A herceg IV. rész 3. fejezet

Aznap este a fővárosban szakadt az eső. Az utcák kihaltak voltak, az emberek a házaikba húzódtak. Will ennek kivételesen nagyon örült. A lovat az egyik kocsmánál hagyta, majd ő maga köpenybe burkolódzva a palota felé vette az irányt. Örült, hogy sikerült pont ebben az órában visszaérnie a városba. A szolgálóknak ugyanis ekkor ért véget a munkaidejük. Amint a hátsó kapuhoz ért, Will megnyugodva látta, hogy igaza volt. A kapun csoportokban vagy épp egyedül hagyták el a palotát a köpenybe bugyolált szolgák. Így ugyan elég nehéz volt megállapítani, hogy férfi vagy nő az illető, de Will végül kiszúrt egy hazafelé igyekvő fiatal lányt.

– Elnézést! – állta el a lány útját, aki rémülten hőkölt hátra.

– Igen?

Will nagyon megsajnálta szegényt. Látszott rajta, hogy halálra rémült. Biztos azt hitte, Will valami őrült, megátalkodott alak. De a fiút ez most cseppet sem érdekelte. Gyorsan el kell intéznie ezt a dolgot, mielőtt még valaki meglátja.

– Ismerős vagy az udvarhölgyek szálláshelyén? – kérdezte a megszeppent lánytól.

– Ott vagyok szolgáló.

– Ismered Elizabeth Laurence udvarhölgyet?

– Persze, de már majdnem egy napja bezárkózott a szobájába, és egyre csak sír. Még csak enni sem evett semmit.

Will rémülten kapta föl a fejét. Vajon mi történhetett Bethie-vel? Lehet, hogy miatta sír? Azt hiszi, hogy meghalt?

– Nekem muszáj beszélnem vele, menj vissza, és hozd ide!

– Dehogy megyek! Már lejárt a munkaidőm! – Will számított erre a válaszra, így benyúlt a zsebébe, és a lány markába nyomott három csillogó aranypénzt. A lány szeme döbbenten kikerekedett. Ennyi pénzt egy hónap alatt sem keres.

– Kapsz még ugyanennyit, ha idehozod – tette még hozzá Will, mire a lány egy szempillantás alatt elfordult, és már el is tűnt a palota kapujában. Tehát már csak várnia kell.

Bár Will nem tudhatta, de minden pontosan úgy volt, ahogy a kis szolgálólány mondta. Elizabeth kis hálókamrájában feküdt az ágyán, fejét a párnájába fúrta, és keservesen zokogott. Hiába jöttek sorba az udvarhölgyek, hogy megtudják mi baja, Bethie még csak nem is válaszolt. Még akkor sem, mikor a főudvarhölgy azzal fenyegette meg, hogy hazaküldi. De Bethie–t már semmi sem érdekelte. Mióta megtudta, hogy Willt vádolják a herceg megmérgezésével, és hajnalban állítólag már ki is végezték, Bethie úgy érezte, összetört a szíve. Ha Will nincs többé… ő mégis mihez kezdjen? Mióta megismerte őt, úgy érezte, újjá született. Már nem érezte magát elhagyatottnak és magányosnak. Még az udvarhölgyek is észrevették, hogy sokkal mosolygósabb az utóbbi időben. De most mindennek vége. Will meghalt, ő pedig soha nem fog találni még egy olyan fiút, akit ennyire tudna szeretni. Most már biztos. Vénkisasszony lesz, soha nem megy férjhez. Mert csak Will mellett lehetett volna boldog. Csakis az ő gyerekeit akarta a világra hozni. Talán jobb lenne, ha ő is meghalna…

Bethie sötét gondolatait ekkor erőteljes kopogás szakította félbe. Bethie nem foglalkozott vele. Biztos megint az egyik udvarhölgy az.

– Kisasszony! – hallatszott az ajtó mögül. – Kisasszony, Mimi vagyok! Kérem, engedjen be, üzenetet hoztam önnek.

– Menj innen, nem érdekel – morogta a lány a párnák mögül.

– De kérem, kisasszony, egy fiatal férfi látni akarja. Még pénzt is adott, hogy levigyem magát hozzá. Aztán többet is fog adni.

– Egy fiatal férfi? – ez már felkeltette Bethie érdeklődését, így megtörölte a szemét, és ajtót nyitott. Másrészt meg félt, hogy a lány hangoskodását más udvarhölgyek is meghallják. Mimi izgatottan lépett be a szobába.

– Milyen fiatalemberről beszélsz? – kérdezte Bethie.

– A nevét nem tudom. De a kisasszonyt kereste. Nagyon helyes fiú, alacsony, barna haja van, és olyan furcsa szeme, tudja, mint a macskáknak.

– Vezess hozzá! – kapta föl gyorsan a köpenyét Bethie, és szó szerint kilökte a szegény lányt az ajtón. Csak egy ember van ezen a világon, akinek macskaszeme van…

Will úgy érezte már órák óta várakozik ott az egyik ház eresze alatt, mikor a palota kapujában végre megjelent két köpenybe bugyolált alak. És az egyik Elizabeth volt. Will az egyik pillanatban még csak döbbenettől csillogó szemét látta, következőben pedig már érezte is a nyakán a lány ölelő karjait. Bethie úgy kapaszkodott belé, mint aki soha többé nem akarja elengedni. Vállát rázta a zokogás, fejét a fiú mellkasába fúrta.

– Bethie…– mondta gyöngéden Will, és visszaölelte a lányt. Persze csak miután kifizette a kis szolgálólányt, aki már tartotta is a markát. Miután a lány elment, Will behúzta Bethie–t egy sötét sikátorba, hogy nyugodtan beszélhessenek. Lassan Bethie zokogása is alábbhagyott, Will addig nyugtatóan simogatta és ringatta a lányt, míg végül Bethie könnyes szemmel fölnézett rá.

– Will, mégis hogy… én azt hittem… azt hittem, hogy meghaltál.

Will halványan elmosolyodott.

 – Mindent megmagyarázok. De előbb kérdeznem kell valamit. Elhiszed, hogy én akartam megölni Henry herceget?

– Dehogyis, te sose lennél képes ilyesmire, tudom – mondta komolyan a lány.

Will megkönnyebbülten ölelte magához szerelmét. Ezt meg kellett kérdeznie, bár nagyon félt a választól. Tudnia kellett, hogy Bethie hisz benne, és szerencsére így is volt. Így aztán Will vett egy mély lélegzetet, és elmondott Bethie–nek mindent, amit az elmúlt nap alatt megtudott. Elmondta, hogy az ő neve Will Solto, aki azért érkezett a palotába, hogy kiderítse miért haltak meg a szülei. És elmondta azt is, amit Sierrától hallott, hogy ő valójában Henrik király és Izabella királyné másodszülött fia. Elizabeth feszülten hallgatta, szeme egyre jobban kikerekedtek a döbbenettől. Mikor Will befejezte, idegesen nézett le a lány arcára. Bethie néhány percig hallgatott, majd lassan megszólalt.

 – És most… mit akarsz csinálni?

– Nem tudom, de Bethie, nem lehetek én a király. Én… nem tudnám megcsinálni. Egyszerűen, nem megy.

– Pedig én is egyetértek Daniellel. Remek uralkodó lennél.

– Jaj, Bethie… – nyögött fel csalódottan a fiú. Annyira reménykedett benne, hogy legalább Bethie megérti őt. De úgy tűnik ismét tévedett.

– De… – folytatta a lány –, ha te úgy érzed, hogy nem tudod megtenni, én akkor is támogatlak téged. Én mindig melletted leszek.

– Mindig? – mosolyodott el Will. – Még akkor is… ha arra kérnélek, hogy hagyj itt mindent, és gyere vissza velem a falumba?

 – Ha te ezt kérnéd, én azt kérdezném: mikor indulunk?

Will nem is akart többet tudni. Csak magához vonta a lányt, és forrón szájon csókolta. Nem is volt több kérdése, illetve… még csak egy.

– Elizabeth Laurence – nézett ünnepélyesen a lányra –, hozzám jössz feleségül?

És Bethie kimondta az egyetlen választ, amit elképzelhetőnek tartott.

– Igen.

Ezután már tényleg nem volt több kérdés.

 

– Mi az, hogy elment?! – csattant föl Sierra báró olyan hévvel, hogy a vele szemben álló Ian komolyan megijedt tőle. Szegény fiú most tényleg úgy érezte, hogy ki fogják rúgni. Igen, biztos. Kirúgják, pedig már olyan messzire eljutott!

– Uram, kérem, ne haragudjon, én nem tudtam, hogy…

– Mondta hová megy? – vágott közbe Torro parancsnok, aki sokkal higgadtabbnak tűnt, így Ian neki sokkal nyugodtabban válaszolt:

– Nem, de olyan lovat kért, ami jól bírja a hosszú utakat.

– Tehát az ország bármelyik pontján lehet – fordult el elkeseredetten Sierra. Nem akarta elhinni, hogy Will ilyen aljasul becsapta. Csak így faképnél hagyja azok után, amit tett, és főleg amit tenni készült érte. Torro már sokkal nyugodtabban fogadta a hírt, hogy Will itt hagyta őket, de ez semmi volt ahhoz a közönyösséghez képest, amit Daniel mutatott, még apjának is feltűnt.

– Te talán tudsz valamit, amit mi nem? – fordult fiához a férfi. Daniel csak vállat vont.

– Nem értem, miért idegeskedtek. Úgyis visszajön.

– Ezt meg honnan tudod? – fordult oda Sierra is.

– Onnan, hogy Will nem az a fajta, aki megszökik a kötelességei elől. Most ugyan pánikba esett egy kicsit, de nem adok neki három napot, és újra itt lesz. Csak hagynunk kell neki időt, hogy átgondolja a dolgokat.

Torro elgondolkozva vonta össze a szemöldökét.

– Igazad lehet.

– Micsoda? – hördült fel Sierra. – Tehát hagyjuk, hogy…

– Várjunk három napot, ha Will ezután sem jön vissza, akkor a keresésére indulunk. Addig is töltsük hasznosan az időt, és folytassuk a tervünk kidolgozását.

– Mi értelme? Hisz lehet, hogy nem is jön vissza – morogta Sierra.

– Vissza fog jönni – mondta őszinte meggyőződéssel a hangjában Daniel. – Én tudom.