A herceg III. rész 12. fejezet

– Will! Hol az ördögben voltál?! Már azt hittem…

Will magában megállapította, hogy soha nem fog tudni kiigazodni Mr. Morganen. Egy jó alapos szidást várt tőle, mikor megérkeztek a palota udvarába, ehelyett a férfi aggodalommal teli arcával találta szembe magát.

– Elnézést, Mr. Morgan, tudja elkapott a vihar, és nem akartam, hogy az áru…

– Ki a fenét érdekel az áru… – morogta Mr. Morgan. Még magának is nehezen vallotta be, de élete legszörnyűbb óráit élte át az elmúlt éjjel. Tudta, ha Willnek valami baja esett az út során, az csakis az ő hibája lesz. De most már nincs semmi baj. Will itt van, és láthatóan nincs semmi baja, sőt még hozott is magával valakit…

– Will… ki ez a hölgy?

– Elizabeth!

Mielőtt Will bármit is mondhatott volna, hirtelen megjelent az a tekintélyes külsejű idős hölgy, akit tegnap reggel is látott. Bethie szemei elsötétültek, miközben Will lesegítette a szekérről.

– Ki ez? – kérdezte halkan a fiú.

– A főudvarhölgy – suttogta vissza a lány a legcsekélyebb lelkesedés nélkül.

– Elizabeth, mi ez az egész? – lépett oda hozzájuk a főudvarhölgy, szúrós szemével végigpásztázta a jelenlévőkön. Egyedül Morgan nem tűnt megszeppentnek. Ő nyílván ismerte a főudvarhölgyet, ráadásul Will szemében ő is legalább olyan tekintélyt sugárzott, mint az idős nő.

– Asszonyom, kérem, bocsásson meg – kezdte Elizabeth halkan. – Az történt, hogy…

– Nem érdekelnek a kifogásaid – csattant fel a nő. – Mégis miféle viselkedés ez? Udvarhölgy létedre egy egyszerű szolga kocsiján érkezel haza. Ez megbocsáthatatlan!

– Tudom, de kérem hadd magyarázzam meg…

– Egy szót se többet, Elizabeth. Most pedig gyere velem!

A főudvarhölgy anélkül, hogy Willre vagy Mr. Morganre egyetlen pillantást is pazarolt volna, hátat fordított, és korát meghazudtoló gyorsasággal elvonult. Will még soha életében nem látott ilyen durva nőszemélyt. Elizabeth sajnálkozóan nézett Willre.

– Nagyon sajnálom, hogy így beszélt rólad.

– Ugyan, semmi baj.

– Köszönöm, hogy hazahoztál. Nagyon hálás vagyok, hogy… nem hagytál ott egyedül.

– Szívesen. Remélem nem lesz semmi baj… – nézett aggódva a főudvarhölgy után a fiú. Elizabeth csak legyintett.

– Ne törődj vele. Én már megszoktam. Akkor… viszontlátásra!

– Viszontlátásra!

Elizabeth elfordult, és a főudvarhölgy után sietett. Will figyelte egészen addig, amíg a lány el nem tűnt az egyik lépcső fordulójában. Majd megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy talán most látta utoljára. Ekkor egy a háta mögötti köhintés zavarta meg a gondolatait. Teljesen elfelejtette, hogy Mr. Morgan ott áll mögötte.

– Will – szólalt meg a férfi, mikor már látta, hogy Will rá figyel.

– Igen, Mr. Morgan?

– Ne foglalkoztasson ez az ügy. Az ő dolguk, hogy hogyan intézik el egymás közt.

– Igen, tudom.

– Emlékszel arra, hogy mit mondtam neked tegnap reggel, ugye?

– Igen.

Persze, hogy emlékezett rá. Ne keresztezze az udvarhölgyek útját. Akkor könnyű volt megfogadni ezt a tanácsot, de most… egyre kevésbé volt biztos benne, hogy a férfinak igaza volt.

– Jól van – bólintott Mr. Morgan. – Akkor most gyere, és meséld el mi történt. Engem ugyanis nagyon is érdekel.

Így Will el is mondott… majdnem mindent.

Másnap Willnek nem sok ideje maradt Elizabethre gondolni. A munka mellett ugyanis egy másik kellemetlen ügy is várt rá. Az ebédidőben nem más jelent meg a konyhánál, mint Daniel. És Will kénytelen volt belátni, hogy a legnagyobb félelme igazolódott be. Daniel szemében most nyoma sem volt a megszokott vidámságnak. Tekintete komoly volt, és az arcáról valami különös elszántság sugárzott. Mintha az járna a fejében, hogy most márpedig meg fogja tudni, amit akar. És Willnek volt egy nagyon jó sejtése arról, hogy mi az. A többi fiú szerencsére már befejezte az evést, így Will egyedül üldögélt a konyha falának tövében. Daniel szó nélkül mellételepedett. Will kezdett aggódni. Daniel arca komolyabb volt, mint gondolta. Ennyire megviselte volna a vasárnapi rosszulléte? Vagy ennyire rémisztően viselkedett. Daniel azt mondta beszélt, és dobálta magát. Annyira lekötötték a gondolatait az új hírek, aztán az Elizabettel való találkozás, hogy eszébe sem jutott azon rágódni, mit gondolnak Torróék a vasárnapi kiborulásáról. De Daniel arcát látva úgy tűnik, jobban megviselte őket, mint gondolta.

– Daniel…

– Akarod, hogy őszinte legyek? Vagy hagyjuk annyiban a dolgot, és tegyünk úgy, mintha vasárnap semmi sem történt volna?

– Szeretném, ha őszinte lennél. Bár tudom, hogy a második lehetőség egyszerűbb lenne.

– Igen, egyszerűbb lenne…, na figyelj! Miután úgy elrohantál, én nem különösebben izgattam magam, gondoltam biztos szégyelled magad…

– Így is volt.

– Anya nagyon aggódott, azt hitte, mi bántottunk meg valamivel. Én mondtam neki, hogy biztos csak elfáradtál az előző esti munkától, vagy valami hasonló.

– Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam édesanyádnak. Mikor ő olyan kedves volt velem.

– Ne aggódj miatta!

– De…

– Will, hadd fejezzem be! Nem anya miatt kéne aggódnod, hanem apa miatt.

– Miért? Ő mit mondott?

– Semmit.

– Ha semmit nem mondott, akkor honnan…

– Will, ismerem az apám. Talán jobban ismerem, ahogy azt ő gondolná. Éppen ezért rögtön felismerem azt a tekintetét, mikor gyanút fog.

– Tessék?

– Apa szerint valamit rejtegetsz. Márpedig ő ritkán szokott tévedni.

Will nem felelt. Daniel lopva a fiúra pillantott. Will sápadt arcából pedig rögtön látta, hogy apja ezúttal sem tévedett. A kérdés már csak az, hogy Will mégis milyen titkot rejteget. Daniel bele sem akart gondolni, milyen szörnyűséget követhetett el Will, amit ennyire titkolni igyekezett. De hiába nem akart gondolni rá, az ember elméje sajnos nem így működik. És mivel Will továbbra sem volt hajlandó egy szót sem szólni, Daniel volt kénytelen kimondani azt, amit már mindkettőjük jól tudott.

– Tehát apának igaza van.

Will még mindig nem szólt. Soha, még álmában sem gondolta volna, hogy idáig fog fajulni a dolog. Nem mondhatja el Danielnek az igazat, addig nem, míg meg nem tudja a szüleinek miért kellett elmenniük innen. De sajnos ott van az a lehetőség is, hogy ha ő nem beszél, akkor majd Torro parancsnok magától kezd el kutakodni. És akkor ki tudja mit fog találni…, vagy milyen következtetéseket fog levonni. Úgy látszik, ebben a helyzetben bárhogy is dönt, mindenképp veszélybe kerül. Danielt szívesen beavatná, de ha neki elmondja, ő biztos továbbadja az apjának. És akkor ki tudja, mi történik.

– Nem is mondasz semmit? – csattant fel Daniel jó adag türelmetlenséggel a hangjában.

– Nem mondhatok semmit, sajnálom.

– Will, ez nem játék. Most nem mint barát, hanem mint katona mondom neked: ha itt a palotában a főparancsnok bárkit is gyanúsnak talál, ha csak felmerül, hogy rosszban sántikál, és veszélyezteti a királyi család biztonságát, jogában áll azon nyomban letartóztatni és vallatás alá vetni. És nekem elhiheted, hogy az nem kellemes dolog. Érted, hogy mit akarok?

– Igen, értem. Tudom, hogy mi az a vallatás, Daniel.

Will hangja olyan rémisztően komolyan csengett, hogy Daniel egy pillanatra megijedt. Mi a csuda ez az egész? De mielőtt bármelyikük is szólhatott volna, a csendet Mr. Morgan szigorú hangja törte meg, amivel Willt hívta dolgozni.

– Mennem kell – állt föl Will, majd tétován visszafordult Danielhez. – Holnap szolgálatban leszel?

– Igen, miért?

– Holnapig még adj nekem időt. Át kell gondolnom, amit most mondtál.

– Rendben… legyen, ahogy akarod.

– És, Daniel, kérlek, ne mondd el apádnak.

– Nem állt szándékomban. De ha nem is mondunk neki semmit, ő majd kitalálja magától.

– Csak holnapig, kérlek.

– Jó, jó nem szólok. Ígérem.

– Köszönöm.

Aztán Will visszament dolgozni. De fogalma sem volt, mit kellene most tennie. Azt viszont nagyon is tudta, hogy szörnyű órák állnak előtte, míg ki nem találja a választ. Annyira kezdett elege lenni ebből az egészből. Haza akart menni. Csak épp… már nincs hova.