A herceg - Epilógus

Gyönyörű tavaszi nap virradt. Will Solto, mint minden reggel, sétára indult birtokán. Bár jelenlegi otthona akkora volt, hogy még lóháton is egy napba telt volna bejárni, nem számított. Szerette figyelni, ahogy a birtok ébredezik. A madarak csicseregnek, a szolgálók vizet hordanak a kútból, a lovászok a reggeli futtatásra viszik a lovakat. Ian rendszerint ekkor szokott üvöltözni az újoncokkal, hogy csipkedjék magukat, de Will már régóta nem szólt rá ezért. Végülis ő volt a főlovász, megteheti, hogy üvöltözzön, ha úgy látja jónak. Ám ez a reggel más volt. Ma reggel Will nem tudta élvezni a nyugodt sétát. Valaki megzavarta. Pontosabban valakik.

– Apa! Apa!

Will boldog mosollyal fordult meg. A mögötte magasodó kastély hátsó ajtajából két kócos barna hajú fiúcska szaladt felé. Az idősebbiknek világítóan kék, a fiatalabbiknak nagy borostyánszínű szemei voltak, mindkettőjüké izgatottan csillogott. A két kicsi elkapta Will karját, és úgy néztek fel rá, hogy Will már előre tudta, fiai akarnak valamit.

– Apa, ez nem igazság! – kezdett neki rögtön a kisebbik. – Wilson miért ülhet fel ma egy igazi lóra? Én is akarok!

– Apa, mondd meg Williamnek, hogy te engedted meg! Mert én már nagy vagyok!

– Ez nem igazság! Mindig mindent Wilson csinálhat először! Én mindig csak második vagyok – nézett elszontyolodva apjára William. Olyan szomorúan nézett, hogy Will nagyon megsajnálta.

– William – szorította meg fia vállát. – Ezt már megbeszéltük. Kicsi vagy még igazi nagy lóhoz. Wilsont sem engedtük anyáddal a te korodban, sőt én is csak hatévesen ülhettem fel először egyre.

– Látod, én megmondtam – szólalt meg büszkén Wilson, majd nyelvet öltött öccsére.

– Ez nem igazság!

Will látta, hogy kisebbik fia csak azért nem sírja el magát, mert bátyja akkor még többet piszkálná. Szerencsére ekkor patadobogás törte meg a beállt csendet. Will ennek kivételesen nagyon örült. Imádta a fiait, de néha nehéz volt velük. William annyira jólelkű és visszahúzódó volt, hogy egyszerűen nem tudott mit kezdeni az erős jellemű Wilson piszkálódásaival. És ezt a helyzetet néha nagyon nehéz volt kezelni. De Willnek most nem volt ideje fiai civakodásával foglalkozni. A lovas, aki ugyanis a keleti kastélyba érkezett, nem volt más, mint Daniel Torro parancsnok.

– Daniel bácsi! – kiáltotta el magát boldogan Wilson, és már szaladt is a kedves ismerős elé. William némileg megcsappant kedvvel követte, de Will megfogta a karját, és visszairányította. Lehet, hogy Daniel érkezése fontos volt, de a fia boldogsága még annál is fontosabb.

– William! – guggolt le fia elé Will. – Ne szomorkodj, mert Wilson mától lovagolni tanulhat. Jövőre majd te kerülsz sorra.

– Jó, de… apa, mindig én vagyok a második. Wilson tegnap mondta, hogy ha Henry bácsinak és Christina néninek nem születik fiúgyermeke, ő lesz majd a király. Én sose leszek az.

– Először is – szólalt meg szigorúan Will–, sose mondj olyat, hogy Henry bátyádéknak nem fog fiúgyermeke születni. A jó Isten majd megáldja őket egy fiúval, ha úgy látja jónak. Másodszor – folytatta kicsit már enyhébb hangon –, ne búslakodj annyira, hogy nem leszel király. A világ legnehezebb munkája, és nagyon kevesen tudják olyan jól csinálni, mint Henry.

– Honnan tudod?

– Tudod, még évekkel ezelőtt nekem meg volt rá a lehetőségem, hogy király legyek.

– Tényleg? – William szeme döbbenten kikerekedett.

– Igen, de visszautasítottam. Már akkor tudtam, hogy Henry sokkal alkalmasabb a feladatra. Nem tudtam volna teljes odaadással csinálni, mert én mindig is erre az életre vágytam. Hogy itt éljek veletek a saját otthonomban. Ennél szerintem nincs is szebb a világon.

William egy percig csak némán nézte apját, majd lassan elmosolyodott.

– Gyere, apa, köszönjünk Daniel bácsinak.

– Jó, menjünk – fogta meg a felé nyújtott kicsi kezet mosolyogva Will, majd Wilson után indultak, aki már üdvözölte a lóról lepattanó fiatal parancsnokot.

– Daniel bácsi! – lépett a fiatalember elé már sokkal jobb kedvvel William. Daniel mosolyogva simogatta meg a kisfiú kócos fejét.

– Már hiányoltalak pöttöm, nagyot nőttél mióta nem láttalak.

– De még mindig kisebb, mint én! – húzta ki magát büszkén Wilson.

– Na, most már elég legyen! – szólt rá idősebb fiára szigorúan Will. – Wilson, ne piszkáld folyton az öcsédet. Inkább menjetek és szóljatok anyátoknak, hogy Daniel megérkezett. Mi is megyünk nemsokára.

– Igen, apa!

A két fiú már el is tűnt a kastély kapujában. Így Will végre már teljes figyelmét Danielre fordíthatta.

– Gondolom, nem ok nélkül lovagoltál ide a fővárosból – nézett régi barátjára fürkésző tekintettel Will. Daniel komoran bólintott.

– Sajnos nem. A testvéred küldött.

– Baj van? – Will önkéntelenül is a legrosszabbra gondolt. Daniel borús arca sem kecsegtetett semmi jóval.

– Christina királynénál tegnap este megindult a szülés.

Will számított erre a hírre, hisz Christina már a kilencedik hónapban volt.

– Ugye jól van? – kérdezte aggódva a fiatalasszony törékeny egészségére gondolva.

– Igen, ő jól van, de… – Daniel láthatóan kereste a szavakat.

– Daniel! – szólalt meg szigorúan Will. – Mondjad!

– A baba sajnos halva született, kisfiú volt.

– Oh, Istenem! – nyögött fel Will. – Szegény Christina és szegény Henry. Biztos nagyon lesújtotta őket.

– Igen, Őfelsége arra kér, hogy gyere vissza velem. Szeretne beszélni veled.

– Persze, hogy megyek – bólintott rá rögtön Will. – De előbb egyél, és igyál valamit. Mr. Morgan majd összedob neked valamit.

– Abban biztos vagyok – mosolyodott el végre Daniel.

 

Így a két barát a konyha felé vette az irányt. Will nem is lepődött meg, hogy a széles konyhaasztal mellett ott ült két fia, és épp a Mr. Morgan által készített almás süteményt majszolták. Will nem tudott haragudni Mr. Morganre, amiért kényezteti a fiait. Tudta jól, hogy az idősödő férfi mennyire szereti a kicsiket. Akárcsak Miss Mary, aki szintén itt élt a kastélyban, mióta Bethie–vel ide költöztek. Örültek, hogy végre megszabadulhattak a város forgatagától. Will pedig elképzelni sem tudta az életét nélkülük, hisz ők is a családja tagjai voltak.

– Daniel! Rég jártál nálunk! – nyújtott kezet mosolyogva a régi ismerősnek Mr. Morgan. – Ennél valamit?

– Ha lehet, akkor igen. Köszönöm, Mr. Morgan.

– Gyerekek, menjetek föl anyátokhoz.

– Ne, apa, hagy maradjunk!

– Most nem, fontos dolgokról szeretnénk beszélgetni.

Így aztán a két kicsi lógó orral ugyan, de kivonult a konyhából. A felnőttek pedig helyet foglaltak az asztalnál. Mr. Morgan gyorsan elkészített egy tál finom reggelit Danielnek, és töltött mindhármuknak egy–egy kupa bort.

– Ugye tudod, hogy a király miért hívat? – nézett sokat mondóan barátjára Daniel, miután megtömte a hasát.

Will komoran válaszolt:

– Gondolom ugyanazért, mint a három lánya születése után. A trónutódlásról akar beszélni.

– Tudom, hogy nem tetszik neked – kapcsolódott be Mr. Morgan is. – De sajnos lassan el kell gondolkoznod a lehetőségen, hogy Henry király halála után Wilson kerül a trónra.

– Wilson még csak hatéves. Henry és Christina is fiatalok, még születhet fiúgyermekük.

– Hatalmas rajtuk a nyomás – sóhajtott fel szomorúan Daniel. – A tanács tagjai megoldást követelnek. Ha a királynak nem születik hamarosan fiúgyermeke, két megoldás jöhet szóba. Vagy Christina királyné öccse vagy pedig a te fiad kerül a trónra. A tanácsosok nyílván az utóbbit támogatják, hisz számukra nem lenne túl előnyös, ha egy idegenhez kerülne a hatalom.

– Én ezt megértem – sóhajtott fel Will. – De akkor sem tetszik. Nem szeretnék olyan életet a gyerekemnek, amit én se választanék.

– A különbség az, hogy neked még volt választási lehetőséged, de Wilson már igazi herceg. Vannak bizonyos kötelezettségei, amiket sajnos teljesítenie kell.

Will bólintott. Tudta, hogy Danielnek igaza van, de akkor is olyan furcsa volt belegondolni, hogy az ő rosszcsont fia egyszer talán az ország koronahercege majd királya lesz. Mikor a fiai megszülettek, Will olyan egyszerű életet szánt nekik, amilyen neki is jutott, csak sokkal–sokkal boldogabb és gondtalanabb. Hogy nekik ne kelljen átélniük azokat a szörnyűségeket, amiket neki annak idején. De ez már szerencsére a múlté. A trónöröklés problémája pedig a jövő.

– Megyek és beszélek Bethie-vel – állt föl az asztaltól Will. – Mr. Morgan, szólna Iannak, hogy nyergeltessen fel két pihent lovat?

– Persze, már megyek is.

– Utána indulhatunk – fordult Will Danielhez, aki biccentett, majd töltött magának még egy kupa bort. Láthatóan az volt a terve, hogy még pihenjen az indulás előtt. Will így magára hagyta a két férfit, és elindult megkeresni a feleségét.

Elizabeth Solto férjével és gyerekeivel közös otthonuk nappalijában egy kényelmes karosszékben üldögélt, és boldog mosollyal az arcán kötögetett. Az asszony boldog volt. Bár mindig így érezte magát, mikor egy új kis élet növekedett benne. Már alig várta a kislánya születését. Tudta, hogy kislány lesz, az előző két terhessége során is tudta az első pillanattól fogva, hogy fiai lesznek, és nem is tévedett. Kicsit ugyan csalódott volt, mikor Wilson születésénél meglátta a baba égkék szemét. Pedig már annyira beleélte magát, hogy a kisfia a férje gyönyörű borostyánszínű szemét fogja örökölni. De aztán megszületett William, aki Will szakasztott mása volt, már kisbaba korában is. Bethie őszintén remélte, hogy majd születendő kislánya is az apja szemét fogja örökölni. Bár Will azt mondta, biztos benne, hogyha egyszer lányuk születik, akkor az anyjára fog hasonlítani. Egy szőke kis angyal lesz, akár az anyja – mondta egyik alkalommal. De Bethie nem értett egyet vele. Férfiak, nem értenek ők ehhez. Így elmélkedett Bethie aznap reggel gömbölyödő hasát simogatva, mikor kinyílt az ajtó, és az asszony legnagyobb örömére a férje lépett be a szobába.

– Jó reggelt, drágám! – lépett mosolyogva feleségéhez Will, és homlokon csókolta az asszonyt. – Hogy érzed magad?

– Jól vagyok, ne aggódj folyton! – legyintett Bethie. Will mindig ezt csinálja. Folyton aggódik érte. De már elég régóta voltak házasok, hogy Bethie azonnal észrevegye, hogy Willt valami más is aggasztja ezen a reggelen.

– Mi a baj? A fiúk jártak itt, és azt mondták Daniel nem rég megérkezett.

– Igen, így van. Ezért is jöttem fel hozzád. Daniel azért jött, mert Christina tegnap éjjel megszülte a gyermekét.

– Tényleg? – Bethie-t, ezt hallva, valami különös rossz érzés fogta el – És mi történt?

– A kisfia sajnos meghalt.

– Oh, Istenem! – Bethie érezte, ahogy szemét elfutja a könny. Willhez hasonlóan ő is nagyon kedvelte a sógornőjét, és nagyon sajnálta. Önkéntelenül is dudorodó pocakjára helyzete a kezét. Érezte, ahogy kislánya odabent rúg egyet. Ez egy kicsit megnyugtatta.

– Daniel azt szeretné, ha visszamennék vele – folytatta Will. – Henry beszélni akar velem.

– Menj csak, Henrynek szüksége van rád. Ki tudja, miket élhet most át. Szüksége lesz a támogatásodra.

– Tudom, csak nem szeretlek ilyenkor egyedül hagyni.

– Ne aggódj emiatt. Miss Mary és Mr. Morgan vigyáznak rám. Nem lesz semmi baj. – Majd Bethie férje arcát fürkészve hozzátette: – Vagy van valami más is?

– Félek, hogy Henry megint a trónöröklésről akar majd beszélni.

– Nem szereted ezt a témát, tudom – bólintott Bethie.

– Annyira furcsa erről beszélni. Hisz Wilson még csak hatéves. Ki tudja még, mi lesz húsz év múlva?

– Szerintem ez ne aggasszon. Sokkal fontosabb, hogy támaszt nyújts a testvérednek, hisz nehéz időket él most át.

– Igazad van – mosolyodott el végre Will. – Mint mindig.

Bethie-nek igaza van, nem szabad a jövőn rágódnia. Ez járt a fejében akkor is, mikor már Daniellel együtt a főváros felé lovagoltak. Mert ha volt valami, amit Will megtanult az évek során, az az volt, hogy gondtalanul ki kell élvezni minden pillanatot, amit az élet ad, mert sose lehet tudni, mikor borul fel minden, amit eddig biztosnak éreztél. De ez az élet rendje. A dolgok folyton változnak. És úgy néz ki, nem sokára eljön a következő változás az életében. Will ugyan egyelőre nem tudta, mit fog hozni ez a változás, de egy dologban egészen biztos volt. Mikor elérkezik, szembe fog nézni vele. Mert ha így tesz…, akkor minden rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben.

VÉGE                

Ezzel hivatalosan is végetért egy korszak a blogon. Köszönöm mindenkinek, aki az elmúlt hónapok (évek?) során hétről-hétre figyelemmel kísérte Will történetét. Nagyon hálás vagyok, hogy közel 50-en tértetek vissza minden héten, hogy elolvassátok a legújabb fejezetet.

A blog most picit pihenő fázisra tér át, elsősorban a OUAT fanficcem befejezésére fogok öszpontosítani illetve novemberben belevágok a NaNoWriMo-ba, terveim szerint erről is hozok majd nektek egy cikket.

Hogy tetszett Will története? Ki volt a kedvenced? Minden véleményt örömmel fogadok! :)

A herceg IV. rész 8. fejezet

Egy percig nem történt semmi. Will érezte, hogy a szíve még mindig úgy verdes a mellkasában, mint egy rémült kismadár. Aztán meghallotta azt a kísérteties halálhörgést, ami feltört a király torkából. Látta, ahogy a hideg szemek fennakadnak, majd Henrik király, az ország leggyűlöltebb embere holtan esik össze. Fejéről a díszes korona csörömpölve gurult végig a földön, és, mintha csak a sors akarta volna így, pont Henry és Will között állt meg. Will, amint lassan kezdett magához térni a sokktól, erőt vett magán, és körbenézett. A szemben lévő toronyban látta, ahogy Daniel ott áll füstölgő puskával a kezében. Tehát betartotta az ígéretét. Megvédte őt. Will érezte, hogy Henry őt nézi. És tudta is miért. A korona, az ország és a hatalom szimbóluma. Aki birtokolja azé a hatalom. És itt voltak ők ketten, két testvér és a korona, ami miatt ez az egész szörnyűség elkezdődött. Így álltak egymással szemben, és így talált rájuk Torro parancsnok és Sierra báró. Will örömmel látta, hogy egyiküknek sem esett semmi baja, bár Torro parancsnoknak kicsit vérzett a feje, de ezenkívül mindketten jól voltak. A két férfi döbbent tekintettel meredt a testvérpárra. A két fiú viszont nem mozdult. Teljes volt a csend. Még a lenti csatazaj is lassan elhalkult, míg végül teljesen megszűnt. Aztán Daniel is megérkezett a toronyba, kezében még mindig ott volt a puska. Egy kicsit sápadtnak tűnt, de a tekintete sziklaszilárd volt. Bűntudatnak vagy gyengeségnek még a nyoma sem látszott rajta. Ott voltak mindannyian, együtt a torony tetején. Aztán végül Will megmozdult. Szó nélkül odalépett a koronához, és felemelte. Látta, hogy Sierra báró büszkén elmosolyodik, Will már előre sajnálta őt. Mert neki esze ágában sem volt királynak lenni. Soha nem is akart. Hisz már meg volt erre a posztra a tökéletes ember. Ezzel a biztos tudattal Will határozottan Henrynek nyújtotta a koronát.

– A tiéd.

Will látta, hogy a körülötte állók mind csodálkozva összenéznek. Köztük Henry is, aki láthatóan már semmit sem értett.

– Will… – hallotta Sierra báró hangját, de Will nem figyelt rá.

– Te vagy a trónörökös! – folytatta. – Téged illet meg.

– Will… – szólalt meg halkan Henry. – A nép, ez a sok ember, aki most itt van, és itt harcolt, téged akar a trónon látni. Nem engem. Te is tudod, hogy ez a felkelés nem azért robbant ki, hogy engem segítsenek a trónra. Hanem téged.

– Henrik meghalt. Ő volt minden baj forrása, az emberek szenvedését ő okozta, nem pedig te.

 – Jó, de…

– Nincs itt semmi de! Remek uralkodó leszel, én tudom.

Will ellentmondást nem tűrően Henry kezébe nyomta a koronát, de a fiú még mindig nem vette el.

– Én ezt nem értem… – mondta halkan. – Miért vagy ilyen kedves velem? Szörnyű dolgokat tettem veled. Nem hittem el, hogy nem te akartál megmérgezni, és nem tettem az ellen sem, hogy kivégezzenek. Nem tettem semmit, és ez még rosszabb, mintha tettem volna. Valójában, egyáltalán nem vagyok jobb az apámnál. – Will hevesen megrázta a fejét.

– Nem, ez nem igaz. Te remek ember vagy, tudom.

– Mi sem bizonyítja ezt jobban – szólt közbe Torro parancsnok, aki eddig csendben figyelte a két fiú beszélgetését –, mint, amit az előbb mondott, Felség. Én évekig szolgáltam az apját, de soha nem láttam tőle, hogy belátta volna a hibáját. Maga ezt megtette, ahogy egy jó uralkodóhoz illik.

– Felség, ha úgy dönt, hogy elfoglalja a trónt, mi teljes vállszélességgel támogatjuk – tette hozzá Sierra báró.

Ezért Will nagyon hálás volt. Bíztatóan Henryre mosolygott, de Henry még mindig értetlenül, összevont szemöldökkel nézett rá.

– De te… nem ezt akartad? Nem akarsz uralkodni?

– Henry,… az elmúlt három évem… szörnyű és fájdalmas volt. Életem hátralevő részében semmi másra nem vágyom, mint hogy nyugalomban a palotától távol éljek a feleségemmel és a gyerekeimmel. Ez az egyetlen dolog, amit akarok.

– Valóban?

– Igen, illetve… – Will a következőket csak félve mondta ki, hisz ki tudja, Henry mit fog szólni. – Még csak talán annyit, hogy… végre megtudjam, milyen az, ha végre nekem is van egy igazi, szerető testvérem.

Will legnagyobb meglepetésére, Henry erre olyan melegen mosolyodott el, mint amikor először találkoztak ők ketten.

– Én gyerekkorom óta másra sem vágyom, csak erre.

Aztán Henry előre lépett, és melegen magához ölelte testvérét, Will pedig boldogan ölelt vissza. Tudta, most már minden a helyére került. Igen, mostantól már minden rendben lesz.

 

Aznap hajnalban boldogan kondultak meg a harangok országszerte. Mert azon a hajnalon új korszak kezdődött Livídia történelmében. Pontban hajnali ötkor megkoronázták IV. Henrik királyt. Az emberek a fővárosban és vidéken is mindenhol ünnepeltek. Az új király első rendelkezésében követeket küldött a szomszédos királyhoz, hogy azonnal vessenek véget az évek óta tartó háborúknak, és, hogy a király engedélyezze Henrik és a király lányának esküvőjét. Az ország ünnepelt. A ceremónia után a király hercegi rangra emelte William Soltót, és neki adományozta az ország keleti felén fekvő királyi birtokot és kastélyt. Az ország ünnepelt. III. Henrik királyt csendben és mindenféle ünnepi ceremónia nélkül helyezték örök nyugalomra. Csak a szűk családi kör volt jelen. A koporsóját a családi kripta legtávolabbi és legelrejtettebb zugába helyezték. A király, ellentétben dédelgetett álmaival, úgy vonult be a történelembe, mint Livídia történelmének legrettegettebb és leggyűlöltebb uralkodója. Egy nemzedékkel később az egyszerű emberek körében már, senki sem emlékezett rá. És ez így volt jól. Simon parancsnok, a rettegett hadvezér, szintén elhunyt a palotában vívott csata közben. Senki sem gyászolta meg, még a saját emberei sem. A sors akarta úgy, hogy az az ember vegye el az életét, akinek oly régóta kívánta a vesztét. Torro parancsnok nem volt büszke magára, de boldogság töltötte el, tudva, hogy ezzel a tettével elégtételt szolgáltathatott legjobb barátjának, Wilson Soltónak. Egy nagyszerű dolog azonban történt még azon a reggelen. Egy anya és egy fiú első találkozása. Tizenkilenc évet kellett várniuk, de az az első csodás találkozás, mikor megölelték egymást, mikor a két borostyánszínű szempár végre találkozott, mindent kárpótolt. Alig két hét múlva a királyné elhunyt. De boldog mosollyal az arcán ment el, tudva, hogy élete két értelme, a két fia boldog, és vigyáznak egymásra. Ahogy tenniük kellett volna egész életükben. De ezt még van idő pótolni. Sok–sok idejük.

 

Vasárnap érkezik az epilógus :)

A herceg IV. rész 7. fejezet

A főváros templomának óratornya éjfélt ütött. Will és a ló is fáradtan kaptattak fel az emelkedőre, amelyen túl már ott feküdt a város és a királyi palota. De a Will elé táruló látvány a fiú minden fáradtságát elfeledtette. A főváros lángokban állt. Az utcákat menekülő vagy épp harcoló emberek özönlötték el. Időnként egy-egy ágyú hangja dördült fel. Will ereiben meghűlt a vér. Mi történik itt? Ilyen mértékű káoszra és pusztításra álmában sem gondolt volna. Ez csak egyet jelenthet. Henrik számított az érkezésükre. Ráadásul egy seregnyi katonával várta az ő seregüket. Will tudta, hogy nem késlekedhet. Gyorsan megsarkantyúzta a fáradt állatot, és már nyargalt is be a zűrzavar kellős közepébe. Will nem nézett se jobbra, se balra. Nem akarta látni a halottakat a földön, a sikoltozó nőket és gyerekeket, a vért… Ha ez mind tudatosodott volna benne, akkor nem tudott volna a feladatára koncentrálni. Meg kell találnia Henryt. A palotában még nagyobb volt a felfordulás. A főkapu tárva-nyitva állt, ennek ellenére városiakat nem is lehetett látni, viszont annál több katona hadakozott egymással. A káoszban senkinek sem tűnt fel a lóról lepattanó Will, aki nem törődve a körülötte lévőkkel a palota felé vette az irányt. Már félúton haladt a lépcsőn felfelé, szerencsére senki sem törődött vele, mindenkinek meg volt a maga baja, mindkét oldalon. Ám valakinek mégis csak feltűnt a fiú hirtelen megjelenése. Pontosabban két valakinek is.

– Will! Mi a fenét keresel itt?– A fiú érezte, ahogy valaki teljes erőből megragadja a karját és visszafordítja. És Will pont szembe találta magát Daniel nem éppen vidám arcával. Will először hihetetlen megkönnyebbülést érzett, hogy sértetlenül látja barátját. De aztán ahogy Daniel izzó tekintetébe nézett, kénytelen volt belátni, hogy ez a találkozás a lehető legrosszabbkor jött.

– Most azonnal eltűnsz innen! – és Daniel már húzta is volna maga után, de Will megvetette a lábát.

– Nem! – rántotta ki a karját a fiú szorításából. – Nem megyek innen sehova, amíg meg nem találtam Henryt.

– Will, ez ostobaság! Itt veszélyben vagy, miért nem fogod fel?!

De Will ezt már válaszra sem méltatta. Megfordult, és egyszerűen továbbindult. Henry biztos bent lesz a palotában. Ha szerencséje lesz, a szobájában megtalálja. De hiába ment tovább, érezte, hogy Daniel továbbra is a nyomában van. Mikor végre beértek az épület belsejébe, ahol végre távolabb kerültek a kinti zűrzavartól, Daniel Will elé került, és elállta a fiú útját.

– Rendben, keressük meg a herceget, de el sem mozdulsz mellőlem. Világos? Ha már így kellett történnie, én majd vigyázok rád – szólt szigorúan Daniel, Will pedig beleegyezően bólintott. Egyrészt mert a szíve mélyén őszintén örült, hogy nem kell egyedül bolyongania a palotában, másrészt pedig nem is mert volna ellentmondani Danielnek, főleg így puskával a kezében. Így ketten indultak tovább Henry megkeresésére.

 

– Felség, kérem, jöjjön! El kell menekülnie innen.

Henry meg sem hallotta a mellette posztoló katona aggódó szavait.

– Az édesanyám biztonságban van?

– Igen, Felség. Három katonánk vigyáz rá, és perceken belül el is indulnak.

– És az apám?

– Ő… – A katona nem nézett a herceg szemébe és ez Henrynek rögtön feltűnt.

– Mondja.

– Felség, a király bezárkózott a szobájába. Senkit sem enged be. Még az ellentámadás kidolgozásában sem vett részt. Mindent Simon parancsnok intézett.

 

Henry bólintott. Ezt ő is tudta. Az apja semmit sem csinált. Simon volt az, aki kémeket küldött ki a környékre, ő volt az, aki kiderítette, hogy Sierra és Torro támadást szervez a palota ellen. Így a megmaradt katonákkal fel tudtak készülni a védekezésre. Arra viszont senki sem számított, hogy Sierráék ekkora sereget tudnak toborozni, sőt miután bevonultak, a városiak nemhogy elmenekültek volna, hanem még melléjük is álltak. Henry úgy érezte, egy fortyogó vulkán közepén ül, ahonnan nincs menekvés. A nép elégedetlen volt, tudta ezt már évek óta. Tudta, hogy nyomorban élnek, hogy szenvednek, hogy minden családban van legalább egy halott, akit a háború vitt el. Mindez itt történt az orra előtt, mégsem tett semmit. Ahogy az apja sem. Ma pedig eljött az a nap, hogy elegük lett. És elég volt hozzá csak annyi, hogy Will életben van… és kész átvenni a trónt. Mert ez a tervük. Ez Henry számára még Simon kémjei nélkül is nyílván való volt. Ki gondolta volna, hogy eddig fajul az, hogy ez az egyszerű fiú megjelenik itt a palotában…

– Felség, kérem mennünk kell – szólalt meg ismét a katona.

Henry bólintott.

– Igen, menjünk.

Mást úgy sem tehet. Itt már mindennek vége.

 

– Szerintem nincs itt. Ha volt esze, már rég elmenekült – mondta már vagy harmadszor Daniel, miközben Willel a palota folyosóit rótták. De a fiú meg se hallotta a neki intézett szavakat. Will tudta, hogy Daniel úgyse értené meg. Egyszerűen csak érezte, hogy Henry itt van valahol. És neki meg kell találnia.

– Will, komolyan, nincs itt. Már bejártuk az egész palotát – folytatta Daniel. – Menjünk inkább, mielőtt valaki észreveszi, hogy itt vagy.

– Nem! – felelte ismét Will. Kezdett elege lenni Danielből, legszívesebben itt hagyta volna. Henry itt van valahol, ez egészen biztos. Már csak meg kell találnia…

– Mi van? – hőkölt hátra ijedten Daniel, Will ugyanis váratlanul megtorpant, és halálra váltan meredt az előttük húzódó folyosó egyik pontjára.

– Will, mi van? – rázta meg barátja vállát Daniel. Őszintén szólva eléggé megrémült, azt hitte Will ellenséges katonákat látott. Pedig erről szó sem volt. Will valami egészen mást látott. Így futásnak eredt.

– Most meg mit művelsz?! – kiáltott utána Daniel, de mire felocsúdott, Will már el is tűnt a folyosó végén. A fiú utána rohant, de hiába, Willnek már nyomát sem lehetett látni. A palota zegzugos folyosóin ez nem nehéz. Daniel dühösen vágta a földhöz a kezében tartott puskát. Most mi a fenét csináljon? Will eltűnt, itt kóborog valahol az ellenségeikkel teli palotában a testvérét keresve, aki valószínűleg meg akarja majd ölni… az apjáról nem is beszélve…

Will biztos volt benne, hogy Henryt látta. De hiába rohant nem tudta utolérni az előtte haladó hosszúléptű alakot, aki minden kétséget kizáróan Henry köpenyébe burkolódzott. Akkor csak is ő lehet. A testalkata is hasonló Henryéhez.

– Henry, várj!– kiáltotta el magát a fiú, mire az alak hirtelen befordult, és eltűnt egy meredek lépcsősor sötétségében. Will tudta hová vezet ez a lépcsősor, az északi toronyba. Daniel ott teljesített szolgálatot még nemrég. De mit akar ott Henry? Ott szinte nincs semmi fedezék, bárki lelőheti a lent dulakodók közül. Így aztán Will gondolkodás nélkül utána eredt, hogyha kell, erőszakkal is visszarángassa. Már bekanyarodott a következő lépcsőfordulóba így nem láthatta azt a döbbenettől kikerekedett barna szempárt, amely utána meredt.

Mikor Will felért a torony tetejére nem látott senkit. A hűs éjszakai levegő szinte arcon csapta, a lent a palota udvarában dúló csata zaját pedig olyan tisztán hallotta, mintha csak ő is ott lett volna a csatázók között. De idefent csak ő volt, Henrynek nyomát sem látta.

– Henry! Itt vagy? – szólalt meg tétován a fiú. És ekkor meglátta. A torony másik végében, az árnyékban megbújva ott volt a köpenyes alak.

– Henry? – lépett közelebb Will az alakhoz.

A titokzatos férfi egyszer csak kísérteties hangon felkacagott. Will rémülten hőkölt hátra, de már késő volt. A férfi villámsebesen kinyúlt, és elkapta a fiú nyakát, majd ugyanezzel a lendülettel hozzávágta a fiút a várfalhoz. Will csak annak köszönhette, hogy nem zuhant le mélybe, hogy nem vesztette el az egyensúlyát, és meg tudott kapaszkodni. A háta lüktetett a fájdalomtól, de a fiú szinte észre sem vette, rémült tekintetével az előtte álló férfira meredt, arra az emberre, aki tönkre tette az életét, aki már a születése napján meg akarta ölni. Henrik király, az apja. A férfi hideg, izzó tekintettel nézett le rá, arcán kaján vigyorral, és Will rémülten látta, hogy pisztolyt tart a kezében.

– Mi az, kölyök? Nem is örülsz, hogy végre kettesben lehetsz apáddal?

Will csak nézte a férfit, a megtestesült gonoszságot. Eddig még sose gondolt rá, hogy mit fog tenni vagy mondani, ha egyszer ott áll szemtől szemben azzal az emberrel, aki annyi fájdalmat okozott neki, és akinek ugyanakkor az életét is köszönheti. Nem, mindig úgy gondolta, ez a perc sosem fog eljönni. De most mégis itt áll. És csak egy kérdés járt a fejében.

– Miért? – nézett fel a férfira. – Miért tette ezt velem? Mit ártottam én magának, hogy meg akar ölni?

– Meg se kellett volna születned – felelte jéghideg hangon a király. – Izabella annyiszor elvetélt már, veled is ez kellett volna, hogy történjen. De nem… az az átkozott Torro és Solto… megérdemlik a sorsukat mindketten. Csak azt sajnálom, hogy nem voltam jelen, mikor az az áruló és a szuka neje szénné égtek. Biztos felejthetetlen látvány lehetett.

– Hallgasson! – Will érezte, ahogy meglendül a keze, de a férfi elkapta és leszorította a karját, majd egész közel húzta magához. A pisztolyt pedig pont a fiú torkának szorította.

– Kevés vagy te ehhez, kölyök. Még ha az én vérem is folyik az ereidben, te akkor is csak egy koszos parasztfiú vagy.

– Ha csak egy parasztfiú vagyok… – suttogta dühtől remegő hangon Will–, miért akar megölni? Nekem nem kell a trón, nem kell magától semmi. Henryt sem akartam soha bántani. Nem én akartam őt megmérgezni!

– Persze, hogy nem – nevetett fel Henrik. – Hisz én voltam. Én kevertem mérget az italába, mert tudtam, hogy csak így végeztethetlek ki felségárulás vádjával.

– Te voltál?

A döbbent hangra Will és a király is rémülten rezzent össze. Will nem akart hinni a szemének. Henry ott állt a torony tetején. Rémültnek és zavarodottnak látszott, pont amilyennek Will is érezte magát. Henry tekintete rémülten ugrált egyik alakról a másikra. Majd végül lassan apján állapodott meg.

– Te akartál megölni? – suttogta elhalóan.

– Ne légy nevetséges! – csattant fel Henrik dühtől remegő hangon. – Az csak gyenge méreg volt, tudtam, hogy semmi bajod sem lesz tőle, de arra pont elég volt, hogy ezt a kölyköt kivégeztessem.

Will közben már ismét a fal tövében állt, és igyekezett megállni a saját lábán. El sem akarta hinni, hogy ez a szörnyeteg az ő apja. Aki képes volt a fia életét kockáztatni, csakhogy őt megölje, miközben Wilson Solto, aki nem is volt az igazi apja, az életét áldozta azért, hogy őt megvédje.

– Tehát igazam volt – szólalt meg ismét Henry remegő hangon. – Will nem azért jött a palotába, hogy bántson! Miért tetted akkor mégis ezt?!

– Henry, ne légy ilyen vak! Ez a kölyök veszélyes! Nem látod milyen felkelést robbantott ki?!

– Ez a felkelés nem azért tört ki, mert Will itt van, hanem mert te rossz uralkodó voltál, és a népednek elege lett!

– Képes vagy ilyet mondani nekem! – üvöltött fel tajtékozva a király. Az arca úgy eltorzult a dühtől, hogy Will és Henry is rémülten hőkölt hátra. – Hisz minden, amit tettem, csakis érted tettem. Azért, hogy te lehess a király, és a hatalmadat ne veszélyeztesse egy ilyen pokolfajzat! Nem hiszem el, hogy te ezt nem érted meg!

– Én meg azt nem hiszem el, hogy az apám egy szörnyeteg! – Henry maga is megdöbbent. Még sosem beszélt így az apjával, úgy érezte ezzel az egy mondattal minden keserűsége egyszerre tört ki belőle. A sok évi mellőzés és semmibevétel… a hazugságokról nem is beszélve…, úgy érezte elege van az egészből.

– Majd én megkönnyítem a dolgod – folytatta határozott hangon. – Ezennel lemondok a trónról.

Will teljesen megdöbbent. Azt hitte a király majd üvöltözni kezd, de az a jéghideg tekintet, amellyel Henryre meredt, még a kiabálásnál is rémisztőbb volt.

– Jól van, Henry – szólalt meg a férfi vészjósló hangon, majd lassan fia felé fordult. – Akkor halj meg te is vele együtt! – majd Will legnagyobb rémületére a király felemelte a pisztolyt tartó kezét, és a fegyvert egyenesen az idősebbik fiára szegezte.

– Apa…

– Te átkozott hálátlan kölyök! – üvöltött fel a férfi tébolyult tekintettel. – Ne hidd, hogy engedem, hogy szégyenbe hozz! Nem fogom hagyni, hogy lerombold, és a semmibe dobd az egész dinasztiánk hatalmát! – majd a király a ravaszra helyezte az ujját, és célzott. Will nem is gondolkozott, amint felfogta, hogy a király mire készül, és a testvére élete veszélyben forog, előrelépett, és teljes testsúlyával a férfi karjára vetette magát. A királyt úgy meglepte a hirtelen jött támadás, hogy elvétette a célt, és a golyó jó pár méterrel Henry mellett fúródott a palota falába.

– Henry, menj innen! – kiáltotta el magát Will, de Henry meg sem mozdult. Halálra vált arccal meredt az apjára, és úgy tűnt a földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Will azonban kénytelen volt belátni, hogy ezután a legkevésbé Henry miatt kell aggódnia. A király gyűlölettől izzó tekintetét ugyanis ekkor már ismét Willre szegezte.

– A te hibád… – suttogta gyűlölettől remegő hangon, majd lassan felemelte a fegyvert, és egyenesen Willre szegezte. – Te fordítottad ellenem! És ezért… most megöllek!

Will tudta, hogy a férfi igazat mond. Most meg fog halni. Érezte, ahogy a pisztolycső hideg fémje a torkához ér. Hallotta, valahonnan a távolból, ahogy Henry elkiáltja magát. Közben meg arra gondolt, hogy miért pont ezt az izzó fekete szempárt kell látnia utoljára életében… és ekkor eldördült a lövés.

Lassan a történet végére érünk. A következő befejező rész okt. 23.-án hétfő este érkezik :) Az epilógust, pedig a rákövető vasárnap hozom nektek.

A herceg IV. rész 6. fejezet

A következő három nap úgy elillant, hogy Will csak kapkodta a fejét. A Sierra birtokon hatalmas volt a nyüzsgés. Az ország minden tájáról érkeztek emberek, akik részt akartak venni a felkelésben. Főleg katonák, de jó pár nemes is megjelent a jobbágyaival együtt. Sierra mindegyiküknek bemutatta Willt. A fiú a legtöbbjüket igen rokonszenvesnek találta, bár elég kellemetlen volt, hogy úgy méregették őt, mint valami csodabogarat. Egyik nap aztán megjelent Bethie édesanyja és nővéreinek férjei is. Laurence báróné le sem írhatta mennyire boldog, hogy legkisebb lánya ilyen jó partit fogott ki. Egyszerűen bűbájos volt Willel, amin a fiú csak mosolyogni tudott. Kíváncsi lett volna, hogy a nő akkor is ilyen kedves lenne-e vele, ha továbbra is csak egyszerű földműves lenne. De szinte teljesen biztos volt benne, hogy nem. Sógorairól már sokkal jobb véleménnyel volt. Mindegyikük rendes és felvilágosult férfinak látszott. Ráadásul teljes vállszélességgel támogatták a felkelést.

– Ha vége lesz ennek az egész felfordulásnak, remélem meglátogattok majd minket – mondta a fiatalabbik báró. – Sylvia már alig várja, hogy megismerjen téged.

Ennek a meghívásnak még Bethie is örült, annak már kevésbé, hogy anyjával kénytelen ismét egy fedél alatt élni. És ezekben a napokban Will még csak komoly támaszt sem tudott nyújtani feleségének. Az ébren töltött óráit, ha nem Sierrával és a többi nemessel töltötte, akkor Torro parancsnokkal és Daniellel vett részt az ostrom megszervezésében.

 

Aztán elérkezett a nagy nap. Torro parancsok hírvivői azt a hírt hozták, hogy a városban minden készen áll, a királyi palota körül látszólag teljes volt a nyugalom. Tehát a király és az emberei vagy nem számítanak támadásra, vagy pedig titokban toborozták össze erőiket. Will mindenesetre aggódva figyelte a készülődő katonákat, köztük Danielt és Torro parancsnokot. Sőt még Mr. Morgan is útnak indult, hogy vigyázzon Miss Maryre, és kimenekítse a konyhai dolgozókat. Mindenki a fővárosba készülődött ezen a napon, kivéve egy embert.

– Sierra báró, magukkal akarok menni – mondta már vagy huszadszor azon a napon Will. Mióta megtudta előző este, hogy Sierra báróéknak eszük ágában sincs magukkal vinni őt az ostromra, Will mindent megtett, hogy megváltoztassa a férfi döntését. Ám mindhiába. Sierra báró makacsul kitartott.

– Will, ezt már megbeszéltük. Ott a palotában mindenki téged akar megölni. Nem tudom biztosítani, hogy mindig ott legyen valaki, aki vigyáz rád.

– Nem is kell. Tudok vigyázni magamra.

– Elhiszem, de ez akkor is veszélyes. Meg kell értened, hogy te vagy ennek az egész lázadásnak a mozgatórugója. Ha neked valami bajod esne, az egész ügy értelmét vesztené.

– Ennek semmi értelme, mégis milyen vezetőnek fognak gondolni, ha kimaradok az egész felkelésből?

– Ugyan már, szerinted Henrik kint járt valaha is a harcmezőn?

 

Erre Will már nem tudott mit felelni. Nem értette az egészet. Sierra és mindenki más azt mondja, hogy neki másnak kell lennie, mint Henriknek, és Will más is akart lenni. De mikor ilyeneket hall, amiket Sierra most is mondott neki, kétségei támadtak. Mégis ki lesz itt az uralkodó, ha Henriket letaszítják a trónról? Ő vagy inkább a nemesek? De nem is ez volt az igazi ok, amiért Will a többiekkel akart tartani. Valójában egy porcikája sem kívánkozott oda, ahol várhatóan emberek fognak meghalni. De tudta, hogy oda kell mennie, mert aggódott Henryért. Torro nem ígérte meg neki, hogy vigyázni fog a fiúra, tehát Henryvel akármi történhet, akár baja is eshet. És ezt Will nem akarta. Féltette Henryt. Ezért is dühítette annyira, miközben Bethie-vel a távolodó csapatot figyelte, hogy itt kell maradnia. Dühe ellenére még megígértette Daniellel, hogy nagyon vigyáz magára. A fiú persze megígérte, de szemében olyan tűz égett, amilyet Will még sose látott. És egyáltalán nem nyugtatta meg. Mr. Morgan miatt is aggódott, nem is értette, miért kell neki is részt vennie ebben az egészben, hisz ő nem volt katona, hogy fog vigyázni magára ott a forgatagban? Neki bezzeg senki se mondta, hogy maradjon itt a fenekén, és ne avatkozzon bele. De nem számít, már mindent kitervelt. Senki sem fogja megakadályozni, hogy ott legyen, és megvédje a testvérét. Még Sierra sem. Így történt, hogy amint az utolsó katona is eltűnt a láthatáron, Will szó nélkül sarkon fordult, ott hagyta Bethie-t, és az istálló felé vette az irányt.

– Te meg mit művelsz? – hallotta maga mögött Bethie felháborodott hangját, de most először meg sem hallotta a lány szavát. Helyette az istálló ajtajában álló Tomhoz fordult.

– Kell egy ló – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Az idős férfi döbbenten hőkölt hátra.

– Egy ló? De Sierra báró azt mondta…

– Ha maga nem ad, akkor majd kerítek egyet magam – tolta félre a férfit Will, és határozott léptekkel bevonult a szinte teljesen üres istállóba. A legtöbb lovat elvitték a katonák, és az istálló- és lovászfiúk nagyja is elvonult a városba. De szerencsére az a ló, amin Will legutóbb elhagyta a birtokot, ott állt a helyén. Will gyors, gyakorlott mozdulatokkal felnyergelte a lovat, és már fel is pattant volna rá, ha egy gyönge női kéz vissza nem tartja.

– Will… ugye nem? Nem akarsz odamenni? – nézett a lány könnyes szemmel fiatal férjére. Will szíve majd belesajdult, de tudta, hogy most erősnek kell maradnia.

– Sajnálom, drágám.

A fiú ezután felpattant a lóra, és elvágtatott. Bethie csak némán nézte, ahogy kedvesét elnyeli a láthatár, majd keserves sírásra fakadt.

 

Will döbbenten fékezte meg a lovát. Még alig nyargaltak tíz perce, mikor hirtelen feltűnt az út mellett posztoló két jól megtermett katona. Az egyikükben Will Stone őrmestert ismerte fel. A férfi úgy nézett rá, mint aki számított a fiú felbukkanására.

– Sajnálom, de itt az út vége. Torro parancsnok meghagyta, hogy nem engedhetünk tovább. De azért szép próbálkozás volt – tette hozzá egy kicsit enyhébb hangon.

Will dühösen rávágott a térdére, majd visszafordította a lovát. Na, tessék, úgy tűnik nem csak Sierra báró, hanem Torro parancsnok is komolyan elhatározta, hogy távol tartják őt a palotától. Ráadásul nagyon jól tudták, hogy utánuk fog indulni. De nem, csak azért sem fog szégyenszemre visszakullogni Bethie-hez! Will visszafordította, majd megsarkantyúzta a lovat. Stonék már csak annyit láttak, hogy Will és a ló teljes sebességgel vágtat egyenesen feléjük.

– Hé! Megállj!– kiáltotta még el magát kétségbeesetten Stone, majd katonatársához hasonlóan földre vágta magát. Mikor halálra váltan felegyenesedett, már csak annyit látott, hogy az előbb még felettük átugrató ló és lovasa eltűnnek a kanyarban.

Hook vs. Sohaország 5. fejezet

5. fejezet – A másik kapitány

Storybrooke napjainkban

– Csingiling! Nyisd ki az ajtót!

– Drágám, hagyd, ez férfimunka – tolta arrébb a lányt Hook, majd teljes erőből berúgta az ajtót. Hallotta, hogy Kék tündér mérgesen mordul egyet. Érthetően nem örült, hogy Emmával törnek-zúznak a zárdában.

– Ez biztos valami félreértés – mondta már vagy huszadszor. – Ismerem Zöldet és sose tenne ilyen szörnyűséget.

– Betört Gold boltjába és röviddel azután valaki ellopta a Sötét úr fiának szívét – mondta Emma. – Ki kel derítenünk mi történt, különben itt kő kövön nem marad. – Ezután módszeresen átkutatták a tündér szobáját. Azonban sajnos nem találtak semmi érdemlegeset, leszámítva a szekrény aljába rejtett kiürült gines üvegeket.

– Hú, úgy látom Csing rendesen az üveg fenekére nézett! – jegyezte meg Hook.

– Mintha a te szobádban lennénk – morogta Emma.

– Ugyan már, drágám! – kérte ki magának Hook. – Tudod jól, hogy a gin sose volt a kedvencem.

– Ez biztos csak valami félreértés! – kotyogott közbe azonnal Kék a legkioktatóbb hangján. – Nálunk egyetlen tündér sem iszik. Micsoda feltételezés!

– Akkor zugivó volt – vélte Hook, ám meglepetésére Emma a tündér oldalán állt.

– Én sem hiszem, hogy ez mind Csingilingé. Talán valaki másnak vásárolta.

– De kinek? – Ezt viszont már Emma sem tudta megmondani. Hook úgy vélte zsákutcába jutottak.

– Tisztelendőanya, biztos nem vett észre semmi szokatlant Csingilingen? – kérdezte Emma már vagy huszadszor.

– Az égvilágon semmit – mondta el huszadszor is Kék tündér.

– Én láttam valamit – szólalt meg ekkor egy félénk hang, majd egy fiatal lány lépett elő a sarokból. Hook elképzelni sem tudta mióta ácsoroghatott ott.

– Sárga, mit jelentsem ez? – fordult felé Kék tündér, mire a lány zavartan lesütötte a szemét.

– Láttam Zöldet, többször is. Az utóbbi pár napban minden éjjel lement a pincébe és magára zárta az ajtót. – Kék tündér úgy festett erre mint aki nem kap levegőt.

– Micsoda? Sárga, miért nem jelentetted rögtön?

– Nem gondoltam, hogy fontos… – De a lány további magyarázkodását már nem hallották. Emma és Hook elindultak az alagsor felé.

Sohaország évekkel ezelőtt

– Ez egy nagyon rossz ötlet – mondta Hook.

– Ellenkezőleg, zseniális! – Csingiling mindent megtett, de nem tudta elnyomni kárörvendő vigyorát. Hook, ha nem egy nőről lett volna szó, biztos pofon vágja.

– Nem lesz semmi baj – kapcsolódott be Bae sokkal kedvesebb hangon. – Csak annyi a dolgod, hogy eltereld a figyelmüket. Sima ügy.

– Ja, ugyanilyen simán felmászhatnék egy pálmafára és felakaszthatnám magam. Az kevésbé fájdalmas halál lenne, mint ha az elveszett fiúk elkapnak.

– Mi az, kalóz, talán félsz? – Hook a lány kérdésére sértődötten felszegte a fejét.

– Az ördögbe!

Majd felpattant és kimászott a búvóhelyükként szolgált óriás páfrányok takarásából. Pán tábora az emelkedő alján pontosan alattuk helyezkedett el. Hook már azon is csodálkozott hogyan jutottak el feltűnésmentesen idáig. De akárhogy nézte ez volt a küldetés könnyebbik fele. Most azonban be kell osonniuk a táborba és megszerezni az iránytűt. A kalóz hangtalanul a pálmák árnyékában közeledett a táborhoz. Látta Félixet és vagy két tucat eltűnt fiúk. Legtöbbjük a tábortűz körül üldögéltek néhány másik fiú azzal szórakozott, hogy a fához kötözött társukat dobálták körbe késekkel. Hook akaratlanul is megsajnálta a szerencsétlent. egyre inkább úrrá lett rajta az érzés, hogy ez egy nagyon rossz ötlet. De már nem volt visszaút.

– Hé, kölykök! – kiáltotta el magát, mire minden szempár felé fordult. – Mi újság, pajtikák? Bulit rendeztetek és engem meg sem hívtok?

– Hook! – sziszegte Félix felpattanva a helyéről, majd kés villant a kezében. Hook elvigyorodott.

– Üdv, Félix! Szutykos és rossz modorú vagy, mint mindig. Nem is kínálsz hellyel?

– Kapjátok el! – Abban a pillanatban elszabadult a pokol, az elveszett fiúk tüdőrepesztő ordítással a férfi felé vetették magukat. Hooknak se kellett több. Sarkon fordult és amilyen gyorsan csak tudott végigvágtatott a sűrű aljnövényzeten. Meg sem érezte, ahogy a tüskés ágak nekicsapódtak vagy ahogy a növények éles levele belevágott a bokájába. azonban esélye sem volt. Tudta, hogy így lesz. Már meg is áshatná a saját sírját. Hamarosan elérte a dzsungelt átszelő szakadékot. Ennyi volt. Csapdába esett. A fiúk vigyorgó tömege körbevette, élükön Félixxel, aki le se tagadhatta mennyire élvezi a helyzetet.

– Nézzétek, fiúk! Úgy látom fogtunk egy kalózt. – A többiek felröhögtek. – Ki akar eljátszadozni vele?

– Nem fogócskáztuk ki már magunkat? – próbálkozott meg Hook egy szellemes visszavágással. Félix lassan megnyalta a száját, majd kísérteties vigyor ült ki az arcára.

– Gyerünk, fiúk, játszunk! – Majd nekiindultak. Hook kalózhoz nem méltó módón behunyta a szemét és várta a véget. Utoljára szeretett volna a furcsa piros kabátos lányra gondolni. Azonban a következő pillanatban éles kiáltás hangzott majd jó pár heves káromkodás.

– Most már kinyithatod a szemed! – Hook így is tett és szembe találta magát Bae vigyorgó képével és Csingilinggel, aki elégedetten nézett felfele. Hook követte a lány tekintetét és ekkor már ő is felszabadultan felnevetett. Az elveszett fiúk ott csüngtek egy rakáson egy hatalmas háló fogságában. Félix a kupac aljára szorulva fröcsögve küldte el őket a létező összes égtájra.

– Siessünk! – szólalt meg Bae. – Nincs sok időnk és ez a háló se tart örökké. – Majd elindultak, hogy megkeressék a titokzatos kapitányt.

Storybrooke napjainkban

Odalent korom sötétség fogadta őket. Emma felkapcsolta a magával hozott elemlámpáját, majd a vékony fénypászmával végigjárta az alagsori helyiséget.

– Ezt nézd! – Hookot kirázta a hideg. A legtávolabbi sarokban egy ősrégi üst állt, alatta még gyengén parázslott a tűz. Óvatosan közelebb léptek, de az üstben nem látszott más csak valami fekete folyadék odaégett maradéka. A levegő záptojás szagtól bűzlött.

– Mi az ördögöt művelt idelent? – kérdezte Hook.

– Nem hiszem, hogy egyedül ő volt – vélte Emma, majd átsétált a másik sarokba ahol újabb gines üvegek hevertek. – Nem láttam ekkora piálást Szörnyella itt léte óta. – Hook bólintott, majd hirtelen felkapta a fejét.

– Mit mondtál?

– Hogy Szörnyella óta nem fogyott itt ennyi gin.

Ekkor végre beugrott a férfinak. Hát persze a főutcán, tudta, hogy ott valami megváltozott.

– Emma, rájöttem!

– Mire?

– Az ördögbe, Szörnyella az! Ő rejtőzködött itt. A rengeteg gin, és a kocsija is eltűnt az utcáról.

– De Killian, Szörnyella meg…

– Meghalt, tudom. De van rá más magyarázatod?

– Valami nem stimmel itt, az biztos. De a holtakat nem lehet feltámasztani. – Hook erre sokatmondóan Emmára nézett. – Oké, rajtad kívül. Vigyünk magukkal egy keveset, hátha Regina meg tudja mondani, hogy mit műveltek itt.

Sohaország évekkel ezelőtt

A foglyot egy fán függő kalickában tartották. Hook hiába nyújtogatta a nyakát egy a sarokba húzódó árnyon kívül nem látott mást.

– Igyekezzünk! – szólalt meg sürgetően Csingiling.

– Csak óvatosan, drágám – suttogta Hook. – Ne felejtsd el, hogy ez egy kalóz. Ha valamit tudok a kalózokról, hogy nem lehet megbízni bennük.

– Pontosan! – szólalt meg egy éles hang a rácsok mögül, mire mind a hárman összerezzentek. A ketrec belsejéből pedig feltűnt egy vigyorgó férfi ellenszenves ábrázata. Rasztafonatba fogott haja egész a válláig ért és gyöngyök díszítették, ujjain számos gyűrű csillogott. Az egész megjelenéséről sütött, hogy egy vérbeli kalózzal van dolguk. A tussal kihúzott szempár kutakodva nézett végig rajtuk. – Talán csak az alkoholelvonás teszi, de nem vagytok ti kicsit túlkorosak elveszett fiúnak?

– Nem vagyunk elveszett fiúk – mondta Bae. – Az iránytűdért jöttünk. – A kalóz felnevetett.

– Ó, erre a kis gyönyörűségre gondolsz? A legféltettebb kincsemre? – húzta elő a zsebéből az arany tokba foglalt iránytűt. Hook csalódottan állapította meg, hogy semmi különleges sincs a ketyerében. Még az is megfordult a fejében, hogy átvágás az egész.

– Mégis miért adnám oda nektek? Mit adhattok érte cserébe?

– A szabadságodat – felelte egyszerűen Bae. A férfi ezen látványosan elgondolkozott.

– Korrekt ajánlatnak tűnik, de nem.

– Nem? Felfogtad hol vagy? Ez Pán tábora.

– Pontosan tudom, elég mufurc egy kölyök, de akkor sem adom át nektek az iránytűmet, hogy aztán faképnél hagyjatok a dzsungel közepén. De… – tartott egy perc hatásszünetet. – A hajómért cserébe lehet róla szó.

– A hajód? A Fekete Gyöngy? – kérdezte Hook. A férfi bólintott. – Pán nem csak engem ejtett fogságba, hanem a legénységemet és a hajómat is. Bezárta az én gyönyörűségemet egy palackba és elrejtette valahol ebben a dzsungelben. Ha segítetek megtalálni, megengedem, hogy használjátok az iránytűmet.

– Na, idefigyelj, pajtás! – csattant fel Hook a türelmét vesztve. – Mi hárman vagyunk, te meg egyedül lógsz egy átkozott ketrecben! Nem vagy alku pozícióban!

– És mégis – vigyorodott el a kalóz –, ti sokkal kétségbeesettebbeknek tűntök, mint én. – Hook elkáromkodta magát.

– Menj a pokolba te…

– Erre most nincs időnk! – csattant fel Bae. – Rendben van, segítünk megkeresni a hajódat! – Majd mielőtt Hook tiltakozhatott volna, Bae előrántott egy kés az övéből és elvágta a ketrecet tartó kötelet. A kalóz kicsit imbolyogva kimászott a biztonságos talajra, majd vigyorogva kezet nyújtott Bae-nek.

– Áll az alku, stöpszli barátom! De elárulnátok kikkel is volt szerencsém üzletet kötni?

– Én Baefire vagyok, ők pedig Csingiling és Hook kapitány.

– És te ki vagy, kalóz? – kérdezte Hook nem is próbálva leplezni ellenszenvét. A kalóz megemelte a kalapját.

– Ó, én nem csak egy kalóz vagyok, félkezű barátom. A nevem Jack. Jack Sparrow kapitány.

Folytatása következik... (igyekszem, hogy minél hamarabb :) )