A herceg II. rész 5. fejezet

– Porres atya, ébren van még?

Porres atya már épp lefekvéshez készülődött, mikor Eliza, a házvezetőnője, bekopogott hozzá. Az atya fáradtan nyitott ajtót.

– Talán történt valami, Eliza kedves?

– Elnézést, hogy ilyen későn zavarom, de van itt egy fiatalember, aki feltétlenül beszélni akar magával.

– Nem ér rá reggelig?

– Elég zaklatottnak tűnt. Az egyik fiatal katona, aki a faluba érkezett.

– Rendben, kísérje be az imaterembe, máris megyek.

– Igen, atyám.

Pár perc múlva Porres atya már tiszta papi ruhában lépett be a falu kis templomának imatermébe. Eliza igazat mondott. A terem túlsó végében az egyik padon egy szép szál fiatalember ült. Nagyon fiatal volt, talán tizenhét–tizennyolc éves. Fejét leszegte, és meredten bámulta a cipője orrát. Kezét görcsösen ökölbe szorította, de még így is látszott, hogy mennyire remeg a keze. Porres atya tapasztalt szemével rögtön látta, hogy a fiút valami nagy baj érte. Csendben odasétált hozzá, és leült mellé.

– Jó estét, fiam, beszélni akartál velem?

A fiú enyhén összerezzent az atya hangjára, keze pedig csak még jobban kezdett remegni.

– Oldozzon fel atyám, mert vétkeztem – mondta automatikusan a fiatal katona.

– Mi a bűnöd, fiam?

– Valami szörnyűséget csináltam… De esküszöm, hogy nem akartam, de megparancsolták, és én… nekem teljesítenem kellett a parancsot.

– Fiam, a katonaélet sajnos ezzel jár. Néha olyan dolgokat is meg kell tenni, amit nem akarsz.

– De én nem ezért lettem katona! Nem azért, hogy ártatlanokat öljek meg!

– Kérlek, mondd el, mi történt. – Porres atya továbbra is nyugodt hangon beszélt, de kezdett aggódni. Miről beszélhet ez a fiú?

– De ugye nem mondja el senkinek? – A fiú szemében most először csillant meg a félelem. Porres atya pedig csak még jobban sajnálta, és persze csak még jobban aggódott. Itt valami nagyon piszkos ügy bújik meg.

– Fiam, én ígéretet tettem Istennek, hogy amit a hívei elmondanak nekem, azt magamban tartom, és senkinek sem adom tovább. Úgyhogy mondd el nyugodtan mi a bánatod!

Így aztán a kis katona el is mondott mindent. Mire mondandója végére ért, Porres atya szinte már bánta, hogy föltette a kérdést.

– És miért tettétek ezt, fiam?

– Nem tudom… A parancsnok úr nem mondta el, én csak… a parancsot teljesítettem.

Porres atya legszívesebben megkérdezte volna a fiútól, hogy szegény Soltóék, akik olyan jó emberek voltak, mégis mit ártottak a parancsnok úrnak, de tudta, hogy fölösleges. A szavaiból ítélve a fiú semmit sem tudott az ügy hátteréről. Az atya viszont teljesen megdermedt. Soltóék halottak. Alig van még három órája, hogy a lakása konyhájában együtt iszogattak Soltóval. Szegény Will… Porres atya rémülten kapta föl a fejét.

– És a fiúval mit csináltatok?

– Tessék? Milyen fiúval? – nézett föl értetlenül a kiskatona.

– A Solto házaspárnak volt egy fia. Ő is… szóval ő is a házban volt?

– Nem tudom…, bár a parancsnok úr emlegetett valami fiút. Róla is beszélgettek azzal a férfival, de nem értettem az egészet. Azt hiszem a parancsnok úr őt már korábban letartóztatta.

– És most hol van?

– Gondolom a szálláshelyen, de lehet, hogy már ő is… – A kiskatona nem folytatta.

Porres atya tudta, nem szabad tovább feszegetnie a témát. Szegény fiú már így is teljesen magába fordult, ha még egy életet a nyakába akaszt, már nem fogja bírni. Így inkább ezt mondta:

– Fiam, azt sajnos nem mondhatom, hogy ne érezz bűntudatot, de az, hogy így érzel, nemes lélekre vall. És az Úr szemében a bűnbánó lélek ugyanannyit ér, mint egy tiszta lélek. Úgyhogy menj békével!

– Köszönöm – vetett keresztet a fiatal fiú.

A mély megkönnyebbülés annyira látszott az arcán, hogy az atya önkéntelenül is elmosolyodott. Egy lélekkel több, akin segíteni tudott. Miután a fiú elhagyta az imatermet, Porres atya elgondolkodva az oltárhoz lépett. Egyre csak egy gondolat járt a fejében: Soltóék halottak. A katonák mind a kettőjüket megölték. Mégis miféle bűnt követhettek el? És vajon mi történt Willel? A fiatal katona szerint őt is elkapták, de hogy mi történt vele, azt nem tudta. Porres atya egyben viszont teljesen biztos volt. Soltóék rendes emberek voltak, és el sem tudta képzelni, hogy milyen szörnyűséget követhettek el, amiért ilyen borzalmas véget kellett érniük. Valahogy nem tetszett neki ez az egész. És Will… vele vajon mi történt? Lehet, hogy őt is kivégezték? Vagy még életben van? Porres atya persze tudta, hogy semmi köze ehhez az egészhez. Mégsem tudott egy helyben maradni. Egy perc múlva már a lakásán volt, magára kanyarította a köpenyét, és kilépett a házból, majd a katonák szállása felé vette az irányt.

 

Will úgy meredt az ajtóra, mintha csak meg akarta volna bűvölni. Pedig egyáltalán nem ez volt a szándéka. Mindig úgy képzelte, hogy a saját házában, a saját ágyában éri majd a halál. A szerettei és a papja ott lesznek mellette, a pap föladja az utolsó kenetet, a felesége pedig fogja a kezét… Ehhez képest itt ült megkötözve, egy sötét raktárban, teljesen egyedül, és egy olyan bűnért ölik meg, amit el sem követett, vagy ha el is követte, nem tud róla. Ráadásul az a katona azt mondta, a szüleit is bevonja a dologba. Mi lesz, ha őket is elkapják… Will beleremegett ebbe a gondolatba. Azt nem engedheti. Ha kell, magára vállal akármit, öljék meg őt, csak a szüleit ne bántsák. Persze félt a haláltól. De félelménél nagyobb volt az az elhatározása, hogy megvédje a szüleit. Mert ők tényleg nem követhettek el semmit. Ekkor zaj hallatszott odakintről. Majd valaki elhúzta a reteszt és kinyílt az ajtó... 

Porres atya nem is gondolta volna, hogy ilyen könnyen be tud majd jutni a katonák szállására. A kapuban álló őr a kapualjban szundikált, az épület egyetlen szoba kivételével sötétségbe burkolódzott. Az atya szinte biztos volt, hogy a parancsnok úr még ébren van, így azt a szobát messzire elkerülte. Hogy Will hol lehet, arról viszont fogalma sem volt. Végül úgy döntött mindenhova benéz, és lehetőleg kerüli a feltűnést. Szerencsére a legtöbb katona már az igazak álmát aludta. Ha pedig valaki ébren is lett volna, aligha vette volna észre a fekete köpenybe bújt papot. Porres atya alig negyedóra alatt bejárta a ház környékét és az udvart, de nem találta Willt. Már–már fel akarta adni, mikor megakadt a szeme az udvar leghátsó sarkában álló kamrán. Ha Will ott sincs, akkor akár fel is adhatja a keresést, Will akkor már biztos, hogy halott.

Will rémülten rezzent össze, amint meghallotta a közeledő lépteket. Biztos volt benne, hogy a parancsnok tért vissza, hogy beváltsa a fenyegetését, de miután kinyílt az ajtó, a parancsnok helyett egy fekete köpenybe burkolt alak lépett be rajta. És miután leemelte köpenye csuklyáját, Will boldogan ismert rá Porres atyára. A pap kissé rémülten hajolt le hozzá, és oldozta el. Will ugyan a sötétben nem látta jól az arcát, de mintha némi megkönnyebbülés is látszott volna rajta. Miután a fiú a szájpecektől is megszabadult, aggódva fordult a paphoz.

– Atyám, maga tudja, hogy mi történik itt?

– Ne most, Will, előbb jussunk ki innen. Tessék, vedd ezt fel!

Majd Willnek nyújtotta a köpenyét, amibe a fiú késedelem nélkül bele is bújt. Will szíve végig hevesen kalapált, miközben átvágtak az udvaron, és kiléptek a kapun. A kapuban posztoló őr szerencsére még mindig az igazak álmát aludta. Már a paplak felé tartottak, mikor Will megtorpant. Vajon mi lehet a szüleivel?

– Will, gyere, húzódjunk biztonságba.

– Nem! A házunkhoz kell mennünk – mondta Will ellentmondást nem tűrően. – Az a parancsnok azt mondta, oda megy, mielőtt megöl engem. Muszáj oda mennünk, lehet, hogy veszély leselkedik apáékra. – Majd Will több szót nem is pazarolva az atyára sarkon fordult, és eltűnt az éj sötétjében. Porres atyának még pislogni sem volt ideje… Hát ezért szöktette meg a fiút? Hogy egyenesen a vesztébe rohanjon? De nem kiáltott a fiú után. Tudta, hogy úgysem lenne semmi értelme. Bár ő sajnos nagyon jól tudta, hogy mi vár Willre, mikor hazaér…