2016. december 23., péntek

A herceg III. rész 13. fejezet


Már késő éjjel volt, de Will még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyában a plafont bámulva. Egyre csak a Daniellel való beszélgetés járt a fejében. Fogalma sem volt, mit kellene tennie. Nyilván az lenne a legésszerűbb, ha mindent elmondana a fiúnak, de mégis mi a garancia rá, hogy Daniel nem adja tovább az apjának? Annyira ostoba volt, miért kellett neki elmennie Torróékhoz? A belső hang megmondta, hogy nem jó ötlet. Pedig akkor, két éve megfogadta, hogy soha–soha nem fog megbízni egy katonában sem. Erre most pontosan ezt teszi. Nem elég, hogy Danielhez ilyen közel került, még az apjával is megismerkedett. Ennél nagyobb ostobaságot nem is tehetett volna. Persze Daniel nem olyan, mint Simon. Nem, közel sem olyan. Ebben egészen biztos volt. Talán megértené őt. De lehet, hogy nem. Ahogy már délelőtt is látta, ebből a helyzetből csak rosszul jöhet ki. A kérdés már csak az, melyik a kevésbé rossz… Bárcsak lenne valaki, aki tanácsot adhatna neki. De nem, ezt a döntést egyedül kell meghoznia, megint.

Másnap Will olyan ideges és figyelmetlen volt, hogy még Mr. Morgannek is feltűnt.
– Valami baj van? – kérdezte a férfi, miközben Willt figyelte mosogatás közben, aki már a harmadik tányért ejtette ki a kezéből kivívva ezzel Loretta egyre dühösebb pillantásait. A férfi kérdésére Will csak megrázta a fejét.
– Nem, Mr. Morgan, elnézést csak… fáradt vagyok, nem aludtam jól.
– Értem, pedig már azt hittem Daniellel műveltetek megint valamit.
– Daniellel? Mégis miért…
– Oh, csak reggel találkoztam Mrs. Torróval. Ő mesélte, hogy Daniel is egész éjjel fel–alá járkált. Úgy látszik, őt is nyomasztja valami.
– Igen, lehet…
– Ráadásul már vagy háromszor láttam Danielt erre kószálni, pedig a héten tudtommal az északi toronyba van beosztva.
– Aha…
– De te ugye erről semmit se tudsz.
– Nem igazán…, Mr. Morgan, dolgozhatok tovább?
– Igen persze, ne haragudj. Egy óra múlva ebédidő. – Majd a férfi ott hagyta.
Will megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Mr. Morgannek nagyon éles szeme van. Még szerencse, hogy semmit sem mondott neki a Torróéknál történtekről. Akkor aztán nem kellene Mr. Morgannek őt kérdezgetnie, miért olyan feszült Daniel. Rájönne magától is. De vajon mit keres itt Daniel? Az északi torony nagyon messze van innen, ezt még Will is tudta, pedig nincs itt régóta. Lehet, hogy őt akarja ellenőrizni? Lehet, hogy Daniel azt hitte, megszökött az éjjel? Nem mintha neki nem jutott volna eszébe, de akkor kárba veszne minden eddigi szenvedése, arról nem is beszélve, hogy akkor örökre letehetne arról, hogy megtudja mi történt a szüleivel.
– Egyébként Will – tért vissza kicsit később Mr. Morgan.
– Igen?
– Még meg sem dicsértelek, hogy milyen remek munkát végeztél az áruszállításnál. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki képes tisztességes árat kicsikarni a gazdáktól.
– Köszönöm, Mr. Morgan – Will őszintén örült a dicséretnek. Végre egy kis változatosság a sok feszültség után.
– Arra gondoltam, hogy mostantól teljesen rád bíznám ezt a munkát. Persze csak ha vállalod.
– Persze, szívesen. Jólesik néha kiszabadulni a városból.
Arról nem is szólva, hogy így fennáll annak a lehetősége is, hogy ismét találkozzon Bethie–vel. Bár még csak két nap telt el, már most mindenhol a lányt kereste, mikor nagy ritkán kijutott az udvarra. De persze még egyszer sem látta. Igazából azt sem tudta, hol élnek az udvarhölgyek, vagy hogy mit csinálnak. Csak egyet tudott: hiányzik neki a lány. Vajon mi lehet vele?
– Will, figyelsz? – mordult fel Will mellett Mr. Morgan.
– Igen, Mr. Morgan.
– Csak azt akarom mondani, hogy arra gondoltam, kapsz egy kis jutalmat a jó munkáért.
– Jutalmat? – nézett meglepetten a férfire Will. A többi mosogatófiú rögtön jobban kezdte hegyezni a fülét. Néhányan irigykedve mordultak föl.
– Mr. Morgan, ugye nem fizetésemelésre gondol? Nem érdemlem meg, még alig egy hete vagyok itt.
– Nem, dehogyis. Nem ilyesmire gondoltam. Csak egy kis meglepetés, majd holnap meglátod. – Ezzel Mr. Morgan továbbállt, és ott hagyta Willt a mosogatnivalóval. A férfi magában jót nevetett a fiú döbbent tekintetén. Majd holnap, ha meglátja, hogy milyen meglepetést talált ki neki! Ő biztos értékelni fogja. Will örült, hogy Mr. Morgan szóba hozta ezt a jutalom dolgot. Egyrészt jól esett neki, másrészt elterelte a figyelmét a Daniellel való találkozásról. Nem is jutott eszébe egészen addig, míg Loretta el nem kiáltotta magát, hogy mehetnek ebédelni. És ahogy Will sejtette, Daniel az ajtóban várt rá. Mr. Morgannek igaza volt, Daniel szörnyen feszültnek tűnt. Will el sem tudta képzelni, milyen gondolatok jártak a fejében egész éjjel.
– Akkor most beszélhetünk? – kérdezte komolyan.
– Igen – bólintott Will. – De légy szíves, Daniel, ne nézz úgy rám, mintha megöltem volna valakit.
– Pedig már az is eszembe jutott – morogta Daniel, miközben Willel arrébb sétáltak, távolabb a többiektől. – Szóval, elmondod mi ez az egész?
– Igen, elmondom.
Daniel elképzelni sem tudta, Willnek milyen nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. Még mindig nem tudta, hogy jól döntött-e. Hát most majd kiderül.
– De Daniel, előbb meg kell ígérned valamit.
– Micsodát?
– Azt, hogy bármit is hallasz most, nem mondod el apádnak.
Daniel döbbenten meredt Willre. Ezt mégis, hogy képzeli?
– Will, tudod jól, hogy ezt nem ígérhetem meg. Mi van ha…
– Daniel, gondolod, hogy elmondanék neked bármit is, ha törvénybe ütköző lenne, és nem tűnnék el inkább azon nyomban?
– Azt hiszem nem… na jó, legyen. Ígérem, nem mondom el apának. Így már jó lesz?
– Jobb. – És ez volt az a pont, ahonnan Will nem tudta, hogyan folytassa. Mégis hogyan kéne elkezdenie?
– Na? Mi az a nagy titok, ami miatt nem tudtam egész éjjel aludni?
– Daniel… – Will vett egy mély lélegzetet. – Daniel, az én nevem nem Will Smith.
– Tessék? – Daniel önkéntelenül is hátrált egy lépést, keze lassan a kardja markolatára csúszott. Will látta a mozdulatot, és inkább gyorsan folytatta.
– Nem Will Smith vagyok, hanem… Will Solto. – Daniel egy percig egy szót sem szólt. Döbbenten meredt Willre, aki csendben várt.
– Solto… várjunk csak, akkor… apa barátja, a keresztapám…
– Wilson Solto az édesapám.
– Te jó Isten… – nyögte Daniel, és leroskadt a fal mellett álló rozoga padra. – Akkor ezért borultál úgy ki vasárnap, mikor apa szóba hozta.
– Igen, nem tudtam, hogy apáddal barátok voltak.
– De még mindig nem értem. Miért kellett titkolóznod? És miért nem mondhatom el apának? Biztos örülne neked, hisz olyan régóta vár arra, hogy hírt kapjon Wilsonról.
– Ez még nem minden… – Majd Will vett egy újabb mély lélegzetet, és elmondott Danielnek mindent.
 
Az ebédszünet már rég véget ért, de Will és Daniel továbbra is ott ült a padon egymás mellett, de egyikük sem szólt. Will maga sem értette, de valami különös megkönnyebbülést érzett. Daniel hallgatása viszont kicsit megrémisztette. Vajon mi járhat a fiú fejében?
– Ez szörnyű! – sóhajtott fel végre Daniel. – Hihetetlen belegondolni, hogy egész életemben a róluk szóló történeteket hallgattam, erre most kiderült, hogy már meghaltak.
– Emlékszel, hogy mit ígértél, ugye?
– Igen… de szerintem el kéne mondani apának.
– Nem! – mondta határozottan Will.
– De Will…
– Nem, Daniel, megígérted. Ki tudja mi miatt kellett elmenekülniük innen apáméknak. Jobb, ha senki más nem tud erről.
– Jó, ahogy gondolod. Én azért segíthetek neked?
– Miben?
– Hát kideríteni, hogy mi történt a szüleiddel, hisz ezért jöttél ide, nem?
– De igen, de Daniel, ez akár még veszélyes is lehet. Nem venném a szívemre, ha valami bajod esne.
– Engem csak ne félts. Tudok vigyázni magamra.
– Jó, de…
– Semmi de. Végül is Wilson Solto a keresztapám volt. Jogom van tudni, mi történt vele.
– Köszönöm, Daniel – mosolyodott el hálásan Will. Máris sokkal jobban érezte magát. Végre nincs egyedül. Már Daniel is mosolygott. Ismét szent volt a béke.
– Egy valami azért nagyon érdekelne – folytatta elgondolkozva Daniel. – Mit is mondtál, hogy hívták azt a parancsnokot, aki… szóval tudod.
– Azt hiszem Simonnak, miért?
– Simon… olyan ismerős. Biztos, hogy már hallottam valahol.
– Lehet, hogy ő is itt szolgált a palotában?
– Lehetséges. Apa biztos ismeri, mi lenne, ha megkérdezném?
– Hát nem is tudom…
– Nem mondanám el, hogy miért kérdem. Apa meg nem sokat szokott kérdezősködni.
– Jól van, ahogy gondolod – egyezett bele végül Will. Abból baj talán nem lehet. Azonban volt még valami, ami Willt nagyon érdekelte volna.
– Daniel… szerinted miért mentek el a szüleim?
– Fogalmam sincs.
– De mégis… nem történt valami? Valami nagy dolog abban az évben?
– Nem hiszem… de várj csak! Most nyáron lesz tizenkilenc éve, hogy elmentek. Azt hiszem tizenkilenc éve lesz annak is, hogy a kis herceg…
– Will Smith! Mégis mit képzelsz magadról?! Már több mint tíz perce elkezdődött a munkaidőd!
Daniel nem tudta befejezni, ugyanis Mr. Morgan dühös ordítása félbeszakította. A férfi szikrázó szemekkel állt a konyhaajtóban, és Willre meredt.
– Will, nem tréfálok. Vagy egy percen belül itt vagy, vagy esküszöm, hogy elbúcsúzhatsz a holnapi jutalmadtól!
– Igen, Mr. Morgan. Megyek már! – pattant fel gyorsan Will. De mielőtt elrohant volna, még visszafordult Danielhez:
– Holnap találkozunk?
– Persze, munka után. Ma este pedig megpróbálok valamit kiszedni apából.
– Rendben, akkor holnap találkozunk.
– Will, mi ez a jutalom dolog? – kérdezte kíváncsian Daniel.
Will vállat vont:
– Sajnos én sem tudom, Mr. Morgan holnapra ígérte nekem a jó munkáért.
– Mégis mit? Pénzt?
– Nem, ezt én is kérdeztem. De ha nem sietek, akkor semmit se kapok.
 Majd Will búcsút intett barátjának, és rohant vissza dolgozni.

2016. december 12., hétfő

A herceg III. rész 12. fejezet


– Will! Hol az ördögben voltál?! Már azt hittem…
Will magában megállapította, hogy soha nem fog tudni kiigazodni Mr. Morganen. Egy jó alapos szidást várt tőle, mikor megérkeztek a palota udvarába, ehelyett a férfi aggodalommal teli arcával találta szembe magát.
– Elnézést, Mr. Morgan, tudja elkapott a vihar, és nem akartam, hogy az áru…
– Ki a fenét érdekel az áru… – morogta Mr. Morgan. Még magának is nehezen vallotta be, de élete legszörnyűbb óráit élte át az elmúlt éjjel. Tudta, ha Willnek valami baja esett az út során, az csakis az ő hibája lesz. De most már nincs semmi baj. Will itt van, és láthatóan nincs semmi baja, sőt még hozott is magával valakit…
– Will… ki ez a hölgy?
– Elizabeth!
Mielőtt Will bármit is mondhatott volna, hirtelen megjelent az a tekintélyes külsejű idős hölgy, akit tegnap reggel is látott. Bethie szemei elsötétültek, miközben Will lesegítette a szekérről.
– Ki ez? – kérdezte halkan a fiú.
– A főudvarhölgy – suttogta vissza a lány a legcsekélyebb lelkesedés nélkül.
– Elizabeth, mi ez az egész? – lépett oda hozzájuk a főudvarhölgy, szúrós szemével végigpásztázta a jelenlévőkön. Egyedül Morgan nem tűnt megszeppentnek. Ő nyílván ismerte a főudvarhölgyet, ráadásul Will szemében ő is legalább olyan tekintélyt sugárzott, mint az idős nő.
– Asszonyom, kérem, bocsásson meg – kezdte Elizabeth halkan. – Az történt, hogy…
– Nem érdekelnek a kifogásaid – csattant fel a nő. – Mégis miféle viselkedés ez? Udvarhölgy létedre egy egyszerű szolga kocsiján érkezel haza. Ez megbocsáthatatlan!
– Tudom, de kérem hadd magyarázzam meg…
– Egy szót se többet, Elizabeth. Most pedig gyere velem!
A főudvarhölgy anélkül, hogy Willre vagy Mr. Morganre egyetlen pillantást is pazarolt volna, hátat fordított, és korát meghazudtoló gyorsasággal elvonult. Will még soha életében nem látott ilyen durva nőszemélyt. Elizabeth sajnálkozóan nézett Willre.
– Nagyon sajnálom, hogy így beszélt rólad.
– Ugyan, semmi baj.
– Köszönöm, hogy hazahoztál. Nagyon hálás vagyok, hogy… nem hagytál ott egyedül.
– Szívesen. Remélem nem lesz semmi baj… – nézett aggódva a főudvarhölgy után a fiú. Elizabeth csak legyintett.
– Ne törődj vele. Én már megszoktam. Akkor… viszontlátásra!
– Viszontlátásra!
Elizabeth elfordult, és a főudvarhölgy után sietett. Will figyelte egészen addig, amíg a lány el nem tűnt az egyik lépcső fordulójában. Majd megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy talán most látta utoljára. Ekkor egy a háta mögötti köhintés zavarta meg a gondolatait. Teljesen elfelejtette, hogy Mr. Morgan ott áll mögötte.
– Will – szólalt meg a férfi, mikor már látta, hogy Will rá figyel.
– Igen, Mr. Morgan?
– Ne foglalkoztasson ez az ügy. Az ő dolguk, hogy hogyan intézik el egymás közt.
– Igen, tudom.
– Emlékszel arra, hogy mit mondtam neked tegnap reggel, ugye?
– Igen.
Persze, hogy emlékezett rá. Ne keresztezze az udvarhölgyek útját. Akkor könnyű volt megfogadni ezt a tanácsot, de most… egyre kevésbé volt biztos benne, hogy a férfinak igaza volt.
– Jól van – bólintott Mr. Morgan. – Akkor most gyere, és meséld el mi történt. Engem ugyanis nagyon is érdekel.
Így Will el is mondott… majdnem mindent.

Másnap Willnek nem sok ideje maradt Elizabethre gondolni. A munka mellett ugyanis egy másik kellemetlen ügy is várt rá. Az ebédidőben nem más jelent meg a konyhánál, mint Daniel. És Will kénytelen volt belátni, hogy a legnagyobb félelme igazolódott be. Daniel szemében most nyoma sem volt a megszokott vidámságnak. Tekintete komoly volt, és az arcáról valami különös elszántság sugárzott. Mintha az járna a fejében, hogy most márpedig meg fogja tudni, amit akar. És Willnek volt egy nagyon jó sejtése arról, hogy mi az. A többi fiú szerencsére már befejezte az evést, így Will egyedül üldögélt a konyha falának tövében. Daniel szó nélkül mellételepedett. Will kezdett aggódni. Daniel arca komolyabb volt, mint gondolta. Ennyire megviselte volna a vasárnapi rosszulléte? Vagy ennyire rémisztően viselkedett. Daniel azt mondta beszélt, és dobálta magát. Annyira lekötötték a gondolatait az új hírek, aztán az Elizabettel való találkozás, hogy eszébe sem jutott azon rágódni, mit gondolnak Torróék a vasárnapi kiborulásáról. De Daniel arcát látva úgy tűnik, jobban megviselte őket, mint gondolta.
– Daniel…
– Akarod, hogy őszinte legyek? Vagy hagyjuk annyiban a dolgot, és tegyünk úgy, mintha vasárnap semmi sem történt volna?
– Szeretném, ha őszinte lennél. Bár tudom, hogy a második lehetőség egyszerűbb lenne.
– Igen, egyszerűbb lenne…, na figyelj! Miután úgy elrohantál, én nem különösebben izgattam magam, gondoltam biztos szégyelled magad…
– Így is volt.
– Anya nagyon aggódott, azt hitte, mi bántottunk meg valamivel. Én mondtam neki, hogy biztos csak elfáradtál az előző esti munkától, vagy valami hasonló.
– Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam édesanyádnak. Mikor ő olyan kedves volt velem.
– Ne aggódj miatta!
– De…
– Will, hadd fejezzem be! Nem anya miatt kéne aggódnod, hanem apa miatt.
– Miért? Ő mit mondott?
– Semmit.
– Ha semmit nem mondott, akkor honnan…
– Will, ismerem az apám. Talán jobban ismerem, ahogy azt ő gondolná. Éppen ezért rögtön felismerem azt a tekintetét, mikor gyanút fog.
– Tessék?
– Apa szerint valamit rejtegetsz. Márpedig ő ritkán szokott tévedni.
Will nem felelt. Daniel lopva a fiúra pillantott. Will sápadt arcából pedig rögtön látta, hogy apja ezúttal sem tévedett. A kérdés már csak az, hogy Will mégis milyen titkot rejteget. Daniel bele sem akart gondolni, milyen szörnyűséget követhetett el Will, amit ennyire titkolni igyekezett. De hiába nem akart gondolni rá, az ember elméje sajnos nem így működik. És mivel Will továbbra sem volt hajlandó egy szót sem szólni, Daniel volt kénytelen kimondani azt, amit már mindkettőjük jól tudott.
– Tehát apának igaza van.
Will még mindig nem szólt. Soha, még álmában sem gondolta volna, hogy idáig fog fajulni a dolog. Nem mondhatja el Danielnek az igazat, addig nem, míg meg nem tudja a szüleinek miért kellett elmenniük innen. De sajnos ott van az a lehetőség is, hogy ha ő nem beszél, akkor majd Torro parancsnok magától kezd el kutakodni. És akkor ki tudja mit fog találni…, vagy milyen következtetéseket fog levonni. Úgy látszik, ebben a helyzetben bárhogy is dönt, mindenképp veszélybe kerül. Danielt szívesen beavatná, de ha neki elmondja, ő biztos továbbadja az apjának. És akkor ki tudja, mi történik.
– Nem is mondasz semmit? – csattant fel Daniel jó adag türelmetlenséggel a hangjában.
– Nem mondhatok semmit, sajnálom.
– Will, ez nem játék. Most nem mint barát, hanem mint katona mondom neked: ha itt a palotában a főparancsnok bárkit is gyanúsnak talál, ha csak felmerül, hogy rosszban sántikál, és veszélyezteti a királyi család biztonságát, jogában áll azon nyomban letartóztatni és vallatás alá vetni. És nekem elhiheted, hogy az nem kellemes dolog. Érted, hogy mit akarok?
– Igen, értem. Tudom, hogy mi az a vallatás, Daniel.
Will hangja olyan rémisztően komolyan csengett, hogy Daniel egy pillanatra megijedt. Mi a csuda ez az egész? De mielőtt bármelyikük is szólhatott volna, a csendet Mr. Morgan szigorú hangja törte meg, amivel Willt hívta dolgozni.
– Mennem kell – állt föl Will, majd tétován visszafordult Danielhez. – Holnap szolgálatban leszel?
– Igen, miért?
– Holnapig még adj nekem időt. Át kell gondolnom, amit most mondtál.
– Rendben… legyen, ahogy akarod.
– És, Daniel, kérlek, ne mondd el apádnak.
– Nem állt szándékomban. De ha nem is mondunk neki semmit, ő majd kitalálja magától.
– Csak holnapig, kérlek.
– Jó, jó nem szólok. Ígérem.
– Köszönöm.
Aztán Will visszament dolgozni. De fogalma sem volt, mit kellene most tennie. Azt viszont nagyon is tudta, hogy szörnyű órák állnak előtte, míg ki nem találja a választ. Annyira kezdett elege lenni ebből az egészből. Haza akart menni. Csak épp… már nincs hova.

2016. december 4., vasárnap

A herceg III. rész 11. fejezet


Elizabeth Laurence a reggeli madárcsicsergésre ébredt. A lány jólesően nyújtózott ki, ám a mozdulat közepén megakadt. Ekkor jutott ugyanis eszébe, hogy hol is van. Nem a meleg és kényelmes ágyában, hanem egy isten háta mögötti istállóban, és nincs is egyedül. Elizabeth gyorsan visszahúzta a karját, és a vele szemben ülő Willre pillantott. A fiú ott ült, és olyan tüzetesen vizsgálta a feje fölött lévő gerendákat, hogy Elizabeth teljesen biztos volt benne, hogy a fiú néhány perce még egészen mást nézett. Vajon egész éjjel engem figyelt?– tűnődött a szép szőke lány. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez a gondolat megrémítette vagy inkább hízelgő volt. De végülis mindegy. Will csak egy szolga, valószínűleg soha többé nem fognak találkozni. Ez a gondolat viszont, Elizabeth maga sem értette miért, elszomorította. Jó volt tegnap beszélgetni, pedig olyan dolgokat is elmondott, amikről megfogadta, hogy soha életében nem fog többé beszélni. Például az apjáról… mióta az apja meghalt, az anyja pedig az udvarba kényszerítette, Elizabeth teljesen bezárkózott. Ahogy Will mondta, az évek során olyan lett, mint egy tüskebokor. Úgy gondolta, ha a saját anyja képes volt így kihasználni, akkor mástól sem várhat mást. Megtanulta, hogy a világ zord és kegyetlen. Már nem is emlékezett, mikor mosolygott utoljára úgy igazából. Illetve mégis tudta. Tegnap este, mikor Willel beszélgetett. Még sose találkozott ilyen fiúval, mint Will. Ő mindkét szülőjét elvesztette, ráadásul egyszerre, és mégis képes mosolyogni, tréfálkozni. Hogy van ehhez ereje? Talán neki is meg tudná tanítani? Ráadásul olyan kedves, csak az a baj, hogy nem nemes…, pedig ha az lenne, akkor akár még… feleségül is menne hozzá. De nem az, tehát ha visszaérnek a palotába, el kell felejtenie az egész tegnap estét. Mintha soha nem is találkoztak volna. Ezt kell tennie.

Mire Elizabeth felébredt, az eső teljesen elállt. Az éjszakai viharra már csak a fűszálakon csillogó esőcseppek emlékeztettek. Will tudta, hogy tovább kell indulnia. Lehet, hogy Mr. Morgan már így is azt hiszi, hogy meglépett az egész árukészlettel. Ráadásul a konyhai munkához is kellenek az alapanyagok. De valahogy… rossz érzés volt elmenni. Ez az este mindig szép emlék lesz a számára, jól érezte magát Elizabeth társaságában. De nem szabad elfelejtenie, hogy Elizabeth udvarhölgy. Valószínűleg soha többé nem fognak találkozni, vagy ha mégis, a lány egyszerűen keresztülnéz majd rajta. Soha nem akart a gazdagokhoz tartozni, de most mégis…, ha nemes lenne, akkor ő és Elizabeth nyugodtan barátkozhatna. Vagy még jobb lenne, ha Elizabeth lenne olyan egyszerű származású, mint ő maga. Ha így lenne, azon nyomban beleszeretne, de most… folyton emlékeztetnie kell magát, hogy nem teheti meg.
Will és Elizabeth egy szót sem szóltak egymáshoz, miközben Will befogta a lovat a szekér elé, és kivezette az istállóból. A lány hintója még mindig ott állt elhagyottan. A kocsisnak pedig semmi nyoma.
 – Vajon hol lehet? – kérdezte Elizabeth. Láthatóan ugyanarra gondoltak. Will vállat vont.
– Ha abból indulok ki, hogy képes volt magát egyedül hagyni, akkor szerintem az egyik közeli kocsma padlóján alussza ki a másnaposságot. – Majd tétován hozzátette: – Ha gondolja, én szívesen hazaviszem.
– Az jó lenne – mosolyodott el boldogan Elizabeth, mielőtt még átgondolta volna, hogy mit mond. Eszébe sem jutott, hogy mégis mit fog gondolni a többi udvarhölgy és a főudvarhölgy, ha egy mosogatófiú oldalán kocsikázik be a királyi udvarba. Nem, ott és akkor csak azt a lehetőséget látta, hogy még néhány órát tölthet Will társaságában. És bár nem tudta, de Willnek is hasonló gondolatok jártak a fejében.
 – Will… – szólalt meg halkan Elizabeth, miután elindultak.
– Igen?
– Ha visszaérünk a palotába… lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Ezt te is tudod, ugye?
– Persze, hogy tudom.
– Akkor mi lenne, ha erre a rövid időre te nekem csak Will lennél, én neked pedig csak Bethie?
Will elmosolyodott.
– Ez jól hangzik.
– Tényleg? Nem gondolod, hogy „nem lenne helyénvaló”?
Will vidáman nevetett fel Bethie hangját hallva, amint őt idézi.
– Hát nem vagyok biztos benne, hogy helyesen tesszük, de végülis most nem vagyunk a palotában.
– Én is így gondolom – ragyogott fel boldogan Elizabeth arca. – Tegnap sok mindent mondtam el neked a múltamról.
– Mondtam, hogy nem fogom továbbadni, emiatt ne aggódj!
– Nem erre gondoltam. Csak mi lenne, ha most én kérdeznék tőled néhány dolgot?
– Miért? Mire lennél kíváncsi? – Will igyekezett nem mutatni, de ez egy kicsit nyugtalanította. Volt a múltjának olyan része, amelyet nem szívesen mondott volna el Bethienek, hazudni viszont kifejezetten utált.
– Például, hogy… miután a szüleid meghaltak, mit csináltál?
– Elmentem a falunkból munkát keresni.
– És miért mentél el?
– A tűzben a házunk teljesen leégett. Nem volt más választásom.
– És… senki se volt, akiért ott maradtál volna?
Will értetlenül vonta össze a szemöldökét.
– Nem értem mire gondolsz – vallotta be. – Nem élt ott testvérem vagy más rokonom.
– Nem erre gondoltam. – Elizabeth már bánta, hogy egyáltalán felhozta ezt a témát. Érezte, hogy elpirul zavarában.
– Akkor mire?
– Csak hogy… esetleg egy lány…
– Oh… – Will végre megértette és hamarosan ugyanolyan piros volt, mint Bethie.
– Nem volt senki… akkoriban még nem is gondoltam ilyesmire.
– Tehát még sose voltál szerelmes?
Elizabeth legszívesebben pofon vágta volna magát. Minek kérdez ilyeneket? Hisz semmi köze hozzá. És különben is, ha Will talált volna egy lányt, akibe beleszeretett, azt biztos, hogy már feleségül vette volna. Ezért is irigyelte néha a szegényeket. Ők legalább megtehetik, hogy szerelemből házasodnak. Ő bezzeg ahhoz fog egyszer férjhez menni, akit az anyja talál neki. Vagy vénlányként fog megöregedni az udvarban, mint a főudvarhölgy.
Will hirtelen azt se tudta eldönteni, hogy válaszoljon-e. Sose gondolta volna, hogy egy lány, ráadásul egy udvarhölgy, ilyen zavarba ejtő kérdést tesz majd föl neki.
– Őszintén szólva… – mondta végül, – azt nem mondanám, hogy szerelmes voltam. Még mind a ketten gyerekek voltunk…
– Tehát mégis csak volt egy lány.
– Mondom, hogy nincs jelentősége. Csak a szomszédunk lánya volt… és nem történt semmi.
– Aha… és Will…
– Tessék?
– Te… csókolóztál már? – Mégis mit művelek? Miért kérdezek ilyeneket? Persze, Bethie nagyon jól tudta, hogy miért. Egyszer látta a nővérét, amint titokban az egyik sötét sarokban olyan különös szenvedéllyel csókolta a vőlegényét, későbbi férjét, amilyet Elizabeth még sose látott. De attól a pillanattól fogva csak arra vágyott, hogy egyszer ő is átérezze ezt a szenvedélyt. Talán sose lesz rá lehetősége. Talán csak most…
– Ez miért érdekel téged? – kérdezte Will paprikapiros arccal. Úgy érezte, ennél több zavarba ejtő kérdést már nem tud elviselni.
– Én még nem csókolóztam egyszer sem. Szerelmes sem voltam még soha.
– Hát én is még csak egyszer…
– A szomszédlánnyal?
– Igen, vele. De hiba volt, utána nagyon szégyelltem magam.
– Ugyan miért? Talán bűnt követtél el?
– Miután meggyóntam, Porres atya, a falunk papja, azt mondta, egy férfi csak a feleségével viselkedhet így. Minden más paráznaság.
– Gondolod, hogy Isten számon tartja, kivel csókolózol?
– Nem tudom, biztosan.
– Engem sem csókolnál meg? – nézett a lány Willre azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Will persze tudta a választ. Megcsókolná, persze, hogy megcsókolná, és még bűntudata sem lenne miatta.
– Te nagyon furcsa lány vagy – mondta Will, de közben le nem vette a szemét a lány arcáról. Egyikük sem vette észre, hogy már jó pár perce egy helyben állnak a szekérrel. A ló békésen legelészett az út szélén, a madarak csiviteltek. Minden olyan békés és nyugodt volt. De Will mindebből semmit sem látott. Ő csak azt a két csillogó tengerkék szemet, a puha szőke hajat, és finom ívű ajkakat látta. Igen, meg akarja csókolni Elizabeth Laurencet, attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta. Akkor és ott még az sem érdekelte, hogy helytelen. Hogy ő szegény, a lány pedig gazdag. Mindez nem számított akkor…

Az első csókjuk édesebb volt, mint a méz, és sokkal jobb, mint amilyennek Elizabeth elképzelte. Ha rajta múlt volna, sose szakadtak volna el egymástól, így Will volt az, aki végül megszakította a csókot. Bár rajta is látszott, hogy nem szívesen teszi. Az út további részét csendben tették meg. Az út nem volt hosszú, egy óra múlva már bent is voltak a városban. Will azonban még ekkor sem tudta mit kellene mondania. Vagy hogy kellene–e egyáltalán. Még sose hiányzott neki ennyire az apja. Ő biztos tudná, mit kellene tenni ebben a helyzetben. Mert jelenleg a feje egy nagy káosz. Kellene valaki, aki rendet teremt benne.

2016. november 27., vasárnap

A herceg III. rész 10. fejezet


Másnap reggel Will teljesen szokványos napra készült. Leszámítva persze a Daniellel való találkozást. Mert attól bizony nagyon félt. Remélhetőleg Daniel megelégszik azzal az egyszerű magyarázattal, hogy hirtelen rosszul lett, és nagyon szégyellte magát, ezért rohant úgy el. Aztán majd kitalálja, hogy mihez kezdjen. De ahhoz képest, hogy milyen nyugodt napnak indult ez a mai, mikor Will a többi mosogatófiúval együtt reggel megérkezett a konyhára, az udvarban egy felbőszült, dühösen ordítozó Mr. Morgant talált, és egy láthatóan kissé spicces, töpörödött emberkét, aki még mentegetőzni is alig tudott, annyira akadozott a nyelve.
– Úgy látom, Jo, megint a kocsmában töltötte a vasárnap estét – nevetett fel a Will mellett álló egyik fiú.
– Ki ez a Jo? – kérdezte kíváncsian Will.
– Ő szokta szállítania a nyersanyagokat ide a konyhára. De az utóbbi időben hát… te is láthatod, nem épp a legmegbízhatóbb.
– Mr. Morgannek már rég ki kellett volna rúgnia – vélte egy másik.
– Miért nem tette?
– Nehéz lenne helyette valaki mást találni. Erre a munkára olyan ember kell, aki jól tud számolni. Tudod, a kifizetések miatt.
– Igen, értem.
– Elég volt a locsogásból, fiúk! – a beszélgetést Loretta szigorú hangja szakította félbe. – Indulás dolgozni!
Így Will a többiekkel együtt indult a konyhába.
– Will! Gyere ide! – Mr. Morgan dühös hangja úgy hasított végig a levegőn, mintha most Willt akarná jól helybenhagyni. Will persze tudta, hogy ez butaság, hisz nem csinált semmi rosszat, mégis kicsit remegő tagokkal lépett a férfi elé.
– Igen, Mr. Morgan?
– Munka után légy szíves menj haza, és mondd meg Marynek, hogy csak későn érek haza, ne várjatok meg a vacsorával.
– Rendben van. De megkérdezhetem, hogy miért?
– Mert egyeseket nem lehet megbízni semmivel! – csattant fel dühösen a férfi szikrázó szemeit a fal mellett kuporgó Jora szegezve. A férfi italtól vöröslő arcán azonban a megbánás legcsekélyebb jele sem látszott.
– Megmondtam, uram, HUK!... hogy elmegyek HUK! az áruért… HUK!
– Nem mész te sehová! Látom már, hogy ezt is nekem kell elintéznem, megint!
– Hátha HUK!... így akarja…
– Igen, így akarom! Most pedig kotródj innen!
– Jól van, már itt sem vagyok HUK! – tápászkodott fel a férfi, és ingatag lábain a kijárat felé indult. – Még ilyet, egyesek HUK! képtelenek értékelni HUK! más kemény munkáját… HUK!
– Semmirekellő! – morogta Mr. Morgan a távolodó alakot figyelve. – Emiatt az iszákos félnótás miatt megint nekem kell elmennem az áruért. A konyhát meg itt kell hagynom felügyelet nélkül.
– Mr. Morgan… – szólalt meg tétován Will. – Én szívesen elmegyek az áruért, ha megmondja hova kell mennem.
– Ez nagyon kedves tőled, de ez komoly munka. Mikor átveszed az árut, ellenőrizned kell, hogy minden megvan-e, aztán a pénz kezelése… a gazdák szeretik „véletlenül” elszámolni az áru mennyiségét. A lényeg, hogy jól kell tudni számolni.
– Én tudok számolni – mondta Will.
– Tényleg? Hol tanultad?
– Még régen tanultam a… a falum papjától.
– Értem… de gondolod, hogy odatalálnál?
– Ha elmondja, hogy hova kell mennem, akkor igen.
 – Hát… nem is tudom… – Ha Morgan őszinte akart lenni magával, nagyon tetszett neki az ötlet. Így nem kellene itt hagynia egész napra a konyhát, de Will olyan tapasztalatlan… Nem arról van szó, hogy nem bízik benne. Messze a legmegbízhatóbb fiú, akit valaha ismert. De a gazdák, akiktől a nyersanyagot szokták beszerezni, nagyon ravaszak. Biztos ki fogják használni, ha alkalmuk lesz rá. Bár ez nem jelentene túl nagy változatosságot. Jot is folyton átverik.
– Mr. Morgan, ha valamit elrontok, akkor vonja le nyugodtan a fizetésemből.
– Arra semmi szükség, de legyen. Elmehetsz az áruért. Gyere, elmondom, mit kell tenned. Will bólintott, és követte Mr. Morgant a szekérhez, ami az udvar közepén állt.
 
Miközben Mr. Morganre várt, aki a nyersanyagok listáját és a pénzt hozta neki, a szekér mellett Will érdeklődve figyelte, hogy nem ő az egyetlen, aki ma útra készülődik. Az udvar túloldalán egy az övénél sokkal szebb hintó elé is épp két éjfekete lovat fogtak be. A hintó mellett egy idős és egy fiatal nő állt. A fiatalabbik szürke utazóköpenyt viselt, nyílván ő utazott el valahova. Az már biztos, hogy nagyon szép volt. Még nem is igazán lehetett nőnek nevezni. Még Willnél is fiatalabbnak tűnt, talán tizenöt-tizenhat évesnek. A haja olyan szőke volt, amilyet Will még sose látott. A reggeli napfényben az arany minden árnyalatát meg lehetett találni benne. Szemei kékek voltak, mint a folyó vize. Az arca pedig olyan bájos, amilyennek Will az angyalokét képzelte. A lány még pár percet beszélgetett az idősebb, igen nagytekintélyű nővel, majd beszállt a hintóba, és a kocsissal együtt útnak indult. De nem a hátsó kapun, hanem az elülső díszes főkapun. Úgy tűnik, az előkelőségeknek az jár. Pont abban a percben, mikor elhajtott Mr. Morgan is megjelent. Kicsit bosszankodva nézett a díszes hintó után.
– Remek, a főudvarhölgy is pont most küld valakit a műhelybe.
– Milyen műhelybe?
– A textilkészítő műhelybe. Ahol a királyné ruháihoz készítik az anyagokat. A főudvarhölgy általában egy fiatal udvarhölgyet szokott elküldeni az anyagokért.
– És ez miért baj?
– Bajnak nem baj, csak épp a műhely pont arra van, amerre mi is beszerezzük a nyersanyagokat. És tapasztalatom szerint, ha keresztezzük egymás útját, az sose vezet jóra.
– Ezt hogy érti?
– Maradjunk abban, hogy vannak ők és vagyunk mi. Érthető?
– Igen, értem. De akkor is… az a lány nagyon szép volt…
– A szépség nem mindig társul jósággal. Ezt még meg kell tanulnod.
Will erre inkább nem felelt semmit. Nem akarta megbántani Mr. Morgant, de az utolsó kijelentésével nem tudott egyetérteni. El se tudta képzelni, hogy az az angyalian szép lány gonosz legyen. Nem, az nem lehet.
 
A nap sokkal gyorsabban telt el, mint ahogy azt Will szerette volna. Jó érzés volt egy kicsit távol lenni a várostól, a fullasztó konyháról már nem is beszélve. A birtokokat, ahonnan az árut kellett beszereznie, könnyedén megtalálta. És ahogy Mr. Morgan előre figyelmeztette, a birtok gazdái nem épp a tisztességes fajtából valók voltak. Will több helyen is kevesebb árut talált, mint amennyit rendeltek. A fiú szerencsére elégszer látta már az apját alkudni, így pontosan tudta mit kell tennie. A végén a pontos mennyiséggel és annyi kifizetéssel, amennyit az éppen aktuális gazda megérdemelt, távozott. Az öreg gazdáknak persze egyáltalán nem tetszett az új módi.
– Jo mikor jön vissza? – kérdezte az egyikük.
– Lehet, hogy soha. Főleg, ha továbbra is ilyen gyakorisággal látogatja a kocsmákat– búcsúzott a morcos képű férfitól vidáman Will.
A visszafelé úton azonban Will egyre nagyobb aggodalommal figyelte a feje fölött gyülekező felhőket. Reggel, mikor elindult, az ég még kristálytiszta volt, most azonban egyre csak gyülekeztek a fekete viharfelhők.
– Igyekeznem kell, különben elázik az áru.
Megpattintotta az ostort, és a ló máris gyorsabb iramban szedte a lábait. A város azonban még mindig nagyon messze volt. Nem sokára az orkán erejű szél is feltámadt. Will már épp azon gondolkozott, hogy keres egy védett helyet, és ott megvárja a vihar végét, mikor hirtelen a lova megtorpant a szekér előtt. A szekér erre akkorát rándult, hogy Will kis híján lebucskázott róla. De a ló nem véletlenül állt meg. Közvetlenül előttük a kanyarban az a hintó állt, amit Will reggel látott elmenni. Will már messziről látta, hogy az egyik hátsó kerék eltört, a lovak is eltűntek. Sehol senki… Will önkéntelenül is a legrosszabbra gondolt, miközben lemászott a bakról. Vajon mi történhetett azzal a szép szőke lánnyal?
– Hahó! Van itt valaki?
– Ki az? – szólt ki a hintó mögül egy halk hang.
Will gyorsan megkerülte a hintót, és ott egy sziklán kuporogva találta meg őt. Így közelről még szebb volt, mint akkor ott az udvarban. Még így is, hogy kék szemeiből gyanakvás és némi félelem sugárzott.
– Minden rendben? – kérdezte a fiú kedvesen.
– Igen, köszönöm – bólintott a lány azzal a furcsa fensőbbségességgel, ami a gazdagokat általában jellemezte. De a szemében csillogó félelmet nem tudta elrejteni. Will nem is csodálkozott ezen. Itt van szegény egyedül a semmi közepén. Nem csoda, hogy fél.
– Mi történt?
– Semmi különös, a kocsisom és a kíséretem perceken belül megérkezhet.
Ez aztán jó nagy hazugság volt, gondolta Will, ráadásul elég átlátszó.
– Tudom, hogy egyedül van a kocsissal. Én is a palotából jövök.
– Tényleg?
– Igen, a konyhának viszem a nyersanyagokat – intett a fejével a szekér felé.
– Akkor jó – mondta a lány, már sokkal nyugodtabb hangon. – A kanyarban kitört a hintó egyik kereke. A kocsis kikötötte a lovakat, és elment a közeli tanyára segítséget hívni. Azt mondta, várjam meg itt.
– És itt hagyta magát egyedül? – Will teljesen fölháborodott. Hogy lehet egy fiatal lányt itt hagyni a senki földjén teljesen egyedül? Mégis miféle ember képes ilyesmire?
– Igen, de én tudok vigyázni magamra – szegte fel a fejét gőgösen a lány. Úgy tűnt, személyes sértésnek vette Will aggódását. – És biztos vagyok benne, hogy a kocsisom hamarosan visszaér. Úgyhogy nyugodtan menjen csak tovább!
Willnek azonban esze ágában sem volt továbbmenni. Már csak azért sem, mert a hűvös szél és a fejük fölött cikázó villámlás is a legrosszabb félelmét igazolta be. Mindjárt leszakad az ég.
– Vihar közeledik – mondta ki hangosan is. – Be kéne húzódnunk valami védett helyre.
– Először is mi semmit sem csinálunk – felelte a lány felháborodva, levetkőzve addigi udvarias modorát –, másodszor én nem mozdulok innen, te csak csinálj, amit akarsz.
Willnek ekkor jutott eszébe először a Mr. Morgannel folytatott reggeli beszélgetése. Lehet, hogy mégsem volt olyan nagy butaság, amit a szépségről és a jó természetről mondott… Az már biztos, hogy ez a lány szörnyen makacs. De akárhogy is, az árut nem hagyhatja elázni. Valamit sürgősen ki kell találnia. Félelmét pedig csak igazolta az a néhány esőcsepp, ami ezután szemerkélni kezdett. Ekkor szerencsére meglátott valami bíztatót. Nem messze tőlük egy nagy tölgyfa mögött egy elhagyatott istálló állt. Tökéletes menedéknek tűnt. De nagyon úgy fest, ezt a lányt semmivel sem tudja rávenni, hogy jöjjön el vele oda. Kényszeríteni meg mégse kényszerítheti. A legfontosabb most az, hogy az árut biztonságba helyezze.
– Ahogy gondolja, kisasszony – mondta végül. – Én mindenesetre bemegyek abba az istállóba.
És így is tett. Az eső már rendesen zuhogott mire Will bevezette a lovat és a szekeret. Ha más nem is, legalább az áru biztonságban volt. Mr. Morgan biztos meg fogja érteni, hogy késik. Az esőben csak elázna minden, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor az utak is veszélyesek. Már csak amiatt a buta lány miatt kell aggódnia. Fel sem foghatta, hogy lehet valaki ennyire makacs. Will már épp fordult volna, hogy visszamegy érte, és ha kell, ott fog mellette szobrozni egész éjjel, mikor legnagyobb meglepetésére egy köpenybe bugyolált alak lépett be az istálló ajtaján. Egyetlen szó nélkül vonult be, és telepedett le az egyik szalmabálára. Will önkéntelenül is elmosolyodott. Mintha csak ő tenne szívességet nekem– gondolta. De jobbnak látta nem szólni. Inkább körbejárt a pajtában, és becsukta az ablaktáblákat. Odakint már orkánerejűvé erősödött a szél. Az eső pedig úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Az égen egymást érték a villámok. Will még soha életében nem látott ekkora vihart. A hőmérséklet is érezhetően lecsökkent. Will lopva a sarokban kuporgó lányra pillantott, aki csendben vacogott. A fiú szerencsére az egyik sarokban talált tüzelőt, így gyorsan tüzet rakott. Néhány perc múlva a romos istállóban kellemes meleg áradt szét. Will is a tűz mellé kuporodott, de olyan szögben, hogy szemmel tudja tartani a szekeret. Sose lehet tudni, miféle emberek járnak odakint a viharban… A fiatal udvarhölgy is jólesően húzódott közelebb a tűzhöz. Will nem is várta, hogy megköszönje. Ez a hosszú hallgatás viszont kifejezetten bosszantotta.
– Sikerült beszerezni az anyagokat? – kérdezte végül. A lány meglepetten nézett rá.
– Anyagokat?
– Hát a textilműhelybe ment, nem? A királyné ruhaanyagjaiért.
– Igen, odamentem. De még nem készültek el, néhány hét múlva kell visszamennem.
– Remélem, az az út szerencsésebb lesz.
A lány erre már nem felelt. Csak megvetően felmordult. Will pedig egyre dühösebb lett.
– Ahhoz képest, hogy udvarhölgy, maga nem valami kedves.
– Tessék?!
– Mindig úgy képzeltem, hogy az udvarhölgyek mindig kedvesek és mosolygósak. Ehhez képest maga olyan, mint egy tüskebokor.
– Mégis mi okom lenne mosolyogni?! Itt kell töltenem az egész éjszakát egy koszos, büdös istállóban egy vadidegennel, akinek úgy tűnik kényszeres beszélhetnéke van!
– Lehetne rosszabb is. Például ha lyukas lenne a tető – nevetett fel Will, de a lány komor arcát látva ő is komolyabban folytatta. – Egyébként csak azért beszélek, hogy eltereljem a figyelmét. Láthatóan nem nagyon szereti a vihart.
Ezt már akkor észrevette, mikor először megemlítette, hogy vihar lesz. A lány már a vihar szónak az említésére is rémülten rezzent össze. És most is a zivatar alatt kifejezetten nyugtalannak tűnt. Will egyáltalán nem nézte le ezért. Ő sem szerette a viharokat azóta a bizonyos éjszaka óta… A lány azonban ismét gőgösen felszegte a fejét.
– Csak a kisgyerekek félnek a vihartól.
– Én nem szeretem a viharokat. A szüleim egy ilyen éjszakán haltak meg.
Will nem is értette miért mondta ezt el. A lányt biztos nem érdekli. Azonban meglepetésére a lány arcáról most először tűnt el az a fensőbbséges arckifejezés.
– Meghaltak?
– Igen, két évvel ezelőtt.
– Mind a ketten egyszerre?
– Igen.
– Betegek voltak?
– Nem… tűzben. Kigyulladt a házunk. – Ez végül is igaz volt, így Will nem is érezte olyan rosszul magát a hazugság miatt. Azt azonban örömmel látta, hogy a lány szemei végre megtelnek érzelemmel. Talán sajnálattal? Pár percig egyikük sem szólalt meg. Majd a lány nagyon halkan ezt mondta:
– Az én apám is… egy ilyen viharban halt meg.
Will meglepetten nézett a lány szomorú szemébe. Erre aztán nem számított.
– Nagyon sajnálom. Megkérdezhetem hogyan történt?
– Öt évvel ezelőtt nagyon esős volt a tavasz, és a birtokunk tava megduzzadt annyira, hogy végül a gátja átszakadt. Az apám a legnagyobb vihar idején kilovagolt, hogy segítsen a munkásoknak, de a sáros úton a lova felbukott és… ő a nyakát szegte.
– Ez szörnyű… – mondta őszinte sajnálattal a fiú. – És az édesanyja?
– Az anyámat apa halála után csak az érdekelte, hogy kifizesse az adósságokat, amiket az apám felhalmozott. Anyámnak szinte a rögeszméjévé vált, hogy megtartsa a régi kényelmes életét. Ennek érdekében az apám halála utáni évben mindkét nővéremet férjhez adta egy-egy gazdag báróhoz. Abban reménykedett, hogy a kedves vejei majd kifizetik az adósságot, de sajnos csalódnia kellett. A báró urak ugyanis eléggé szűkmarkúak. Ezután küldött engem ide az udvarba. Az összes jövedelmemet neki kell adnom. Meg persze… folyton reménykedik…– az utolsó szavakat olyan maró gúnnyal ejtette ki, hogy Will önkéntelenül is felkapta a fejét.
– Reménykedik? Miben?
– Hát, hogy a herceg engem vesz feleségül.
– A herceg? De mégis miért…
– Minden fiatal udvarhölgy ebben reménykedik. Csak van, aki beismeri, és van, aki nem.
– Maga is reménykedik?
– Szerintem a herceg okosabb annál, hogy egy egyszerű kis udvarhölgyet vegyen feleségül. Biztos igaz a pletyka.
– Pletyka?
– A hercegről és a szomszédos ország hercegnőjéről.
Will értetlen arcát látva, a lány csodálkozó hangon folytatta:
– Te nem is hallottad? Azt hittem mindenki tudja.
– Csak néhány napja dolgozom a királyi konyhán. Mr. Morgan pedig nem szereti a pletykálást.
– Mr. Morgan ő…
– A konyha vezetője. Nagyon jó ember, csak egy kicsit szigorú.
– A főudvarhölgy is ilyen, bár ő inkább csak szigorú. De lehet, hogy csak azért, mert engem egyáltalán nem kedvel.
– Túl sok rosszat feltételez az emberekről.
– Én nem…
– Inkább meséljen, mit pletykálnak a hercegről? – vágott közbe békítően Will. Nem akart újabb vitát. És úgy tűnt, a lány sem vágyik rá, mert szívesen válaszolt.
– Hát, néhány hete kezdték el beszélni, hogy Henry herceg állítólag már hónapok óta levelezik a szomszédos ország királyának lányával.
– Aki ellen a király hadba akar vonulni?
– Igen, a levelezés állítólag arról folyik, hogy hogyan lehetne véget vetni az évek óta tartó háborúknak.
 – Ez nagyon érdekes. Kíváncsi lennék, mit találtak ki.
– Na vajon? – A lány most először mosolyodott el, és így olyan szép volt, hogy Will szíve rögtön hevesebben kezdett el verni.
– Ezt a helyzetet csak egyféleképpen lehet megoldani. Házassággal.
– Ah, értem. Ez okos ötlet. Így a háborúnak nem lenne semmi értelme. Mindenki örülne neki.
– Igen, mindenki…
Volt azonban a lány hangjában valami, ami pont az ellenkezőjét sejtette. De Will nem firtatta. Ő meg volt róla győződve, hogy így van, hisz ki ne örülne a békének? Ha nem kéne több embernek meghalnia. Mint Johnatannak…
– Egyébként… – szólalt meg ismét a lány. Will mintha kis zavart vélt volna felfedezni a hangjában. – Még nem is mondtad, hogy… hogy hívnak.
A fiú jólesően elmosolyodott.
– Will vagyok – mondta. – Will Smith. És maga?
– Elizabeth Laurence.
– Gondolom senki se szokta Bethie-nek szólítani.
– Nem, nem szokott. Illetve… apám hívott így még régen – tette hozzá tétován Elizabeth. – De te hívhatsz Bethie-nek, ha akarsz.
Will viszont hevesen megrázta a fejét.
– Nem, az nem lenne helyénvaló.
– Helyénvaló?
– Igen, hisz maga mégis csak udvarhölgy.
– Ez eddig nem túlzottan zavart. Az talán helyénvaló volt, mikor tüskebokornak neveztél?
– Azt csak pillanatnyi ingerültségemben mondtam. És sajnálom, ha megbántottam vele.
– Nem bántottál meg, csak… furcsa, mert én még soha… soha nem beszéltem ezekről a dolgokról, amiket neked elmondtam.
– Én nem adom tovább, ha esetleg ez aggasztaná.
– Nem aggaszt. Csak azt akarom mondani, hogy jó volt beszélgetni. Ennyi.
A lány egészen belepirult a mondottakba, Willnek viszont nagyon jólesett minden egyes szó.
– Örülök neki – mondta őszinte mosollyal, majd fölállt és az egyik ablakhoz lépett, egy kicsit félre húzta az ablaktáblát. Odakint még mindig esett.
– Nem akar elállni – mondta a fiú, majd visszacsukta az ablaktáblát. – Ha gondolja, feküdjön le, úgy néz ki, itt leszünk egész éjjel.
– Te nem fekszel le?
– Nem, nekem vigyáznom kell az árura.
– Akkor én is fennmaradok veled.
– Hisz már most alig tudja nyitva tartani a szemét – nevetett fel Will. Igaza volt, bár ezt Elizabeth soha sem vallotta volna be magának.
– Jól van, de csak egy órácskát alszom.
– Ahogy gondolja, azt hiszem, van nálam egy pokróc – lépett a szekérhez Will, és a legalján meg is találta a keresett anyagot, majd odanyújtotta Elizabethnek. A lány betakarózott, és a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett a szalmán. Néhány perc múlva már mélyen aludt. Will pedig az este további részét azzal töltötte, hogy az alvó lány bájos arcában gyönyörködött.

2016. november 18., péntek

TOP 5 inspiráló karakter


Ha valaki író akar lenni az első számú szabály, hogy olvass, olvass, és ha van egy kis időd, akkor olvass. Nem csak fejleszti a szókincset, de remek leírás ötleteket is találhatsz (például nekem sose jutott volna eszembe a párizsi Notre Dame-ot egy szürke elefánthoz hasonlítani, amelyre a telihold majom módjára mászik fel J ). Ezeken kívül nagyszerű karakterekkel is találkozhatunk, akikkel azonosulni tudunk, vagy épp példaképnek tekinthetjük őket.

Azonban mióta komolyabban igyekszem foglalkozni az írással már más szemmel is figyelem őket. Méghozzá az egyediséget, különlegességet keresem, az olyan karaktereket, akikről olvasva azt kívánom: „Bárcsak az én fejemből pattantak volna ki”.

Ebben a bejegyzésemben tehát az én Top 5-ös karakter listámat hoztam el.

#5
Agatha Christie:
Poirot

Számomra nem is lenne lista egy lista a Krimi Nagyasszonya nélkül. Márpedig Poirot szerintem a valaha volt egyik legnagyszerűbb karakter, különösen a saját műfajában. Természetesen ott vannak az egyéb fenomenális nyomozó karakterek pl. Sherlock Holmes, Miss Marple (szintén A. Christie szereplője) stb.
De Poirot minden kétséget kizáróan a legegyedibb nyomozó, aki valaha író tollából született. Hiányzik belőle minden, amit egy szokványos rendőrrel kapcsolatban az eszünkbe jut: nem hord fegyvert, nincs benne az akció kellős közepében (vagyis a maga módján igen), nem nevezhető sem férfiasnak, sem állatiasan vonzónak. De mije van akkor?
Piperkőc személyisége, egyedi, kunkor bajsza és persze a szürkeállománya kis sejtjeit, amelyeket olyan nagy előszeretettel emleget.

Olvastál már Agatha Christie regényt? Nem? Akkor itt az ideje! Ajánlom a Gyilkosság az Orient Expresszen -t, nem bánja meg senki, aki a kezébe veszi. J

 
#4
Jennifer A. Nielsen: Hatalom trilógia
Sage:

A Hatalom trilógia egy új felfedezettem, még csak az első kötetnél tartok, de Sage karakterébe már most beleszerettem. Felüdülés látni egy olyan YA szereplőt, aki nem csak, hogy talpraesett, de hihetetlenül eszes is. Kezdetben Sage elég hétköznapi szereplőnek tűnt: szegény árva, aki mindig bajba keveredik, mindenkinek visszabeszél és emiatt természetesen igen szórakoztató is. Aztán ahogy halad előre a történet rájössz, hogy ez a fiú a legnagyobb stratéga, akivel valaha találkoztál. És ettől lesz igazán egyedi. Aztán persze jön a regény nagy csavarja, ami engem tényleg meglepett, mert az írónő tökéletesen vezette fel, bár kicsit haragudtam rá, hogy végig az orromnál fogva vezetett.

 
#3
George R.R. Martin: Trónok Harca
Tyrion Lannister

Leszögezném, a Trónok Harca nem a kedvenc könyvsorozatom. De az kétségtelen, hogy bővelkedik nagyszerűbbnél nagyszerűbb karakterekben. Talán ennek is köszönheti véget nem érő sikerét. A Trónok Harca remekül bemutatja, hogy a világ nem egyszerűen fekete vagy fehér. Nem osztható csak jóra és rosszra. Minden emberben megvan mindkét oldal. Cercei például az egyik legádázabb női karakter, mégis a gyerekei iránti mérhetetlen szeretetével melyik anya nem tudna azonosulni?
Az én kedvencem egyértelműen Tyrion. Egyrészről nagyszerű húzásnak tartom Martin részéről, hogy egy kisembert (a törpe szót nem szeretem, szerintem kifejezetten sértő megnevezés) tett meg az egyik főszereplőnek. A kisemberekkel szemben sokan előítéletesek még a mai napig is. Azt hiszik, a testi másságuk szellemi fogyatékossággal is jár, márpedig ez nem igaz. Tyrion is nagyszerű példa erre, hisz talán Vary és Kisujj mellett ő a legeszesebb karakter. Nem csak a tudományokban, hanem a harctéren is, gondoljunk csak a Fekete vízi csatára. Emellett ott van a nőcsábász vonása, amely szintén nem épp mindennapi jellemvonás. Ugyanakkor nagyon mély érzésű karakter hisz láthattuk, hogy a felszín alatt milyen sebezhető és mennyire vágyik a szerelemre.

Nálam egyértelműen ő a No.1 Trónok Harca karakter.


#2
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Scarlett O’Hara:

Scarlett… Az egyetlen női karakter a listámon, de az biztos, hogy ő a legméltóbb erre a „megtiszteltetésre”. Nem tudom, az Elfújta a szél mennyire kedvelt olvasmány manapság, én egy szerencsés véletlen folytán vettem kézbe (barátnőm beszélt rá, aki képes mindenévben 2X elolvasni, annyira imádja), de nem bántam meg. Ha valaki az Elfújta a szélről hall vagy látja a filmet első körben biztos egy nyálas, szerelmes regényre asszociál, pedig az Elfújta a szél jóval több annál. Scarlett minden csak nem egy szerelmes, megmentésre váró, kis fruska. Hihetetlenül erős, magabiztos és önző nő. Olyan, aki képes bármin és bárkin átgázolni (ahogy regényben ezt jó párszor meg is teszi), csakhogy túléljen. A regény az amerikai polgárháborút és az azt követő nehéz éveket mutatja be a déli államok szemszögéből. Scarlett úgy lóg ki ebből a közegből, akár a fehér holló. Egy olyan világban képes talpon maradni, ahol az emberek reményvesztettek, elkeseredettek és felemésztette őket a háború és addigi világuk teljes felborulása. Ezeket figyelembe véve Scarlett még inkább tiszteletre méltó. A karakter különlegességét pedig csak erősíti ellenpontja Melanie, aki Scarlett tökéletes ellentétje. Jószívű, naiv, és csak a jót feltételezi az emberekről. Nem mondom, hogy ő kevésbé értékes szereplő, mert határozottan nem az, de érdemes ennek a két nőnek az életútját végiggondolni. Mintha a valós világot vetnénk össze egy álomvilággal.


#1
Cassandra Clare: Végzet Ereklyéi sorozat
Magnus Bane:

Ezzel a választásommal tuti mindenkit megleptem, de hiába törtem a fejem, egyszerűen nem találtam Magnusnál szerethetőbb és nagyszerűbb karaktert! Már alig várom, hogy a drága Cassandra Clare végre befejezze a róla szóló felnőtt regényét. Égek a vágytól, hogy még többet és többet tudjak meg róla!
Egyszerűen mindent szeretek benne: először is ázsiai, ami már eleve különlegessé teszi. Másodszor boszorkánymester és halhatatlan. Szerintem nincs még egy regény, amely ilyen érdekesen boncolgatná a halhatatlanság kérdését. Különösen a Bane krónikák olvasása közben gondolkozik el az ember, hogy én mégis hogyan viselném el, ha sorra minden ember, akit megszerettem elsorvadna és meghalna mellettem? Sokan Magnust biztos felszínesnek gondolják, de ha egy kicsit belemélyedsz a karakterbe rögtön látni, hogy mindez csak látszat. Egy ilyen erős páncél nélkül mégis ki bírná elviselni mindazt, amin Magnus eddig keresztülment? Ugyanakkor hihetetlen, hogy ezek ellenére is még mindig képes kitárni a szívét és keresni a szerelmet (Malec <3 ). Végül ami a legkedvesebb nekem ebben a szereplőben: a humora. Most én is biztos felszínesnek tűnök, de nem érdekel. A nevetés a legegészségesebb dolog a világon, így nálam egy karakternél elengedhetetlen, hogy jókat tudjak szórakozni rajta vagy épp vele.

 
Ez volt tehát az én Top 5 karakter listám. Remélem tetszett.

Nektek ki a kedvenc karakteretek? Miért?

2016. november 13., vasárnap

A herceg III. rész 9. fejezet


Mikor Will kinyitotta a szemét, az első dolog, amit meglátott, az a három Torro aggódó arca volt. Kellett pár perc mire tudatosult benne, hogy egy ágyban fekszik Torróék házában. Ebédeltek, aztán Torro elmesélte a barátja történetét, aki… Will olyan hirtelen pattant fel, hogy a Torro család rémülten hőkölt hátra.
– Will, jól vagy? – kérdezte aggódva Daniel.
– Igen, semmi bajom. Elnézést, hogy gondot okoztam.
– Ne butáskodj, nem okoztál gondot csak… megijedtünk – mondta halkan Mrs. Torro.
– Igen, elég rémisztő voltál, dobáltad magad meg mindenfélét kiabáltál…
– Kiabáltam? Miket mondtam?
– Hát igazából semmi különöset. Az apádat emlegetted – vont vállat Daniel.
Will megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tehát nem mondott semmi olyasmit, ami esetleg elárulhatja. Gyorsan talpra szökkent, bár Mr. és Mrs. Torrónak ez egyáltalán nem tetszett, de tudta, hogy most azonnal el kell mennie innen.
– Még egyszer elnézést, és köszönöm az ebédet. Viszontlátásra!
– Will, várj… – de a fiú már be is csukta maga mögött az ajtót.
– Ez meg mi volt?! – nézett értetlenül apjára Daniel. A férfi csak vállat vont. De egyben biztos volt. Will Smith valami különös titkot rejteget, és ő ki fogja deríteni, hogy mi az.

 
Will szinte futva tette meg az utat a Torro–háztól a templomig. A templom volt az egyetlen hely, ami eszébe jutott, ahová most mehetne. Át kell gondolnia az imént hallottakat. Jó alaposan. A templom szerencsére nyitva volt. És a fiú még nagyobb szerencséjére szinte teljesen üres. Csak egy idős néni imádkozott az oltár előtt, így Will anélkül, hogy bárki észrevette volna lekuporodott a legtávolabbi és legsötétebb sarokba.

Most mi a csudát csináljon? Azért jött ide a fővárosba, és azért tett meg mindent, hogy bekerüljön a királyi palotába, hogy kiderítse mi történt a szüleivel. Miért kellett olyan szörnyű módon meghalniuk? Erre most végre itt van az első nyom. Ennek örülnie kéne. Miért rémült akkor mégis halálra? Will persze tudta a választ. Megrémült, mert most vált bizonyossá, hogy a szüleinek valóban volt egy előző, egy a számára eddig ismeretlen életük. Egy életük, amiről ő semmit sem tudott, és amit a szülei gondosan titkoltak előle. Ráadásul az apja katona volt… Pont ő, aki egész kiskora óta azt tanította neki, hogy a katonaélet milyen szörnyű, és mennyi fájdalommal jár. Soha fel sem merült benne, hogy apja talán saját tapasztalatból beszélt. Aztán szép lassan Willnek egy másik gondolat is szöget ütött a fejében. Egy kép rémlett fel benne. Egészen idáig nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, de most… A vásár napja volt. Látta, hogy apja egy ismerősével beszélget. A katonák parancsnokával. Azzal az emberrel, aki később megölte. Akkor Willben fel sem merült a kérdés, hogy apja mégis honnan ismerhet egy katonát? Így persze már minden világos. Apja és az a parancsnok biztos együtt szolgáltak, vagy valami ilyesmi. A másik furcsa dolog, amennyire Will vissza tudott emlékezni, azon a bizonyos vásáron apja és Simon elég kedélyesen beszélgettek. Simont akkor még koránt sem találta olyan ellenségesnek, sőt még arra is emlékezett, hogyan viccelődött apján azzal, hogy az eltévesztette a születésnapját. Nem úgy tűnt, mint aki meg akarja ölni. De persze lehet, hogy ez csak a látszat volt. Apja legalábbis elég feszültnek látszott akkor. Lehetséges, hogy Simon a találkozás után jött rá valamire? Talán abból, amiről apjával beszélgettek. Bárcsak tudná mi volt az. Akkor talán közelebb kerülne a megoldáshoz. Mert amikor már ő is ott volt, csupa semmiségről folyt a szó. Ez nem valami érdekes.

Azonban volt egy másik emléke is. Egy emlék, amit igyekezett az agya legmélyebb zugába elrejteni, mert még a puszta gondolatától is kirázta a hideg. Amikor a raktárban töltött órák alatt Simon meglátogatta, és mindenfélét kérdezett tőle. A szülei nevét akarta tudni, meg hogy miért költöztek oda a faluba… Will emlékezett, hogy már akkor is nagyon furcsállta ezt a kérdést. Ő akkor őszintén megmondta, hogy azért, mert megörökölték a birtokot. A szülei ezt mondták neki, mikor kicsi volt. De a parancsnokot valamiért nem elégítette ki ez a válasz. És ha hozzáteszi azt, amit Torróéktól hallott: „Nem mondták el hova mennek, nem mondták el, hogy miért… csak elmentek.” A szülei tehát menekültek. Elmenekültek innen egy távoli kis faluba, a lehető legmesszebb a fővárostól. De mégis miért? Az okot még mindig homály fedi. De valakinek csak tudnia kell. De kinek? Torróék nyílván nem. Hisz Torro parancsnok maga mondta, hogy fogalma sincs róla, hogy legjobb barátja miért tűnt el. Talán megkérdezhetné Mr. Morgant. Ő is elég régóta van a palotában, hátha tud valamit. Abból baj nem lehet, ha megkérdezi. De ezek után… Fogalma sincs, mit tehetne még. A cél még mindig olyan távol volt tőle, mintha soha nem érhetné el.

Talán el kellene mondania Torróéknak…, el kellene mondania, hogy ő Wilson Solto fia, és hogy az apja meghalt. Hisz Torro a legjobb barátja volt. Talán együtt nagyobb eséllyel tudnák kideríteni, hogy mi történt akkor régen. De mi van akkor ha…, végül is Torro is katona. Simon is az volt. Akkor, két évvel ezelőtt, megfogadta, hogy soha többé nem fog megbízni egy katonában sem. Ráadásul Torróékat még alig ismeri. Igaz, hogy eddig nagyon kedvesek voltak vele, de ez könnyen megváltozhat. Nem, jobb, ha egyelőre nem mond nekik semmit. Később még mindig lesz rá lehetősége, ha majd jobban megismeri őket. Igen, így lesz helyes.

A kérdés már csak az, hogy fogja kimagyarázni Torróéknál a mai viselkedését. Mert biztos, hogy számon fogják kérni, miért hagyta faképnél őket csak úgy… csak ki kell találnia valami hihető magyarázatot… De ezen majd holnap gondolkozik. Mára elég volt.