az volt az érzése, hogy a király megőrült. Semmi ellenvetése nem volt, hogy azt az átkozott kölyköt letartóztassák, és aztán kivégezzék, de attól, ahogyan ezt a király véghez kívánta vinni, még Simon gonosz lelkét is nyugtalanság fogta el.

– Nincs más választásunk, Simon – szakította félbe a férfit Henrik. – Ez az egyetlen lehetőség, hogy a kölyköt felségárulás vádjával kivégezzék. Kisebb váddal nem érhetjük be, maga mondta, hogy Torro pártfogolja a fiút, és a felségárulás az egyetlen vád, ami ellen még Torro sem tehet semmit.

– Értem – bólintott Simon. – De mi lesz a fiával, uram? Henry herceg nem kerül így veszélybe?

– Ne legyen ostoba! Semmi komoly baja nem fog esni, egy kis szenvedés meg még senkinek sem ártott – nevetett fel gonoszul a király.

Simont kirázta a hideg. Sose tartotta magát jó embernek, de a királyhoz képest igazán angyalinak érezte magát. De nincs mit tenni, a parancs, az parancs. És ha ez az egyetlen módja, hogy végre megszabaduljon a kölyöktől és Torrótól, akkor ő gondolkodás nélkül megteszi. Igen, ő lesz a következő főparancsnok itt, a palotában, és ezért bármit kész megtenni. Bármit.

A herceg III. rész 19. fejezet

Henrik király teljes megelégedéssel kezdte el ezt a napot. Az események az ő tervei szerint alakultak, egyelőre. Hadikémei jelentése szerint a szomszédos ország királya közel sem tudott akkora hadsereget felállítani, mint tervezte, ami már egyértelműen azt jelentette, hogy vagy békés vagy véres úton, de biztos, hogy meg fogja szerezni azokat a területeket, amikre olyan régóta fáj a foga. Ráadásul az utóbbi időben Henry sem akadékoskodik annyit. Henrik nem is értette, néha komoly kétségei támadtak, hogy ez valóban az ő fia lenne? Henry annyira más volt, mint ő. Mikor ő annyi idős volt, mint most Henry, más sem érdekelte, mint a lovaglás, a fegyverek meg persze, hogy segédkezzen az apja háborús terveiben. Henry ezzel szemben folyton csak a könyveket bújja, mindenféle ostoba ötletekkel áll elő, hogy építsenek malmokat, meg minden falunak legyen kinevezett bírója… csupa fölösleges és ostoba dolog, ahelyett, hogy a háborúval foglalkozna. De nem, ha a fia fel is hozza a háborút, akkor folyton igyekszik őt lebeszélni róla. Nem fogja föl, hogy az egészet csak miatta csinálja. Hogy majd ő egy még nagyobb és erősebb ország fölött uralkodhasson. A múltkor meg az az ostoba kölyök azzal állt elő, hogy feleségül fogja kérni a szomszédos király kisebbik lányát. Még csak az hiányozna. Akkor aztán örökre letehetne arról a tervéről, hogy az egész országot egyszer az uralma alá hajtsa. Szerencsére Henryben nincs annyi bátorság, hogy szembeszálljon vele. De mindegy is, Henrik még mindig az ereje teljében volt, biztos volt benne, hogy még sokáig fog a trónon ülni, tehát még rengeteg ideje van, hogy kedve szerint átformálja a fiát. Az országot már nemzedékek óta ugyanúgy kormányozzák ő és az ősei is, és ez Henry trónra kerülésével sem fog változni.

Henrik királyt erőteljes kopogás zökkentette ki a gondolataiból. Igaz, el is felejtette, hogy ma megbeszélése van Simon parancsnokkal. A király kedvelte Simont. Kegyetlen és ellentmondást nem tűrő vezetőnek tartotta, és a fiatal katonák irányításához pontosan ilyen ember kellett. Persze a király tisztában volt vele, hogy Simon gyűlölte a munkáját. Az álma az volt, hogy a palota főparancsnoka legyen. De erről Henrik hallani sem akart. Kedvelte Simont, viszont egyáltalán nem bízott benne. Biztos volt benne, ha ennek a férfinak a kezébe ekkora hatalmat adna, abból csak baj lehet. Torro sokkal alkalmasabb erre a feladatra, ő szörnyen becsületes, soha nem támadná őt hátba. Mindenesetre kíváncsian várta Simon jelentését, a következő megbeszélés határozza meg, mikor indíthatják a támadást. Már alig várja.

Mikor Simon parancsnok belépett, és tisztelgett királya előtt, egy kicsit kezdett aggódni. Na, nem azért, amit épp mondani készült, nem, ez ügyben nincs egy szemernyi kétsége sem. Ma leáldozik Torro csillaga, már évek óta erre a napra vár. Sokkal inkább aggódott a király dühe miatt, hisz azt sajnos be kell ismernie, hogy már két lehetősége is volt arra, hogy elintézze a kölyköt, de kicsúszott a markából. De többé ez nem fog előfordulni. Most nem fogja másra bízni a feladatot. Ő maga fogja megölni a saját kezével. Simon úgy döntött, először még az újoncok ügyét beszélik át a királlyal, végülis eredetileg ezért érkezett ide.

 

Henrik elégedett volt. Simon remek munkát végzett, a hadseregük létszáma majdhogynem a duplájára nőtt. Biztos megnyerik majd a háborút.

– Köszönöm, Simon, jó munkát végzett.

– Köszönöm, Felség.

– Elmehet, és szóljon Torro parancsnoknak, hogy beszélni akarok vele.

– Felség… ha szabad, lenne itt egy másik ügy, amit feltétlenül meg szeretnék beszélni Önnel.

– Másik ügy? – vonta össze értetlenül és némi ingerültséggel a szemöldökét a király. – Mégis miféle ügy?

– Valami, ami Felségedet is érinti, egy bizonyos ügy, ami tizenkilenc éve kezdődött el.

– Tizenkilenc éve?! – mordult fel vészjóslóan a király.

Persze pontosan tudta mire gondol Simon. De mégis, hogy képzeli? Ő már rég elfelejtette azt az ügyet. Úgy gondol rá, mint egy elintézett ügyre, amire nem is kell már több figyelmet pazarolni. Persze hozzá is eljutottak a palotában keringő pletykák…, hogy a kölyök valójában nem is halt meg, de sose foglalkozott komolyabban ezekkel az ostoba szóbeszédekkel. Biztos volt benne, hogy Torro elintézte, nem mert volna ellenszegülni, hisz tudta, hogy a családja a tét. Az a kölyök már nincs életben, ha valamiben, hát ebben teljesen biztos volt. De akkor miért hozta föl ez az idióta? Talán zsarolni próbálja? Ha igen, akkor azt nagyon megkeserüli. Hiába jó katona, ez lesz az utolsó hiba, amit elkövetett az életében.

Simon viszont igyekezett nyugodt maradni. Most józanul kell gondolkoznia, és meg kell gondolnia minden egyes szót, amit kimond. Így a lehető legnyugodtabb hangon elmondott a királynak mindent, amit az elmúlt két évben megtudott. Remélve a legjobbakat. A király pedig végighallgatta, csak az arcán látszott változás, amely egyre inkább elkomorult. Mikor Simon a történet azon részéhez ért, mikor Sierra birtokán találkozott a kölyökkel, a király dühösen felpattant, és onnantól kezdve Simon történetének végéig fel-alá járkált a szobában. Mikor aztán a férfi befejezte a történetet, a király megállt, és szikrázó szemét a parancsnokra emelte.

– Simon… ha maga most hazudik nekem, karóba fogom húzatni.

– Minden szó igaz, uram. Olyan igaz, ahogy itt állok.

– Tehát az a kölyök… még él?

– Igen, uram, és most itt van a palotában.

– Torro tudja?

– Nem hiszem. A kölyök nagyon eszes. Álnéven jött ide.

– És mégis honnan tudja ilyen biztosan, hogy az a kölyök az?

– Uram, Soltóéknak nem volt gyermekük. Aztán egyik napról a másikra eltűntek innen. Solto feladta a katonai hivatását, pedig már őrmester volt, és tizenhat év múlva egyszer csak van egy tizenhat éves fiúk, aki ugyanabban a hónapban született, amikor az Ön fia.

A király csak bólintott. Tudta, hogy Simonnak igaza van. A fene egye meg. Ezért még Torro megfizet. A király emlékezett, hogy akkor régen Torro engedélyt kért rá, hogy még valakit bevonjon. Ha Simonnak igaza van, és Torro és Solto valóban olyan jó barátok voltak, akkor Torro biztos, hogy a barátját avatta be. És emiatt az a kölyök még mindig él, ahelyett, hogy a föld alatt rohadna.

– Tehát…– szólalt meg gúnyos hangon a király. – A kiskölyök idejött, hogy elégtételt vegyen? Vagy inkább, hogy megkapja a jussát?

– Nem tudom, Felség. Szerintem az is lehet, hogy nem is tud az egészről.

– Ha nem tud semmiről, akkor miért jött a palotába? – Simon vállat vont. Őt igazából egyáltalán nem érdekelte, a kölyök miért van itt. Meg akarja és meg is kell ölnie, és csak ez számít.

– Felség, ha kívánja, én elintézem már ma este.

– Ahogy az első két alkalommal? Azt már nem, Simon. Tizenkilenc éve elkövettem azt a hibát, hogy egy magához hasonló katonára bíztam ezt az ügyet, és mi lett belőle? Nem, látom már, hogy ezt magamnak kell elintéznem.

– Én nem vagyok olyan, mint Torro! – csattant fel indulatosan Simon.

– Persze, hogy nem – felelte nyájasan a király. – És ne féljen, magának is meg lesz a szerepe. És aztán… természetesen megkapja a jutalmát. Hisz ezért csinálja az egészet, nem igaz? – A király gonoszul felnevetett.

Simon is elmosolyodott. Neki már az is elég jutalom lesz, ha Torrót és azt az átkozott kölyköt lógni látja. De persze az se lenne rossz, ha a király végre kinevezné főparancsnoknak. Talán végre rájött a király, hogy kik az igazi szövetségesei.

– Leléphet, Simon. Ugye mondanom se kell, hogy erről senkinek sem beszélhet, még a jó édes anyjának sem.

– Ez természetes, uram – bólintott a katona, majd tisztelgett, és kilépett az ajtón.

 

Amint bezárult mögötte az ajtó, Henrik elcsigázottan roskadt le a székébe.

Tehát még mindig nincs vége. Soha egy percre sem bánta meg a döntését, amit tizenkilenc éve hozott. Nem, egy percre sem, mert tudta, hogy ezt kellett tennie. Az a kölyök már a születése pillanatától veszélyeztette a hatalmát, és most tizenkilenc év elteltével csak még veszélyesebb lett. Ki tudja miért jött vissza a palotába? De mindegy is… a vesztébe jött vissza, három nap se kell hozzá, és már a föld alatt lesz, ott ahová már tizenkilenc évvel ezelőtt kerülnie kellett volna. Már csak azt kell kitalálnia, hogyan csinálja. Sajnos az a megoldás nem jöhet szóba, hogy Simon egyszerűen csak eltűntesse. Ez tizenkilenc éve annál a szobalánynál sem sikerült zökkenő mentsen. Ha más nem is, Torróék biztos keresnék a kölyköt. Nem, ki kell találnia valami mondva csinált kis rágalmat, amivel Simon már nyugodtan letartóztathatja, és kivégeztetheti. De mi a fene legyen az? Bár semmi kedve sincs hozzá, kénytelen lesz többet megtudni arról a kölyökről. Kell lennie egy gyenge pontnak, ahonnan támadhatja. Mert meg kell halnia… minél hamarabb.

***

Mikor este Daniel hazaért, annyira dühös volt apjára, hogy még ránézni sem akart nem hogy beszélgetni vele. Pedig Torro parancsnok várt rá. Szörnyen érezte magát egész nap, úgy érezte csak akkor fog megnyugodni a lelkiismerete, ha bocsánatot kér a fiától, és beszél vele. De mikor Daniel hazaért, úgy nézett rá, mint egy körözött gyilkosra. Tehát Will már mindent elmondott neki.

– Daniel, figyelj…

– Nem beszélek veled, úgyhogy ne is szólj hozzám! – vágott közbe tőle nem megszokott módon a fiú. – Megyek lefeküdni.

De Torro korát meghazudtoló gyorsasággal fölpattant, és elállta fia útját.

– Daniel, beszélnünk kell. Szeretnék bocsánatot kérni.

– Bocsánatkérés elfogadva, de ettől függetlenül nagyon haragszom rád.

– Nem vagyok büszke arra, amit tettem.

– Még szerencse.

– De egyszerűen nem hagytatok más választást. Azt még elviselem, hogy egy vadidegen fiú hazudik nekem, de hogy a saját fiam is…

 – Mondod te, aki azt hazudtad, hogy megbízol bennem.

– Bízom is.

– Nem, ha bíznál bennem, akkor nem találtál volna ki ilyen aljas tervet, és nem sodortad volna veszélybe Willt.

– Sokkal könnyebb lenne mindkettőnk helyzete, ha végre elmondanád, mi ez az egész. Arra már magamtól is rájöttem, hogy Will és Simon régebbről ismerik egymást, és, hogy a viszonyuk nem éppen felhőtlen. A kérdés már csak az, hogy miért.

– Hidd el, hogy szívesen elmondanám neked, de Will megkért, hogy ne tegyem. És a ma történtek után nem hiszem, hogy változni fog a véleménye.

– De miért? Esküszöm, fiam, úgy viselkedtek, mintha nekem valami közöm lenne ehhez az egész ügyhöz.

– Nem körülötted forog a világ – morogta Daniel, de nem nézett apja szemébe. És ez nem kerülte el a férfi figyelmét.

– Tehát erről van szó… Daniel, az istenért, nem hiheted el annak a kölyöknek, hogy elkövettem ellene valamit! Hisz egészen a királyi bálig még csak nem is találkoztam vele!

 – Nem erről van szó. De, apa… őszintén, nem jut eszedbe semmi amikor Willre nézel? Nem emlékeztet valakire?

Daniel olyan sokatmondóan nézett apjára, hogy Torro biztos volt benne, hogy fia segíteni próbál neki, hogy magától is rájöhessen erre a nagy titokra.

Torro nem mondta el fiának, de Daniel pont a lényegre tapintott. Igen, már az első találkozásuk óta, amióta először megpillantotta a fiút, valami különös érzése volt vele kapcsolatban. Közben részben már rájött miért. A kis titkát leszámítva Will jelleme nagyon hasonlított Soltóéra. Megbízható, becsületes és tiszta szívű fiú volt. És nagyon jó hatással van Danielre. Mióta összeismerkedtek Daniel már sokkal ritkábban látogatta a kocsmákat, és már alig találkozik azokkal a léhűtőkkel, akikkel eddig barátkozott. Torrót ez a barátság egy kicsit az ő és Wilson barátságára emlékeztette. Nem hazudott Simonnak, mikor azt mondta Will akár lehetne Wilson fia is. Igen, ha Wilsonnak megadatott volna, hogy fia szülessen, akkor az biztos olyan lenne, mint Will. De volt ott még valami. Ha belenézett Will borostyánszínű szemeibe valami egészen mást látott. Valaki egészen másra emlékeztette, de nem tudott rájönni ki lehet az. De biztos ez volt a nyitja a fiút körbelengő titoknak.

A két Torro végül nem feszegette tovább a témát. Mindkettőjüknek egészen más járt a fejében, mikor lefeküdtek. De egy dolog közös volt: az idegtépő feszültség.

Írók kérdőíve - az én válaszaim :)

Ritkán szoktam magamról ilyen személyes bejegyzéseket írni, de a mostanában népszerű Írók kérdőíve engem is elkapott :)
Lássuk tehát a válaszaimat!

1. Milyen műfajban szoktál írni (novella, vers, regény, blog stb.)?

Elsősorban regényeket írok, illetve mostanában igyekszem egyre többet novellázni megcélozva különféle pályázatokat és csak úgy a gyakorlás kedvéért is.

2. Milyen zsánerben és témákban szoktál írni?

Mostanában YA (ifjúsági) témában alkotok, de mindig belecsempészek a történetekbe egy csipetnyi fantasyt is. Emellett nagyon érdekel a barátság kialakulásának, különböző rétegeinek témaköre.

3. Mióta írsz?

Bátran kijelentketem, hogy mióta írni tudok :) Azelőtt pedig rajzoltam vagy anyukámnak diktáltam a fejemből kipattant történeteket.

4. Van már kiadott/megjelent műved?

Online felületen jelent meg novellám az Aranymosás oldalán, a Same Side magazinban, illetve nyomtatásban a Holnap kiadó egyik antalógiájában. Idén pedig regény részletem került ki szintén az Aranymosás oldalára a VI. Aranymosás Irodalmi válogató kapcsán. Eddigi legnagyobb eredményem, hogy a regényemet a Rakéta Projektbe választották.

5. Melyik volt a legelső írásod?

Hú, jó kérdés. 12 évesen írtam az első regényemet, az egy naplószerű történet volt egy lányról, aki a családjával kiköltözött Angliába.

6. Miért írsz?

Mert nincs más választásom :) Az írás az életem része, nem tudnék meglenni nélküle.

7. Hogy találsz időt az írásra?

Egy írással foglalkozó könyvben olvastam, hogy érdemes az írást beleszőni a napirendbe. Ezt igyekszem betartani és esténként kicsit foglalkozni az írással, bár van hogy csak a Word megnyitásáig jutok.

8. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?

Otthon, leginkább este vagy délután.

9. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?

Enni nem igazán szoktam, csak elvonja a figyelmemet. Inni pedig ami épp akad: víz, gyümölcslé, üdítő. Nincs bevált receptem.

10. Van íráshoz használt dallistád?

Nincs, a zene csak elvonja a figyelmemet. Inkább a tévé szokott menni az számomra jobb háttérzajt ad. Ha mégis zene, akkor jobban szeretem a szöveg nélküli számokat pl. a Trónok harca zenéi közben remekül lehet fantasyt írni.

11. Mit gondol(nak) a családod/barátaid/szeretted arról, hogy írsz?

Elfogadják, de nagyon nem szólnak hozzá semmit. Ha sikerem van akkor velem örülnek.

12. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?

Mikor kiteszem annak a bizonyos utolsó mondatnak a végére a pontot. Aztán végignézek a kész íráson és közben arra gondolok, hogy ezt én alkottam :)

13. Az alkotás melyik része jelenti a legnagyobb kihívást?

Az írói válság leküzdése, nincs annál rosszabb mikor bámulom az utolsónak leírt mondatot és egyszerűen nem jut eszembe, hogyan is folytassam.

14. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?

Most már szinte kizáróleg gépen írok Word-be. Sokáig füzetekbe írtam, amelyeket anyukám készített nekem, de a begépelés túl sok időmet vette el, így mára leszoktam róla.

15. Hogyan lépsz túl az írói válságon?

Általában elkezdek valami mássak foglalkozni, egy másik novellával vagy regény ötlettel. Ez van hogy bejön van, hogy nem. Volt olyan is, hogy visszafelé sült el a dolog és sokáig inkább a másik történettel haladtam.

16. Hogyan motiválod magad az írásra?

A célom, hogy egyszer a könyvesboltok polcain lássam a regényemet, ez elég jó motiváció. Novelláknál pedig igyekszem minél több pályázaton részt venni, ez is sokat szokott segíteni.

17. Kik azok a szerzők, akik inspirálnak téged íróként?

Akik először eszembe jutottak azok Kertész Erzsébet, aki már évek óta a kedvenc szerzőm, különösen az életrajzi regényeit szeretem, egyszer szeretnék én is olyan magával ragadóan írni, mint ő.
Másodszor pedig J.K. Rowling, akinél nagyra becsülöm, hogy egy olyan fantasztikus világot tudott felépíteni, mint Harry Potter világa.
És azt hiszem meg kell még említenem a KMK kiadó kurzus oktatóit és író iskolásait, különösön az Apolló Tintafoltjai csapatát, akik maguk közé fogadtak, támogatnak és mindannyian igazán tehetségesek és kitartóak.

18. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?

Ez egy nehéz kérdés. Elsőre az jutott eszembe, hogy az összes könyv, amit eddig olvastam :D
De ha mondanom kell valamit, akkor Gail Carson Levine: Elátkozott Ella c. könyve, amely megszeretette velem az olvasást. Szeretnék egyszer én is ilyen hatással lenni valakire.
És hogy magyar szerzőt is mondjak, nem rég olvastam el Rácz-Stefán Tibor két regényét a Fogadj el!-t és a Túl szép-et. Mindkét mű olyan mélyen érintett meg érzelmileg, ami már nagyon régen fordult elő velem. Azóta ha írok mindig az jár a fejemben, hogy igen, egyszer szeretnék én is írni egy ilyen regényt.

19. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?

Fogadd el a kritikát és tanulj belőle! Ez eddig a legértékesebb tanács, amit valaha kaptam. Az hogy valami nem sikerül azonnal nem jelenti azt, hogy nem tudod kijavítani és fejleszteni magad, vagy hogy tehetségtelen lennél. A tehetség egy dolog, de az írásnak ugyanúgy van tanulható része, mint bármi másnak.

20. Milyen céljaid vannak idén az írással kapcsolatban?

Idén már indultam 4 novella pályázaton, de szeretnék még legalább ugyanannyin.
Jelenleg egy szerkesztővel dolgozom a Rakéta Projektes regényemen, szeretnék ebből annyit kihozni, amennyit csak lehet.

Ezek voltak tehát az én válaszaim :)
Köszönöm az ajánlást Ladányi Klárinak és Koós Patríciának!