Az én Végzet ereklyéi dilemmám

Lehet szeretni vagy utálni, de az vitathatatlan, hogy Cassandra Clare olyan bástyája a YA irodalomnak, mint amilyen hajdan Meg Cabot volt a Neveletlen hercegnő sorozattal. Én hozzám a nagyközönség kedvencei mindig késve érnek el, így nem csoda, hogy csupán tavaly jutottam el odáig, hogy a kezembe vegyem az első Végzet ereklyéi könyvet. És azóta nincs megállás. Még egyetlen könyv sem volt rám ilyen hatással. Fogalmam sincs, hogy szeretem vagy utálom ezeket a könyveket. A mai bejegyzésemben ezt a kettősséget igyekszem megosztani veletek. Remélem, sikerül.

A cikk esetleges spoilereket tartalmazhat, azt hiszem ezt illik kiírni J

Szóval szeretem vagy utálom? Ahogy mondtam ilyesmi még sose fordult elő velem. Mindig pontosan tudtam, hogy egy könyv a szívemhez nőtt, avagy sem. Most azonban teljesen meg vagyok lőve. Lássuk pontokba szedve.

Miért szeretem?

1. Hihetetlen háttérvilág! Ez tagadhatatlan. A gimiben nekem is volt egy vámpíros korszakom (köszi Alkonyat trilógia…) ám ez elég hamar elmúlt. A Végzet ereklyéiben azonban Clare egyszerre áraszt el minket az összes különleges teremtménnyel. Vámpírokkal, vérfarkasokkal, boszorkánymesterekkel. Utóbbiak az én nagy kedvenceim. Aztán ott vannak az árnyvadászok, akiknek a kultúrájuk olyan aprólékosan kidolgozott, hogy igazi mintapéldája a világépítésnek.

2. Humor, humor és humor. Persze, jó néha sírni és drámázni egy könyv fölött, de nekem akkor is az az elsődleges célom, hogy jól szórakozzak olvasás közben. És Ms. Clare-nek fantasztikus a humora! Íme néhány gyöngyszem:

„Alec Jace felé bökött a mutatóujjával. – Ha szinte kihaltak – mondta dühtől remegő hangon –, akkor NEM HALTAK KI ELÉGGÉ.
– Értem – bólintott Jace. – Szólok, hogy cseréljék ki a bejegyzést a démonológiai tankönyvben „szinte kihaltról” arra, hogy „Alec szerint nem haltak ki eléggé. Ő úgy szereti, ha a szörnyek nagyon, nagyon kihalnak.” Akkor elégedett leszel?” (Hamuváros)

„– És ne villogtasd itt nekem a szemfogaidat! Ideges leszek tőle.
– Jó – mondta Simon. – Ha tudni akarod, miért van, elárulom, hogy dől rólad a vérszag.
– A kölnim. Eau de Friss Sérülés.” (Üvegváros)

„– Egyszer találkoztam Napóleonnal – mondta Magnus. – Bár nem volt vele viszonyom. Ijesztően prűd volt, ahhoz képest, hogy franciának született.” (Bukott angyalok városa)

3. Magnus Bane <3 Aki olvasta a kedvenc karaktereimről szóló cikket az már tudja, hogy ő a legkedvesebb szereplőm! Annyira egyedi karakter, aki egyszerre szórakoztató ugyanakkor komoly érzelmi töltettel is rendelkezik, hogy képtelen vagyok nem imádni őt.

4. A meleg kérdés. A homoszexualitás manapság elég felkapott téma (én is szívesen szövöm bele a történeteimbe), és a Végzet ereklyéiben nagyon tetszik, ahogy az írónő kezeli a kérdést. Jó volt követni Alec fejlődését, ahogy egy teljesen zárkózott fiú lassan képes felvállalni magát és megtalálni az igaz szerelmét. Aztán ott van Magnus, aki teljes vállszélességgel támogatja. Ráadásul felüdülés látni egy olyan meleg párt, ahol mindkét fél erős karakter, persze a maguk módján (mellőzve az amerikai sit-comok sztereotípiáikat).

Miért nem szeretem?

1. Clary!!! Pfúj, de utálom őt. Elvileg ő a főszereplő (vagy az egyik?), de annyira irritál és olyan semleges számomra, hogy az hihetetlen. Sajnálom, de nem látok benne semmi egyedit vagy érdekeset. Tőlem aztán az egész story lejátszódhatna nélküle is.

2. Túl sok nézőpont. Alapvetően szeretem, ha több szereplő fejébe is beleláthatunk, de ahogy mondani szokták a jóból is megárt a sok. És itt tényleg sok a sok! A mennyiség mellett pedig a folyamatos csapongás is elég zavaró. Az első könyvben még csak Clary és Jace nézőpontját láthatjuk, aztán jönnek a többiek akár egy nézőpont özönvíz. Alec, Magnus, Simon, Maia (Ő minek? De tényleg…) és még tuti kihagytam valakit.

3. Csapongó cselekmény. Ami egyenesen következik a túl sok nézőpontból. Több magyarázatra szerintem nem is szorul.

4. Túl sok az utált és túl kevés a kedvenc szereplőkből. Na, ez a pont tudom, hogy erősen szubjektív, hisz biztos vannak olyanok, akiknek meg Clary vagy Simon a szíve csücske, de nálam határozottan nem ez a helyzet. Főleg a negyedik könyvtől kezdve éreztem úgy, hogy Jace, akit kedvelek, egyre inkább a háttérbe szorul és Simon lassan átveszi a helyét. Isabellel és Aleccel is hasonló a helyzet. Magnusról pedig már ne is beszéljünk, aki fájó milyen keveset szerepel. De ahogy mondtam, ez a pont talán a legszubjektívebb az egész bejegyzésben, úgyhogy hangsúlyozom, hogy ez az ÉN véleményem.

Végigvettem tehát a legfontosabb pontokat, de ha már Cassandra Clare könyveit boncolgatom, muszáj néhány szót szólnom a többi könyvéről is.

Pokoli szerkezetek:

Imádom! Ha választani kéne a két könyvsorozat között nálam határozottan ez a nyerő. Egyedül a Malec páros hiányzik belőle, de mivel szegény Alec még meg sem született, mikor a könyv játszódik, nem csoda. A Végzet ereklyéivel ellentétben szinte minden karakter belopta magát a szívembe: Jem, Will, Tessa, Sophie, Gabriel, Gideon, Charlotte, Henry.

A hibák sajnos itt is megmutatkoznak, túl sok nézőpont (pl. Gabriel aki az egyik kedvenc szereplőm lett, miért csak az utolsó könyvben kap figyelmet?), csapongó cselekmény (Hol van Mortmain? De tényleg, most tartok a Hercegnő 180. oldalánál és még csak most került egyáltalán szóba! Pedig elvileg ő a főgonosz…). Kiegészülve a történelmi hűség teljes hiányával…

Szóval vannak hibák, viszont a történet érzelmi töltete olyan erős (Will-Jem-Tess háromszög) hogy csupán ezért képes vagyok minden hibát megbocsájtani.

Bane krónikák:

Új szerzemény és mivel Magnus a kedvenc szereplőm kötelező olvasmány. Alapvetően minden kötet nagyon tetszett és csak még jobban várom a Magnusról szóló könyvtrilógiát. Belőle aztán sose lesz elég.

Egyéb Clare könyvek még az Árnyvadász Akadémia novella sorozat, amelynek Simon a főszereplője illetve a most decemberben megjelent Éjfél kisasszony, amely a Végzet ereklyéi folytatása. Ezeket még nem olvastam, de mivel egyik szereplő sem lopta be magát a szívembe, lehet nem is fogom.

Végezetül bár tudom, hogy ez a bejegyzés, már így is regény hosszúságúra nyúlt, de muszáj néhány szót szólnom a filmről és a TV sorozatról.

Film vs. Sorozat:

Melyik a jobb? Nem is kérdés. Persze, hogy a sorozat! Jelenleg szörnyű Shadowhunters (Árnyvadászok) lázban szenvedek, borzasztó milyen lassan telik el egy hét, hogy jöjjön az új rész. A sorozat tavaly évelején debütált Amerikában, a magyar változatra még szerintem jó darabig várni kell (ha lesz egyáltalán…). Lagymatag kezdés után pedig a kedvenc sorozatommá nőtte ki magát. Aki esetleg feladta a nézést, azt arra bíztatom, hogy csak a negyedik részig jusson el! Onnantól pedig már abba sem lehet hagyni. J

A film szerintem borzalmas, nem rég láttam, de egy kockát nem tudok felidézni belőle. Az unszimpatikus szereplők pedig csak még rosszabbá teszik.

A változtatások alapvetően nem zavarnak egyiknél sem. Már rég feladtam a reményt, hogy egyszer egy regényt egy az egyben a filmvászonra vigyenek. A sorozatnál pedig szerintem még jót is tettek a változtatások pl. Jocelyn korai felébresztése, Camille karaktere, Alec és Magnus kapcsolata.  

Oké, ez így végigolvasva inkább lett egy Cassandra Clare gyorstalpaló, mint az én dilemmám kibontása, de remélem sikerült egy érdekes bejegyzést lepötyögnöm.

Nektek mi a véleményetek? Kíváncsian várom az észrevételeket! J