A herceg III. rész 13. fejezet

Már késő éjjel volt, de Will még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyában a plafont bámulva. Egyre csak a Daniellel való beszélgetés járt a fejében. Fogalma sem volt, mit kellene tennie. Nyilván az lenne a legésszerűbb, ha mindent elmondana a fiúnak, de mégis mi a garancia rá, hogy Daniel nem adja tovább az apjának? Annyira ostoba volt, miért kellett neki elmennie Torróékhoz? A belső hang megmondta, hogy nem jó ötlet. Pedig akkor, két éve megfogadta, hogy soha–soha nem fog megbízni egy katonában sem. Erre most pontosan ezt teszi. Nem elég, hogy Danielhez ilyen közel került, még az apjával is megismerkedett. Ennél nagyobb ostobaságot nem is tehetett volna. Persze Daniel nem olyan, mint Simon. Nem, közel sem olyan. Ebben egészen biztos volt. Talán megértené őt. De lehet, hogy nem. Ahogy már délelőtt is látta, ebből a helyzetből csak rosszul jöhet ki. A kérdés már csak az, melyik a kevésbé rossz… Bárcsak lenne valaki, aki tanácsot adhatna neki. De nem, ezt a döntést egyedül kell meghoznia, megint.

Másnap Will olyan ideges és figyelmetlen volt, hogy még Mr. Morgannek is feltűnt.

– Valami baj van? – kérdezte a férfi, miközben Willt figyelte mosogatás közben, aki már a harmadik tányért ejtette ki a kezéből kivívva ezzel Loretta egyre dühösebb pillantásait. A férfi kérdésére Will csak megrázta a fejét.

– Nem, Mr. Morgan, elnézést csak… fáradt vagyok, nem aludtam jól.

– Értem, pedig már azt hittem Daniellel műveltetek megint valamit.

– Daniellel? Mégis miért…

– Oh, csak reggel találkoztam Mrs. Torróval. Ő mesélte, hogy Daniel is egész éjjel fel–alá járkált. Úgy látszik, őt is nyomasztja valami.

– Igen, lehet…

– Ráadásul már vagy háromszor láttam Danielt erre kószálni, pedig a héten tudtommal az északi toronyba van beosztva.

– Aha…

– De te ugye erről semmit se tudsz.

– Nem igazán…, Mr. Morgan, dolgozhatok tovább?

– Igen persze, ne haragudj. Egy óra múlva ebédidő. – Majd a férfi ott hagyta.

Will megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Mr. Morgannek nagyon éles szeme van. Még szerencse, hogy semmit sem mondott neki a Torróéknál történtekről. Akkor aztán nem kellene Mr. Morgannek őt kérdezgetnie, miért olyan feszült Daniel. Rájönne magától is. De vajon mit keres itt Daniel? Az északi torony nagyon messze van innen, ezt még Will is tudta, pedig nincs itt régóta. Lehet, hogy őt akarja ellenőrizni? Lehet, hogy Daniel azt hitte, megszökött az éjjel? Nem mintha neki nem jutott volna eszébe, de akkor kárba veszne minden eddigi szenvedése, arról nem is beszélve, hogy akkor örökre letehetne arról, hogy megtudja mi történt a szüleivel.

– Egyébként Will – tért vissza kicsit később Mr. Morgan.

– Igen?

– Még meg sem dicsértelek, hogy milyen remek munkát végeztél az áruszállításnál. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki képes tisztességes árat kicsikarni a gazdáktól.

– Köszönöm, Mr. Morgan – Will őszintén örült a dicséretnek. Végre egy kis változatosság a sok feszültség után.

– Arra gondoltam, hogy mostantól teljesen rád bíznám ezt a munkát. Persze csak ha vállalod.

– Persze, szívesen. Jólesik néha kiszabadulni a városból.

Arról nem is szólva, hogy így fennáll annak a lehetősége is, hogy ismét találkozzon Bethie–vel. Bár még csak két nap telt el, már most mindenhol a lányt kereste, mikor nagy ritkán kijutott az udvarra. De persze még egyszer sem látta. Igazából azt sem tudta, hol élnek az udvarhölgyek, vagy hogy mit csinálnak. Csak egyet tudott: hiányzik neki a lány. Vajon mi lehet vele?

– Will, figyelsz? – mordult fel Will mellett Mr. Morgan.

– Igen, Mr. Morgan.

– Csak azt akarom mondani, hogy arra gondoltam, kapsz egy kis jutalmat a jó munkáért.

– Jutalmat? – nézett meglepetten a férfire Will. A többi mosogatófiú rögtön jobban kezdte hegyezni a fülét. Néhányan irigykedve mordultak föl.

– Mr. Morgan, ugye nem fizetésemelésre gondol? Nem érdemlem meg, még alig egy hete vagyok itt.

– Nem, dehogyis. Nem ilyesmire gondoltam. Csak egy kis meglepetés, majd holnap meglátod. – Ezzel Mr. Morgan továbbállt, és ott hagyta Willt a mosogatnivalóval. A férfi magában jót nevetett a fiú döbbent tekintetén. Majd holnap, ha meglátja, hogy milyen meglepetést talált ki neki! Ő biztos értékelni fogja. Will örült, hogy Mr. Morgan szóba hozta ezt a jutalom dolgot. Egyrészt jól esett neki, másrészt elterelte a figyelmét a Daniellel való találkozásról. Nem is jutott eszébe egészen addig, míg Loretta el nem kiáltotta magát, hogy mehetnek ebédelni. És ahogy Will sejtette, Daniel az ajtóban várt rá. Mr. Morgannek igaza volt, Daniel szörnyen feszültnek tűnt. Will el sem tudta képzelni, milyen gondolatok jártak a fejében egész éjjel.

– Akkor most beszélhetünk? – kérdezte komolyan.

– Igen – bólintott Will. – De légy szíves, Daniel, ne nézz úgy rám, mintha megöltem volna valakit.

– Pedig már az is eszembe jutott – morogta Daniel, miközben Willel arrébb sétáltak, távolabb a többiektől. – Szóval, elmondod mi ez az egész?

– Igen, elmondom.

Daniel elképzelni sem tudta, Willnek milyen nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. Még mindig nem tudta, hogy jól döntött-e. Hát most majd kiderül.

– De Daniel, előbb meg kell ígérned valamit.

– Micsodát?

– Azt, hogy bármit is hallasz most, nem mondod el apádnak.

Daniel döbbenten meredt Willre. Ezt mégis, hogy képzeli?

– Will, tudod jól, hogy ezt nem ígérhetem meg. Mi van ha…

– Daniel, gondolod, hogy elmondanék neked bármit is, ha törvénybe ütköző lenne, és nem tűnnék el inkább azon nyomban?

– Azt hiszem nem… na jó, legyen. Ígérem, nem mondom el apának. Így már jó lesz?

– Jobb. – És ez volt az a pont, ahonnan Will nem tudta, hogyan folytassa. Mégis hogyan kéne elkezdenie?

– Na? Mi az a nagy titok, ami miatt nem tudtam egész éjjel aludni?

– Daniel… – Will vett egy mély lélegzetet. – Daniel, az én nevem nem Will Smith.

– Tessék? – Daniel önkéntelenül is hátrált egy lépést, keze lassan a kardja markolatára csúszott. Will látta a mozdulatot, és inkább gyorsan folytatta.

– Nem Will Smith vagyok, hanem… Will Solto. – Daniel egy percig egy szót sem szólt. Döbbenten meredt Willre, aki csendben várt.

– Solto… várjunk csak, akkor… apa barátja, a keresztapám…

– Wilson Solto az édesapám.

– Te jó Isten… – nyögte Daniel, és leroskadt a fal mellett álló rozoga padra. – Akkor ezért borultál úgy ki vasárnap, mikor apa szóba hozta.

– Igen, nem tudtam, hogy apáddal barátok voltak.

– De még mindig nem értem. Miért kellett titkolóznod? És miért nem mondhatom el apának? Biztos örülne neked, hisz olyan régóta vár arra, hogy hírt kapjon Wilsonról.

– Ez még nem minden… – Majd Will vett egy újabb mély lélegzetet, és elmondott Danielnek mindent.

 

Az ebédszünet már rég véget ért, de Will és Daniel továbbra is ott ült a padon egymás mellett, de egyikük sem szólt. Will maga sem értette, de valami különös megkönnyebbülést érzett. Daniel hallgatása viszont kicsit megrémisztette. Vajon mi járhat a fiú fejében?

– Ez szörnyű! – sóhajtott fel végre Daniel. – Hihetetlen belegondolni, hogy egész életemben a róluk szóló történeteket hallgattam, erre most kiderült, hogy már meghaltak.

– Emlékszel, hogy mit ígértél, ugye?

– Igen… de szerintem el kéne mondani apának.

– Nem! – mondta határozottan Will.

– De Will…

– Nem, Daniel, megígérted. Ki tudja mi miatt kellett elmenekülniük innen apáméknak. Jobb, ha senki más nem tud erről.

– Jó, ahogy gondolod. Én azért segíthetek neked?

– Miben?

– Hát kideríteni, hogy mi történt a szüleiddel, hisz ezért jöttél ide, nem?

– De igen, de Daniel, ez akár még veszélyes is lehet. Nem venném a szívemre, ha valami bajod esne.

– Engem csak ne félts. Tudok vigyázni magamra.

– Jó, de…

– Semmi de. Végül is Wilson Solto a keresztapám volt. Jogom van tudni, mi történt vele.

– Köszönöm, Daniel – mosolyodott el hálásan Will. Máris sokkal jobban érezte magát. Végre nincs egyedül. Már Daniel is mosolygott. Ismét szent volt a béke.

– Egy valami azért nagyon érdekelne – folytatta elgondolkozva Daniel. – Mit is mondtál, hogy hívták azt a parancsnokot, aki… szóval tudod.

– Azt hiszem Simonnak, miért?

– Simon… olyan ismerős. Biztos, hogy már hallottam valahol.

– Lehet, hogy ő is itt szolgált a palotában?

– Lehetséges. Apa biztos ismeri, mi lenne, ha megkérdezném?

– Hát nem is tudom…

– Nem mondanám el, hogy miért kérdem. Apa meg nem sokat szokott kérdezősködni.

– Jól van, ahogy gondolod – egyezett bele végül Will. Abból baj talán nem lehet. Azonban volt még valami, ami Willt nagyon érdekelte volna.

– Daniel… szerinted miért mentek el a szüleim?

– Fogalmam sincs.

– De mégis… nem történt valami? Valami nagy dolog abban az évben?

– Nem hiszem… de várj csak! Most nyáron lesz tizenkilenc éve, hogy elmentek. Azt hiszem tizenkilenc éve lesz annak is, hogy a kis herceg…

– Will Smith! Mégis mit képzelsz magadról?! Már több mint tíz perce elkezdődött a munkaidőd!

Daniel nem tudta befejezni, ugyanis Mr. Morgan dühös ordítása félbeszakította. A férfi szikrázó szemekkel állt a konyhaajtóban, és Willre meredt.

– Will, nem tréfálok. Vagy egy percen belül itt vagy, vagy esküszöm, hogy elbúcsúzhatsz a holnapi jutalmadtól!

– Igen, Mr. Morgan. Megyek már! – pattant fel gyorsan Will. De mielőtt elrohant volna, még visszafordult Danielhez:

– Holnap találkozunk?

– Persze, munka után. Ma este pedig megpróbálok valamit kiszedni apából.

– Rendben, akkor holnap találkozunk.

– Will, mi ez a jutalom dolog? – kérdezte kíváncsian Daniel.

Will vállat vont:

– Sajnos én sem tudom, Mr. Morgan holnapra ígérte nekem a jó munkáért.

– Mégis mit? Pénzt?

– Nem, ezt én is kérdeztem. De ha nem sietek, akkor semmit se kapok.

 Majd Will búcsút intett barátjának, és rohant vissza dolgozni.