A herceg III. rész 21. fejezet

Három nap kellett ahhoz, hogy Will ismét feljusson Henry herceghez. A fiú nagyon boldog volt, bár az elmúlt három napon jellemző volt rá a boldogság és a félelem váltakozása. Mikor egyedül volt, akár este hazafelé menet, akár az ágyában fekve, mardosó félelem lett úrrá rajta. Folyton attól rettegett, hogy Simon egyszer csak megjelenik és elragadja őt. Máskor viszont szörnyen boldog volt. Tegnap ismét Bethie-vel töltötte az ebédszünetet a titkos helyükön, ahogy ők nevezték. Bár Will kicsit szégyellte is magát, ha a tegnapra gondolt. Bethie annyira gyönyörű volt halványkék ruhájában, ami kiemelte a szeme színét, aranyszínű haját és… a nőies alakját, hogy Will sutba dobva minden addigi óvatosságát és önuralmát, ismét magához vonta a lányt, és szenvedélyes csókot váltottak, egészen addig, míg mind a ketten levegőért nem kapkodtak. Szerencsére ezután Loretta dolgozni hívta a fiúkat, Will ennek kivételesen nagyon örült, mert attól tartott, ha senki nem zavarja meg őket, akkor nem álltak volna meg a csóknál. És Bethie sem úgy nézett ki, mint aki véget akart volna vetni ennek. De Will tudta, hogy nem lehet. A csókolózással még meg tudott békélni, de hogy ennél tovább menjenek, és hogy Bethie-vel töltse az éjszakát, azt nem. Istenfélő keresztény ember nem tesz ilyet, Porres atya is erre tanította. Már attól elszégyellte magát, ha csak eszébe jutott az idős pap. Nem, az első éjszakát a feleségével a nászéjszakán fogja tölteni. Ezt a gondolatot aztán rendszerint egy következő követte. Elképzelte Bethie-t, ahogy az oltár előtt áll gyönyörű mennyasszonyi ruhában és fátyolban az ő oldalán… Jó volt ilyeneken gondolkozni, még akkor is, ha a legnagyobb valószínűséggel Bethie sose mondana neki igent, ha megkérné a kezét.

Közben a fiú megérkezett Henry herceg szobájába. Ezúttal, a legnagyobb örömére, a herceg egyedül volt. És Henry herceg mosolyából ítélve ennek ő is éppen ennyire örült.

– Történt valami? – szólalt meg Henry a szokásos köszönés és meghajlás után, fürkésző tekintetét Willre szegezve. – Olyan más vagy ma.

– Nem történt semmi, Felség, tényleg… – de még Will is meglepődött mennyire nem őszinte a hangja. Vajon már másnak is feltűnt, hogy másként viselkedik? Tényleg túl sokat gondol Bethie-re.

– A múltkor én is megosztottam a gondjaimat veled – mondta kedvesen Henry herceg. – Nem gondolod, hogy én is megérdemlek ugyanennyi bizalmat?

– Sajnálom, Felség, de ezt nem mondhatom el – mondta automatikusan Will, de rögtön ijedten összerezzent, amint meglátta a herceg meghökkent tekintetét. – De ne féljen, Felség, semmi törvénybeütköző ügyről nincs szó! Csak…

– Igen?

– Azt hiszem, eléggé meghökkentené, és elítélne.

– És ha megígérem, hogy nem fogok sem meghökkenni, sem pedig elítélni?

– Hát…

– Nem mondom el senkinek – tette hozzá bíztatóan Henry. – Megígérem.

– Hát jó… – Will nem is értette magát. Most tényleg el akarja mondani az egészet Henry hercegnek, akit alig ismer, ráadásul ő az ország hercege? De már késő volt, a szavak megállíthatatlanul törtek fel belőle.

– Szóval van egy barátom – kezdte óvatosan –, aki beleszeretett egy lányba, de ezt nem mondhatja el senkinek.

– Értem – mosolyodott el kicsit talán megkönnyebbülten Henry. Tehát csak erről van szó. Will beleszeretett valószínűleg egy szolgálólányba, és most nem tud mihez kezdeni magával. Henry soha életében nem gondolta volna, hogy egyszer valaki vele fogja kibeszélni a szerelmi gondjait. Kellemes változatosság volt a száraz hadijelentések után.

– De ez még nem minden– folytatta kelletlenül Will. – A lány… szóval… ő felettem áll… rangban – a fiú észre sem vette, hogy az „egy barátjáról” minden átmenet nélkül átváltott magára. Henry hercegnek sem tűnt fel, hisz végig tudta, hogy igazából Willről van szó. Ám a fiú előbbi szavait nem egészen értette.

– Rangban fölötted áll? Ez mit jelent?

– Hát ő… – Will érezte, hogy egyre vörösebb lesz. Minek is kezdett egyáltalán bele? – Felség, kérem hagyjuk inkább. El se kellett volna mondanom.

– Ahogy gondolod – mondta lemondóan Henry. – De így nem sokat tudok segíteni. Csak annyit mondhatok, hogyha őszintén szereted, és ő is szeret téged, akkor semmi sem számít. Akkor feleségül kell kérned.

– Ahogy maga a szomszédos ország hercegnőjét? – de amint kimondta, Will már meg is bánta, rémülten kapott a szája elé. Ezt nem kellett volna mondania, már csak azért sem, mert Henry herceg úgy pattant fel ültéből, mint akibe villám csapott. Szemében most nyoma sem volt a korábbi melegségnek.

– Ezt meg kitől hallottad?! – kérdezte metsző hangon. Will őszintén megijedt tőle.

– Senkitől – mondta gyorsan. – Tudja, csak úgy pletykálják… mindenfelé.

– Még hogy pletykálják!

Bár Henry nem tudta, de még sose hasonlított ennyire az apjára. Dühtől szikrázó szemekkel kezdett fel-alá járkálni a szobában. Egyszerűen nem értette. Hogy derülhetett ez ki? Hisz teljes titoktartásban jártak a levelek közte és a hercegnő között. Mind a ketten a legmegbízhatóbb embereikkel küldték el a leveleket. Akkor mégis hogy derülhetett ez ki? Hogyan?! Aztán Henrynek egy másik rémisztő gondolat fészkelte be magát az agyába.

– A választ tudják? – fordult ismét a megszeppent Willhez.

– A micsodát?

– A választ – Henry hangja egyre türelmetlenebbül csengett. – A választ, amit a hercegnő küldött.

– Ööö… tudtommal nem. Én csak annyit hallottam, hogy leveleznek a hercegnővel a háború befejezéséről, és hogy az egyetlen megoldás… a házasság lenne.

Henry erre egy kicsit megkönnyebbült. Akkor még sincs akkora baj. Ha a szolgák nem tudják, akkor az apja fülébe sem jutott még el, hogy a hercegnő igent mondott neki…

– Felség! – szólalt meg halkan Will, mikor látta, hogy Henry herceg arca egy kicsit már megenyhült–, kérem, ne haragudjon…

– Nem haragszom – legyintett még mindig feszülten Henry, igazat mondott, bár ez a hangjából cseppet sem hallatszott.

– Csak mert… ha ez igaz… akkor ez nagyon jó dolog.

– Tessék? – Henry herceg meglepetten nézett Willre. Ingerültsége egy szempillantás alatt eltűnt.

– Ahogy én látom – folytatta kicsit bátrabban Will–, az embereknek már elege van a háborúból. Sokan vesztették el a szerettüket, és sokan aggódnak a háborúba kivonuló fiaik miatt. Szerintem a békének mindenki örülne.

– Nem mindenki… – morogta Henry ismét rosszkedvűen. Az apjának például esze ágában sincs békét kötni, de ezt még Willnek sem mondhatja el. De ettől függetlenül jól estek neki Will kedves szavai. Már épp meg is akarta köszönni, mikor kopogtattak.

– Szabad! – kiáltott ki Henry, és legnagyobb meglepetésére az az ember lépett be, akit most a legkevésbé akart látni. Az apja.

Henrik elégedetten látta, hogy a kölyök még itt van. Helyes, pontosan így tervezte. Még szerencse, hogy remekül el tudja rejteni az érzelmeit, így még Henry sem fog sejteni semmit. Egy csöpp bűntudata sem volt, hogy fiát is belekeveri. Hisz érte csinálja az egészet, meg persze a birodalmáért. Nem fogja hagyni, hogy ez a kölyök tönkretegye mindazt, amit ő felépített. Ez soha nem fordulhat elő. Így aztán mézesmázosan fiához fordult:

– Ugye nem zavarok?

– Nem, dehogy – morogta Henry. Még mindig elég ingerült volt, ráadásul mindig tiszta libabőrös lett, ha meghallotta apját így beszélni. Mindig az a leküzdhetetlen érzése támadt, hogy ilyenkor apja készül valamire.

– Valami baj van?

– Nem, csak beszélni akarok veled – foglalt helyet az asztalnál a király. Will figyelmét nem kerülte el, hogy a király Henry herceg székébe ült le, ami szerinte nem túl udvarias dolog, de hát ő a király, így oda ül le, ahova csak akar.

– Rendben – bólintott Henry, majd ő is leült. – Will, elmehetsz.

– Igen, Felség!

– Várj! – szólalt meg hirtelen a király félelmetes dörgő hangon. – Előbb tölts nekünk bort! – intett az asztalon álló boros kancsó felé.

– Igen, Felség! – bólintott Will, majd felemelt két kupát a mellette álló kisasztalról, bort töltött, majd lerakta a két férfi elé. Miután végzett, a király intett.

– Most már mehetsz.

– Igen, Felség! – hajolt meg Will. – Viszontlátásra!– majd kilépett az ajtón.

Henry szomorúan nézett a fiú után. Szörnyen viselkedett Willel, ő mégis csupa kedveset mondott neki, és még csak meg sem köszönte neki. Legközelebb, ha Will feljön, majd megmondja neki. De most van egy sokkal fontosabb dolga.

– Mit szeretnél velem megbeszélni? – fordult apjához kíváncsian és némi gyanakvással.

– A múltkor mutattál nekem valami tervet az úthálózatokról. Azt szeretném megnézni. Lehet, hogy igazad van, és tényleg hasznos lenne egy főútvonal kiépítése.

– Tényleg? – Henry herceg arca boldogan ragyogott fel. Jól hallotta? Tényleg eljött ez a nap? Az apja végre elfogadta az egyik ötletét, és hajlandó tárgyalni róla. Ez hihetetlen.

– Igen. Szóval hol az a papír, amit a múltkor az orrom alá dugtál?

– Máris hozom – pattant föl Henry, és már el is tűnt a hálókamrájában, ahol a papírjait tartotta. Szerette lefekvés előtt azokat olvasgatni. Így aztán nem láthatta, amint Henrik szép lassan benyúl a köpenye alá, és előhúz egy apró üvegcsét, letekeri a kupakját, majd a tartalmát beleönti fia poharába…

Elizabeth Laurence aznap este a királyné szobájában segédkezett. Izabella királyné már visszavonult, és felöltötte hálóruháját. Az egyik idősebb udvarhölgy épp a haját fésülte. Bethie pedig a királyné aznapi ruháit hajtogatta össze. A lány általában szerette ezeket az estéket. Izabella királynét nagyon kedves nőnek tartotta, bár sajnálta is. Mióta a királyné tizenkilenc évvel ezelőtt elvesztette a kisfiát, teljesen magába fordult. Ha tehette, nem szólt a férjéhez, kimaradt minden társasági eseményből. Egyedül a fiához állt közel, de még így is sokat betegeskedett, és rengeteget fogyott. Az orvosok nem tudtak segíteni rajta, szerintük a királynénak lelki bánata van, ami igaz is. Bethie, mióta a palotában volt, meg se tudta számolni, hányszor hallotta már annak az éjszakának a történetét, mikor a királyné megszülte a másodszülött fiát.

– Nagyon elgyengültem mikorra vége lett, de hallottam, ahogy felsír. Tisztán hallottam. Olyan erős és egészséges hangja volt. A főudvarhölgy tartotta a karjában, de a takaró redői között láttam, hogy rám néz. A legtöbb babának kék szeme van. De neki gyönyörű borostyánszínű szeme volt, pont olyan, mint nekem…

Bethie nagyon sajnálta a királynét, el se tudta képzelni, milyen szörnyű érzés lehet elveszíteni a gyermekét. A kisbabáját, akit kilenc hónapig hordott a szíve alatt. Ráadásul ott vannak azok a ronda pletykák, amiket a királyné valami titokzatos indokból maradéktalanul el is hisz. Hisz mi másért nem szólna a férjéhez már évek óta? Bethie csak remélni merte, hogyha neki egyszer gyereke lesz, akkor nem kell ezt majd átélnie. Ha egyszer gyereke születik… reméli, hogy fia fog születni. Egy fiú, aki pont olyan lesz, mint Will. Az ő haját, szép szemét és vonásait fogja örökölni… Will biztos nagyon boldog lenne…

– Elizabeth, mit művelsz?! Tiszta ránc lett az egész! – Bethie rémülten kapta fel a fejét. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem is figyelt arra, mit csinál. Gyorsan szétterítette a ruhát, és újra kezdte a hajtogatást.

– Elizabeth, annyira figyelmetlen vagy mostanában! – dohogott tovább a harmadik udvarhölgy, aki szintén a szobában volt, és a királyné ékszereit rakta helyre.

– Nagyon sajnálom, többet nem fordul elő – felelte a lány szégyenkezve. Tudta, hogy az udvarhölgynek igaza van, de csak azért, mert mostanában folyton Willen jár az esze…, arról pedig igazán nem tehet.

– Ha így folytatod – folytatta a középkorú nő –, a főudvarhölgy nem fogja megengedni, hogy Őfelsége körül segédkezz.

– Kérem, hagyja békén azt a szegény lányt – szólalt meg szelíden a királyné az öltözőasztalnál. – Hisz nem csinált semmi rosszat, azt a ruhát úgyis a mosodába kell vinni, egy–két ránc igazán nem számít.

– Igenis, Felség! – hajtotta meg magát az udvarhölgy, de az arcáról lerítt, hogy ő egyáltalán nem így gondolja. Ekkor kopogtattak.

– Ki az? – szólt ki a királyné, miközben belebújt a hálóköntösébe. Vajon ki lehet az ebben az órában? Ilyenkor már senki sem szokta zavarni.

– Én vagyok az, Felség, a főudvarhölgy.

– Oh, jöjjön be!

Elizabeth még soha életében nem látta a főudvarhölgyet ennyire feldúltnak, mint most, mikor belépett az ajtón. Ő mindig a nyugalom megtestesülése volt. Rémisztő volt ennyire elveszettnek látni őt. Ez pedig a királynénak is feltűnt, hisz ő is évek óta ismerte már a nőt.

– Történt valami? – kérdezte aggódva.

– Felség… Henry herceg nagyon rosszul van. Alig egy félórája sincs, hogy ágynak esett. És senki sem tudja, hogy mi baja.

A királyné nem szólt semmit. Egyszerűen felpattant, és kiviharzott a szobából, majd eltűnt fia szobájának az irányában. Amint eltűnt, a két idősebb udvarhölgy a főudvarhölgyhöz fordult.

– Tényleg ennyire rossz a helyzet? – kérdezte az egyik. A főudvarhölgy komoran bólintott.

– Az orvos már ott van, de még ő sem tudja, mi okozhatja a rosszullétet.

– Én ezt nem értem, tegnap még semmi baja sem volt…

– Nem mondtam Őfelségének, de az orvos szerint… – itt a főudvarhölgy annyira lehalkította a hangját, hogy még Bethie is alig hallotta –, valaki megmérgezte.

A két udvarhölgy rémülten felsikkantott, Bethie meg ijedten kapott a ruha után, amit kiejtett a kezéből. Jól hallotta? Megmérgezték? A herceget? Valóban ezt hallotta? De mégis ki vetemedhetett ilyen szörnyűségre? Ki akarhatta megölni Henry herceget, a trónörököst? Ki?