A herceg III. rész 19. fejezet

Henrik király teljes megelégedéssel kezdte el ezt a napot. Az események az ő tervei szerint alakultak, egyelőre. Hadikémei jelentése szerint a szomszédos ország királya közel sem tudott akkora hadsereget felállítani, mint tervezte, ami már egyértelműen azt jelentette, hogy vagy békés vagy véres úton, de biztos, hogy meg fogja szerezni azokat a területeket, amikre olyan régóta fáj a foga. Ráadásul az utóbbi időben Henry sem akadékoskodik annyit. Henrik nem is értette, néha komoly kétségei támadtak, hogy ez valóban az ő fia lenne? Henry annyira más volt, mint ő. Mikor ő annyi idős volt, mint most Henry, más sem érdekelte, mint a lovaglás, a fegyverek meg persze, hogy segédkezzen az apja háborús terveiben. Henry ezzel szemben folyton csak a könyveket bújja, mindenféle ostoba ötletekkel áll elő, hogy építsenek malmokat, meg minden falunak legyen kinevezett bírója… csupa fölösleges és ostoba dolog, ahelyett, hogy a háborúval foglalkozna. De nem, ha a fia fel is hozza a háborút, akkor folyton igyekszik őt lebeszélni róla. Nem fogja föl, hogy az egészet csak miatta csinálja. Hogy majd ő egy még nagyobb és erősebb ország fölött uralkodhasson. A múltkor meg az az ostoba kölyök azzal állt elő, hogy feleségül fogja kérni a szomszédos király kisebbik lányát. Még csak az hiányozna. Akkor aztán örökre letehetne arról a tervéről, hogy az egész országot egyszer az uralma alá hajtsa. Szerencsére Henryben nincs annyi bátorság, hogy szembeszálljon vele. De mindegy is, Henrik még mindig az ereje teljében volt, biztos volt benne, hogy még sokáig fog a trónon ülni, tehát még rengeteg ideje van, hogy kedve szerint átformálja a fiát. Az országot már nemzedékek óta ugyanúgy kormányozzák ő és az ősei is, és ez Henry trónra kerülésével sem fog változni.

Henrik királyt erőteljes kopogás zökkentette ki a gondolataiból. Igaz, el is felejtette, hogy ma megbeszélése van Simon parancsnokkal. A király kedvelte Simont. Kegyetlen és ellentmondást nem tűrő vezetőnek tartotta, és a fiatal katonák irányításához pontosan ilyen ember kellett. Persze a király tisztában volt vele, hogy Simon gyűlölte a munkáját. Az álma az volt, hogy a palota főparancsnoka legyen. De erről Henrik hallani sem akart. Kedvelte Simont, viszont egyáltalán nem bízott benne. Biztos volt benne, ha ennek a férfinak a kezébe ekkora hatalmat adna, abból csak baj lehet. Torro sokkal alkalmasabb erre a feladatra, ő szörnyen becsületes, soha nem támadná őt hátba. Mindenesetre kíváncsian várta Simon jelentését, a következő megbeszélés határozza meg, mikor indíthatják a támadást. Már alig várja.

Mikor Simon parancsnok belépett, és tisztelgett királya előtt, egy kicsit kezdett aggódni. Na, nem azért, amit épp mondani készült, nem, ez ügyben nincs egy szemernyi kétsége sem. Ma leáldozik Torro csillaga, már évek óta erre a napra vár. Sokkal inkább aggódott a király dühe miatt, hisz azt sajnos be kell ismernie, hogy már két lehetősége is volt arra, hogy elintézze a kölyköt, de kicsúszott a markából. De többé ez nem fog előfordulni. Most nem fogja másra bízni a feladatot. Ő maga fogja megölni a saját kezével. Simon úgy döntött, először még az újoncok ügyét beszélik át a királlyal, végülis eredetileg ezért érkezett ide.

 

Henrik elégedett volt. Simon remek munkát végzett, a hadseregük létszáma majdhogynem a duplájára nőtt. Biztos megnyerik majd a háborút.

– Köszönöm, Simon, jó munkát végzett.

– Köszönöm, Felség.

– Elmehet, és szóljon Torro parancsnoknak, hogy beszélni akarok vele.

– Felség… ha szabad, lenne itt egy másik ügy, amit feltétlenül meg szeretnék beszélni Önnel.

– Másik ügy? – vonta össze értetlenül és némi ingerültséggel a szemöldökét a király. – Mégis miféle ügy?

– Valami, ami Felségedet is érinti, egy bizonyos ügy, ami tizenkilenc éve kezdődött el.

– Tizenkilenc éve?! – mordult fel vészjóslóan a király.

Persze pontosan tudta mire gondol Simon. De mégis, hogy képzeli? Ő már rég elfelejtette azt az ügyet. Úgy gondol rá, mint egy elintézett ügyre, amire nem is kell már több figyelmet pazarolni. Persze hozzá is eljutottak a palotában keringő pletykák…, hogy a kölyök valójában nem is halt meg, de sose foglalkozott komolyabban ezekkel az ostoba szóbeszédekkel. Biztos volt benne, hogy Torro elintézte, nem mert volna ellenszegülni, hisz tudta, hogy a családja a tét. Az a kölyök már nincs életben, ha valamiben, hát ebben teljesen biztos volt. De akkor miért hozta föl ez az idióta? Talán zsarolni próbálja? Ha igen, akkor azt nagyon megkeserüli. Hiába jó katona, ez lesz az utolsó hiba, amit elkövetett az életében.

Simon viszont igyekezett nyugodt maradni. Most józanul kell gondolkoznia, és meg kell gondolnia minden egyes szót, amit kimond. Így a lehető legnyugodtabb hangon elmondott a királynak mindent, amit az elmúlt két évben megtudott. Remélve a legjobbakat. A király pedig végighallgatta, csak az arcán látszott változás, amely egyre inkább elkomorult. Mikor Simon a történet azon részéhez ért, mikor Sierra birtokán találkozott a kölyökkel, a király dühösen felpattant, és onnantól kezdve Simon történetének végéig fel-alá járkált a szobában. Mikor aztán a férfi befejezte a történetet, a király megállt, és szikrázó szemét a parancsnokra emelte.

– Simon… ha maga most hazudik nekem, karóba fogom húzatni.

– Minden szó igaz, uram. Olyan igaz, ahogy itt állok.

– Tehát az a kölyök… még él?

– Igen, uram, és most itt van a palotában.

– Torro tudja?

– Nem hiszem. A kölyök nagyon eszes. Álnéven jött ide.

– És mégis honnan tudja ilyen biztosan, hogy az a kölyök az?

– Uram, Soltóéknak nem volt gyermekük. Aztán egyik napról a másikra eltűntek innen. Solto feladta a katonai hivatását, pedig már őrmester volt, és tizenhat év múlva egyszer csak van egy tizenhat éves fiúk, aki ugyanabban a hónapban született, amikor az Ön fia.

A király csak bólintott. Tudta, hogy Simonnak igaza van. A fene egye meg. Ezért még Torro megfizet. A király emlékezett, hogy akkor régen Torro engedélyt kért rá, hogy még valakit bevonjon. Ha Simonnak igaza van, és Torro és Solto valóban olyan jó barátok voltak, akkor Torro biztos, hogy a barátját avatta be. És emiatt az a kölyök még mindig él, ahelyett, hogy a föld alatt rohadna.

– Tehát…– szólalt meg gúnyos hangon a király. – A kiskölyök idejött, hogy elégtételt vegyen? Vagy inkább, hogy megkapja a jussát?

– Nem tudom, Felség. Szerintem az is lehet, hogy nem is tud az egészről.

– Ha nem tud semmiről, akkor miért jött a palotába? – Simon vállat vont. Őt igazából egyáltalán nem érdekelte, a kölyök miért van itt. Meg akarja és meg is kell ölnie, és csak ez számít.

– Felség, ha kívánja, én elintézem már ma este.

– Ahogy az első két alkalommal? Azt már nem, Simon. Tizenkilenc éve elkövettem azt a hibát, hogy egy magához hasonló katonára bíztam ezt az ügyet, és mi lett belőle? Nem, látom már, hogy ezt magamnak kell elintéznem.

– Én nem vagyok olyan, mint Torro! – csattant fel indulatosan Simon.

– Persze, hogy nem – felelte nyájasan a király. – És ne féljen, magának is meg lesz a szerepe. És aztán… természetesen megkapja a jutalmát. Hisz ezért csinálja az egészet, nem igaz? – A király gonoszul felnevetett.

Simon is elmosolyodott. Neki már az is elég jutalom lesz, ha Torrót és azt az átkozott kölyköt lógni látja. De persze az se lenne rossz, ha a király végre kinevezné főparancsnoknak. Talán végre rájött a király, hogy kik az igazi szövetségesei.

– Leléphet, Simon. Ugye mondanom se kell, hogy erről senkinek sem beszélhet, még a jó édes anyjának sem.

– Ez természetes, uram – bólintott a katona, majd tisztelgett, és kilépett az ajtón.

 

Amint bezárult mögötte az ajtó, Henrik elcsigázottan roskadt le a székébe.

Tehát még mindig nincs vége. Soha egy percre sem bánta meg a döntését, amit tizenkilenc éve hozott. Nem, egy percre sem, mert tudta, hogy ezt kellett tennie. Az a kölyök már a születése pillanatától veszélyeztette a hatalmát, és most tizenkilenc év elteltével csak még veszélyesebb lett. Ki tudja miért jött vissza a palotába? De mindegy is… a vesztébe jött vissza, három nap se kell hozzá, és már a föld alatt lesz, ott ahová már tizenkilenc évvel ezelőtt kerülnie kellett volna. Már csak azt kell kitalálnia, hogyan csinálja. Sajnos az a megoldás nem jöhet szóba, hogy Simon egyszerűen csak eltűntesse. Ez tizenkilenc éve annál a szobalánynál sem sikerült zökkenő mentsen. Ha más nem is, Torróék biztos keresnék a kölyköt. Nem, ki kell találnia valami mondva csinált kis rágalmat, amivel Simon már nyugodtan letartóztathatja, és kivégeztetheti. De mi a fene legyen az? Bár semmi kedve sincs hozzá, kénytelen lesz többet megtudni arról a kölyökről. Kell lennie egy gyenge pontnak, ahonnan támadhatja. Mert meg kell halnia… minél hamarabb.

***

Mikor este Daniel hazaért, annyira dühös volt apjára, hogy még ránézni sem akart nem hogy beszélgetni vele. Pedig Torro parancsnok várt rá. Szörnyen érezte magát egész nap, úgy érezte csak akkor fog megnyugodni a lelkiismerete, ha bocsánatot kér a fiától, és beszél vele. De mikor Daniel hazaért, úgy nézett rá, mint egy körözött gyilkosra. Tehát Will már mindent elmondott neki.

– Daniel, figyelj…

– Nem beszélek veled, úgyhogy ne is szólj hozzám! – vágott közbe tőle nem megszokott módon a fiú. – Megyek lefeküdni.

De Torro korát meghazudtoló gyorsasággal fölpattant, és elállta fia útját.

– Daniel, beszélnünk kell. Szeretnék bocsánatot kérni.

– Bocsánatkérés elfogadva, de ettől függetlenül nagyon haragszom rád.

– Nem vagyok büszke arra, amit tettem.

– Még szerencse.

– De egyszerűen nem hagytatok más választást. Azt még elviselem, hogy egy vadidegen fiú hazudik nekem, de hogy a saját fiam is…

 – Mondod te, aki azt hazudtad, hogy megbízol bennem.

– Bízom is.

– Nem, ha bíznál bennem, akkor nem találtál volna ki ilyen aljas tervet, és nem sodortad volna veszélybe Willt.

– Sokkal könnyebb lenne mindkettőnk helyzete, ha végre elmondanád, mi ez az egész. Arra már magamtól is rájöttem, hogy Will és Simon régebbről ismerik egymást, és, hogy a viszonyuk nem éppen felhőtlen. A kérdés már csak az, hogy miért.

– Hidd el, hogy szívesen elmondanám neked, de Will megkért, hogy ne tegyem. És a ma történtek után nem hiszem, hogy változni fog a véleménye.

– De miért? Esküszöm, fiam, úgy viselkedtek, mintha nekem valami közöm lenne ehhez az egész ügyhöz.

– Nem körülötted forog a világ – morogta Daniel, de nem nézett apja szemébe. És ez nem kerülte el a férfi figyelmét.

– Tehát erről van szó… Daniel, az istenért, nem hiheted el annak a kölyöknek, hogy elkövettem ellene valamit! Hisz egészen a királyi bálig még csak nem is találkoztam vele!

 – Nem erről van szó. De, apa… őszintén, nem jut eszedbe semmi amikor Willre nézel? Nem emlékeztet valakire?

Daniel olyan sokatmondóan nézett apjára, hogy Torro biztos volt benne, hogy fia segíteni próbál neki, hogy magától is rájöhessen erre a nagy titokra.

Torro nem mondta el fiának, de Daniel pont a lényegre tapintott. Igen, már az első találkozásuk óta, amióta először megpillantotta a fiút, valami különös érzése volt vele kapcsolatban. Közben részben már rájött miért. A kis titkát leszámítva Will jelleme nagyon hasonlított Soltóéra. Megbízható, becsületes és tiszta szívű fiú volt. És nagyon jó hatással van Danielre. Mióta összeismerkedtek Daniel már sokkal ritkábban látogatta a kocsmákat, és már alig találkozik azokkal a léhűtőkkel, akikkel eddig barátkozott. Torrót ez a barátság egy kicsit az ő és Wilson barátságára emlékeztette. Nem hazudott Simonnak, mikor azt mondta Will akár lehetne Wilson fia is. Igen, ha Wilsonnak megadatott volna, hogy fia szülessen, akkor az biztos olyan lenne, mint Will. De volt ott még valami. Ha belenézett Will borostyánszínű szemeibe valami egészen mást látott. Valaki egészen másra emlékeztette, de nem tudott rájönni ki lehet az. De biztos ez volt a nyitja a fiút körbelengő titoknak.

A két Torro végül nem feszegette tovább a témát. Mindkettőjüknek egészen más járt a fejében, mikor lefeküdtek. De egy dolog közös volt: az idegtépő feszültség.