Once Upon a Time fanfiction - II. rész

II. rész: A vallatás

Mivel Emma és a többiek úgy látták, hogy az ismeretlennek az eszméletvesztést leszámítva nem esett nagyobb baja, ezért a kórház helyett Emma és Hook házába vitték. Snow és Regina közben hazaugrott a gyerekekhez. A fiú most ott feküdt a nappali kanapéján és még mindig nem tért magához. Emma elgondolkozva szemlélte az idegen fiú vonásait. Nem tudta megmondani miért, de olyan érzése volt, mintha már látta volna valahol.

– Nem fest túl veszélyesnek, igaz? – szólalt meg Hook a fotelben ülve.

– Pán Péterről sem hittem, hogy egyszer rémálmaim lesznek miatta – vont vállat Emma. Annyi furcsa és megmagyarázhatatlan élmény érte már élete során, hogy már réges-régen nem hitt a látszatnak.

Ebben a pillanatban az idegen fiú halkan felnyögött, majd lassan kinyitotta a szemét. Elég kábának tűnt, de amint szemével lassan körbejárta a szobát, a vonásai hirtelen megkeményedtek, majd gyorsan ülőhelyzetbe tornázta magát. Ekkor látta meg Emmáékat. Emma eredetileg úgy tervezte, hogy nem lesz ellenséges, de amint megpillantotta a fiú rémülettől kikerekedő tekintetét, már biztos volt benne, hogy itt valami nem stimmel.

– Hello, ne félj tőlünk! Mi csak… hé! – Az idegen ugyanis a következő pillanatban átlendült a kanapé támláján, majd egyenesen megcélozta a hátsó ajtót.

– A pokolba! – káromkodta el magát Hook és a fiú után vetette magát. Ám az ismeretlen nem jutott messzire. Amint feltépte az ajtót, David lépett be, majd egy erős taszítással visszairányította a szobába. A fiú megtántorodott és a háta hangos csattanással ütődött a falnak. Az arca ugyanolyan vakolat fehér volt, akár a festék a falon, ahogy Davidre nézett.

– Te?! – nyögött fel halkan.

– Még szerencse, hogy a hátsó ajtónál őrködtem – pillantott David Emmára, aki azonban nem tudta levenni a szemét az idegenről.

– Te ismersz minket? – szegezte neki a szerinte nyilvánvaló kérdést. A fiú azonban megrázta a fejét, a korábbi rémületének már nyoma sem látszott.

– Persze, hogy ismerlek titeket – felelte végül. – Ti vagytok a város vezetői. Nem csináltam semmi rosszat, tehát nincs jogotok itt tartani.

– Jutott volna ez eszedbe mielőtt megpróbáltál elmenekülni – mondta Hook. A fiú erre csak tetetett nemtörődömséggel megvonta a vállát.

– Nem fogunk bántani, csak áruld el ki, vagy és honnan jöttél – mondta David szigorú hangon.

– Sehonnan, itt élek a városban születésem óta, pontosabban mióta a gonosz királynő iderepített minket.

– Tehát nem egy másik idősíkból érkeztél? – kérdezte Emma.

– Persze, hogy nem!

– Tudod, nekem van egy szuper képességem, amivel…

– Amivel bárkiről meg tudod mondani, hogy hazudik-e. Igen, hallottam már róla – vágott közbe ingerülten a fiú. Emma elhúzta a száját, úgy látszik ez a fiú tényleg itt él, honnan máshonnan tudna róluk ennyi mindent?

– Akkor nem a portálon keresztül érkeztél? – A fiú egy pillanatra elgondolkozott.

– Arra az aranyszínű fénycsóvára gondolsz? Nem én csak… ott voltam épp a pajtában, mikor megnyílt az a portál vagy mi.

– Ha ez igaz, pajtás, akkor hogy-hogy nem szívott be téged is az átjáró, ahogy annak idején minket? – vetette oda Hook.

– Nem tudom, az arany fény után semmire sem emlékszem. Ha nem tűnt volna fel, pajtás, elvesztettem az eszméletemet.

– Közbelépjünk? – szólalt meg a magas, vörös hajú fiú. Ő és társa az utca túloldalán álltak és a házban zajló eseményeket figyelték. A fiú idegesen dőlt a mögöttük lévő ház kerítésének. Roland azonban csak nyugtatóan felemelte a kezét.

– Még nem. Úgy tűnik sikerül kimagyaráznia magát. Jobb lenne kerülni a feltűnést.

– Rendben, de utálom az időhúzást.

– Ha igaz, amit mondasz – folytatta a vallatást David. – Miért próbáltál meg elmenekülni? – A fiú erre idegesen felsóhajtott.

– Jól van! Szóval…én… füveztem, oké? Azért mentem a pajtába, hogy elszívjak egy kis füvet. Tudom, hogy illegális és azt hittem ezért hoztatok ide.

– Miért érdekelne minket, hogy füvet nyírsz vagy sem? – szólalt meg értetlenül Hook, de Emma csak leintette.

– Füvet szív, nem nyír!

– Aha… – De látszott a kalózon, hogy nem érti. – Az valami rossz dolog?

– Majd később elmagyarázom! – intette le a nő, majd visszafordult a fiúhoz. – Még mindig nem mondtad meg a nevedet!

– Akkor most le vagyok tartóztatva vagy sem?

– Miért tereled el mindig a témát?!

– Így van! Mit titkolsz előlünk? – kapcsolódott be David is.

– Semmit nem titkolok! – Ezzel eldőlt. Emma már teljesen biztos volt, hogy a fiú hazudik és még a szuper képessége sem kellett hozzá.

– Ha tényleg nem titkolsz semmit – szólalt meg lassan, majd odalépett a nappaliban álló széles íróasztalhoz és lassan kihúzta a legfelső fiókot. – Akkor gondolom nem zavar, ha erről meg is bizonyosodunk. – Majd Emma felmutatta a fiókban őrizgetett tárgyat. A fiú abban a pillanatban halálsápadttá vált. Emma kezében egy álomfogó volt. A nő tudta, hogy nem szép dolog, amire készül, elég volt ehhez az apja szemébe néznie, de eddig, ha megnyílt egy portál az semmi jót sem hozott magával. Ha a fiú tényleg nem rejteget semmit, akkor szépen visszakapja az emlékeit, mintha mi sem történt volna.

– Nem! Ehhez nincs jogotok! – A fiú megpróbálta kiszabadítani magát, de David és Hook erősen tartotta. – Ti lennétek a város hősei? Nem vagytok jobbak az összes gonosztevőnél!

– Swan talán igaza van… – De Emma a kalóz szavába vágott:

– Akkor mondd el az igazat! Honnan jöttél? És mit akarsz tőlünk?! – Ám a fiú makacsul hallgatott. Emma tudta, hogy már nem hátrálhat meg. Összpontosított és abban a pillanatban a bűvös álomfogó felragyogott. A fiú tekintete elhomályosult, majd az emlékei akár átlátszó, kis pillangók reppentek ki a fejéből és lebegtek át a varázstárgyba.

Ebben a pillanatban azonban kivágódott a bejárati ajtó és két ismeretlen alak jelent meg. Emma ijedtében kapta el az álomfogót, mire megszakadt a kapcsolat közte és a fiú között.

– Állj! Kik vagytok?! – kiáltott fel David a két fiatalemberre meredve.

– Nem akarod te azt tudni, hercegem! – nevetett fel a vörös hajú, majd intett a kezével, mire David és Hook egyszerre vágódott a falhoz és eszméletlenül terültek el a földön.

– Azok nem a te emlékeid, Emma Swan! – szólalt meg a barna hajú, mire a tenyerében egy izzó tűzgolyó gyulladt fel, amit gondolkodás nélkül elhajított. Emma rémülten ugrott félre, ám nem ő volt a célpont. A tűzgolyó kiverte a kezéből az álomfogót és rögtön lángra is gyújtotta. Emma rémülten taposott rá, hogy eloltsa, ám késő volt. Az emlékek kiszabadultak az álomfogó rabságából és visszatértek a tulajdonosukhoz, ahová tartoztak. Emma tekintete értetlenül ugrált egyik fiúról a másikra, közbe ugyanis már a pajtában talált fiatalember is csatlakozott a másik kettőhöz. A legidősebbnek tűnő, fekete inges férfi izzó, sötétbarna szemével Emmához fordult.

– Ne állj az utunkba, Emma! Különben esküszöm, hogy rajtad is átgázolunk! – Majd egy szempillantás alatt eltűntek. Emma egy percig csak bámulta a helyet, ahol nyomuk veszett, majd lassan lehajolt, hogy megszemlélje az álomfogó maradványait.

– Swan, minden rendben? Nem bántottak? – Hook és David is fájó fejjel ugyan, de magához tért. Emma csak megrázta a fejét.

– Ne aggódjatok, nem akartak bántani. Csak a társuknak segítettek.

– Legalább már tudjuk, hogy hárman vannak – mondta David.

– Lehet, de a fenébe arról viszont gondoskodtak, hogy ennél többet ne tudjunk meg róluk – intett a fejével Hook az Emma kezében tartott álomfogóra, ami már inkább csak egy halom, megpörkölt farakásra hasonlított.

– Nem biztos… – szólalt meg lassan Emma, majd felmutatta az álomfogót. – Ezt nézzétek! – A két férfi közelebb hajolt és már ők is látták. Az álomfogó egyik megmaradt zsinegébe egy kis fény pötty izgett-mozgott.

– Ez meg mi? – kérdezte Hook.

– Egy emlék – felelte Emma. – Egyetlenegy emlék. Ennek nem sikerült kiszabadulnia.

– Akkor mire várunk még? – kérdezte David. – Lássuk, mit akartak annyira eltitkolni előlünk!

– És megint mi húztunk ki a pácból! – mondta jó nagy adag elégtétellel a hangjában a vörös hajú fiú. Ő és a másik kettő ismét az erdő legmélyebb zugában voltak, itt biztos nem talál rájuk senki. Roland aggódva fordult harmadik társuk felé, aki összeszorított szájjal állt és még a másik undok megjegyzésére sem válaszolt.

– Neal! – szólította meg. – Minden rendben?

– Igen, persze – morogta az, majd szomorú tekintettel fordult társaihoz. – Csak nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz… viszontlátni őket… élve.

– Tudom, mi is így érzünk!

– Én ugyan nem! Apád mindig is utált engem.

– Daniel! – csattant fel dühösen Roland a vörös hajúra meredve. Az azonban csak vállat vont.

– Most mi van? Ez az igazság! – Roland csak lemondóan megcsóválta a fejét, majd visszafordult Nealhez.

– Készen állsz? Még sok dolgunk van. – Neal arca erre azonnal megkeményedett, majd komolyan bólintott.

– Igen, induljunk!

– A nővérkéd majd biztos az utunkba fog állni – jegyzete meg Daniel.

– Nem számít! Nem érdekel sem Emma, sem az apám vagy az anyám! Itt az ideje, hogy végre helyesen cselekedjek! – Ezzel a három fiú eltűnt az erdő sűrűjében. 

– Készen álltok? – kérdezte Emma a két férfira meredve. Azok bólintottak. Emma ezután óvatosan megérintette a kis emléket. Abban a pillanatban, akár egy túlvilági televízió képernyő, megjelent egy kép előttük. A három alak elképedve meredt a képen feltűnő nőre. Snow volt az! Bár Emma hirtelen nem is volt benne biztos, hogy tényleg az anyját látja. A nő hófehér arcát számos ránc és szarkaláb fedte, koromfekete hajában pedig már jó néhány őszhajszál vegyült. Snow tekintete komoly volt, mikor megszólalt.

– Gyorsan! Siessetek! Kelljetek át az átjárón! Meg kell állítanotok őt, vagy mindennek vége! Ne törődjetek semmivel! Se velem, se Emmával vagy Daviddel. Állítástok meg Goldot, bármi áron! – Ezzel az emlék véget ért. A szobára mély csend borult.

Folytatása következik...