A herceg III. rész 15. fejezet

A nap további része csendben és eseménytelenül telt. Bár Willt egy kicsit feszélyezte, hogy Mr. Morgan egészen estig egy szót sem szólt hozzá. Még csak le sem szidta, miközben visszajöttek a konyhára. A többi mosogatófiú bezzeg nem volt ilyen hallgatag. Willnek úgy tűnt, a kíváncsiságuk győzedelmeskedett az irigységük felett, és mind jó alaposan kifaggatták a fiút, hogy mégis mit művelt a herceg szobájában egész ebédidő alatt. Will viszont úgy érezte, nem lenne illendő mindent elmondania a közte és a herceg közt elhangzottakból, így csak annyit mondott, hogy odavitte az ebédet, majd még a herceg megkérte, hogy rakjon a tűzre. Amit viszont Will nem láthatott a köré gyűlő fiúktól, hogy Mr. Morgan minden szavát feszült figyelemmel hallgatta. A férfi egyszerűen nem értette. Mr. Morgan Henry hercegnél zárkózottabb embert még életében nem látott. Hiába volt nemes, ráadásul a király fia, még ehhez képest is annyira keveset érintkezett a körülötte lévő emberekkel, hogy az már kifejezetten nyugtalanító volt. A férfi már évek óta szolgált a palotában, de még sosem látta az ifjú herceget olyan melegen mosolyogni, mint ahogy ma tette. Ez a Will tényleg különleges fiú lehet. Ahogy már a kezdetektől érezte. Mégis hogyan csinálja, hogy mindenkivel pillanatok alatt megérti magát? Még egy nemessel is… ez valami különleges adottság lehet. Ha ő is nemesnek született volna, már rég sikeres politikus lenne. Furcsa egy fiú.

Este aztán Will megkönnyebbülten indult kifelé az udvarra. Őszintén szólva a fiúk kérdései nagyon elfárasztották. Sokkal szívesebben gondolkozott volna a Daniellel való találkozáson. Kíváncsi volt, mit sikerült barátjának kiderítenie Simonról. Arról nem is szólva, hogy a hercegről is emlegetett valamit, bár abból a néhány elvétett szóból nem sokat értett. De majd ma este nyugodtan beszélhetnek. Senki se fogja őket megzavarni. De Will szerencsétlenségére még mindig nem szabadulhatott. Az ajtóban ugyanis Mr. Morgan állította meg.

- Will, beszélhetnénk egy percet?

- Persze, uram - bólintott a fiú, bár már nagyon ment volna, Daniel már biztos a kapuban várja. - Mr. Morgan, sajnálom, hogy olyan sokáig elmaradtam. De észre sem vettem, hogy eltelt az idő…

- Nem haragszom… - mondta a férfi őszinte, de komoly hangon. - Csak nem értem a dolgot.

- Micsodát? - csodálkozott el Will.

- Tudod, már van szerencsém néhány éve ismerni Henry herceget, de még soha nem láttam olyan melegen mosolyogni, mint mikor veled beszélt.

- Ezt nehezen tudom elhinni - vallotta be Will, bár a férfi előbbi szavai nagyon megdöbbentették. - Henry herceg nagyon kedvesnek tűnt.

 - Igen, ő valóban az. Mindenkivel nagyon kedves és udvarias. De ugyanakkor nagyon távolságtartó is.

- Én nem így láttam.

- Akkor úgy látszik, veled egész másképpen viselkedett. Kíváncsi lennék, hogy miért - nézett a fiúra fürkésző tekintettel a férfi, de Will csak értetlenül megvonta a vállát.

- Mr. Morgan, higgye el, én semmit sem csináltam. Csak annyit mondtam neki, hogy szerintem remek uralkodó lesz. Biztos ennek örült úgy meg.

- Igen, biztos… - de látszott a férfin, hogy még ezzel a válasszal sem elégedett. De úgy tűnt nem akarja tovább firtatni a dolgot.

- Jól van, menj a dolgodra! - legyintett végül. - Otthon találkozunk.

- Rendben, viszontlátásra!

És Will már ott sem volt. Nem akarta megbántani Mr. Morgant, de jelenleg a Daniellel való találkozás sokkal jobban érdekelte, mint az, hogy a férfi mit gondol és mit nem a herceggel való találkozásáról.

 

Ahogy Will gondolta, Daniel ott várta őt a kapunál. A fiún látszott, hogy már nagyon izgatott. Türelmetlenül járkált föl-alá.

- Na, végre! Hol a csudában voltál? - fordult türelmetlenül felé siető barátjához. Will engesztelően elmosolyodott.

- Ne haragudj! Mr. Morgan még beszélni akart velem.

- Azt igazán megtehette volna otthon is - morogta Daniel. - Végülis egy házban laktok.

- Sürgős ügy volt.

Will kezdett kicsit aggódni. Daniel nem szokott ilyen morcos lenni:

- Talán valami baj van? Feszültnek tűnsz.

- Ugye tudod, hogy a lehető legrosszabb ellenséget fogtad ki magadnak - sóhajtott fel a fiú, úgy tűnt egész nap erre a bejelentésre készült. A hangja legalábbis nagyon baljóslatúan hangzott. Will értetlenül vonta össze a szemöldökét.

- Mire gondolsz? Talán… Simonra?

- Gyere, sétáljunk le a Főutcára, ott majd mindent elmondok.

Daniel már el is indult, így Will nem tehetett mást, mint hogy követte.

- Pont a Főutcán? - kérdezte feszengve. - Nem félsz, hogy valaki kihallgat? Annyi ember jár arra…

- Pont ezért megyünk oda. Ha sok ember és lárma vesz körül, sokkal kisebb az esélye, hogy valakinek sikerül kihallgatnia. Ezt apától tanultam.

- Erre eddig nem is gondoltam - vallotta be a fiú némi szégyenkezéssel.

- Hát, végülis én vagyok a katona. Nekem kell tudni az ilyesmiket.

Daniel végre elmosolyodott, aminek Will nagyon örült. Így már ő sem volt olyan nyugtalan.

- Ezek szerint beszéltél apáddal - tért vissza a tárgyra Will. - Mit tudtál meg?

- Nem fog tetszeni - komorult el ismét Daniel arca, majd belekezdett a tegnap este történtek elmesélésébe.

 

Daniel késő este ért haza, de szerencsére apját még ébren találta. Az idősebbik Torro kedvenc székében üldögélt a pipája társaságában, és elgondolkozva figyelte a kandallóban égő lángok táncát.

- Jó estét! - köszönt Daniel, és örömmel hallotta, hogy hangjából nem hallatszik ki az a feszültség, amit érzett. Torro csak egy biccentéssel jelezte, hogy észrevette fiát. Daniel lecsatolta a kardját, majd apja mellé telepedett.

- Nagyon elgondolkoztál - jegyezte meg Daniel apjára pillantva. Torro csak megrázta a fejét.

- Semmi fontos, csak elméláztam. Te szeretnél valamit?

Daniel szerette az apját, de néha örült volna, ha nem olyan éles a szeme. Mint ahogy most is. A fiú úgy döntött, jobb lesz, ha a lényegre tér.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze, mondd csak!

- Tudsz valamit egy bizonyos Simon parancsnokról?

Ahogy Daniel sejtette apja szemei gyanakvóan összeszűkültek.

- Miért érdekel téged az az ember?

- Tehát ismered?

- Mondjuk rá, annyira legalábbis, hogy tudjam, nála gonoszabb és aljasabb embert nem hordott még hátán a föld.

Danielt őszintén megdöbbentette a válasz. Apja a legtöbb katonatársáról elég jó véleménnyel volt, nagyon kevesen akadtak, akiket ilyen szörnyű jelzőkkel illetett. Ez nem túl jó kezdett Will számára.

- De még mindig nem értem, miért érdekel ez téged.

Daniel már látta, hogy nem bír kibújni a válaszadás alól.

- Van egy ismerősöm, aki… összeszólalkozott vele. Az elmondása szerint elég félelmetes ember. Csak kíváncsi voltam, hogy jók-e a megérzései.

- Remélem, azt az ismerőst nem úgy hívják, hogy Will Smith.

- Jaj, apa! Miért kell folyton Willre kilyukadnunk! - csattant fel kicsit hevesebben, mint akarta Daniel. Bár nem mondta el Willnek, de az utóbbi napokban apja másról sem beszélt, mint róla. Jó alaposan kifaggatta fiát, hogy mégis hol találkoztak, és Daniel egyáltalán mit tud új ismerőséről. Így utólag Daniel örült, hogy nem mondott el akkor túl sokat. Most már sokkal cifrábbakat tudna mesélni, de megígérte Willnek, hogy egy szót sem szól.

- Ne haragudj - mondta már sokkal békítőbb hangon Torro. - Csak egyszerűen nem megy ki a fejemből az a gyerek. Valami nincs vele rendben…

 - Apa, figyelj… ugye megbízol bennem?

- Természetesen.

- Úgy értem, ugye megbízol az ítélőképességemben?

- Igen, de miért? - ekkor Torro szeme döbbenten kikerekedett. Értette már, mire akar fia kilyukadni. - Ezek szerint beszéltél Willel? Mit mondott neked?

- Nem beszéltem vele - morogta Daniel, bár szörnyen szégyellte magát a hazugság miatt. - De legyen elég annyi, hogy Will egy rendes, becsületes fiú. A barátom, úgyhogy légy szíves hagyd őt békén, jó?

- A szavaidból ítélve tudsz valamit, amit én nem.

- Tehát nem bízol bennem?

- Dehogynem… na, jó, nem beszélünk erről többet.

 - Köszönöm.

- De ígérd meg, hogyha megtudsz valamit, azonnal elmondod.

- Jó - bólintott Daniel, és már most utálta magát, hogy hazudnia kell az apjának.

- De térjünk vissza az eredeti tárgyra. Ez a Simon…

- Róla igazából Wilson tudna sokat mesélni - dőlt hátra a székén elgondolkozva Torro.

Daniel pedig keresztapja nevét hallva máris sokkal jobban kezdett figyelni.

- Miután engem kineveztek kapitánynak, Wilson és Simon együtt szolgáltak őrmesterként a királyi palotában. De mint feljebbvalójuk én is láttam, hogy Simon milyen kegyetlen ember. Ő aztán sose választotta önszántából a békésebb utat. És ezt csak tetőzte, hogy mérhetetlenül irigy volt Wilsonra.

- Tényleg? De miért?

- Wilson, mielőtt eltűntek, igazán jó kiállású ember volt, jó katona és mindezt tetőzte, hogy egy gyönyörű feleség állt mellette. És persze… bár erre csak később jöttem rá, valószínűleg az is szúrta a szemét, hogy Wilson és én olyan jó barátok voltunk. Biztos azt hitte, én segítem majd Wilsont az előléptetéshez.

- Érdekes… - motyogta Daniel. - Tehát ezzel az emberrel nem tanácsos összetűzésbe keveredni.

- Az nem kifejezés. Szerencsére már majd, hogy egy éve nem találkoztam vele. Mióta kinevezték parancsnoknak, az új katonák toborzása a feladata. Amennyire én látom, ezt a munkát szörnyen megalázónak tartja, így a kegyetlensége csak még rosszabb lett az évek folyamán.

Daniel csak bólintott. Igen, ez egyezik azzal, amit Will mondott el neki. Az ő falujukba is azért érkezett, hogy újoncokat toborozzon. Itt van a megcáfolhatatlan bizonyíték rá, hogy Will nem hazudott, bár eddig sem kételkedett benne, de most már itt van a bizonyosság is.

- Apa, elképzelhetőnek tartod, hogy… - Daniel tudta, hogy ezzel a kérdéssel veszélyes vizekre evez, de úgy érezte, tudnia kell, már csak Will érdekében is.

- Hogy? - nézett fiára kérdőn Torro.

- Hogy Simon, ha lehetősége adódna rá, bosszút állna Wilsonon?

- A bosszú szó kicsit talán erős. De hogy elégtételt vegyen, igen, azt nagyon is valószínűnek tartom.

Miután Daniel befejezte, Will néhány percig nem szólt egy szót sem. Daniel aggódva figyelte barátja arcát. Félt, hogy szavai talán megijesztik Willt. A fiún azonban nem látszott ijedtség.

- Nem hiszem, hogy erről lenne szó - mondta végül Will.

- Mármint miről?

- Amit te mondtál. Hogy Simon pusztán bosszúból és irigységből tette, amit tett. Akármennyire is gyűlölte az apámat, nem hiszem, hogy képes lett volna emiatt megölni főleg úgy, hogy apa már nem is volt katona.

- És amikor találkoztak, Simon már parancsnoki rangban volt, apád pedig már csak egy egyszerű földműves - bólintott Daniel. Kénytelen volt belátni, hogy Willnek igaza van. Pedig olyan jó ötletnek tűnt, mikor az apjával megbeszélték.

- Biztos szörnyen nagy elégtételt érzett - morogta keserűen Will. Ha csak arra gondol, hogy az apja, aki maga volt a jóság és a becsület, egy ilyen szörnyű emberrel szemben alsóbbrendűnek érezhette magát, hát a világ tényleg igazságtalan.

- Én biztos vagyok benne, hogy itt történt velük valami - mondta határozottan Will.

- De Simon mégis hogy tudhatott róla, ha apa se tud erről az egészről semmit?

Ez volt az, amit Will sem értett. Végül kelletlenül megkérdezte:

- Biztos vagy benne, hogy mindent tudsz az apád múltjáról?

- Egész biztos - mondta határozottan Daniel. - Hidd el nekem, ha tudná, Wilsonék miért mentek el innen, nem gyötrődne annyira még évek múltán is.

- Vagy éppen amiatt gyötrődik, hogy pontosan tudja mi történt - szögezte le Will. Nem akarta bántani sem Danielt, sem az idősebbik Torrót, de ha a főparancsnok és az apja valóban olyan jó barátok voltak, akkor hogyan lehet, hogy Torro tényleg semmit se tud barátja eltűnéséről? Daniel viszont úgy látszik nem is akart ebbe belegondolni. Őszintén szólva kissé sértette, hogy Will nem bízik a szavában.

 - Ez ostobaság - mondta végül. - Az apám nem volt benne semmiféle piszkos ügyletben, és erre nem vagyok hajlandó több szót pazarolni.

- Én is ezt hittem az enyémről - felelte halkan Will, de inkább nem erőltette a témát.

- Tegnap még emlegettél valami ügyet - mondta inkább.

- Micsodát? - vonta össze a szemöldökét Daniel, próbált visszaemlékezni.

- Arról beszélgettünk, hogy mi történt tizenkilenc éve. Meg a herceget is emlegetted.

 - Ja, hogy az! Nem Henry hercegre gondoltam, hanem az öccsére.

- Nem is tudtam, hogy van öccse - csodálkozott el Will.

- Mert nincs is. Tizenkilenc éve a királyné gyermeket várt, de a kisfiú halva jött a világra.

 - Ez szomorú, de miért olyan fontos? - vont vállat Will.

 - A pletykák miatt… szárnyra kapott ugyanis néhány elég érdekes pletyka.

- Pletyka? Milyen pletyka?

- Hát… - Daniel önkéntelenül is lehalkította a hangját-, azt beszélik, hogy a kis herceg nem is halva született, hanem a király ölette meg.

- Micsoda?! - Will önkéntelenül is felkiáltott. Ilyen szörnyűséget még életében nem hallott. Még hogy egy apa megölesse a saját fiát! Ez képtelenség. - Én ezt nem hiszem el.

- Bevallom én sem. Pedig kiindulópontnak jó lenne.

- Mire gondolsz?

- Gondold csak el. Mi van, ha apádnak köze volt a kis herceg halálához? Mondjuk, hogy őt bízták meg a megölésével…

- Ezt azonnal felejtsd el, Daniel! - csattant fel dühösen Will. - Az én apám soha nem lett volna képes ilyesmire! Soha!

 - Jól van na, ez csak egy ötlet volt. Különben is az egész alapja csak egy gonosz pletyka, amiből szerintem vajmi kevés igaz. Úgyhogy felesleges kiabálnod velem.

- Nem is kiabáltam - morogta a fiú, bár ez nem volt teljesen igaz. Már a gondolat is, hogy Daniel azt feltételezte, hogy az apjának köze volt egy ilyen szörnyű ügyhöz, nagyon felzaklatta.

- Más ötleted nincs? - kérdezte már sokkal nyugodtabb hangon. - Valami, ami miatt még elmenekülhettek?

- Nem igazán - vallotta be a fiú. - Igazság szerint csak apa nevezi eltűnésnek az esetet. Wilson egyik nap beadta a leszerelési szándékát, másnap meg elutaztak. Ebben nincs semmi meglepő, sok katona, aki visszatért a frontról tette meg már ugyanezt.

- De az apám nem a fronton szolgált, hanem a palotában.

- Igen, így van. Ráadásul apa szerint fényes jövő állt előtte.

- Ez is azt bizonyítja, hogy nem önszántából ment el.

- Tehát ugyanott vagyunk, ahol elindultunk - sóhajtott fel Daniel. - Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, még mindig nem tudjuk a miértet. Márpedig az lenne a lényeg.

- Igen… de mégis kitől tudhatnánk meg többet?

- Például az apámtól.

- Daniel, mondtam, hogy nem.

- Nem értem, miért vagy olyan makacs? Apa nem olyan, mint Simon, ezt elhiheted.

- Apáékat nem véletlenül ölték meg - mondta halkan Will. - Lehet, hogy valami szörnyűséget követtek el.  És akkor ki tudja, hogyan reagálna.

- Nem bántana téged, ha erre gondolsz - mondta őszintén Daniel. Kicsit túl óvatosnak tartotta Willt, de ugyanakkor meg is értette. Amiket átélt a múltban, hogy Simon foglyul ejtette… nem csoda, ha nem tud könnyen megbízni az emberekben. És Will hallgatásából ítélve ő is erre gondolt.

- Szerintem egyelőre napoljuk el a dolgot - tanácsolta Daniel.

Will egyetértően bólintott. Ő is kezdett belefáradni a puszta találgatásokba. Egyelőre úgy tűnik, a nyomozásuk megfeneklett. Talán ha kis ideig pihentetik a dolgot, előbb vagy utóbb eszükbe jut majd valami.

Will még elmesélte barátjának a hercegnél tett látogatását, amivel sikerült ismét mosolyt csalnia Daniel arcára. Mikor aztán lement a nap, végül mégis jó hangulatban váltak el. Búcsúzóul Will még hálásan megszorította Daniel kezét.

- Köszönöm - mondta egyszerűen, de hálával teli hangon, ám Danielnek ennyi is elég volt, így is értette, a fiúnak mennyire sokat jelent a támogatása. Majd Will megfordult és elindult hazafelé. Mennyivel könnyebb volt a lelke így, hogy a nagy teher, amit eddig hordozott, már nem csak az ő vállát nyomja.

 

A herceg III. rész 14. fejezet

Szerencsére Mr. Morgan nem haragudott meg nagyon rá, így másnap Will jól látható izgalommal várta a beígért meglepetést. Mr. Morgan azonban egész délelőtt nem szólt egy szót sem. Will pedig nem mert rákérdezni. Aztán mikor Loretta szokás szerint elküldte őket ebédelni, és Will a többi fiúval együtt elindult kifelé Mr. Morgan grabancon ragadta, és visszafordította.

– Itt a jutalom ideje – nevetett fel a férfi. – De még várnod kell egy percet

Majd a férfi visszatért a konyhaasztalhoz, hogy befejezze az utolsó simításokat az éppen készülő ételben.

– Talán ebédet főz nekem? – kérdezte kíváncsian Will.

– Dehogyis, Mary ki is tekerné a nyakamat, ha vetekedni akarnék az ő főztjével.

– Hát akkor?

De Mr. Morgan nem felelt. Az elkészült ételt ezüst tányérokra szedte, és gusztusosan elhelyezte egy tálcán. Ezüst kancsóba bort töltött. Will már biztos volt benne, hogy ez nem neki készült. Ilyen szép étkészletet még sose látott, úgyhogy biztos, hogy valami fontos személy számára lesz. Miután Mr. Morgan befejezte a tálalást, Willhez fordult.

– Most nagyon jól figyelj rám, Will. Van néhány fontos dolog, amit meg kell beszélnünk.

– Figyelek – bólintott Will, meg se próbált rákérdezni miről van szó, Mr. Morgan úgyse mondaná el.

– Ez itt Henry herceg ebédje. Rendszerint a szobájába szokta kérni, ahogy ma is.

– Értem – de még mindig nem értette mi ez az egész.

– Általában én vagy valamelyik szakácsom szokta felvinni neki az ételt, de ma úgy döntöttem, hogy te viszed fel neki.

Willnek tátva maradt a szája. Még hogy ő? A trónörökösnek ő vigye fel az ebédet? Ez lenne a jutalom, amit Mr. Morgan ígért neki? Hát ezt nem gondolta volna. Mr. Morgan elégedetten figyelte a fiú döbbent arcát. Tudta, hogy Will értékelni fogja a meglepetést, amit kitalált neki. De azért jólesett látni a fiú örömét. Mert Will le se tudta volna tagadni, hogy mennyire örül.

– Mr. Morgan, én…

– Ne hálálkodj! Megérdemled, nagyon jó munkát végeztél. De most figyelj, mert van néhány szabály, amit be kell tartanod, ha a herceg elé lépsz. Először is kopogsz, majd ha belépsz, akkor meghajolsz. Érthető?

– Igen.

– Szó nélkül leteszed a tálcát az asztalra, köszönsz, ismét meghajolsz, és kimész. Csak akkor beszélsz, ha kérdeznek. És nehogy valami butaságot csinálj, mert azzal csak engem hozol szégyenbe.

– Mindent megteszek, hogy jól csináljam – ígérte Will.

– Helyes, még elmondom, hogyan jutsz el a herceg szobájába, aztán mehetsz is.

 

Will minden gond nélkül megtalálta Henry herceg szobáját. Viszont az ajtóban állva úgy érezte, minden bátorsága elszállt. Legutóbb a bálon látta Henry herceget, pontosabban akkor leste meg. És nagyon jól emlékezett rá, hogy mikor Torro parancsnok kivezette őket Daniellel, Henry herceg pont rá nézett. Nem volt akkor a tekintetében semmi ellenséges, mégis Will szörnyen elszégyellte magát valahányszor rá gondolt. Persze valószínűleg a herceg egyáltalán nem emlékszik rá, hisz annyi szolgáló veszi körül, úgyhogy nem is értette, miért aggódik emiatt. Ostobaság. Így Will végül vett egy mély levegőt, és bekopogott.

– Szabad! – szólt ki egy kellemes hang, így Will benyitott. Mr. Morgan utasítása szerint először meghajolt, és csak azután mert jobban körbenézni. A szoba, amelybe belépett nem volt különösebben érdekes. Egy szépen megmunkált kemény tölgyfa asztal állt benne néhány székkel, a falakat kárpitok borították, az ajtóval szemben kandalló állt. Egy másik ajtón keresztül lehetett bejutni a hálókamrába. Henry herceg az asztalnál ült, és valószínűleg észre sem vette Will fürkésző pillantását, ugyanis egy könyvbe mélyedt. Willnek ismerős volt a helyzet. Még a Sierra birtokon ő is órákat tudott eltölteni egy–egy érdekes könyv felett. Szó nélkül lépett oda az asztalhoz, és letette a tálcát. A herceg még mindig nem nézett fel a könyvből, Will még azt sem tudta megállapítani, hogy észrevette–e egyáltalán az ételt. Aggódott is, mert mi van, ha kihűl az étel? De Mr. Morgan azt mondta ne szóljon egy szót se, így megfordult, hogy elinduljon kifelé, ám ekkor észrevette, hogy a herceg melletti kandallóban mindjárt kialszik a tűz. Persze tudta, hogy nem az ő dolga. Biztos van egy szolgáló, aki ezzel van megbízva, de ha kialszik a tűz, nehéz lesz újra meggyújtani, ráadásul addigra a szoba is kihűl. Így aztán Will inkább visszafordult, és nekilátott, hogy felélessze a tüzet.

– Te meg mit csinálsz?

Will rémülten rezzent össze az asztal felöl jövő hangra. Henry herceg leplezetlen csodálkozással és talán némi rosszallással nézett rá, kezében még mindig ott volt a könyv. Will érezte, ahogy elvörösödik.

– Elnézést, Felség, én csak…

– A tűzrakás a szolgálóm dolga. Majd ő megcsinálja.

– Tudom, Felség, de láttam, hogy mindjárt kialszik a tűz, és sokkal egyszerűbb most néhány fát rádobni, mint újra rakni az egészet.

– Az téged ne érdekeljen, mi milyen nehéz. Majd én szólok, ha azt akarom, hogy tegyenek még a tűzre.

– De Felség, tudom milyen az, ha valaki belefeledkezik egy könyvbe. Szerintem még órák múlva sem venné észre, hogy a szoba jéghideg lett– Will rémülten kapta el a fejét. Most döbbent csak rá, milyen ostobaságot tett. Ezért Mr. Morgan kitekeri a nyakát. Félve nézett föl, és döbbenten látta, hogy Henry herceg arca épp olyan vörös, mint az övé volt néhány perccel ezelőtt.

Bár Will ezt nem tudhatta, de Henry herceg most szörnyen szégyellte magát. Vajon ez az egyszerű szolgáló honnan tudhatja, hogy igen, pontosan így szokott lenni. Ő leül egy könyvvel, és jóformán fel se néz egészen addig, míg el nem olvasta. Tőle akár egy ágyúgolyó is becsapódhatna itt a szobában, valószínűleg azt sem venné észre.

Will zavara azonban talán nagyobb volt még a hercegénél is. Gyorsan fölpattant, és elindult kifelé. Az ajtóban még gyorsan megfordult, hogy meghajoljon, azonban a mozdulat közben megakadt. Henry herceg még mindig őt nézte. És ettől Will csak még jobban zavarba jött.

– Felség, kérem, ne haragudjon…

– Tudod, ha már itt vagy…, megrakhatod a tüzet – szólt közbe a herceg már sokkal lágyabb hangon.

Will csak bólintott, és visszament a kandallóhoz, hogy befejezze a tűzrakást. Azonban még mindig nagyon zavarban volt. Ráadásul minden erejével uralkodnia kellett magán, hogy ne pillantson egyszer sem a herceg felé, így azt sem láthatta, hogy Henry herceg végig őt nézi.

– Ismerős vagy – szólalt meg hirtelen a herceg. – Találkoztunk már?

– Nem hiszem, Felség, én a konyhán dolgozom. Mr. Morgan most először küldött fel ide– Will persze tudta, hogy nem ezt kellene mondania, hanem őszintén be kellene vallania, hogy igen, ő volt az, aki belógott a királyi bálra, és Torro parancsnok kivezette onnan, de nem merte. Szerencsére Henry herceg nem firtatta tovább a dolgot.

– Kedvelem Mr. Morgant. Rendes ember.

– Szerintem is.

– És miért téged küldött? Általában ő szokta felhozni az ebédemet.

– Igen, de… a múltkor engem küldött el az alapanyagokért, és nagyon elégedett volt velem, ezért jutalomként megengedte, hogy én hozzam ma fel önnek az ebédet.

– Milyen jó tudni, hogy a konyhán én vagyok a jutalom – nevetett fel a herceg.

Will szemei azonban rémülten kikerekedtek.

– Ugye nem haragszik meg ezért Mr. Morganre?

– Nem dehogy, szerintem ez jó ötlet. Biztos ösztönzően hat majd a többiekre.

– Biztosan – bár Will ebben koránt sem volt biztos. Mióta Mr. Morgan szóba hozta a jutalmat a többi mosogatófiú már közel sem tekintett rá olyan barátságosan, mint azelőtt. Sokkal inkább irigységgel és rosszindulattal. Willt szerencsére ez nem különösebben izgatta. Megszokta már az ellenségességet a Sierra birtoki istállófiúktól, ráadásul itt volt neki Daniel, akinek a barátsága jelenleg a legtöbbet jelentette. A fiú közben befejezte a tűzrakást, és felegyenesedett. Henry herceg pedig még mindig őt figyelte, ami Willt egyre inkább zavarba ejtette. Arról nem is szólva, hogy még mindig nem nyúlt hozzá az ebédjéhez.

– Felség – szólalt meg tétován Will.

– Igen? – Henry herceg úgy mosolyodott el, mint aki számított rá, hogy Will mondani fog valamit.

– Semmi csak… nem fél, hogy ki fog hűlni? – bökött a fejével a herceg előtt lévő étellel teli tálcára.

Henry herceg meglepetten nézett az ételre, mintha csak most vette volna észre, hogy egyáltalán ott van.

– Igazad van – sóhajtott fel. – Mr. Morgan annyi ételt küld, amennyi egy hadseregnek is elég lenne.

– Szóljak neki, hogy holnap kevesebbet küldjön?

– Felesleges. Én már szóltam neki, erre azt felelte, hogy egy koronahercegnek szüksége van az energiára. Nem mintha olyan sok megerőltető dolgot csinálnék. – Az utolsó mondatot a herceg már csak az orra alatt morogta, de Will így is meghallotta.

– Pedig biztos sok érdekes dolgot csinál – mondta mosolyogva Will, de Henry herceg csak legyintett.

– Az államügyek és a hadijelentések megvitatása, és levelek írása nem mondható túl érdekesnek.

– Pedig annak hangzik – mondta őszintén Will.

– Nem az, ha neked egy szemernyi beleszólásod sincs az ügyekbe, a szavaid pedig csak süket fülekre találnak

Ez az utolsó kijelentés is csak egy halk morgás volt, de Will értette. Henry herceg nyílván az apjára gondol. Will eddig teljesen természetesnek vette, hogy a király kizárólagos joga a döntések meghozatala, de most, hogy Henry herceggel találkozott, egyre kevésbé érezte ezt helyesnek. Hisz egyszer Henry lesz a király. Mégis, hogy tud majd helyes döntéseket hozni, ha meg se hallgatják?

– Felség… mondhatok valamit? – kérdezte bátortalanul Will.

– Persze, mondd csak.

– Szerintem magából remek uralkodó lesz. Lehet, hogy most még nem szólhat bele néhány ügybe, de egy nap majd minden döntést magának kell meghoznia, és akkor majd megmutatja, hogy milyen jó ötletei vannak.

Will csupán bátorításnak és kedvességnek szánta az elmondottakat, de Henry hercegnek sokkal többet jelentett. Melegen elmosolyodott, még soha életében nem érzett ilyen hálát, mint most. Az évek során annyira elidegenedett mindenkitől. Egyszerűen elege lett, hogy minden ember puszta érdekből közeledett hozzá, még a feleségjelöltek is, akikkel az elmúlt évek során megismerkedett pusztán a remek partit és persze a királynévá válás lehetőségét látták benne. Eszükbe sem jutott, hogy meg akarják őt ismerni. Így Henry inkább mindenkit elrekesztett magától, és mindenkivel szemben tartotta a három lépés távolságot. Kivéve persze az édesanyjával. Hozzá mindig is nagyon közel állt, bár mostanában az asszony nagyon sokat gyengélkedett, ami nem is csoda, hisz közeledett a kistestvére halálának évfordulója… Az öccse halála és az azt övező gonosz pletykák a bizonyíték rá, hogy annyi gonosz és kegyetlen ember van a világon. Erre most itt van ez az egyszerű fiú… a szavai olyan őszintének és bátorítónak hangzottak. Henrynek minden egyes szó nagyon jól esett. Hisz olyan sokszor kételkedik magában. Óvatosan felpillantott a fiúra. Az ott állt előtte, a szemében csupa kíváncsiság és melegség csillogott. A szemei borostyánszínűek voltak. Épp mint az anyjának… milyen érdekes. De mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna kopogtattak.

– Szabad! – kiáltott ki automatikusan Henry. Bár egyáltalán nem szerette volna, ha megzavarják őket. Szeretett volna még beszélgetni.

Will legnagyobb meglepetésére Mr. Morgan lépett be az ajtón. Gyorsan meghajolt, majd csodálkozva nézett végig a székében ülő Henry hercegen és az előtte álló Willen.

– Mr. Morgan! Örülök, hogy látom. Mi szél hozta? – biccentett mosolyogva a belépő férfi felé Henry herceg.

– Felség, elnézést a zavarásért. Én csak Willt keresem, nem tudtuk hová tűnt, és már elkezdődött a munkaideje. – Az utolsó szavakat Mr. Morgan olyan vészjóslóan ejtette ki, hogy Will biztos lehetett benne, hogy ezek csak neki szólnak. És hogy nagy bajban van. Henry herceg viszont láthatóan jót mulatott a hallottakon.

– Ez esetben, Will, ne várakoztasd tovább a munkaadódat.

– Igen, Felség – hajolt meg Will, majd Mr. Morgan mellé lépett, akinek a szeméből még mindig értetlenség sugárzott.

– Mr. Morgan, ne legyen túl szigorú Willel, én tartottam fel – tette hozzá mosolyogva a herceg, amiért Will nagyon hálás volt.

– Úgy lesz, Felség – hajolt meg Mr. Morgan is. – Viszontlátásra!

Ezután a férfi először Willt irányította ki az ajtón, majd ő is kilépett, azonban mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót Henry herceg még utána szólt.

– Mr. Morgan!

– Igen, Felség? – fordult vissza a férfi. Will soha életében nem felejtette el azt a melegséget, amivel a koronaherceg kiejtette a következő szavakat.

– Felküldheti máskor is.