A herceg - Epilógus

Gyönyörű tavaszi nap virradt. Will Solto, mint minden reggel, sétára indult birtokán. Bár jelenlegi otthona akkora volt, hogy még lóháton is egy napba telt volna bejárni, nem számított. Szerette figyelni, ahogy a birtok ébredezik. A madarak csicseregnek, a szolgálók vizet hordanak a kútból, a lovászok a reggeli futtatásra viszik a lovakat. Ian rendszerint ekkor szokott üvöltözni az újoncokkal, hogy csipkedjék magukat, de Will már régóta nem szólt rá ezért. Végülis ő volt a főlovász, megteheti, hogy üvöltözzön, ha úgy látja jónak. Ám ez a reggel más volt. Ma reggel Will nem tudta élvezni a nyugodt sétát. Valaki megzavarta. Pontosabban valakik.

– Apa! Apa!

Will boldog mosollyal fordult meg. A mögötte magasodó kastély hátsó ajtajából két kócos barna hajú fiúcska szaladt felé. Az idősebbiknek világítóan kék, a fiatalabbiknak nagy borostyánszínű szemei voltak, mindkettőjüké izgatottan csillogott. A két kicsi elkapta Will karját, és úgy néztek fel rá, hogy Will már előre tudta, fiai akarnak valamit.

– Apa, ez nem igazság! – kezdett neki rögtön a kisebbik. – Wilson miért ülhet fel ma egy igazi lóra? Én is akarok!

– Apa, mondd meg Williamnek, hogy te engedted meg! Mert én már nagy vagyok!

– Ez nem igazság! Mindig mindent Wilson csinálhat először! Én mindig csak második vagyok – nézett elszontyolodva apjára William. Olyan szomorúan nézett, hogy Will nagyon megsajnálta.

– William – szorította meg fia vállát. – Ezt már megbeszéltük. Kicsi vagy még igazi nagy lóhoz. Wilsont sem engedtük anyáddal a te korodban, sőt én is csak hatévesen ülhettem fel először egyre.

– Látod, én megmondtam – szólalt meg büszkén Wilson, majd nyelvet öltött öccsére.

– Ez nem igazság!

Will látta, hogy kisebbik fia csak azért nem sírja el magát, mert bátyja akkor még többet piszkálná. Szerencsére ekkor patadobogás törte meg a beállt csendet. Will ennek kivételesen nagyon örült. Imádta a fiait, de néha nehéz volt velük. William annyira jólelkű és visszahúzódó volt, hogy egyszerűen nem tudott mit kezdeni az erős jellemű Wilson piszkálódásaival. És ezt a helyzetet néha nagyon nehéz volt kezelni. De Willnek most nem volt ideje fiai civakodásával foglalkozni. A lovas, aki ugyanis a keleti kastélyba érkezett, nem volt más, mint Daniel Torro parancsnok.

– Daniel bácsi! – kiáltotta el magát boldogan Wilson, és már szaladt is a kedves ismerős elé. William némileg megcsappant kedvvel követte, de Will megfogta a karját, és visszairányította. Lehet, hogy Daniel érkezése fontos volt, de a fia boldogsága még annál is fontosabb.

– William! – guggolt le fia elé Will. – Ne szomorkodj, mert Wilson mától lovagolni tanulhat. Jövőre majd te kerülsz sorra.

– Jó, de… apa, mindig én vagyok a második. Wilson tegnap mondta, hogy ha Henry bácsinak és Christina néninek nem születik fiúgyermeke, ő lesz majd a király. Én sose leszek az.

– Először is – szólalt meg szigorúan Will–, sose mondj olyat, hogy Henry bátyádéknak nem fog fiúgyermeke születni. A jó Isten majd megáldja őket egy fiúval, ha úgy látja jónak. Másodszor – folytatta kicsit már enyhébb hangon –, ne búslakodj annyira, hogy nem leszel király. A világ legnehezebb munkája, és nagyon kevesen tudják olyan jól csinálni, mint Henry.

– Honnan tudod?

– Tudod, még évekkel ezelőtt nekem meg volt rá a lehetőségem, hogy király legyek.

– Tényleg? – William szeme döbbenten kikerekedett.

– Igen, de visszautasítottam. Már akkor tudtam, hogy Henry sokkal alkalmasabb a feladatra. Nem tudtam volna teljes odaadással csinálni, mert én mindig is erre az életre vágytam. Hogy itt éljek veletek a saját otthonomban. Ennél szerintem nincs is szebb a világon.

William egy percig csak némán nézte apját, majd lassan elmosolyodott.

– Gyere, apa, köszönjünk Daniel bácsinak.

– Jó, menjünk – fogta meg a felé nyújtott kicsi kezet mosolyogva Will, majd Wilson után indultak, aki már üdvözölte a lóról lepattanó fiatal parancsnokot.

– Daniel bácsi! – lépett a fiatalember elé már sokkal jobb kedvvel William. Daniel mosolyogva simogatta meg a kisfiú kócos fejét.

– Már hiányoltalak pöttöm, nagyot nőttél mióta nem láttalak.

– De még mindig kisebb, mint én! – húzta ki magát büszkén Wilson.

– Na, most már elég legyen! – szólt rá idősebb fiára szigorúan Will. – Wilson, ne piszkáld folyton az öcsédet. Inkább menjetek és szóljatok anyátoknak, hogy Daniel megérkezett. Mi is megyünk nemsokára.

– Igen, apa!

A két fiú már el is tűnt a kastély kapujában. Így Will végre már teljes figyelmét Danielre fordíthatta.

– Gondolom, nem ok nélkül lovagoltál ide a fővárosból – nézett régi barátjára fürkésző tekintettel Will. Daniel komoran bólintott.

– Sajnos nem. A testvéred küldött.

– Baj van? – Will önkéntelenül is a legrosszabbra gondolt. Daniel borús arca sem kecsegtetett semmi jóval.

– Christina királynénál tegnap este megindult a szülés.

Will számított erre a hírre, hisz Christina már a kilencedik hónapban volt.

– Ugye jól van? – kérdezte aggódva a fiatalasszony törékeny egészségére gondolva.

– Igen, ő jól van, de… – Daniel láthatóan kereste a szavakat.

– Daniel! – szólalt meg szigorúan Will. – Mondjad!

– A baba sajnos halva született, kisfiú volt.

– Oh, Istenem! – nyögött fel Will. – Szegény Christina és szegény Henry. Biztos nagyon lesújtotta őket.

– Igen, Őfelsége arra kér, hogy gyere vissza velem. Szeretne beszélni veled.

– Persze, hogy megyek – bólintott rá rögtön Will. – De előbb egyél, és igyál valamit. Mr. Morgan majd összedob neked valamit.

– Abban biztos vagyok – mosolyodott el végre Daniel.

 

Így a két barát a konyha felé vette az irányt. Will nem is lepődött meg, hogy a széles konyhaasztal mellett ott ült két fia, és épp a Mr. Morgan által készített almás süteményt majszolták. Will nem tudott haragudni Mr. Morganre, amiért kényezteti a fiait. Tudta jól, hogy az idősödő férfi mennyire szereti a kicsiket. Akárcsak Miss Mary, aki szintén itt élt a kastélyban, mióta Bethie–vel ide költöztek. Örültek, hogy végre megszabadulhattak a város forgatagától. Will pedig elképzelni sem tudta az életét nélkülük, hisz ők is a családja tagjai voltak.

– Daniel! Rég jártál nálunk! – nyújtott kezet mosolyogva a régi ismerősnek Mr. Morgan. – Ennél valamit?

– Ha lehet, akkor igen. Köszönöm, Mr. Morgan.

– Gyerekek, menjetek föl anyátokhoz.

– Ne, apa, hagy maradjunk!

– Most nem, fontos dolgokról szeretnénk beszélgetni.

Így aztán a két kicsi lógó orral ugyan, de kivonult a konyhából. A felnőttek pedig helyet foglaltak az asztalnál. Mr. Morgan gyorsan elkészített egy tál finom reggelit Danielnek, és töltött mindhármuknak egy–egy kupa bort.

– Ugye tudod, hogy a király miért hívat? – nézett sokat mondóan barátjára Daniel, miután megtömte a hasát.

Will komoran válaszolt:

– Gondolom ugyanazért, mint a három lánya születése után. A trónutódlásról akar beszélni.

– Tudom, hogy nem tetszik neked – kapcsolódott be Mr. Morgan is. – De sajnos lassan el kell gondolkoznod a lehetőségen, hogy Henry király halála után Wilson kerül a trónra.

– Wilson még csak hatéves. Henry és Christina is fiatalok, még születhet fiúgyermekük.

– Hatalmas rajtuk a nyomás – sóhajtott fel szomorúan Daniel. – A tanács tagjai megoldást követelnek. Ha a királynak nem születik hamarosan fiúgyermeke, két megoldás jöhet szóba. Vagy Christina királyné öccse vagy pedig a te fiad kerül a trónra. A tanácsosok nyílván az utóbbit támogatják, hisz számukra nem lenne túl előnyös, ha egy idegenhez kerülne a hatalom.

– Én ezt megértem – sóhajtott fel Will. – De akkor sem tetszik. Nem szeretnék olyan életet a gyerekemnek, amit én se választanék.

– A különbség az, hogy neked még volt választási lehetőséged, de Wilson már igazi herceg. Vannak bizonyos kötelezettségei, amiket sajnos teljesítenie kell.

Will bólintott. Tudta, hogy Danielnek igaza van, de akkor is olyan furcsa volt belegondolni, hogy az ő rosszcsont fia egyszer talán az ország koronahercege majd királya lesz. Mikor a fiai megszülettek, Will olyan egyszerű életet szánt nekik, amilyen neki is jutott, csak sokkal–sokkal boldogabb és gondtalanabb. Hogy nekik ne kelljen átélniük azokat a szörnyűségeket, amiket neki annak idején. De ez már szerencsére a múlté. A trónöröklés problémája pedig a jövő.

– Megyek és beszélek Bethie-vel – állt föl az asztaltól Will. – Mr. Morgan, szólna Iannak, hogy nyergeltessen fel két pihent lovat?

– Persze, már megyek is.

– Utána indulhatunk – fordult Will Danielhez, aki biccentett, majd töltött magának még egy kupa bort. Láthatóan az volt a terve, hogy még pihenjen az indulás előtt. Will így magára hagyta a két férfit, és elindult megkeresni a feleségét.

Elizabeth Solto férjével és gyerekeivel közös otthonuk nappalijában egy kényelmes karosszékben üldögélt, és boldog mosollyal az arcán kötögetett. Az asszony boldog volt. Bár mindig így érezte magát, mikor egy új kis élet növekedett benne. Már alig várta a kislánya születését. Tudta, hogy kislány lesz, az előző két terhessége során is tudta az első pillanattól fogva, hogy fiai lesznek, és nem is tévedett. Kicsit ugyan csalódott volt, mikor Wilson születésénél meglátta a baba égkék szemét. Pedig már annyira beleélte magát, hogy a kisfia a férje gyönyörű borostyánszínű szemét fogja örökölni. De aztán megszületett William, aki Will szakasztott mása volt, már kisbaba korában is. Bethie őszintén remélte, hogy majd születendő kislánya is az apja szemét fogja örökölni. Bár Will azt mondta, biztos benne, hogyha egyszer lányuk születik, akkor az anyjára fog hasonlítani. Egy szőke kis angyal lesz, akár az anyja – mondta egyik alkalommal. De Bethie nem értett egyet vele. Férfiak, nem értenek ők ehhez. Így elmélkedett Bethie aznap reggel gömbölyödő hasát simogatva, mikor kinyílt az ajtó, és az asszony legnagyobb örömére a férje lépett be a szobába.

– Jó reggelt, drágám! – lépett mosolyogva feleségéhez Will, és homlokon csókolta az asszonyt. – Hogy érzed magad?

– Jól vagyok, ne aggódj folyton! – legyintett Bethie. Will mindig ezt csinálja. Folyton aggódik érte. De már elég régóta voltak házasok, hogy Bethie azonnal észrevegye, hogy Willt valami más is aggasztja ezen a reggelen.

– Mi a baj? A fiúk jártak itt, és azt mondták Daniel nem rég megérkezett.

– Igen, így van. Ezért is jöttem fel hozzád. Daniel azért jött, mert Christina tegnap éjjel megszülte a gyermekét.

– Tényleg? – Bethie-t, ezt hallva, valami különös rossz érzés fogta el – És mi történt?

– A kisfia sajnos meghalt.

– Oh, Istenem! – Bethie érezte, ahogy szemét elfutja a könny. Willhez hasonlóan ő is nagyon kedvelte a sógornőjét, és nagyon sajnálta. Önkéntelenül is dudorodó pocakjára helyzete a kezét. Érezte, ahogy kislánya odabent rúg egyet. Ez egy kicsit megnyugtatta.

– Daniel azt szeretné, ha visszamennék vele – folytatta Will. – Henry beszélni akar velem.

– Menj csak, Henrynek szüksége van rád. Ki tudja, miket élhet most át. Szüksége lesz a támogatásodra.

– Tudom, csak nem szeretlek ilyenkor egyedül hagyni.

– Ne aggódj emiatt. Miss Mary és Mr. Morgan vigyáznak rám. Nem lesz semmi baj. – Majd Bethie férje arcát fürkészve hozzátette: – Vagy van valami más is?

– Félek, hogy Henry megint a trónöröklésről akar majd beszélni.

– Nem szereted ezt a témát, tudom – bólintott Bethie.

– Annyira furcsa erről beszélni. Hisz Wilson még csak hatéves. Ki tudja még, mi lesz húsz év múlva?

– Szerintem ez ne aggasszon. Sokkal fontosabb, hogy támaszt nyújts a testvérednek, hisz nehéz időket él most át.

– Igazad van – mosolyodott el végre Will. – Mint mindig.

Bethie-nek igaza van, nem szabad a jövőn rágódnia. Ez járt a fejében akkor is, mikor már Daniellel együtt a főváros felé lovagoltak. Mert ha volt valami, amit Will megtanult az évek során, az az volt, hogy gondtalanul ki kell élvezni minden pillanatot, amit az élet ad, mert sose lehet tudni, mikor borul fel minden, amit eddig biztosnak éreztél. De ez az élet rendje. A dolgok folyton változnak. És úgy néz ki, nem sokára eljön a következő változás az életében. Will ugyan egyelőre nem tudta, mit fog hozni ez a változás, de egy dologban egészen biztos volt. Mikor elérkezik, szembe fog nézni vele. Mert ha így tesz…, akkor minden rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben.

VÉGE                

Ezzel hivatalosan is végetért egy korszak a blogon. Köszönöm mindenkinek, aki az elmúlt hónapok (évek?) során hétről-hétre figyelemmel kísérte Will történetét. Nagyon hálás vagyok, hogy közel 50-en tértetek vissza minden héten, hogy elolvassátok a legújabb fejezetet.

A blog most picit pihenő fázisra tér át, elsősorban a OUAT fanficcem befejezésére fogok öszpontosítani illetve novemberben belevágok a NaNoWriMo-ba, terveim szerint erről is hozok majd nektek egy cikket.

Hogy tetszett Will története? Ki volt a kedvenced? Minden véleményt örömmel fogadok! :)

A herceg IV. rész 8. fejezet

Egy percig nem történt semmi. Will érezte, hogy a szíve még mindig úgy verdes a mellkasában, mint egy rémült kismadár. Aztán meghallotta azt a kísérteties halálhörgést, ami feltört a király torkából. Látta, ahogy a hideg szemek fennakadnak, majd Henrik király, az ország leggyűlöltebb embere holtan esik össze. Fejéről a díszes korona csörömpölve gurult végig a földön, és, mintha csak a sors akarta volna így, pont Henry és Will között állt meg. Will, amint lassan kezdett magához térni a sokktól, erőt vett magán, és körbenézett. A szemben lévő toronyban látta, ahogy Daniel ott áll füstölgő puskával a kezében. Tehát betartotta az ígéretét. Megvédte őt. Will érezte, hogy Henry őt nézi. És tudta is miért. A korona, az ország és a hatalom szimbóluma. Aki birtokolja azé a hatalom. És itt voltak ők ketten, két testvér és a korona, ami miatt ez az egész szörnyűség elkezdődött. Így álltak egymással szemben, és így talált rájuk Torro parancsnok és Sierra báró. Will örömmel látta, hogy egyiküknek sem esett semmi baja, bár Torro parancsnoknak kicsit vérzett a feje, de ezenkívül mindketten jól voltak. A két férfi döbbent tekintettel meredt a testvérpárra. A két fiú viszont nem mozdult. Teljes volt a csend. Még a lenti csatazaj is lassan elhalkult, míg végül teljesen megszűnt. Aztán Daniel is megérkezett a toronyba, kezében még mindig ott volt a puska. Egy kicsit sápadtnak tűnt, de a tekintete sziklaszilárd volt. Bűntudatnak vagy gyengeségnek még a nyoma sem látszott rajta. Ott voltak mindannyian, együtt a torony tetején. Aztán végül Will megmozdult. Szó nélkül odalépett a koronához, és felemelte. Látta, hogy Sierra báró büszkén elmosolyodik, Will már előre sajnálta őt. Mert neki esze ágában sem volt királynak lenni. Soha nem is akart. Hisz már meg volt erre a posztra a tökéletes ember. Ezzel a biztos tudattal Will határozottan Henrynek nyújtotta a koronát.

– A tiéd.

Will látta, hogy a körülötte állók mind csodálkozva összenéznek. Köztük Henry is, aki láthatóan már semmit sem értett.

– Will… – hallotta Sierra báró hangját, de Will nem figyelt rá.

– Te vagy a trónörökös! – folytatta. – Téged illet meg.

– Will… – szólalt meg halkan Henry. – A nép, ez a sok ember, aki most itt van, és itt harcolt, téged akar a trónon látni. Nem engem. Te is tudod, hogy ez a felkelés nem azért robbant ki, hogy engem segítsenek a trónra. Hanem téged.

– Henrik meghalt. Ő volt minden baj forrása, az emberek szenvedését ő okozta, nem pedig te.

 – Jó, de…

– Nincs itt semmi de! Remek uralkodó leszel, én tudom.

Will ellentmondást nem tűrően Henry kezébe nyomta a koronát, de a fiú még mindig nem vette el.

– Én ezt nem értem… – mondta halkan. – Miért vagy ilyen kedves velem? Szörnyű dolgokat tettem veled. Nem hittem el, hogy nem te akartál megmérgezni, és nem tettem az ellen sem, hogy kivégezzenek. Nem tettem semmit, és ez még rosszabb, mintha tettem volna. Valójában, egyáltalán nem vagyok jobb az apámnál. – Will hevesen megrázta a fejét.

– Nem, ez nem igaz. Te remek ember vagy, tudom.

– Mi sem bizonyítja ezt jobban – szólt közbe Torro parancsnok, aki eddig csendben figyelte a két fiú beszélgetését –, mint, amit az előbb mondott, Felség. Én évekig szolgáltam az apját, de soha nem láttam tőle, hogy belátta volna a hibáját. Maga ezt megtette, ahogy egy jó uralkodóhoz illik.

– Felség, ha úgy dönt, hogy elfoglalja a trónt, mi teljes vállszélességgel támogatjuk – tette hozzá Sierra báró.

Ezért Will nagyon hálás volt. Bíztatóan Henryre mosolygott, de Henry még mindig értetlenül, összevont szemöldökkel nézett rá.

– De te… nem ezt akartad? Nem akarsz uralkodni?

– Henry,… az elmúlt három évem… szörnyű és fájdalmas volt. Életem hátralevő részében semmi másra nem vágyom, mint hogy nyugalomban a palotától távol éljek a feleségemmel és a gyerekeimmel. Ez az egyetlen dolog, amit akarok.

– Valóban?

– Igen, illetve… – Will a következőket csak félve mondta ki, hisz ki tudja, Henry mit fog szólni. – Még csak talán annyit, hogy… végre megtudjam, milyen az, ha végre nekem is van egy igazi, szerető testvérem.

Will legnagyobb meglepetésére, Henry erre olyan melegen mosolyodott el, mint amikor először találkoztak ők ketten.

– Én gyerekkorom óta másra sem vágyom, csak erre.

Aztán Henry előre lépett, és melegen magához ölelte testvérét, Will pedig boldogan ölelt vissza. Tudta, most már minden a helyére került. Igen, mostantól már minden rendben lesz.

 

Aznap hajnalban boldogan kondultak meg a harangok országszerte. Mert azon a hajnalon új korszak kezdődött Livídia történelmében. Pontban hajnali ötkor megkoronázták IV. Henrik királyt. Az emberek a fővárosban és vidéken is mindenhol ünnepeltek. Az új király első rendelkezésében követeket küldött a szomszédos királyhoz, hogy azonnal vessenek véget az évek óta tartó háborúknak, és, hogy a király engedélyezze Henrik és a király lányának esküvőjét. Az ország ünnepelt. A ceremónia után a király hercegi rangra emelte William Soltót, és neki adományozta az ország keleti felén fekvő királyi birtokot és kastélyt. Az ország ünnepelt. III. Henrik királyt csendben és mindenféle ünnepi ceremónia nélkül helyezték örök nyugalomra. Csak a szűk családi kör volt jelen. A koporsóját a családi kripta legtávolabbi és legelrejtettebb zugába helyezték. A király, ellentétben dédelgetett álmaival, úgy vonult be a történelembe, mint Livídia történelmének legrettegettebb és leggyűlöltebb uralkodója. Egy nemzedékkel később az egyszerű emberek körében már, senki sem emlékezett rá. És ez így volt jól. Simon parancsnok, a rettegett hadvezér, szintén elhunyt a palotában vívott csata közben. Senki sem gyászolta meg, még a saját emberei sem. A sors akarta úgy, hogy az az ember vegye el az életét, akinek oly régóta kívánta a vesztét. Torro parancsnok nem volt büszke magára, de boldogság töltötte el, tudva, hogy ezzel a tettével elégtételt szolgáltathatott legjobb barátjának, Wilson Soltónak. Egy nagyszerű dolog azonban történt még azon a reggelen. Egy anya és egy fiú első találkozása. Tizenkilenc évet kellett várniuk, de az az első csodás találkozás, mikor megölelték egymást, mikor a két borostyánszínű szempár végre találkozott, mindent kárpótolt. Alig két hét múlva a királyné elhunyt. De boldog mosollyal az arcán ment el, tudva, hogy élete két értelme, a két fia boldog, és vigyáznak egymásra. Ahogy tenniük kellett volna egész életükben. De ezt még van idő pótolni. Sok–sok idejük.

 

Vasárnap érkezik az epilógus :)

A herceg IV. rész 7. fejezet

A főváros templomának óratornya éjfélt ütött. Will és a ló is fáradtan kaptattak fel az emelkedőre, amelyen túl már ott feküdt a város és a királyi palota. De a Will elé táruló látvány a fiú minden fáradtságát elfeledtette. A főváros lángokban állt. Az utcákat menekülő vagy épp harcoló emberek özönlötték el. Időnként egy-egy ágyú hangja dördült fel. Will ereiben meghűlt a vér. Mi történik itt? Ilyen mértékű káoszra és pusztításra álmában sem gondolt volna. Ez csak egyet jelenthet. Henrik számított az érkezésükre. Ráadásul egy seregnyi katonával várta az ő seregüket. Will tudta, hogy nem késlekedhet. Gyorsan megsarkantyúzta a fáradt állatot, és már nyargalt is be a zűrzavar kellős közepébe. Will nem nézett se jobbra, se balra. Nem akarta látni a halottakat a földön, a sikoltozó nőket és gyerekeket, a vért… Ha ez mind tudatosodott volna benne, akkor nem tudott volna a feladatára koncentrálni. Meg kell találnia Henryt. A palotában még nagyobb volt a felfordulás. A főkapu tárva-nyitva állt, ennek ellenére városiakat nem is lehetett látni, viszont annál több katona hadakozott egymással. A káoszban senkinek sem tűnt fel a lóról lepattanó Will, aki nem törődve a körülötte lévőkkel a palota felé vette az irányt. Már félúton haladt a lépcsőn felfelé, szerencsére senki sem törődött vele, mindenkinek meg volt a maga baja, mindkét oldalon. Ám valakinek mégis csak feltűnt a fiú hirtelen megjelenése. Pontosabban két valakinek is.

– Will! Mi a fenét keresel itt?– A fiú érezte, ahogy valaki teljes erőből megragadja a karját és visszafordítja. És Will pont szembe találta magát Daniel nem éppen vidám arcával. Will először hihetetlen megkönnyebbülést érzett, hogy sértetlenül látja barátját. De aztán ahogy Daniel izzó tekintetébe nézett, kénytelen volt belátni, hogy ez a találkozás a lehető legrosszabbkor jött.

– Most azonnal eltűnsz innen! – és Daniel már húzta is volna maga után, de Will megvetette a lábát.

– Nem! – rántotta ki a karját a fiú szorításából. – Nem megyek innen sehova, amíg meg nem találtam Henryt.

– Will, ez ostobaság! Itt veszélyben vagy, miért nem fogod fel?!

De Will ezt már válaszra sem méltatta. Megfordult, és egyszerűen továbbindult. Henry biztos bent lesz a palotában. Ha szerencséje lesz, a szobájában megtalálja. De hiába ment tovább, érezte, hogy Daniel továbbra is a nyomában van. Mikor végre beértek az épület belsejébe, ahol végre távolabb kerültek a kinti zűrzavartól, Daniel Will elé került, és elállta a fiú útját.

– Rendben, keressük meg a herceget, de el sem mozdulsz mellőlem. Világos? Ha már így kellett történnie, én majd vigyázok rád – szólt szigorúan Daniel, Will pedig beleegyezően bólintott. Egyrészt mert a szíve mélyén őszintén örült, hogy nem kell egyedül bolyongania a palotában, másrészt pedig nem is mert volna ellentmondani Danielnek, főleg így puskával a kezében. Így ketten indultak tovább Henry megkeresésére.

 

– Felség, kérem, jöjjön! El kell menekülnie innen.

Henry meg sem hallotta a mellette posztoló katona aggódó szavait.

– Az édesanyám biztonságban van?

– Igen, Felség. Három katonánk vigyáz rá, és perceken belül el is indulnak.

– És az apám?

– Ő… – A katona nem nézett a herceg szemébe és ez Henrynek rögtön feltűnt.

– Mondja.

– Felség, a király bezárkózott a szobájába. Senkit sem enged be. Még az ellentámadás kidolgozásában sem vett részt. Mindent Simon parancsnok intézett.

 

Henry bólintott. Ezt ő is tudta. Az apja semmit sem csinált. Simon volt az, aki kémeket küldött ki a környékre, ő volt az, aki kiderítette, hogy Sierra és Torro támadást szervez a palota ellen. Így a megmaradt katonákkal fel tudtak készülni a védekezésre. Arra viszont senki sem számított, hogy Sierráék ekkora sereget tudnak toborozni, sőt miután bevonultak, a városiak nemhogy elmenekültek volna, hanem még melléjük is álltak. Henry úgy érezte, egy fortyogó vulkán közepén ül, ahonnan nincs menekvés. A nép elégedetlen volt, tudta ezt már évek óta. Tudta, hogy nyomorban élnek, hogy szenvednek, hogy minden családban van legalább egy halott, akit a háború vitt el. Mindez itt történt az orra előtt, mégsem tett semmit. Ahogy az apja sem. Ma pedig eljött az a nap, hogy elegük lett. És elég volt hozzá csak annyi, hogy Will életben van… és kész átvenni a trónt. Mert ez a tervük. Ez Henry számára még Simon kémjei nélkül is nyílván való volt. Ki gondolta volna, hogy eddig fajul az, hogy ez az egyszerű fiú megjelenik itt a palotában…

– Felség, kérem mennünk kell – szólalt meg ismét a katona.

Henry bólintott.

– Igen, menjünk.

Mást úgy sem tehet. Itt már mindennek vége.

 

– Szerintem nincs itt. Ha volt esze, már rég elmenekült – mondta már vagy harmadszor Daniel, miközben Willel a palota folyosóit rótták. De a fiú meg se hallotta a neki intézett szavakat. Will tudta, hogy Daniel úgyse értené meg. Egyszerűen csak érezte, hogy Henry itt van valahol. És neki meg kell találnia.

– Will, komolyan, nincs itt. Már bejártuk az egész palotát – folytatta Daniel. – Menjünk inkább, mielőtt valaki észreveszi, hogy itt vagy.

– Nem! – felelte ismét Will. Kezdett elege lenni Danielből, legszívesebben itt hagyta volna. Henry itt van valahol, ez egészen biztos. Már csak meg kell találnia…

– Mi van? – hőkölt hátra ijedten Daniel, Will ugyanis váratlanul megtorpant, és halálra váltan meredt az előttük húzódó folyosó egyik pontjára.

– Will, mi van? – rázta meg barátja vállát Daniel. Őszintén szólva eléggé megrémült, azt hitte Will ellenséges katonákat látott. Pedig erről szó sem volt. Will valami egészen mást látott. Így futásnak eredt.

– Most meg mit művelsz?! – kiáltott utána Daniel, de mire felocsúdott, Will már el is tűnt a folyosó végén. A fiú utána rohant, de hiába, Willnek már nyomát sem lehetett látni. A palota zegzugos folyosóin ez nem nehéz. Daniel dühösen vágta a földhöz a kezében tartott puskát. Most mi a fenét csináljon? Will eltűnt, itt kóborog valahol az ellenségeikkel teli palotában a testvérét keresve, aki valószínűleg meg akarja majd ölni… az apjáról nem is beszélve…

Will biztos volt benne, hogy Henryt látta. De hiába rohant nem tudta utolérni az előtte haladó hosszúléptű alakot, aki minden kétséget kizáróan Henry köpenyébe burkolódzott. Akkor csak is ő lehet. A testalkata is hasonló Henryéhez.

– Henry, várj!– kiáltotta el magát a fiú, mire az alak hirtelen befordult, és eltűnt egy meredek lépcsősor sötétségében. Will tudta hová vezet ez a lépcsősor, az északi toronyba. Daniel ott teljesített szolgálatot még nemrég. De mit akar ott Henry? Ott szinte nincs semmi fedezék, bárki lelőheti a lent dulakodók közül. Így aztán Will gondolkodás nélkül utána eredt, hogyha kell, erőszakkal is visszarángassa. Már bekanyarodott a következő lépcsőfordulóba így nem láthatta azt a döbbenettől kikerekedett barna szempárt, amely utána meredt.

Mikor Will felért a torony tetejére nem látott senkit. A hűs éjszakai levegő szinte arcon csapta, a lent a palota udvarában dúló csata zaját pedig olyan tisztán hallotta, mintha csak ő is ott lett volna a csatázók között. De idefent csak ő volt, Henrynek nyomát sem látta.

– Henry! Itt vagy? – szólalt meg tétován a fiú. És ekkor meglátta. A torony másik végében, az árnyékban megbújva ott volt a köpenyes alak.

– Henry? – lépett közelebb Will az alakhoz.

A titokzatos férfi egyszer csak kísérteties hangon felkacagott. Will rémülten hőkölt hátra, de már késő volt. A férfi villámsebesen kinyúlt, és elkapta a fiú nyakát, majd ugyanezzel a lendülettel hozzávágta a fiút a várfalhoz. Will csak annak köszönhette, hogy nem zuhant le mélybe, hogy nem vesztette el az egyensúlyát, és meg tudott kapaszkodni. A háta lüktetett a fájdalomtól, de a fiú szinte észre sem vette, rémült tekintetével az előtte álló férfira meredt, arra az emberre, aki tönkre tette az életét, aki már a születése napján meg akarta ölni. Henrik király, az apja. A férfi hideg, izzó tekintettel nézett le rá, arcán kaján vigyorral, és Will rémülten látta, hogy pisztolyt tart a kezében.

– Mi az, kölyök? Nem is örülsz, hogy végre kettesben lehetsz apáddal?

Will csak nézte a férfit, a megtestesült gonoszságot. Eddig még sose gondolt rá, hogy mit fog tenni vagy mondani, ha egyszer ott áll szemtől szemben azzal az emberrel, aki annyi fájdalmat okozott neki, és akinek ugyanakkor az életét is köszönheti. Nem, mindig úgy gondolta, ez a perc sosem fog eljönni. De most mégis itt áll. És csak egy kérdés járt a fejében.

– Miért? – nézett fel a férfira. – Miért tette ezt velem? Mit ártottam én magának, hogy meg akar ölni?

– Meg se kellett volna születned – felelte jéghideg hangon a király. – Izabella annyiszor elvetélt már, veled is ez kellett volna, hogy történjen. De nem… az az átkozott Torro és Solto… megérdemlik a sorsukat mindketten. Csak azt sajnálom, hogy nem voltam jelen, mikor az az áruló és a szuka neje szénné égtek. Biztos felejthetetlen látvány lehetett.

– Hallgasson! – Will érezte, ahogy meglendül a keze, de a férfi elkapta és leszorította a karját, majd egész közel húzta magához. A pisztolyt pedig pont a fiú torkának szorította.

– Kevés vagy te ehhez, kölyök. Még ha az én vérem is folyik az ereidben, te akkor is csak egy koszos parasztfiú vagy.

– Ha csak egy parasztfiú vagyok… – suttogta dühtől remegő hangon Will–, miért akar megölni? Nekem nem kell a trón, nem kell magától semmi. Henryt sem akartam soha bántani. Nem én akartam őt megmérgezni!

– Persze, hogy nem – nevetett fel Henrik. – Hisz én voltam. Én kevertem mérget az italába, mert tudtam, hogy csak így végeztethetlek ki felségárulás vádjával.

– Te voltál?

A döbbent hangra Will és a király is rémülten rezzent össze. Will nem akart hinni a szemének. Henry ott állt a torony tetején. Rémültnek és zavarodottnak látszott, pont amilyennek Will is érezte magát. Henry tekintete rémülten ugrált egyik alakról a másikra. Majd végül lassan apján állapodott meg.

– Te akartál megölni? – suttogta elhalóan.

– Ne légy nevetséges! – csattant fel Henrik dühtől remegő hangon. – Az csak gyenge méreg volt, tudtam, hogy semmi bajod sem lesz tőle, de arra pont elég volt, hogy ezt a kölyköt kivégeztessem.

Will közben már ismét a fal tövében állt, és igyekezett megállni a saját lábán. El sem akarta hinni, hogy ez a szörnyeteg az ő apja. Aki képes volt a fia életét kockáztatni, csakhogy őt megölje, miközben Wilson Solto, aki nem is volt az igazi apja, az életét áldozta azért, hogy őt megvédje.

– Tehát igazam volt – szólalt meg ismét Henry remegő hangon. – Will nem azért jött a palotába, hogy bántson! Miért tetted akkor mégis ezt?!

– Henry, ne légy ilyen vak! Ez a kölyök veszélyes! Nem látod milyen felkelést robbantott ki?!

– Ez a felkelés nem azért tört ki, mert Will itt van, hanem mert te rossz uralkodó voltál, és a népednek elege lett!

– Képes vagy ilyet mondani nekem! – üvöltött fel tajtékozva a király. Az arca úgy eltorzult a dühtől, hogy Will és Henry is rémülten hőkölt hátra. – Hisz minden, amit tettem, csakis érted tettem. Azért, hogy te lehess a király, és a hatalmadat ne veszélyeztesse egy ilyen pokolfajzat! Nem hiszem el, hogy te ezt nem érted meg!

– Én meg azt nem hiszem el, hogy az apám egy szörnyeteg! – Henry maga is megdöbbent. Még sosem beszélt így az apjával, úgy érezte ezzel az egy mondattal minden keserűsége egyszerre tört ki belőle. A sok évi mellőzés és semmibevétel… a hazugságokról nem is beszélve…, úgy érezte elege van az egészből.

– Majd én megkönnyítem a dolgod – folytatta határozott hangon. – Ezennel lemondok a trónról.

Will teljesen megdöbbent. Azt hitte a király majd üvöltözni kezd, de az a jéghideg tekintet, amellyel Henryre meredt, még a kiabálásnál is rémisztőbb volt.

– Jól van, Henry – szólalt meg a férfi vészjósló hangon, majd lassan fia felé fordult. – Akkor halj meg te is vele együtt! – majd Will legnagyobb rémületére a király felemelte a pisztolyt tartó kezét, és a fegyvert egyenesen az idősebbik fiára szegezte.

– Apa…

– Te átkozott hálátlan kölyök! – üvöltött fel a férfi tébolyult tekintettel. – Ne hidd, hogy engedem, hogy szégyenbe hozz! Nem fogom hagyni, hogy lerombold, és a semmibe dobd az egész dinasztiánk hatalmát! – majd a király a ravaszra helyezte az ujját, és célzott. Will nem is gondolkozott, amint felfogta, hogy a király mire készül, és a testvére élete veszélyben forog, előrelépett, és teljes testsúlyával a férfi karjára vetette magát. A királyt úgy meglepte a hirtelen jött támadás, hogy elvétette a célt, és a golyó jó pár méterrel Henry mellett fúródott a palota falába.

– Henry, menj innen! – kiáltotta el magát Will, de Henry meg sem mozdult. Halálra vált arccal meredt az apjára, és úgy tűnt a földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Will azonban kénytelen volt belátni, hogy ezután a legkevésbé Henry miatt kell aggódnia. A király gyűlölettől izzó tekintetét ugyanis ekkor már ismét Willre szegezte.

– A te hibád… – suttogta gyűlölettől remegő hangon, majd lassan felemelte a fegyvert, és egyenesen Willre szegezte. – Te fordítottad ellenem! És ezért… most megöllek!

Will tudta, hogy a férfi igazat mond. Most meg fog halni. Érezte, ahogy a pisztolycső hideg fémje a torkához ér. Hallotta, valahonnan a távolból, ahogy Henry elkiáltja magát. Közben meg arra gondolt, hogy miért pont ezt az izzó fekete szempárt kell látnia utoljára életében… és ekkor eldördült a lövés.

Lassan a történet végére érünk. A következő befejező rész okt. 23.-án hétfő este érkezik :) Az epilógust, pedig a rákövető vasárnap hozom nektek.

A herceg IV. rész 6. fejezet

A következő három nap úgy elillant, hogy Will csak kapkodta a fejét. A Sierra birtokon hatalmas volt a nyüzsgés. Az ország minden tájáról érkeztek emberek, akik részt akartak venni a felkelésben. Főleg katonák, de jó pár nemes is megjelent a jobbágyaival együtt. Sierra mindegyiküknek bemutatta Willt. A fiú a legtöbbjüket igen rokonszenvesnek találta, bár elég kellemetlen volt, hogy úgy méregették őt, mint valami csodabogarat. Egyik nap aztán megjelent Bethie édesanyja és nővéreinek férjei is. Laurence báróné le sem írhatta mennyire boldog, hogy legkisebb lánya ilyen jó partit fogott ki. Egyszerűen bűbájos volt Willel, amin a fiú csak mosolyogni tudott. Kíváncsi lett volna, hogy a nő akkor is ilyen kedves lenne-e vele, ha továbbra is csak egyszerű földműves lenne. De szinte teljesen biztos volt benne, hogy nem. Sógorairól már sokkal jobb véleménnyel volt. Mindegyikük rendes és felvilágosult férfinak látszott. Ráadásul teljes vállszélességgel támogatták a felkelést.

– Ha vége lesz ennek az egész felfordulásnak, remélem meglátogattok majd minket – mondta a fiatalabbik báró. – Sylvia már alig várja, hogy megismerjen téged.

Ennek a meghívásnak még Bethie is örült, annak már kevésbé, hogy anyjával kénytelen ismét egy fedél alatt élni. És ezekben a napokban Will még csak komoly támaszt sem tudott nyújtani feleségének. Az ébren töltött óráit, ha nem Sierrával és a többi nemessel töltötte, akkor Torro parancsnokkal és Daniellel vett részt az ostrom megszervezésében.

 

Aztán elérkezett a nagy nap. Torro parancsok hírvivői azt a hírt hozták, hogy a városban minden készen áll, a királyi palota körül látszólag teljes volt a nyugalom. Tehát a király és az emberei vagy nem számítanak támadásra, vagy pedig titokban toborozták össze erőiket. Will mindenesetre aggódva figyelte a készülődő katonákat, köztük Danielt és Torro parancsnokot. Sőt még Mr. Morgan is útnak indult, hogy vigyázzon Miss Maryre, és kimenekítse a konyhai dolgozókat. Mindenki a fővárosba készülődött ezen a napon, kivéve egy embert.

– Sierra báró, magukkal akarok menni – mondta már vagy huszadszor azon a napon Will. Mióta megtudta előző este, hogy Sierra báróéknak eszük ágában sincs magukkal vinni őt az ostromra, Will mindent megtett, hogy megváltoztassa a férfi döntését. Ám mindhiába. Sierra báró makacsul kitartott.

– Will, ezt már megbeszéltük. Ott a palotában mindenki téged akar megölni. Nem tudom biztosítani, hogy mindig ott legyen valaki, aki vigyáz rád.

– Nem is kell. Tudok vigyázni magamra.

– Elhiszem, de ez akkor is veszélyes. Meg kell értened, hogy te vagy ennek az egész lázadásnak a mozgatórugója. Ha neked valami bajod esne, az egész ügy értelmét vesztené.

– Ennek semmi értelme, mégis milyen vezetőnek fognak gondolni, ha kimaradok az egész felkelésből?

– Ugyan már, szerinted Henrik kint járt valaha is a harcmezőn?

 

Erre Will már nem tudott mit felelni. Nem értette az egészet. Sierra és mindenki más azt mondja, hogy neki másnak kell lennie, mint Henriknek, és Will más is akart lenni. De mikor ilyeneket hall, amiket Sierra most is mondott neki, kétségei támadtak. Mégis ki lesz itt az uralkodó, ha Henriket letaszítják a trónról? Ő vagy inkább a nemesek? De nem is ez volt az igazi ok, amiért Will a többiekkel akart tartani. Valójában egy porcikája sem kívánkozott oda, ahol várhatóan emberek fognak meghalni. De tudta, hogy oda kell mennie, mert aggódott Henryért. Torro nem ígérte meg neki, hogy vigyázni fog a fiúra, tehát Henryvel akármi történhet, akár baja is eshet. És ezt Will nem akarta. Féltette Henryt. Ezért is dühítette annyira, miközben Bethie-vel a távolodó csapatot figyelte, hogy itt kell maradnia. Dühe ellenére még megígértette Daniellel, hogy nagyon vigyáz magára. A fiú persze megígérte, de szemében olyan tűz égett, amilyet Will még sose látott. És egyáltalán nem nyugtatta meg. Mr. Morgan miatt is aggódott, nem is értette, miért kell neki is részt vennie ebben az egészben, hisz ő nem volt katona, hogy fog vigyázni magára ott a forgatagban? Neki bezzeg senki se mondta, hogy maradjon itt a fenekén, és ne avatkozzon bele. De nem számít, már mindent kitervelt. Senki sem fogja megakadályozni, hogy ott legyen, és megvédje a testvérét. Még Sierra sem. Így történt, hogy amint az utolsó katona is eltűnt a láthatáron, Will szó nélkül sarkon fordult, ott hagyta Bethie-t, és az istálló felé vette az irányt.

– Te meg mit művelsz? – hallotta maga mögött Bethie felháborodott hangját, de most először meg sem hallotta a lány szavát. Helyette az istálló ajtajában álló Tomhoz fordult.

– Kell egy ló – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Az idős férfi döbbenten hőkölt hátra.

– Egy ló? De Sierra báró azt mondta…

– Ha maga nem ad, akkor majd kerítek egyet magam – tolta félre a férfit Will, és határozott léptekkel bevonult a szinte teljesen üres istállóba. A legtöbb lovat elvitték a katonák, és az istálló- és lovászfiúk nagyja is elvonult a városba. De szerencsére az a ló, amin Will legutóbb elhagyta a birtokot, ott állt a helyén. Will gyors, gyakorlott mozdulatokkal felnyergelte a lovat, és már fel is pattant volna rá, ha egy gyönge női kéz vissza nem tartja.

– Will… ugye nem? Nem akarsz odamenni? – nézett a lány könnyes szemmel fiatal férjére. Will szíve majd belesajdult, de tudta, hogy most erősnek kell maradnia.

– Sajnálom, drágám.

A fiú ezután felpattant a lóra, és elvágtatott. Bethie csak némán nézte, ahogy kedvesét elnyeli a láthatár, majd keserves sírásra fakadt.

 

Will döbbenten fékezte meg a lovát. Még alig nyargaltak tíz perce, mikor hirtelen feltűnt az út mellett posztoló két jól megtermett katona. Az egyikükben Will Stone őrmestert ismerte fel. A férfi úgy nézett rá, mint aki számított a fiú felbukkanására.

– Sajnálom, de itt az út vége. Torro parancsnok meghagyta, hogy nem engedhetünk tovább. De azért szép próbálkozás volt – tette hozzá egy kicsit enyhébb hangon.

Will dühösen rávágott a térdére, majd visszafordította a lovát. Na, tessék, úgy tűnik nem csak Sierra báró, hanem Torro parancsnok is komolyan elhatározta, hogy távol tartják őt a palotától. Ráadásul nagyon jól tudták, hogy utánuk fog indulni. De nem, csak azért sem fog szégyenszemre visszakullogni Bethie-hez! Will visszafordította, majd megsarkantyúzta a lovat. Stonék már csak annyit láttak, hogy Will és a ló teljes sebességgel vágtat egyenesen feléjük.

– Hé! Megállj!– kiáltotta még el magát kétségbeesetten Stone, majd katonatársához hasonlóan földre vágta magát. Mikor halálra váltan felegyenesedett, már csak annyit látott, hogy az előbb még felettük átugrató ló és lovasa eltűnnek a kanyarban.

A herceg IV. rész 5. fejezet

– Mi ez a nagy tömeg? – nézett körbe döbbenten a Sierra udvar mellett elterülő hatalmas réten Will. A nemrég még üres rét kezdett úgy kinézni, mintha egy csomó ember egy új települést alapított volna. Mindenhol sátrak magasodtak, és emberek nyüzsögtek. A legtöbbjük, egyenruhájuk alapján katona volt, de akadt ott jó pár jobbágy és városlakó is. Will nem is sejtette, hogy ennyi minden történt, amíg ő távol volt. Sierra és Torro nem vesztegették az időt.

Will már ismerte a tervet. Igazából nagyon egyszerű volt. Ahogy Daniel is mondta még néhány nappal ezelőtt, akár egy éjszaka alatt letudhatják az egészet. A terv az volt, hogy Torro az embereivel együtt elfoglalja a palotát, Henriket letartóztatják, míg a katonák másik fele a várost foglalja el, illetve a város helyőrségeit.

Will elismerte, hogy nagyon jól átgondolt terv, de megnyugodni nem nyugodott meg. Még mindig attól félt, hogy valakinek baja esik, akit szeret. Például Danielnek vagy Mr. Morgannek. De úgy tűnt, egyelőre csak őt aggasztották ezek a dolgok. Daniel például kifejezetten izgatottnak tűnt, ahogy ők hárman a katonák és a többi ember között sétálgattak. Will viszont legszívesebben valahol egész máshol lett volna. Ennek főleg az volt az oka, hogy amióta visszatért, a körülötte lévő emberek mind sorra megbámulták. Will persze tudta miért, hisz nyilvánvaló volt, hogy Torro parancsnokék nem fogják eltitkolni a támogatóik elől, hogy ő a herceg. De azért nagyon zavaró volt. Főleg, mert még Will sem barátkozott meg igazán a gondolattal, hogy ki is ő. Szörnyen irigyelte Bethie-t, aki jelenleg bent volt a Sierra házban, és a bárónéval töltötte a napot. Még azzal a rosszindulatú nővel is szívesebben lett volna, mint itt kint a sok bámuló tekintet között.

– A legtöbbjük az én emberem, vagy legalábbis valamikor az volt – felelte a fiú előbbi kérdésére Torro parancsnok. – Az ország különböző pontjairól érkeztek.

– Sokan vannak – mondta Will, de Daniel csak felnevetett.

– Ez még semmi. Majd ha megérkeznek azok is, akik a városban vannak. Meg Sierra emberei is.

– A király oldalán is sok ember és katona fog állni – szólt közbe szigorúan Torro parancsnok. – Így aztán nem szabad elbíznunk magunkat.

– Torro parancsnok – szólalt meg tétován Will.

– Igen?

– Megígérne nekem valamit?

– Ha tehetem igen.

– Ígérje meg, hogy mindent megtesz majd azért, hogy Henrynek ne essen baja!

Will annyira reménykedett benne, hogy Torro parancsnok majd azonnal rávágja, hogy igen, persze megígéri, de a férfi hosszan hallgatott, majd lassan megszólalt.

– Tudod, hogy ezt nem ígérhetem meg.

– Tessék? De…

– Will, tudom, hogy mit érzel, és hidd el, én is ugyanannyira szeretném, hogy se Henry hercegnek se a királynénak ne essen baja, de sajnos nem tudjuk, mi vár ránk ott a palotában, így aztán senki biztonságát sem tudom biztosítani. Ugye megérted?

– Igen, megértem – bólintott szomorúan Will. – De nem akarom, hogy Henrynek baja essen.

 – De Will… – szólalt meg hirtelen Daniel. – Ezek után ti sose lehettek majd igazi testvérek. Ugye tudod?

– Igen… tudom, hogy meg fog gyűlölni, sőt lehet, hogy már most is gyűlöl, de nem érdekel…, én nem tudnám gyűlölni őt, és ezért nem akarom, hogy baja essen.

– Ez nagyon szép tőled – mondta Torro parancsnok. – De szerinted ő is ennyire aggódna érted?

– Nem tudom, de nem is érdekel.

Will megfordult, és faképnél hagyva a két férfit visszaindult a házba. Nem érdekli, mit mond Daniel és Torro parancsnok. Meg fogja védeni Henryt még akkor is, ha neki magának kell mellette állnia, hogy még véletlenül se essen semmi baja.

 

Bár Will nem tudott róla, de azon a napon nem csak az ő gondolatai jártak testvére körül. Henry herceg egész nap nem szólt senkihez. Sőt még a szobáját sem hagyta el. Csak ült a székében, és a tűzbe meredt. Egész nap Will járt a fejében.

Valaki megszöktette. Három nappal ezelőtt. A katona szerint, aki a hírt hozta, Torro parancsnok és az emberei voltak. Vajon miért tette ezt Torro? Tudja, hogy ki az a fiú? Tudja, hogy ő a halottnak hitt herceg? Ezért szöktette meg?

Az apja nem mondott semmit, már három napja bezárkózott a szobájába, és nem szólt senkihez. Vajon tudja, milyen súlyos a helyzet? Másnap nem csak Torro parancsnok, hanem Mr. Morgan, a konyhavezetője és Stone őrmester, a börtön vezetője sem jelentkezett szolgálatra. Sőt az elmúlt három napban sorra érkeztek vidékről a jelentések, amelyek szerint országszerte katonák tucatjai hagyták el az állomásaikat. Olyan mintha… Henry még belegondolni sem mert, de mintha lázadás készülne. És mindez Will miatt? De Torróék miért követnék inkább Willt, mint őt és az apját? Torro mindent az apjának köszönhet. Képes lenne így elárulni őt? És mi történik akkor, ha a felkelés győzedelmeskedik? Talán Torróék Willt akarják az apjuk helyére ültetni? Az első hallásra őrültségnek hangzik. Henry kicsit talán dölyfösen arra gondolt, hogy Will mégis miben különb nála? Hisz ő a trónörökös, a jó Isten úgy akarta, hogy ő üljön a trónra, persze csak miután az apjának lejárt az ideje ezen a világon.

De aztán Henry kicsit jobban belegondolt. Will bár egyszerű emberek között nevelkedett, okos és szorgalmas, emellett kötelességtudó is. Ráadásul, ha a felkelés az egyszerű emberek között fog kitörni, mégis kit fognak támogatni? Őt, aki szinte sose hagyja el a palota falait, vagy pedig Willt, aki közülük való? Henry nagyon jól tudta a választ. Persze, hogy Willt.

Will, mint király… furcsa volt belegondolni. Henry nem akarta átadni a trónját. Nem, arra készült egész életében, hogy uralkodó legyen, és fejlessze az országot, befejezze az évek óta tartó háborúskodást, és jólétet hozzon az emberekre. Abban ugyan nem volt kétsége, hogy Will is ugyanezt akarja, de volt benne annyi büszkeség, hogy az évek óta tartó tervezgetés után ő valósítsa meg az álmait. Csak volt egy kis gond. Ha a nép Willt támogatja…, akkor hiába van meg benne minden jó szándék, semmit sem tud majd megvalósítani belőle, ha folyton a népével kell hadakoznia. Akkor ugyanott tartana, mint akkor régen az apja. Vagy inkább, mint most… De akkor mégis mit csináljon? Nem akarja átadni a trónját, de azt sem akarja, hogy a makacssága miatt évekig tartó polgárháború törjön ki, sok emberáldozattal és szenvedéssel. Nem, ezt nem akarja… Mi lenne a helyes döntés? Bárcsak tudná…

A herceg IV. rész 4. fejezet

– William Solto, akarod-e az itt megjelent Elizabeth Mary Laurencet törvényes feleségedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?

– Igen! – Will határozottan és gondolkodás nélkül mondta ki élete legfontosabb válaszát. Érezte, ahogy Elizabeth-tel még szorosabban kulcsolják össze a kezüket. Aztán a pap Elizabeth-nek is feltette a kérdést.

 – És te Elizabeth Mary Laurence, akarod-e az itt megjelent William Soltót törvényes férjedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?

– Igen! – mondta a lány is ugyanolyan határozottan, mint az előbb Will.

– Ezennel házastársaknak nyilvánítalak titeket. Csókoljátok meg egymást!

Ez a csók más volt, mint azok a szenvedélyes csókok, amiket eddig váltottak. És hát az nem is lett volna helyénvaló egy templomban. Will és Elizabeth immár házasok voltak. Bethie ujján ott csillogott Ilina Solto jegygyűrűje, amit Will még a tűz után mentett ki. Miután eljöttek a fővárosból egész nap lovagoltak, hogy minél messzebb kerüljenek a várostól. Estefelé aztán megálltak egy kis faluban, és egyenesen a templomba mentek. A pap még csak nem is csodálkozott, hogy így a család és a barátok nélkül akarnak egybekelni. Az idős pap sok ilyen esetet látott már, főleg mióta zajlottak a háborúk. Sok fiatal szökött meg azóta együtt. Így történt, hogy alig egy félóra múlva Will és Bethie egymás kezét fogva, a házasságlevéllel a kezükben a falu apró fogadója felé tartottak. Az egész napos utazástól mindketten alaposan megéheztek. Will szerencsére magával hozta az összes pénzét, így mindkettőjüknek finom vacsorát és szállást rendelt a kedves fogadósnétól.

– Házasok? – kérdezte az erős csontozatú, cserzett arcú, de barátságos tekintetű özvegyasszony.

– Igen – felelte Will kicsit szégyenlősen.

Bethie már sokkal magabiztosabban tette hozzá:

– Friss házasok – és ezt olyan boldog, csillogó szemekkel mondta, hogy még a fogadósné is elmosolyodott.

– Akkor természetesen a legjobb szobámat kapják. Üljenek le, és hozom a vacsorát. – S már el is tűnt a konyha irányába. A két fiatal pedig helyet foglalt az egyik kandallóhoz közeli asztalnál. Megvacsoráztak, közben nem sok szó esett köztük. Bár nem tudták, de mindkettőjük gondolatati ugyanazon téma körül jártak. A közelgő nászéjszakájuk körül. Bethie egyre gyakrabban pillantott újdonsült férje felé. Willen nem látszott semmiféle idegesség, amiért Bethie szörnyen irigyelte. Will persze ugyanannyira ideges volt, mint szerelme, csak épp igyekezett nem mutatni. Ennek ellenére vacsora után kéz a kézben, mosolyogva vonultak fel a kicsi, de annál kényelmesebb padlásszobájukba. Az apró kandallóban ugyan a tűz már alig pislákolt, de a sarokban álló ágy már szépen meg volt vetve, az ablakon a hold ezüstös fénye világított be. Will lepakolta a csomagjaikat, majd letérdelt a kandalló elé, hogy felélessze a tüzet. Bethie letelepedett az ágyra, és onnan figyelte a fiú ügyködését.

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg egyszer csak tétován Bethie.

– Mondd csak – mosolyodott el Will, mint mindig, ha meghallotta Bethie hangját.

– Mikor – olyan furcsa volt ezt kimondani. – Mikor jöttél rá, hogy tetszem neked?

 – Ez egyszerű, mikor először megláttalak.

– Tényleg? Pedig nem lehettem túl vonzó ott ülve azon a sziklán, morcos arccal.

– Ó, nem akkor láttalak először.

– Nem? – kérdezte meglepetten Bethie. – Akkor mikor?

– Aznap reggel, mikor indulásra készülődtél, és épp a főudvarhölggyel beszélgettél a palota udvarában.

– Igen, emlékszem. Én akkor nem is láttalak.

– Én viszont igen. Emlékszem… – Will szemei őszinte rajongással csillogtak az emlék hatására. – A reggeli nap fényében a hajad olyan volt, mintha az arany minden árnyalatában ragyogna. Ott és akkor jöttem rá, hogyha megismerhetnélek, nagyon tudnálak szeretni.

– Oh… – Bethie örült, hogy Will háttal állt neki, mert a fiú szavait hallva fülig vörösödött, annyira jól estek neki.

– És te? – nézett a lányra kíváncsian Will. – Mikor jöttél rá?

– Rájönni csak akkor jöttem rá, mikor másodszorra találkoztunk. Annyira fájt a gondolat, hogy talán soha többé nem látlak, hogy tudtam, ez nem lehet más, mint szerelem. De azt hiszem, akkor szerettem beléd, mikor tüskebokornak neveztél.

Mindketten felnevettek az emlék hatására. Majd Will ismét visszafordult a tűzhöz. Bethie pedig elgondolkozva simította végig szorosan feltűzött aranyszőke haját. Will szereti a haját. Még soha senki se mondta neki, hogy szép a haja. Bethie keze lassan rákulcsolódott a haját tartó csatra, majd kihúzta. A haja puhán és szabadon omlott le a vállára egészen a háta közepéig. Will ekkor fordult meg. Szeme kikerekedett a csodálkozástól. Még sose látta Bethie-t ilyen szépnek. Ahogy puha aranyszőke haja szép arcát keretezte, olyan volt, mint egy angyal. Will lassan fölállt, és az ágyhoz lépett. Óvatosan az ujjai közé fogott egy puha hullámos tincset, és végigsimította az ujjai között. Annyira gyönyörű volt… Aztán Will már csak arra eszmélt, hogy szorosan magához vonja a lányt, és olyan szenvedélyesen csókolja meg, mint még soha azelőtt. Bethie pedig ugyanolyan szenvedéllyel csókol vissza. A következő pillanatban már a puha párnák közt voltak. A két fiatal test úgy simult egymáshoz, mintha mindig is egyek lettek volna. Elképzelhetetlen volt, hogy hogyan tudtak egészen idáig egymás nélkül élni. A szerelem és a szenvedély igazi beteljesülése volt ez az éjszaka. Ilyet csak az élhet át, aki megtalálta az igazi szerelmet. Will Solto és Elizabeth Laurence már megtalálta. Ők már rátaláltak egymásra.

Másnap reggel Will vidám madárcsicsergésre ébredt. Hirtelen nem is emlékezett rá, hol van, csak azt tudta, hogy nagyon-nagyon boldog. Aztán meglátta a mellette alvó Bethie-t. Annyira szép volt kócos hajával és nyugodt arcával, hogy Will legszívesebben magához vonta volna, hogy megcsókolja. De nem akarta felébreszteni. Így is szinte egész éjjel fönt voltak. Will annyira boldog volt ebben a nyugodt órában és ebben az egyszerű fogadóban, hogy szinte már nem is emlékezett rá, milyen elkeseredett és zaklatott volt alig egy nappal ezelőtt. Jelenleg nem érdekelte semmi más, mint a mellette alvó gyönyörű lány, illetve már nem is lány, hanem asszony. Méghozzá az övé. Ennél többre már nem is vágyhat. Will erre a gondolatra jólesően nagyot nyújtózott, majd halkan, hogy Bethie-t fel ne ébressze, kimászott az ágyból és felöltözködött. Lemegy a fogadósnéhoz, és felhozza a reggelijüket. Bethie biztos örülne neki. Csendben becsukta maga mögött az ajtót, majd lesétált a földszintre. Ebben a kora reggeli órában a fogadó még teljesen üres volt, csak a kedves fogadósné tett-vett a söntéspultnál. Will megdöbbenve látta, hogy a nő sír. A keze szorgalmasan járt, ahogy előkészítette a reggeli tennivalókat, de a szeméből sűrűn potyogtak a könnyek. Will szörnyen kellemetlenül érezte magát, hogy meg kell őt zavarnia, mikor láthatóan valami nagy bánat érte. De már nem fordulhatott vissza, a nő észrevette.

– Jó reggelt! – köszönt halvány mosollyal a nő, miközben gyorsan megtörölgette a szemét. – Segíthetek valamiben? Talán szükségük van valamire?

– Jó reggelt! Sajnálom, hogy megzavartam, csak azt akartam megkérdezni, hogy felvihetném–e a reggelinket a szobánkba? – lépett közelebb a pulthoz Will.

– Természetesen, máris elkészítem – felelte buzgón a nő, láthatóan örült, hogy csinálhat valamit.

– Nem sürgős, ráér később is – mondta Will tétován.

De a nő csak legyintett.

 – Ne butáskodjon, pár perc az egész – de mire kimondta ezeket a szavakat a nőből megint feltört a zokogás. Willnek majd megszakadt a szíve, ahogy ránézett.

– Talán történt valami? Tudok segíteni? – kérdezte kedvesen.

– Nem köszönöm, nagyon kedves – legyintett a nő. – Csak tudja, ma van az évfordulója, hogy meghalt a fiam.

– Oh, nagyon sajnálom – mondta őszintén Will. – Megkérdezhetem hogyan történt?

 – Tudja, katona volt. Két évvel ezelőtt neki is ki kellett vonulnia a csatába és ott… pont az utolsó rohamban elesett.

– Sajnálom – Will egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Már megint a háború. Mikor lesz ennek már vége?

– Tudja, az én Kevinem… olyan jó fiú volt. Annyira becsületes… Mondtam neki, hogy ne legyen katona. De hát mit tehettem volna? Hisz már az apja is az volt. Ő is a háborúban esett el, még régebben. Én meg itt maradtam, teljesen egyedül… csak ez a kis fogadó maradt nekem. Mikor megláttam magukat a feleségével… arra gondoltam, ha az én Kevinem még élne, ő is biztos már megházasodott volna… – majd a nő ismét sírva fakadt.

Will legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy átölelje. Annyira sajnálta szegény nőt, aki itt maradt teljesen egyedül. A férje és a fia meghaltak… és mindez a háború miatt. Henrik őrült hatalomvágya miatt. Aztán Will fejébe lassan egy másik gondolat is beférkőzött. És ez rögtön elfeledtette vele a reggel érzett boldogságot. Szó nélkül megfordult, és magára hagyta a síró asszonyt. Csendben visszament a szobájába, Bethie már felébredt, és sugárzó mosollyal nézett belépő férjére. De Will ezúttal nem mosolygott vissza rá. Sőt legszívesebben ott helyben elbőgte volna magát, ezt azonban nagyon szégyellte volna Bethie előtt. Azt azonban már nem tudta eltitkolni, hogy úgy érezte, minden erő elszállt belőle. Elkeseredetten rogyott le a földre. Úgy érezte a világ összedőlt körülötte, ismét. Most mit csináljon? A következő pillanatban, mielőtt még eluralkodtak volna rajta a sötét gondolatok, érezte, ahogy két gyöngéd kéz megszorítja az ő remegő kezét. Will felpillantott, és Bethie aggódó arcát látta maga előtt. Mégis hogy magyarázza el neki?

– Az emberek… – szólalt meg lassan, de még így is remegő hangon. – Ők tényleg szenvednek. Annyi ember halt már meg. Annyi anya várja hiába haza a fiát, annyi feleség vesztette el a férjét, és mégis miért? Egy háborúért, amit ha meg is nyerünk, az ő életükben semmi változást nem fog hozni. Csak szenvedést okoz.

Will lassan visszahajtotta a fejét a térdére. Bethie nem szólt semmit, de Will így is érezte, hogy a lány őt nézi.

– Most mit csináljak? – mondta ki hangosan is a kérdést, ami a fejében járt. – Mit csináljak?

 – Jaj, drágám – simogatta meg férje karját Bethie, de Will lerázta magáról a lány kezét.

– Gyáva vagyok, ugye? Elmenekültem a kötelességem elől. A saját boldogságom a másoké elé helyeztem… ezt tegnap még teljesen helyénvalónak éreztem, de most… csak azt érzem, hogy szörnyű ember vagyok. Gyáva és önző… nem is értem, hogy szerethetsz egy ilyen embert.

– Te nagyszerű ember vagy. Nem gyáva és még kevésbé önző, ha az lennél, akkor most nem éreznéd rosszul magad – mondta őszinte meggyőződéssel Bethie. Bár nem tudta mi váltotta ki Willnél ezt a hirtelen önvád-rohamot, szerencsére fel volt készülve rá. Bár sokkal jobban örült volna, ha ez nem épp közvetlenül a nászéjszakájuk után történik meg.

 – Vissza kell mennünk… ugye? – nézett fel Will az előtte guggoló lányra. – És nem mehetünk haza.

– Nem, nem mehetünk – mosolyodott el halványan Bethie.

– Tudtad, hogy ez lesz?

– Persze, hisz ismerlek – bújt oda férjéhez Bethie. – Te sose fordítanál hátat azoknak, akiknek szüksége van rád. Csak kellett egy kis idő, hogy te is rájöjj erre.

 – Tudom, hogy meg kell tennem, amit kérnek tőlem, de még mindig nem tetszik. Ha tényleg kitör a felkelés, nagyon sok ember halhat meg. Azt pedig nem akarom.

– Tudom, hogy nehéz – mondta megértően Bethie. – De Henrik király gonosz ember, ha ő trónon marad, még több ember fog meghalni.

– Igen, tudom, de nem csak ez zavar… ott van Henry…, ő nem rossz ember, ráadásul a testvérem…, nem akarom, hogy neki valami baja essen.

– Biztos vagyok benne, hogy ezt Sierra báró sem akarja.

– Igen, talán… – majd Will elcsigázottan felsóhajtott. – Akkor, azt hiszem, ideje visszaindulnunk.

És így is tettek.

A nap már lemenőben volt, mikor Daniel és Torro parancsnok letelepedtek a Sierra birtok udvarában álló egyik padra. Torro pipára gyújtott, és elmélázva figyelte a láthatárt.

– Már három nap eltelt – mondta a férfi–, és nem jött vissza.

– Vissza fog jönni.

Daniel kezdett belefáradni, nem csoda, hisz mást sem ismételgetett az elmúlt napokban. De ennek ellenére még mindig ugyanannyira meg volt győződve az igazáról, mint az első napon.

– Azt hiszem, mi hibáztunk – szólalt meg ismét elgondolkozva Torro. – Mondtam Sierrának, hogy ne zúdítson mindent egyszerre a nyakába. Nem csoda, hogy megrémült.

– Én is így gondolom – bólintott Daniel. – De most már mindegy. Ha szerencsétek van, Will nem fog nagyon haragudni, mikor visszajön.

– Úgy látom, nagyon bízol benne – mosolyodott el Torro. – Remélem, nem hiába.

– Nem hiszem – nevetett fel Daniel.

– Miért nem?

– Mert éppen ott jön – mutatott előre a fiú, és Torro parancsnok döbbenten látta, hogy fia igazat mond. Pont abban a pillanatban, mikor a férfi odanézett a Sierra birtok kapujában feltűnt egy ló mellette pedig két alak. És az egyik alak minden kétséget kizáróan Will Solto volt. Torro parancsnok ekkor olyan felszabadultan nevetett fel, amilyet még Daniel is ritkán hallott tőle. Végre már teljesen biztos volt benne, hogy az emberek készen állnak a változásra és… Will is készen áll rá.

A herceg IV. rész 3. fejezet

Aznap este a fővárosban szakadt az eső. Az utcák kihaltak voltak, az emberek a házaikba húzódtak. Will ennek kivételesen nagyon örült. A lovat az egyik kocsmánál hagyta, majd ő maga köpenybe burkolódzva a palota felé vette az irányt. Örült, hogy sikerült pont ebben az órában visszaérnie a városba. A szolgálóknak ugyanis ekkor ért véget a munkaidejük. Amint a hátsó kapuhoz ért, Will megnyugodva látta, hogy igaza volt. A kapun csoportokban vagy épp egyedül hagyták el a palotát a köpenybe bugyolált szolgák. Így ugyan elég nehéz volt megállapítani, hogy férfi vagy nő az illető, de Will végül kiszúrt egy hazafelé igyekvő fiatal lányt.

– Elnézést! – állta el a lány útját, aki rémülten hőkölt hátra.

– Igen?

Will nagyon megsajnálta szegényt. Látszott rajta, hogy halálra rémült. Biztos azt hitte, Will valami őrült, megátalkodott alak. De a fiút ez most cseppet sem érdekelte. Gyorsan el kell intéznie ezt a dolgot, mielőtt még valaki meglátja.

– Ismerős vagy az udvarhölgyek szálláshelyén? – kérdezte a megszeppent lánytól.

– Ott vagyok szolgáló.

– Ismered Elizabeth Laurence udvarhölgyet?

– Persze, de már majdnem egy napja bezárkózott a szobájába, és egyre csak sír. Még csak enni sem evett semmit.

Will rémülten kapta föl a fejét. Vajon mi történhetett Bethie-vel? Lehet, hogy miatta sír? Azt hiszi, hogy meghalt?

– Nekem muszáj beszélnem vele, menj vissza, és hozd ide!

– Dehogy megyek! Már lejárt a munkaidőm! – Will számított erre a válaszra, így benyúlt a zsebébe, és a lány markába nyomott három csillogó aranypénzt. A lány szeme döbbenten kikerekedett. Ennyi pénzt egy hónap alatt sem keres.

– Kapsz még ugyanennyit, ha idehozod – tette még hozzá Will, mire a lány egy szempillantás alatt elfordult, és már el is tűnt a palota kapujában. Tehát már csak várnia kell.

Bár Will nem tudhatta, de minden pontosan úgy volt, ahogy a kis szolgálólány mondta. Elizabeth kis hálókamrájában feküdt az ágyán, fejét a párnájába fúrta, és keservesen zokogott. Hiába jöttek sorba az udvarhölgyek, hogy megtudják mi baja, Bethie még csak nem is válaszolt. Még akkor sem, mikor a főudvarhölgy azzal fenyegette meg, hogy hazaküldi. De Bethie–t már semmi sem érdekelte. Mióta megtudta, hogy Willt vádolják a herceg megmérgezésével, és hajnalban állítólag már ki is végezték, Bethie úgy érezte, összetört a szíve. Ha Will nincs többé… ő mégis mihez kezdjen? Mióta megismerte őt, úgy érezte, újjá született. Már nem érezte magát elhagyatottnak és magányosnak. Még az udvarhölgyek is észrevették, hogy sokkal mosolygósabb az utóbbi időben. De most mindennek vége. Will meghalt, ő pedig soha nem fog találni még egy olyan fiút, akit ennyire tudna szeretni. Most már biztos. Vénkisasszony lesz, soha nem megy férjhez. Mert csak Will mellett lehetett volna boldog. Csakis az ő gyerekeit akarta a világra hozni. Talán jobb lenne, ha ő is meghalna…

Bethie sötét gondolatait ekkor erőteljes kopogás szakította félbe. Bethie nem foglalkozott vele. Biztos megint az egyik udvarhölgy az.

– Kisasszony! – hallatszott az ajtó mögül. – Kisasszony, Mimi vagyok! Kérem, engedjen be, üzenetet hoztam önnek.

– Menj innen, nem érdekel – morogta a lány a párnák mögül.

– De kérem, kisasszony, egy fiatal férfi látni akarja. Még pénzt is adott, hogy levigyem magát hozzá. Aztán többet is fog adni.

– Egy fiatal férfi? – ez már felkeltette Bethie érdeklődését, így megtörölte a szemét, és ajtót nyitott. Másrészt meg félt, hogy a lány hangoskodását más udvarhölgyek is meghallják. Mimi izgatottan lépett be a szobába.

– Milyen fiatalemberről beszélsz? – kérdezte Bethie.

– A nevét nem tudom. De a kisasszonyt kereste. Nagyon helyes fiú, alacsony, barna haja van, és olyan furcsa szeme, tudja, mint a macskáknak.

– Vezess hozzá! – kapta föl gyorsan a köpenyét Bethie, és szó szerint kilökte a szegény lányt az ajtón. Csak egy ember van ezen a világon, akinek macskaszeme van…

Will úgy érezte már órák óta várakozik ott az egyik ház eresze alatt, mikor a palota kapujában végre megjelent két köpenybe bugyolált alak. És az egyik Elizabeth volt. Will az egyik pillanatban még csak döbbenettől csillogó szemét látta, következőben pedig már érezte is a nyakán a lány ölelő karjait. Bethie úgy kapaszkodott belé, mint aki soha többé nem akarja elengedni. Vállát rázta a zokogás, fejét a fiú mellkasába fúrta.

– Bethie…– mondta gyöngéden Will, és visszaölelte a lányt. Persze csak miután kifizette a kis szolgálólányt, aki már tartotta is a markát. Miután a lány elment, Will behúzta Bethie–t egy sötét sikátorba, hogy nyugodtan beszélhessenek. Lassan Bethie zokogása is alábbhagyott, Will addig nyugtatóan simogatta és ringatta a lányt, míg végül Bethie könnyes szemmel fölnézett rá.

– Will, mégis hogy… én azt hittem… azt hittem, hogy meghaltál.

Will halványan elmosolyodott.

 – Mindent megmagyarázok. De előbb kérdeznem kell valamit. Elhiszed, hogy én akartam megölni Henry herceget?

– Dehogyis, te sose lennél képes ilyesmire, tudom – mondta komolyan a lány.

Will megkönnyebbülten ölelte magához szerelmét. Ezt meg kellett kérdeznie, bár nagyon félt a választól. Tudnia kellett, hogy Bethie hisz benne, és szerencsére így is volt. Így aztán Will vett egy mély lélegzetet, és elmondott Bethie–nek mindent, amit az elmúlt nap alatt megtudott. Elmondta, hogy az ő neve Will Solto, aki azért érkezett a palotába, hogy kiderítse miért haltak meg a szülei. És elmondta azt is, amit Sierrától hallott, hogy ő valójában Henrik király és Izabella királyné másodszülött fia. Elizabeth feszülten hallgatta, szeme egyre jobban kikerekedtek a döbbenettől. Mikor Will befejezte, idegesen nézett le a lány arcára. Bethie néhány percig hallgatott, majd lassan megszólalt.

 – És most… mit akarsz csinálni?

– Nem tudom, de Bethie, nem lehetek én a király. Én… nem tudnám megcsinálni. Egyszerűen, nem megy.

– Pedig én is egyetértek Daniellel. Remek uralkodó lennél.

– Jaj, Bethie… – nyögött fel csalódottan a fiú. Annyira reménykedett benne, hogy legalább Bethie megérti őt. De úgy tűnik ismét tévedett.

– De… – folytatta a lány –, ha te úgy érzed, hogy nem tudod megtenni, én akkor is támogatlak téged. Én mindig melletted leszek.

– Mindig? – mosolyodott el Will. – Még akkor is… ha arra kérnélek, hogy hagyj itt mindent, és gyere vissza velem a falumba?

 – Ha te ezt kérnéd, én azt kérdezném: mikor indulunk?

Will nem is akart többet tudni. Csak magához vonta a lányt, és forrón szájon csókolta. Nem is volt több kérdése, illetve… még csak egy.

– Elizabeth Laurence – nézett ünnepélyesen a lányra –, hozzám jössz feleségül?

És Bethie kimondta az egyetlen választ, amit elképzelhetőnek tartott.

– Igen.

Ezután már tényleg nem volt több kérdés.

 

– Mi az, hogy elment?! – csattant föl Sierra báró olyan hévvel, hogy a vele szemben álló Ian komolyan megijedt tőle. Szegény fiú most tényleg úgy érezte, hogy ki fogják rúgni. Igen, biztos. Kirúgják, pedig már olyan messzire eljutott!

– Uram, kérem, ne haragudjon, én nem tudtam, hogy…

– Mondta hová megy? – vágott közbe Torro parancsnok, aki sokkal higgadtabbnak tűnt, így Ian neki sokkal nyugodtabban válaszolt:

– Nem, de olyan lovat kért, ami jól bírja a hosszú utakat.

– Tehát az ország bármelyik pontján lehet – fordult el elkeseredetten Sierra. Nem akarta elhinni, hogy Will ilyen aljasul becsapta. Csak így faképnél hagyja azok után, amit tett, és főleg amit tenni készült érte. Torro már sokkal nyugodtabban fogadta a hírt, hogy Will itt hagyta őket, de ez semmi volt ahhoz a közönyösséghez képest, amit Daniel mutatott, még apjának is feltűnt.

– Te talán tudsz valamit, amit mi nem? – fordult fiához a férfi. Daniel csak vállat vont.

– Nem értem, miért idegeskedtek. Úgyis visszajön.

– Ezt meg honnan tudod? – fordult oda Sierra is.

– Onnan, hogy Will nem az a fajta, aki megszökik a kötelességei elől. Most ugyan pánikba esett egy kicsit, de nem adok neki három napot, és újra itt lesz. Csak hagynunk kell neki időt, hogy átgondolja a dolgokat.

Torro elgondolkozva vonta össze a szemöldökét.

– Igazad lehet.

– Micsoda? – hördült fel Sierra. – Tehát hagyjuk, hogy…

– Várjunk három napot, ha Will ezután sem jön vissza, akkor a keresésére indulunk. Addig is töltsük hasznosan az időt, és folytassuk a tervünk kidolgozását.

– Mi értelme? Hisz lehet, hogy nem is jön vissza – morogta Sierra.

– Vissza fog jönni – mondta őszinte meggyőződéssel a hangjában Daniel. – Én tudom.