Másnap Will
szörnyen feszült volt, és ezen most még az sem segített, hogy Mr. Morgan ismét
őt bízta meg, hogy Henry hercegnek felvigye az ebédet. Will legszívesebben
ezúttal elhárította volna a megbízást, de félt, ha ezt megteszi, akkor soha
többé nem mehet fel a herceghez. Azt pedig nagyon sajnálta volna, mert jó volt
néha kiszakadni az unalmas hétköznapokból, és érdekes dolgokról beszélgetni
valakivel. Ráadásul volt egy olyan leküzdhetetlen érzése, hogy Henry hercegnek
szüksége van rá. Ami persze butaságnak tűnt, hisz ő csak egy mosogatófiú, és
mégis… úgy tűnt Henry hercegnek jót tesznek ezek a beszélgetések. De persze
lehet, hogy csak bebeszéli magának az egészet.
Ahogy felfelé
haladt a lépcsőn, kicsit aggódott, hogy egyszer csak szembetalálja magát Simonnal,
de az ajtóknál posztoló őröket leszámítva más katonával még sose találkozott
itt bent a palotában, így aztán ezúttal is minden baj nélkül jutott el a herceg
ajtajáig. A szokásos menetrend: kopogás, belépés, meghajlás után mosolyogva
fordult Henry herceg felé, de rögtön le is hervadt az arcáról a mosoly. Henry
herceg ugyanis nem volt egyedül. Mellette az asztalnál egy szúrós fekete szemű,
ellenszenves alak ült. Livídia királya. Henry herceg kifejezetten feszültnek
tűnt, de azért halványan Willre mosolygott.
– Köszönöm,
Will, kérlek, tedd csak le az ételt arra a kisasztalra. Majd később megeszem.
– Igen, Felség –
bólintott Will, és már el is fordult a mutatott irányba. Közben igyekezett nem
tudomást venni a király fürkésző tekintetéről, ami szinte belefúródott a
hátába. Gyorsan letette az ételt az asztalra, és visszafordult.
– Tehetek még
valamit önért, Felség?
– Nem, köszönöm,
elmehetsz.
Henry herceg
szemében Will őszinte sajnálatot vélt felfedezni, miközben kimondta ezeket a
szavakat. Tehát igaza volt, és Henry herceg tényleg várja a beszélgetéseiket,
biztos ezért olyan csalódott a tekintete. De jobb, ha nem lábatlankodik itt
tovább, a herceg és a király biztos fontos dolgokról tárgyal. Így aztán ismét
meghajolt.
– Viszontlátásra!
Már fordult is,
hogy kilépjen az ajtón, de legnagyobb meglepetésére feltartották.
– Hé, kölyök!
Willnek földbe
gyökerezett a lába, amint meghallotta a jéghideg hangot.
– Igen, Felség?–
fordult meg kicsit remegve. Maga sem értette mi váltotta ki ezt a reakciót,
hisz a király valószínűleg nem akar semmi különöset, csak amit egy nemes
akarhat egy szolgálótól. De mégis, mikor belenézett azokba a hideg fekete
szemekbe… olyan rossz érzés fogta el.
– Mondd meg
Morgannek, hogy küldessen fel nekünk egy-egy kupa bort.
– Igen, Felség –
hajolt meg a fiú, majd sietve kilépett az ajtón.
Henry szörnyen
irigyelte a fiút. Willnek alig két percet kellett apja társaságában töltenie,
hogy halálra rémüljön tőle, ő meg kénytelen órákig társalogni az apjával olyan
szörnyű dolgokról, mint a háború. Ráadásul nagyon sajnálta, hogy elmaradt a mai
beszélgetésük. Remélhetőleg Mr. Morgan nem sokára ismét felküldi Willt hozzá.
– Nem is tudtam,
hogy új szolgálód van – szólalt meg hirtelen a király, szemét még mindig arra a
pontra szegezve, ahol Will eltűnt.
– Nincs is, Will
csak egy mosogatófiú. Mr. Morgan néha őt küldi fel az ebédemmel.
– Értem –
bólintott a férfi, majd lassan felegyenesedett a székéből. – Azt hiszem, én
most megyek, és hagylak téged ebédelni.
– Akkor miért
hozattál fel bort? – nézett értetlenül apjára Henry. Henrik csak türelmetlenül
legyintett.
– Mit tudom én,
idd meg vagy küldesd vissza.
– Ez pazarlás,
apa. Így is az adók nagy része arra a rengeteg bálra megy el, ahelyett, hogy…
– Jaj, ne
idegesíts már az ostobaságaiddal! Én vagyok a király, és arra költöm el a
pénzemet, amire csak akarom.
– Az nem a te
pénzed, hanem az országé!
– Igen, és az
ország én vagyok!
Henrik több szót
nem is pazarolva fiára kiviharzott az ajtón, és hangosan bevágta maga mögött.
Ez az ostoba
kölyök mindig felidegesíti az idealista elképzeléseivel. De mindegy, most
fontosabb dolga van. El kell küldetnie Simonért. Mikor az a kölyök belépett,
először nem is gondolta, hogy ő az. De aztán mikor a fia Willnek szólította…
Simon azt mondta, Soltóék így nevezték el a kölyköt. Persze még ekkor sem volt
biztos benne, ezért is tartotta még föl, aztán mikor a kölyök megfordult,
meglátta nagy borostyánszínű szemét… Pont, mint Izabellának. Neki van ilyen
különös színű szeme. Mikor még a nő fiatal volt, Henrik még vonzónak is
találta, más vonzó dolgot nem is nagyon talált a feleségén. De mióta Izabella
megöregedett, már a szeme sem tudta elbűvölni. Bár ehhez valószínűleg az is
hozzájárult, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt a felesége örökre meggyűlölte őt.
Henriket ez nem különösebben érdekelte, hisz nem szerette őt, a trónörököst már
megszülte, tehát semmi szükség a további széptevésre. De legalább a kölyök meg
van. És a felesége még csak nem is sejti, hogy bizonyos értelemben neki
köszönheti, hogy megtalálta. És most, hogy megtalálta, meg is ölheti. És már ki
is találta, hogy hogyan. Meg fog szabadulni ettől a problémától, amilyen
gyorsan csak lehet. Milyen kár, hogy Henryt is bele kell kevernie…
Will már az
udvaron járt, mikor észrevette a felé integető alakot. A fiú kíváncsian lépett
az istálló mellé, ahol az alakot látta, és ott, a legnagyobb meglepetésére, az
épület árnyékában megbújó Elizabethet találta.
– Te meg mit
csinálsz itt? – nézett döbbenten a lány mosolygós arcába. El sem tudta képzelni, hogy mit keres itt a
lány a büdös istálló mellett, ez igazán nem udvarhölgynek való hely.
– Nem te
mondtad, hogyha találkozni akarunk, akkor fogunk is? – kérdezett vissza vidáman
a lány. Ezt már Will sem állhatta meg mosolygás nélkül.
– Tényleg ezt
mondtam. De ez akkor sem biztonságos. Mi lesz, ha meglát itt valaki? Például az
a rémisztő tekintetű főudvarhölgy?
– A főudvarhölgy
szinte sose jár le ide, egyébként pedig megfigyeltem: a palota legtöbb
ablakából nem lehet idelátni. Az udvarhölgyek szálláshelyéről biztos nem.
– Látom, jó
alaposan átgondoltad – nevetett fel Will. Nem is tudta mi mást mondhatna. Bethie
úgy szervezkedett, mint egy katonai parancsnok. A fiú kicsit szégyellte is,
hogy ez nem neki jutott eszébe. De hát ő egésznap lót-fut, Bethie-nek meg
láthatóan rengeteg ideje van, hogy ilyen remek terveket eszeljen ki. A fiú
dicséretére Bethie büszkén felszegte a fejét.
– Látod, én sem
vagyok teljesen haszontalan.
– Soha nem is
gondoltam, hogy az vagy – mondta szeretettel a fiú.
– Ugyan már,
tudom jól, hogy azt hiszed, én olyan vagyok, mint egy hímes tojás. Aki nem tud
lovagolni, nem bír megenni egy szelet kenyeret, és aki nem tudja kitalálni,
hogyan találkozzon a sze… a barátjával– az utolsó szavakra Bethie arca
paprikapirosra vörösödött. Majdnem kikotyogta…, majdnem „szerelmének” nevezte
Willt, ami igaz is. Bethie-nek jó pár napjába telt, míg bevallotta magának, de
sajnos ez volt az igazság. Szerelmes Will Smithbe. Annyi bárót és grófot ismert,
és ő mégis belé, egy egyszerű mosogatófiúba szerelmes. De Will vajon viszont
szereti? Amikor belenézett abba a borostyánszínű szempárba, teljesen biztos
volt benne, hogy igen. De azokon a magányos estéken… mikor egyedül feküdt az
ágyában, és a plafont bámulta, mardosó félelem kerítette hatalmába, és olyan
gondolatok jártak a fejében, hogy Will csak játszik vele, hogy a vagyonát akarja,
meg hasonlók. Ezeken az estéken őszintén azt kívánta, hogy legyen mellette
valaki, hogy ne kelljen többé egyedül töltenie az estéket. Hanem mondjuk
Willel…, erre a gondolatra aztán a lány ismét fülig pirult. Ahogy elképzelte,
hogy Will ott fekszik mellette az ágyban, semmi ruhában mindketten…
– Nagyon
elgondolkoztál – jegyezte meg Will a lány csillogó szemét és kipirult arcát
fürkészve. Bethie zavartan elkapta a szemét, és zavarában kimondta az első
dolgot, ami eszébe jutott.
– Tudtad, hogy
pont olyan színű a szemed, mint Izabella királynénak?
Will meglepetten
vonta fel a szemöldökét.
– Tényleg?
– Igen,
borostyánszínű, tudod, mint az a kő.
– Igen, tudom mi
a borostyán. Kiskoromban folyton csúfoltak miatta. A fiúk a faluban azt mondták,
olyan, mint egy macska vagy bagoly szeme.
– A gyerekek
csupa ostobaságot hordanak össze. Gyönyörű szemed van.
Bethie ismét
zavartan elkapta a fejét. Hogy mondhatott ilyet? Ezzel gyakorlatilag
bevallotta, hogy hogyan érez Will iránt. Félve pillantott föl rá, de a fiú
kedves mosollyal nézte őt.
– Köszönöm, hogy
ezt mondod, de most jó nagy bajban vagyok, hisz nem tudom, hogy én hogyan dicsérjem
a te csodálatos kék szemedet. Mert a gyönyörű jelzőt már elloptad előlem. –
Bethie szörnyen dühös volt magára. Miért kell neki folyton elpirulnia, mikor
Will valami szépet mond neki? El fog ez valaha múlni? Lesz majd olyan, hogy nem
érzi ezt a kellemes melegséget, valahányszor a fiú ránéz? Egyelőre
elképzelhetetlennek tartotta.
Will még akár
órákig is képes lett volna itt állni, és csak nézni Bethie csillogó szemét,
kipirult arcát, de sajnos tudta, hogy mennie kell. Az ebédidejének vége,
Loretta már hívta is a fiúkat dolgozni. Szomorúan fordult Bethie-hez.
– Mennem kell.
– Tudom –
bólintott a lány, láthatólag könnyedén, de belül majd megszakadt a szíve, hogy
Will itthagyja. Ha rajta múlna, egész nap együtt lennének, de tudta, hogy ez
lehetetlen.
– Máskor is le
tudsz jönni? – kérdezte Will reménykedve.
– Igen, azt
hiszem – felelte Bethie máris sokkal boldogabban, majd a palota felé fordult. –
Látod azt az ablakot? – mutatott kicsivel az istállófölötti apró ablakra. Will
bólintott.
– Igen.
– Az az én
szobám. Ha szeretnéd, hogy lejöjjek, csak gyere ide az istálló mögé. Én látni
fogom, és jövök utánad.
– Te aztán jó
sok haditervet eszeltél ki ma – nevetett fel Will. – Rendben van, de megígérem,
hogy nem foglak lerángatni mindennap.
– Ahogy gondolod…
Bethie nem merte
elmondani, de őt egyáltalán nem zavarta volna, ha mindennap láthatja a fiút. És
bár a lány nem tudhatta, de Will fejében is hasonló gondolatok jártak, miközben
elbúcsúztak. Will ugyan még mindig szörnyen félt és aggódott Simon miatt, de
sokkal könnyebb volt elviselni ezt a félelmet így, hogy volt egy apró fénysugár
az életében. És ezt a fénysugarat Elizabeth Laurence-nek hívták.
– Felség, biztos
benne, hogy…– miután Simon végighallgatta a király tervét, életében először
mardosó félelem lett úrrá rajta. Egyre inkább az volt az érzése, hogy a király
megőrült. Semmi ellenvetése nem volt, hogy azt az átkozott kölyköt letartóztassák,
és aztán kivégezzék, de attól, ahogyan ezt a király véghez kívánta vinni, még
Simon gonosz lelkét is nyugtalanság fogta el.
– Nincs más
választásunk, Simon – szakította félbe a férfit Henrik. – Ez az egyetlen
lehetőség, hogy a kölyköt felségárulás vádjával kivégezzék. Kisebb váddal nem
érhetjük be, maga mondta, hogy Torro pártfogolja a fiút, és a felségárulás az
egyetlen vád, ami ellen még Torro sem tehet semmit.
– Értem –
bólintott Simon. – De mi lesz a fiával, uram? Henry herceg nem kerül így veszélybe?
– Ne legyen
ostoba! Semmi komoly baja nem fog esni, egy kis szenvedés meg még senkinek sem
ártott – nevetett fel gonoszul a király.
Simont kirázta a
hideg. Sose tartotta magát jó embernek, de a királyhoz képest igazán angyalinak
érezte magát. De nincs mit tenni, a parancs, az parancs. És ha ez az egyetlen
módja, hogy végre megszabaduljon a kölyöktől és Torrótól, akkor ő gondolkodás
nélkül megteszi. Igen, ő lesz a következő főparancsnok itt, a palotában, és
ezért bármit kész megtenni. Bármit.
Szia! :D
VálaszTörlésÉszre sem vettem, hogy aznap feltetted a részt, amikor írtam, így most gyorsan kettőt pótoltam, de aaaa, nagyon imádom! Will a kedvencem és annyira örülök, hogy Bethie ott van neki, amikor Henrik ennyire... gonosz. Kíváncsi vagyok, hogy akarja Henry-t belekeverni, de azért ne öld meg rögtön jó? Később meg pláne :D
Hatalmas ölelés,
Brynn :*
ui: egyébként Simont is utálom :D
Mostantól ígérem hetente jönnek az új részek (hisz megvan írva csak én vagyok egy lusti :D ). Köszönöm a kedves hozzászólásokat! Simont én is utálom XD
TörlésNagyon jó lett.
VálaszTörlésAmúgy a Hook vs Sohaországra mikor lesz új rész?
köszönöm szépen! Hú, nem merek időpontot mondani, de igyekszem vele, de mindenképp be fogom fejezni a történetet :)
Törlés