2017. október 14., szombat

A herceg IV. rész 7. fejezet


A főváros templomának óratornya éjfélt ütött. Will és a ló is fáradtan kaptattak fel az emelkedőre, amelyen túl már ott feküdt a város és a királyi palota. De a Will elé táruló látvány a fiú minden fáradtságát elfeledtette. A főváros lángokban állt. Az utcákat menekülő vagy épp harcoló emberek özönlötték el. Időnként egy-egy ágyú hangja dördült fel. Will ereiben meghűlt a vér. Mi történik itt? Ilyen mértékű káoszra és pusztításra álmában sem gondolt volna. Ez csak egyet jelenthet. Henrik számított az érkezésükre. Ráadásul egy seregnyi katonával várta az ő seregüket. Will tudta, hogy nem késlekedhet. Gyorsan megsarkantyúzta a fáradt állatot, és már nyargalt is be a zűrzavar kellős közepébe. Will nem nézett se jobbra, se balra. Nem akarta látni a halottakat a földön, a sikoltozó nőket és gyerekeket, a vért… Ha ez mind tudatosodott volna benne, akkor nem tudott volna a feladatára koncentrálni. Meg kell találnia Henryt. A palotában még nagyobb volt a felfordulás. A főkapu tárva-nyitva állt, ennek ellenére városiakat nem is lehetett látni, viszont annál több katona hadakozott egymással. A káoszban senkinek sem tűnt fel a lóról lepattanó Will, aki nem törődve a körülötte lévőkkel a palota felé vette az irányt. Már félúton haladt a lépcsőn felfelé, szerencsére senki sem törődött vele, mindenkinek meg volt a maga baja, mindkét oldalon. Ám valakinek mégis csak feltűnt a fiú hirtelen megjelenése. Pontosabban két valakinek is.

– Will! Mi a fenét keresel itt?– A fiú érezte, ahogy valaki teljes erőből megragadja a karját és visszafordítja. És Will pont szembe találta magát Daniel nem éppen vidám arcával. Will először hihetetlen megkönnyebbülést érzett, hogy sértetlenül látja barátját. De aztán ahogy Daniel izzó tekintetébe nézett, kénytelen volt belátni, hogy ez a találkozás a lehető legrosszabbkor jött.
– Most azonnal eltűnsz innen! – és Daniel már húzta is volna maga után, de Will megvetette a lábát.
– Nem! – rántotta ki a karját a fiú szorításából. – Nem megyek innen sehova, amíg meg nem találtam Henryt.
– Will, ez ostobaság! Itt veszélyben vagy, miért nem fogod fel?!
De Will ezt már válaszra sem méltatta. Megfordult, és egyszerűen továbbindult. Henry biztos bent lesz a palotában. Ha szerencséje lesz, a szobájában megtalálja. De hiába ment tovább, érezte, hogy Daniel továbbra is a nyomában van. Mikor végre beértek az épület belsejébe, ahol végre távolabb kerültek a kinti zűrzavartól, Daniel Will elé került, és elállta a fiú útját.
– Rendben, keressük meg a herceget, de el sem mozdulsz mellőlem. Világos? Ha már így kellett történnie, én majd vigyázok rád – szólt szigorúan Daniel, Will pedig beleegyezően bólintott. Egyrészt mert a szíve mélyén őszintén örült, hogy nem kell egyedül bolyongania a palotában, másrészt pedig nem is mert volna ellentmondani Danielnek, főleg így puskával a kezében. Így ketten indultak tovább Henry megkeresésére.

 
– Felség, kérem, jöjjön! El kell menekülnie innen.
Henry meg sem hallotta a mellette posztoló katona aggódó szavait.
– Az édesanyám biztonságban van?
– Igen, Felség. Három katonánk vigyáz rá, és perceken belül el is indulnak.
– És az apám?
– Ő… – A katona nem nézett a herceg szemébe és ez Henrynek rögtön feltűnt.
– Mondja.
– Felség, a király bezárkózott a szobájába. Senkit sem enged be. Még az ellentámadás kidolgozásában sem vett részt. Mindent Simon parancsnok intézett.
 
Henry bólintott. Ezt ő is tudta. Az apja semmit sem csinált. Simon volt az, aki kémeket küldött ki a környékre, ő volt az, aki kiderítette, hogy Sierra és Torro támadást szervez a palota ellen. Így a megmaradt katonákkal fel tudtak készülni a védekezésre. Arra viszont senki sem számított, hogy Sierráék ekkora sereget tudnak toborozni, sőt miután bevonultak, a városiak nemhogy elmenekültek volna, hanem még melléjük is álltak. Henry úgy érezte, egy fortyogó vulkán közepén ül, ahonnan nincs menekvés. A nép elégedetlen volt, tudta ezt már évek óta. Tudta, hogy nyomorban élnek, hogy szenvednek, hogy minden családban van legalább egy halott, akit a háború vitt el. Mindez itt történt az orra előtt, mégsem tett semmit. Ahogy az apja sem. Ma pedig eljött az a nap, hogy elegük lett. És elég volt hozzá csak annyi, hogy Will életben van… és kész átvenni a trónt. Mert ez a tervük. Ez Henry számára még Simon kémjei nélkül is nyílván való volt. Ki gondolta volna, hogy eddig fajul az, hogy ez az egyszerű fiú megjelenik itt a palotában…
– Felség, kérem mennünk kell – szólalt meg ismét a katona.
Henry bólintott.
– Igen, menjünk.
Mást úgy sem tehet. Itt már mindennek vége.

 
– Szerintem nincs itt. Ha volt esze, már rég elmenekült – mondta már vagy harmadszor Daniel, miközben Willel a palota folyosóit rótták. De a fiú meg se hallotta a neki intézett szavakat. Will tudta, hogy Daniel úgyse értené meg. Egyszerűen csak érezte, hogy Henry itt van valahol. És neki meg kell találnia.
– Will, komolyan, nincs itt. Már bejártuk az egész palotát – folytatta Daniel. – Menjünk inkább, mielőtt valaki észreveszi, hogy itt vagy.
– Nem! – felelte ismét Will. Kezdett elege lenni Danielből, legszívesebben itt hagyta volna. Henry itt van valahol, ez egészen biztos. Már csak meg kell találnia…
– Mi van? – hőkölt hátra ijedten Daniel, Will ugyanis váratlanul megtorpant, és halálra váltan meredt az előttük húzódó folyosó egyik pontjára.
– Will, mi van? – rázta meg barátja vállát Daniel. Őszintén szólva eléggé megrémült, azt hitte Will ellenséges katonákat látott. Pedig erről szó sem volt. Will valami egészen mást látott. Így futásnak eredt.
– Most meg mit művelsz?! – kiáltott utána Daniel, de mire felocsúdott, Will már el is tűnt a folyosó végén. A fiú utána rohant, de hiába, Willnek már nyomát sem lehetett látni. A palota zegzugos folyosóin ez nem nehéz. Daniel dühösen vágta a földhöz a kezében tartott puskát. Most mi a fenét csináljon? Will eltűnt, itt kóborog valahol az ellenségeikkel teli palotában a testvérét keresve, aki valószínűleg meg akarja majd ölni… az apjáról nem is beszélve…


Will biztos volt benne, hogy Henryt látta. De hiába rohant nem tudta utolérni az előtte haladó hosszúléptű alakot, aki minden kétséget kizáróan Henry köpenyébe burkolódzott. Akkor csak is ő lehet. A testalkata is hasonló Henryéhez.
– Henry, várj!– kiáltotta el magát a fiú, mire az alak hirtelen befordult, és eltűnt egy meredek lépcsősor sötétségében. Will tudta hová vezet ez a lépcsősor, az északi toronyba. Daniel ott teljesített szolgálatot még nemrég. De mit akar ott Henry? Ott szinte nincs semmi fedezék, bárki lelőheti a lent dulakodók közül. Így aztán Will gondolkodás nélkül utána eredt, hogyha kell, erőszakkal is visszarángassa. Már bekanyarodott a következő lépcsőfordulóba így nem láthatta azt a döbbenettől kikerekedett barna szempárt, amely utána meredt.


Mikor Will felért a torony tetejére nem látott senkit. A hűs éjszakai levegő szinte arcon csapta, a lent a palota udvarában dúló csata zaját pedig olyan tisztán hallotta, mintha csak ő is ott lett volna a csatázók között. De idefent csak ő volt, Henrynek nyomát sem látta.
– Henry! Itt vagy? – szólalt meg tétován a fiú. És ekkor meglátta. A torony másik végében, az árnyékban megbújva ott volt a köpenyes alak.
– Henry? – lépett közelebb Will az alakhoz.
A titokzatos férfi egyszer csak kísérteties hangon felkacagott. Will rémülten hőkölt hátra, de már késő volt. A férfi villámsebesen kinyúlt, és elkapta a fiú nyakát, majd ugyanezzel a lendülettel hozzávágta a fiút a várfalhoz. Will csak annak köszönhette, hogy nem zuhant le mélybe, hogy nem vesztette el az egyensúlyát, és meg tudott kapaszkodni. A háta lüktetett a fájdalomtól, de a fiú szinte észre sem vette, rémült tekintetével az előtte álló férfira meredt, arra az emberre, aki tönkre tette az életét, aki már a születése napján meg akarta ölni. Henrik király, az apja. A férfi hideg, izzó tekintettel nézett le rá, arcán kaján vigyorral, és Will rémülten látta, hogy pisztolyt tart a kezében.
– Mi az, kölyök? Nem is örülsz, hogy végre kettesben lehetsz apáddal?
Will csak nézte a férfit, a megtestesült gonoszságot. Eddig még sose gondolt rá, hogy mit fog tenni vagy mondani, ha egyszer ott áll szemtől szemben azzal az emberrel, aki annyi fájdalmat okozott neki, és akinek ugyanakkor az életét is köszönheti. Nem, mindig úgy gondolta, ez a perc sosem fog eljönni. De most mégis itt áll. És csak egy kérdés járt a fejében.
– Miért? – nézett fel a férfira. – Miért tette ezt velem? Mit ártottam én magának, hogy meg akar ölni?
– Meg se kellett volna születned – felelte jéghideg hangon a király. – Izabella annyiszor elvetélt már, veled is ez kellett volna, hogy történjen. De nem… az az átkozott Torro és Solto… megérdemlik a sorsukat mindketten. Csak azt sajnálom, hogy nem voltam jelen, mikor az az áruló és a szuka neje szénné égtek. Biztos felejthetetlen látvány lehetett.
– Hallgasson! – Will érezte, ahogy meglendül a keze, de a férfi elkapta és leszorította a karját, majd egész közel húzta magához. A pisztolyt pedig pont a fiú torkának szorította.
– Kevés vagy te ehhez, kölyök. Még ha az én vérem is folyik az ereidben, te akkor is csak egy koszos parasztfiú vagy.
– Ha csak egy parasztfiú vagyok… – suttogta dühtől remegő hangon Will–, miért akar megölni? Nekem nem kell a trón, nem kell magától semmi. Henryt sem akartam soha bántani. Nem én akartam őt megmérgezni!
– Persze, hogy nem – nevetett fel Henrik. – Hisz én voltam. Én kevertem mérget az italába, mert tudtam, hogy csak így végeztethetlek ki felségárulás vádjával.
– Te voltál?
A döbbent hangra Will és a király is rémülten rezzent össze. Will nem akart hinni a szemének. Henry ott állt a torony tetején. Rémültnek és zavarodottnak látszott, pont amilyennek Will is érezte magát. Henry tekintete rémülten ugrált egyik alakról a másikra. Majd végül lassan apján állapodott meg.
– Te akartál megölni? – suttogta elhalóan.
– Ne légy nevetséges! – csattant fel Henrik dühtől remegő hangon. – Az csak gyenge méreg volt, tudtam, hogy semmi bajod sem lesz tőle, de arra pont elég volt, hogy ezt a kölyköt kivégeztessem.
Will közben már ismét a fal tövében állt, és igyekezett megállni a saját lábán. El sem akarta hinni, hogy ez a szörnyeteg az ő apja. Aki képes volt a fia életét kockáztatni, csakhogy őt megölje, miközben Wilson Solto, aki nem is volt az igazi apja, az életét áldozta azért, hogy őt megvédje.
– Tehát igazam volt – szólalt meg ismét Henry remegő hangon. – Will nem azért jött a palotába, hogy bántson! Miért tetted akkor mégis ezt?!
– Henry, ne légy ilyen vak! Ez a kölyök veszélyes! Nem látod milyen felkelést robbantott ki?!
– Ez a felkelés nem azért tört ki, mert Will itt van, hanem mert te rossz uralkodó voltál, és a népednek elege lett!
– Képes vagy ilyet mondani nekem! – üvöltött fel tajtékozva a király. Az arca úgy eltorzult a dühtől, hogy Will és Henry is rémülten hőkölt hátra. – Hisz minden, amit tettem, csakis érted tettem. Azért, hogy te lehess a király, és a hatalmadat ne veszélyeztesse egy ilyen pokolfajzat! Nem hiszem el, hogy te ezt nem érted meg!
– Én meg azt nem hiszem el, hogy az apám egy szörnyeteg! – Henry maga is megdöbbent. Még sosem beszélt így az apjával, úgy érezte ezzel az egy mondattal minden keserűsége egyszerre tört ki belőle. A sok évi mellőzés és semmibevétel… a hazugságokról nem is beszélve…, úgy érezte elege van az egészből.
– Majd én megkönnyítem a dolgod – folytatta határozott hangon. – Ezennel lemondok a trónról.
Will teljesen megdöbbent. Azt hitte a király majd üvöltözni kezd, de az a jéghideg tekintet, amellyel Henryre meredt, még a kiabálásnál is rémisztőbb volt.
– Jól van, Henry – szólalt meg a férfi vészjósló hangon, majd lassan fia felé fordult. – Akkor halj meg te is vele együtt! – majd Will legnagyobb rémületére a király felemelte a pisztolyt tartó kezét, és a fegyvert egyenesen az idősebbik fiára szegezte.
– Apa…
– Te átkozott hálátlan kölyök! – üvöltött fel a férfi tébolyult tekintettel. – Ne hidd, hogy engedem, hogy szégyenbe hozz! Nem fogom hagyni, hogy lerombold, és a semmibe dobd az egész dinasztiánk hatalmát! – majd a király a ravaszra helyezte az ujját, és célzott. Will nem is gondolkozott, amint felfogta, hogy a király mire készül, és a testvére élete veszélyben forog, előrelépett, és teljes testsúlyával a férfi karjára vetette magát. A királyt úgy meglepte a hirtelen jött támadás, hogy elvétette a célt, és a golyó jó pár méterrel Henry mellett fúródott a palota falába.
– Henry, menj innen! – kiáltotta el magát Will, de Henry meg sem mozdult. Halálra vált arccal meredt az apjára, és úgy tűnt a földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Will azonban kénytelen volt belátni, hogy ezután a legkevésbé Henry miatt kell aggódnia. A király gyűlölettől izzó tekintetét ugyanis ekkor már ismét Willre szegezte.
– A te hibád… – suttogta gyűlölettől remegő hangon, majd lassan felemelte a fegyvert, és egyenesen Willre szegezte. – Te fordítottad ellenem! És ezért… most megöllek!
Will tudta, hogy a férfi igazat mond. Most meg fog halni. Érezte, ahogy a pisztolycső hideg fémje a torkához ér. Hallotta, valahonnan a távolból, ahogy Henry elkiáltja magát. Közben meg arra gondolt, hogy miért pont ezt az izzó fekete szempárt kell látnia utoljára életében… és ekkor eldördült a lövés.


Lassan a történet végére érünk. A következő befejező rész okt. 23.-án hétfő este érkezik :) Az epilógust, pedig a rákövető vasárnap hozom nektek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése