A herceg IV. rész 4. fejezet

– William Solto, akarod-e az itt megjelent Elizabeth Mary Laurencet törvényes feleségedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?

– Igen! – Will határozottan és gondolkodás nélkül mondta ki élete legfontosabb válaszát. Érezte, ahogy Elizabeth-tel még szorosabban kulcsolják össze a kezüket. Aztán a pap Elizabeth-nek is feltette a kérdést.

 – És te Elizabeth Mary Laurence, akarod-e az itt megjelent William Soltót törvényes férjedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?

– Igen! – mondta a lány is ugyanolyan határozottan, mint az előbb Will.

– Ezennel házastársaknak nyilvánítalak titeket. Csókoljátok meg egymást!

Ez a csók más volt, mint azok a szenvedélyes csókok, amiket eddig váltottak. És hát az nem is lett volna helyénvaló egy templomban. Will és Elizabeth immár házasok voltak. Bethie ujján ott csillogott Ilina Solto jegygyűrűje, amit Will még a tűz után mentett ki. Miután eljöttek a fővárosból egész nap lovagoltak, hogy minél messzebb kerüljenek a várostól. Estefelé aztán megálltak egy kis faluban, és egyenesen a templomba mentek. A pap még csak nem is csodálkozott, hogy így a család és a barátok nélkül akarnak egybekelni. Az idős pap sok ilyen esetet látott már, főleg mióta zajlottak a háborúk. Sok fiatal szökött meg azóta együtt. Így történt, hogy alig egy félóra múlva Will és Bethie egymás kezét fogva, a házasságlevéllel a kezükben a falu apró fogadója felé tartottak. Az egész napos utazástól mindketten alaposan megéheztek. Will szerencsére magával hozta az összes pénzét, így mindkettőjüknek finom vacsorát és szállást rendelt a kedves fogadósnétól.

– Házasok? – kérdezte az erős csontozatú, cserzett arcú, de barátságos tekintetű özvegyasszony.

– Igen – felelte Will kicsit szégyenlősen.

Bethie már sokkal magabiztosabban tette hozzá:

– Friss házasok – és ezt olyan boldog, csillogó szemekkel mondta, hogy még a fogadósné is elmosolyodott.

– Akkor természetesen a legjobb szobámat kapják. Üljenek le, és hozom a vacsorát. – S már el is tűnt a konyha irányába. A két fiatal pedig helyet foglalt az egyik kandallóhoz közeli asztalnál. Megvacsoráztak, közben nem sok szó esett köztük. Bár nem tudták, de mindkettőjük gondolatati ugyanazon téma körül jártak. A közelgő nászéjszakájuk körül. Bethie egyre gyakrabban pillantott újdonsült férje felé. Willen nem látszott semmiféle idegesség, amiért Bethie szörnyen irigyelte. Will persze ugyanannyira ideges volt, mint szerelme, csak épp igyekezett nem mutatni. Ennek ellenére vacsora után kéz a kézben, mosolyogva vonultak fel a kicsi, de annál kényelmesebb padlásszobájukba. Az apró kandallóban ugyan a tűz már alig pislákolt, de a sarokban álló ágy már szépen meg volt vetve, az ablakon a hold ezüstös fénye világított be. Will lepakolta a csomagjaikat, majd letérdelt a kandalló elé, hogy felélessze a tüzet. Bethie letelepedett az ágyra, és onnan figyelte a fiú ügyködését.

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg egyszer csak tétován Bethie.

– Mondd csak – mosolyodott el Will, mint mindig, ha meghallotta Bethie hangját.

– Mikor – olyan furcsa volt ezt kimondani. – Mikor jöttél rá, hogy tetszem neked?

 – Ez egyszerű, mikor először megláttalak.

– Tényleg? Pedig nem lehettem túl vonzó ott ülve azon a sziklán, morcos arccal.

– Ó, nem akkor láttalak először.

– Nem? – kérdezte meglepetten Bethie. – Akkor mikor?

– Aznap reggel, mikor indulásra készülődtél, és épp a főudvarhölggyel beszélgettél a palota udvarában.

– Igen, emlékszem. Én akkor nem is láttalak.

– Én viszont igen. Emlékszem… – Will szemei őszinte rajongással csillogtak az emlék hatására. – A reggeli nap fényében a hajad olyan volt, mintha az arany minden árnyalatában ragyogna. Ott és akkor jöttem rá, hogyha megismerhetnélek, nagyon tudnálak szeretni.

– Oh… – Bethie örült, hogy Will háttal állt neki, mert a fiú szavait hallva fülig vörösödött, annyira jól estek neki.

– És te? – nézett a lányra kíváncsian Will. – Mikor jöttél rá?

– Rájönni csak akkor jöttem rá, mikor másodszorra találkoztunk. Annyira fájt a gondolat, hogy talán soha többé nem látlak, hogy tudtam, ez nem lehet más, mint szerelem. De azt hiszem, akkor szerettem beléd, mikor tüskebokornak neveztél.

Mindketten felnevettek az emlék hatására. Majd Will ismét visszafordult a tűzhöz. Bethie pedig elgondolkozva simította végig szorosan feltűzött aranyszőke haját. Will szereti a haját. Még soha senki se mondta neki, hogy szép a haja. Bethie keze lassan rákulcsolódott a haját tartó csatra, majd kihúzta. A haja puhán és szabadon omlott le a vállára egészen a háta közepéig. Will ekkor fordult meg. Szeme kikerekedett a csodálkozástól. Még sose látta Bethie-t ilyen szépnek. Ahogy puha aranyszőke haja szép arcát keretezte, olyan volt, mint egy angyal. Will lassan fölállt, és az ágyhoz lépett. Óvatosan az ujjai közé fogott egy puha hullámos tincset, és végigsimította az ujjai között. Annyira gyönyörű volt… Aztán Will már csak arra eszmélt, hogy szorosan magához vonja a lányt, és olyan szenvedélyesen csókolja meg, mint még soha azelőtt. Bethie pedig ugyanolyan szenvedéllyel csókol vissza. A következő pillanatban már a puha párnák közt voltak. A két fiatal test úgy simult egymáshoz, mintha mindig is egyek lettek volna. Elképzelhetetlen volt, hogy hogyan tudtak egészen idáig egymás nélkül élni. A szerelem és a szenvedély igazi beteljesülése volt ez az éjszaka. Ilyet csak az élhet át, aki megtalálta az igazi szerelmet. Will Solto és Elizabeth Laurence már megtalálta. Ők már rátaláltak egymásra.

Másnap reggel Will vidám madárcsicsergésre ébredt. Hirtelen nem is emlékezett rá, hol van, csak azt tudta, hogy nagyon-nagyon boldog. Aztán meglátta a mellette alvó Bethie-t. Annyira szép volt kócos hajával és nyugodt arcával, hogy Will legszívesebben magához vonta volna, hogy megcsókolja. De nem akarta felébreszteni. Így is szinte egész éjjel fönt voltak. Will annyira boldog volt ebben a nyugodt órában és ebben az egyszerű fogadóban, hogy szinte már nem is emlékezett rá, milyen elkeseredett és zaklatott volt alig egy nappal ezelőtt. Jelenleg nem érdekelte semmi más, mint a mellette alvó gyönyörű lány, illetve már nem is lány, hanem asszony. Méghozzá az övé. Ennél többre már nem is vágyhat. Will erre a gondolatra jólesően nagyot nyújtózott, majd halkan, hogy Bethie-t fel ne ébressze, kimászott az ágyból és felöltözködött. Lemegy a fogadósnéhoz, és felhozza a reggelijüket. Bethie biztos örülne neki. Csendben becsukta maga mögött az ajtót, majd lesétált a földszintre. Ebben a kora reggeli órában a fogadó még teljesen üres volt, csak a kedves fogadósné tett-vett a söntéspultnál. Will megdöbbenve látta, hogy a nő sír. A keze szorgalmasan járt, ahogy előkészítette a reggeli tennivalókat, de a szeméből sűrűn potyogtak a könnyek. Will szörnyen kellemetlenül érezte magát, hogy meg kell őt zavarnia, mikor láthatóan valami nagy bánat érte. De már nem fordulhatott vissza, a nő észrevette.

– Jó reggelt! – köszönt halvány mosollyal a nő, miközben gyorsan megtörölgette a szemét. – Segíthetek valamiben? Talán szükségük van valamire?

– Jó reggelt! Sajnálom, hogy megzavartam, csak azt akartam megkérdezni, hogy felvihetném–e a reggelinket a szobánkba? – lépett közelebb a pulthoz Will.

– Természetesen, máris elkészítem – felelte buzgón a nő, láthatóan örült, hogy csinálhat valamit.

– Nem sürgős, ráér később is – mondta Will tétován.

De a nő csak legyintett.

 – Ne butáskodjon, pár perc az egész – de mire kimondta ezeket a szavakat a nőből megint feltört a zokogás. Willnek majd megszakadt a szíve, ahogy ránézett.

– Talán történt valami? Tudok segíteni? – kérdezte kedvesen.

– Nem köszönöm, nagyon kedves – legyintett a nő. – Csak tudja, ma van az évfordulója, hogy meghalt a fiam.

– Oh, nagyon sajnálom – mondta őszintén Will. – Megkérdezhetem hogyan történt?

 – Tudja, katona volt. Két évvel ezelőtt neki is ki kellett vonulnia a csatába és ott… pont az utolsó rohamban elesett.

– Sajnálom – Will egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Már megint a háború. Mikor lesz ennek már vége?

– Tudja, az én Kevinem… olyan jó fiú volt. Annyira becsületes… Mondtam neki, hogy ne legyen katona. De hát mit tehettem volna? Hisz már az apja is az volt. Ő is a háborúban esett el, még régebben. Én meg itt maradtam, teljesen egyedül… csak ez a kis fogadó maradt nekem. Mikor megláttam magukat a feleségével… arra gondoltam, ha az én Kevinem még élne, ő is biztos már megházasodott volna… – majd a nő ismét sírva fakadt.

Will legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy átölelje. Annyira sajnálta szegény nőt, aki itt maradt teljesen egyedül. A férje és a fia meghaltak… és mindez a háború miatt. Henrik őrült hatalomvágya miatt. Aztán Will fejébe lassan egy másik gondolat is beférkőzött. És ez rögtön elfeledtette vele a reggel érzett boldogságot. Szó nélkül megfordult, és magára hagyta a síró asszonyt. Csendben visszament a szobájába, Bethie már felébredt, és sugárzó mosollyal nézett belépő férjére. De Will ezúttal nem mosolygott vissza rá. Sőt legszívesebben ott helyben elbőgte volna magát, ezt azonban nagyon szégyellte volna Bethie előtt. Azt azonban már nem tudta eltitkolni, hogy úgy érezte, minden erő elszállt belőle. Elkeseredetten rogyott le a földre. Úgy érezte a világ összedőlt körülötte, ismét. Most mit csináljon? A következő pillanatban, mielőtt még eluralkodtak volna rajta a sötét gondolatok, érezte, ahogy két gyöngéd kéz megszorítja az ő remegő kezét. Will felpillantott, és Bethie aggódó arcát látta maga előtt. Mégis hogy magyarázza el neki?

– Az emberek… – szólalt meg lassan, de még így is remegő hangon. – Ők tényleg szenvednek. Annyi ember halt már meg. Annyi anya várja hiába haza a fiát, annyi feleség vesztette el a férjét, és mégis miért? Egy háborúért, amit ha meg is nyerünk, az ő életükben semmi változást nem fog hozni. Csak szenvedést okoz.

Will lassan visszahajtotta a fejét a térdére. Bethie nem szólt semmit, de Will így is érezte, hogy a lány őt nézi.

– Most mit csináljak? – mondta ki hangosan is a kérdést, ami a fejében járt. – Mit csináljak?

 – Jaj, drágám – simogatta meg férje karját Bethie, de Will lerázta magáról a lány kezét.

– Gyáva vagyok, ugye? Elmenekültem a kötelességem elől. A saját boldogságom a másoké elé helyeztem… ezt tegnap még teljesen helyénvalónak éreztem, de most… csak azt érzem, hogy szörnyű ember vagyok. Gyáva és önző… nem is értem, hogy szerethetsz egy ilyen embert.

– Te nagyszerű ember vagy. Nem gyáva és még kevésbé önző, ha az lennél, akkor most nem éreznéd rosszul magad – mondta őszinte meggyőződéssel Bethie. Bár nem tudta mi váltotta ki Willnél ezt a hirtelen önvád-rohamot, szerencsére fel volt készülve rá. Bár sokkal jobban örült volna, ha ez nem épp közvetlenül a nászéjszakájuk után történik meg.

 – Vissza kell mennünk… ugye? – nézett fel Will az előtte guggoló lányra. – És nem mehetünk haza.

– Nem, nem mehetünk – mosolyodott el halványan Bethie.

– Tudtad, hogy ez lesz?

– Persze, hisz ismerlek – bújt oda férjéhez Bethie. – Te sose fordítanál hátat azoknak, akiknek szüksége van rád. Csak kellett egy kis idő, hogy te is rájöjj erre.

 – Tudom, hogy meg kell tennem, amit kérnek tőlem, de még mindig nem tetszik. Ha tényleg kitör a felkelés, nagyon sok ember halhat meg. Azt pedig nem akarom.

– Tudom, hogy nehéz – mondta megértően Bethie. – De Henrik király gonosz ember, ha ő trónon marad, még több ember fog meghalni.

– Igen, tudom, de nem csak ez zavar… ott van Henry…, ő nem rossz ember, ráadásul a testvérem…, nem akarom, hogy neki valami baja essen.

– Biztos vagyok benne, hogy ezt Sierra báró sem akarja.

– Igen, talán… – majd Will elcsigázottan felsóhajtott. – Akkor, azt hiszem, ideje visszaindulnunk.

És így is tettek.

A nap már lemenőben volt, mikor Daniel és Torro parancsnok letelepedtek a Sierra birtok udvarában álló egyik padra. Torro pipára gyújtott, és elmélázva figyelte a láthatárt.

– Már három nap eltelt – mondta a férfi–, és nem jött vissza.

– Vissza fog jönni.

Daniel kezdett belefáradni, nem csoda, hisz mást sem ismételgetett az elmúlt napokban. De ennek ellenére még mindig ugyanannyira meg volt győződve az igazáról, mint az első napon.

– Azt hiszem, mi hibáztunk – szólalt meg ismét elgondolkozva Torro. – Mondtam Sierrának, hogy ne zúdítson mindent egyszerre a nyakába. Nem csoda, hogy megrémült.

– Én is így gondolom – bólintott Daniel. – De most már mindegy. Ha szerencsétek van, Will nem fog nagyon haragudni, mikor visszajön.

– Úgy látom, nagyon bízol benne – mosolyodott el Torro. – Remélem, nem hiába.

– Nem hiszem – nevetett fel Daniel.

– Miért nem?

– Mert éppen ott jön – mutatott előre a fiú, és Torro parancsnok döbbenten látta, hogy fia igazat mond. Pont abban a pillanatban, mikor a férfi odanézett a Sierra birtok kapujában feltűnt egy ló mellette pedig két alak. És az egyik alak minden kétséget kizáróan Will Solto volt. Torro parancsnok ekkor olyan felszabadultan nevetett fel, amilyet még Daniel is ritkán hallott tőle. Végre már teljesen biztos volt benne, hogy az emberek készen állnak a változásra és… Will is készen áll rá.