A herceg IV. rész 8. fejezet

Egy percig nem történt semmi. Will érezte, hogy a szíve még mindig úgy verdes a mellkasában, mint egy rémült kismadár. Aztán meghallotta azt a kísérteties halálhörgést, ami feltört a király torkából. Látta, ahogy a hideg szemek fennakadnak, majd Henrik király, az ország leggyűlöltebb embere holtan esik össze. Fejéről a díszes korona csörömpölve gurult végig a földön, és, mintha csak a sors akarta volna így, pont Henry és Will között állt meg. Will, amint lassan kezdett magához térni a sokktól, erőt vett magán, és körbenézett. A szemben lévő toronyban látta, ahogy Daniel ott áll füstölgő puskával a kezében. Tehát betartotta az ígéretét. Megvédte őt. Will érezte, hogy Henry őt nézi. És tudta is miért. A korona, az ország és a hatalom szimbóluma. Aki birtokolja azé a hatalom. És itt voltak ők ketten, két testvér és a korona, ami miatt ez az egész szörnyűség elkezdődött. Így álltak egymással szemben, és így talált rájuk Torro parancsnok és Sierra báró. Will örömmel látta, hogy egyiküknek sem esett semmi baja, bár Torro parancsnoknak kicsit vérzett a feje, de ezenkívül mindketten jól voltak. A két férfi döbbent tekintettel meredt a testvérpárra. A két fiú viszont nem mozdult. Teljes volt a csend. Még a lenti csatazaj is lassan elhalkult, míg végül teljesen megszűnt. Aztán Daniel is megérkezett a toronyba, kezében még mindig ott volt a puska. Egy kicsit sápadtnak tűnt, de a tekintete sziklaszilárd volt. Bűntudatnak vagy gyengeségnek még a nyoma sem látszott rajta. Ott voltak mindannyian, együtt a torony tetején. Aztán végül Will megmozdult. Szó nélkül odalépett a koronához, és felemelte. Látta, hogy Sierra báró büszkén elmosolyodik, Will már előre sajnálta őt. Mert neki esze ágában sem volt királynak lenni. Soha nem is akart. Hisz már meg volt erre a posztra a tökéletes ember. Ezzel a biztos tudattal Will határozottan Henrynek nyújtotta a koronát.

– A tiéd.

Will látta, hogy a körülötte állók mind csodálkozva összenéznek. Köztük Henry is, aki láthatóan már semmit sem értett.

– Will… – hallotta Sierra báró hangját, de Will nem figyelt rá.

– Te vagy a trónörökös! – folytatta. – Téged illet meg.

– Will… – szólalt meg halkan Henry. – A nép, ez a sok ember, aki most itt van, és itt harcolt, téged akar a trónon látni. Nem engem. Te is tudod, hogy ez a felkelés nem azért robbant ki, hogy engem segítsenek a trónra. Hanem téged.

– Henrik meghalt. Ő volt minden baj forrása, az emberek szenvedését ő okozta, nem pedig te.

 – Jó, de…

– Nincs itt semmi de! Remek uralkodó leszel, én tudom.

Will ellentmondást nem tűrően Henry kezébe nyomta a koronát, de a fiú még mindig nem vette el.

– Én ezt nem értem… – mondta halkan. – Miért vagy ilyen kedves velem? Szörnyű dolgokat tettem veled. Nem hittem el, hogy nem te akartál megmérgezni, és nem tettem az ellen sem, hogy kivégezzenek. Nem tettem semmit, és ez még rosszabb, mintha tettem volna. Valójában, egyáltalán nem vagyok jobb az apámnál. – Will hevesen megrázta a fejét.

– Nem, ez nem igaz. Te remek ember vagy, tudom.

– Mi sem bizonyítja ezt jobban – szólt közbe Torro parancsnok, aki eddig csendben figyelte a két fiú beszélgetését –, mint, amit az előbb mondott, Felség. Én évekig szolgáltam az apját, de soha nem láttam tőle, hogy belátta volna a hibáját. Maga ezt megtette, ahogy egy jó uralkodóhoz illik.

– Felség, ha úgy dönt, hogy elfoglalja a trónt, mi teljes vállszélességgel támogatjuk – tette hozzá Sierra báró.

Ezért Will nagyon hálás volt. Bíztatóan Henryre mosolygott, de Henry még mindig értetlenül, összevont szemöldökkel nézett rá.

– De te… nem ezt akartad? Nem akarsz uralkodni?

– Henry,… az elmúlt három évem… szörnyű és fájdalmas volt. Életem hátralevő részében semmi másra nem vágyom, mint hogy nyugalomban a palotától távol éljek a feleségemmel és a gyerekeimmel. Ez az egyetlen dolog, amit akarok.

– Valóban?

– Igen, illetve… – Will a következőket csak félve mondta ki, hisz ki tudja, Henry mit fog szólni. – Még csak talán annyit, hogy… végre megtudjam, milyen az, ha végre nekem is van egy igazi, szerető testvérem.

Will legnagyobb meglepetésére, Henry erre olyan melegen mosolyodott el, mint amikor először találkoztak ők ketten.

– Én gyerekkorom óta másra sem vágyom, csak erre.

Aztán Henry előre lépett, és melegen magához ölelte testvérét, Will pedig boldogan ölelt vissza. Tudta, most már minden a helyére került. Igen, mostantól már minden rendben lesz.

 

Aznap hajnalban boldogan kondultak meg a harangok országszerte. Mert azon a hajnalon új korszak kezdődött Livídia történelmében. Pontban hajnali ötkor megkoronázták IV. Henrik királyt. Az emberek a fővárosban és vidéken is mindenhol ünnepeltek. Az új király első rendelkezésében követeket küldött a szomszédos királyhoz, hogy azonnal vessenek véget az évek óta tartó háborúknak, és, hogy a király engedélyezze Henrik és a király lányának esküvőjét. Az ország ünnepelt. A ceremónia után a király hercegi rangra emelte William Soltót, és neki adományozta az ország keleti felén fekvő királyi birtokot és kastélyt. Az ország ünnepelt. III. Henrik királyt csendben és mindenféle ünnepi ceremónia nélkül helyezték örök nyugalomra. Csak a szűk családi kör volt jelen. A koporsóját a családi kripta legtávolabbi és legelrejtettebb zugába helyezték. A király, ellentétben dédelgetett álmaival, úgy vonult be a történelembe, mint Livídia történelmének legrettegettebb és leggyűlöltebb uralkodója. Egy nemzedékkel később az egyszerű emberek körében már, senki sem emlékezett rá. És ez így volt jól. Simon parancsnok, a rettegett hadvezér, szintén elhunyt a palotában vívott csata közben. Senki sem gyászolta meg, még a saját emberei sem. A sors akarta úgy, hogy az az ember vegye el az életét, akinek oly régóta kívánta a vesztét. Torro parancsnok nem volt büszke magára, de boldogság töltötte el, tudva, hogy ezzel a tettével elégtételt szolgáltathatott legjobb barátjának, Wilson Soltónak. Egy nagyszerű dolog azonban történt még azon a reggelen. Egy anya és egy fiú első találkozása. Tizenkilenc évet kellett várniuk, de az az első csodás találkozás, mikor megölelték egymást, mikor a két borostyánszínű szempár végre találkozott, mindent kárpótolt. Alig két hét múlva a királyné elhunyt. De boldog mosollyal az arcán ment el, tudva, hogy élete két értelme, a két fia boldog, és vigyáznak egymásra. Ahogy tenniük kellett volna egész életükben. De ezt még van idő pótolni. Sok–sok idejük.

 

Vasárnap érkezik az epilógus :)