A herceg III. rész 16. fejezet

A következő időszakban Will napjai nyugalomban teltek. Keményen dolgozott, és a hangulata is a lehető legjobb volt. Esténként Mr. Morgannel együtt ültek a tűz előtt, beszélgettek, vagy Will a férfi könyveit olvasta. Egyetlen egy dolog árnyékolta be a boldogságát, mégpedig az az egyszerű és nevetséges kívánsága, hogy újra láthassa Bethie-t. Esténként az ágyában fekve gyakran gondolt a lányra, felidézte az együtt töltött órákat, a lány aranyszínű haját, kék szemét és persze a csókjukat… Will persze tudta, hogy ostobaság az egész. A lány nyilván korántsem gondol rá annyit, mint ő rá, talán már rég el is felejtette… De akkor is. Will egyszerűen nem tudott szabadulni attól a vágyától, hogy újra láthassa.  Többször eszébe jutott az is, hogy beavatja Danielt, de még sose jutott el odáig, hogy bele is merjen kezdeni. Olyan érzése volt, hogy barátja csak kinevetné, arról nem is szólva, hogy hangot adna azon véleményének, amitől Will is tartott, hogy a fiatal udvarhölgy egyszerűen csak szórakozott vele, és miután visszatértek a palotába, jót nevettek rajta a többi udvarhölggyel. Will nagyon félt ettől a verziótól még akkor is, ha nem tudta elképzelni, hogy Bethie ilyen szörnyűségre képes. Így aztán nem szólt senkinek, és megelégedett azzal, hogy ebédidőben a palota ablakait leste, hátha valamelyikben megpillantja a lány aranyló fürtjeit. Will nem is sejtette, hogy hamarabb fog találkozni a lánnyal, mint azt gondolná.

Egy nap ebédidő előtt Mr. Morgan ismét Willhez lépett. Willnek elképzelése sem volt mit akarhat tőle a férfi. Nagyon nyugodt napjuk volt, a munkában sem volt semmi fennakadás. Így Will kíváncsian fordult a férfi felé.

– Will, ma is te viszed fel a herceg ebédjét – mondta halkan a férfi, hogy csak Will hallja a szavait. Pedig a mellettük álló fiúk nagyon hegyezték a fülüket. Will boldog mosollyal bólintott.

– Igen, uram.

 

Így történt, hogy Will már másodszor lépkedett a herceg szobája felé, kezében egy étellel teli tálcával. Most talán még izgatottabb volt, mint az első alkalommal. Pont, mint a múltkor bekopogott, majd mikor belépett, meghajolt. Henry herceg ugyanott ült, mint a legutóbb. És olyan meleg mosollyal nézett a belépő fiúra, hogy Will önkéntelenül is visszamosolygott.

– Örülök, hogy látlak, Will, hogy vagy? – kérdezte kedvesen a herceg.

– Köszönöm, Felség, minden rendben.

– Ugye nem kerültél bajba a múltkori miatt?

– Nem, dehogy. Mr. Morgan nagyon megértő volt.

– Amikor a legutóbb itt voltatok, nem úgy tűnt.

– Pedig tényleg így volt. Csak tudja, Mr. Morgan nagyon hirtelen haragú, de ugyanolyan gyorsan meg is nyugszik.

– Ti nagyon jóban vagytok, igaz? Csak mert mindig olyan tisztelettel és szeretettel beszélsz róla.

– Tényleg? Nekem fel sem tűnt – mondta őszintén Will.

– Pedig így van. De nem vagy a rokona, ugye?

– Nem, de náluk lakom most. Mikor a városba érkeztem, Mr. Morgan kiadta nekem az egyik szobájukat. Úgyhogy elég sokat vagyunk együtt.

– Igen, így érthető a dolog – bólintott Henry. Majd kíváncsian folytatta: – És a szüleid? Ők vidéken maradtak?

– Nem, már lassan három éve, hogy mind a ketten meghaltak.

– Oh, nagyon sajnálom.

A herceg hangjában Will őszinte sajnálatot hallott.

– És nincs is más rokonod?

A fiú megrázta a fejét:

– Nincs senki.

– És testvéred?

– Az sincs.

– Nekem sincs… – suttogta Henry. Nem is értette miért hozta fel egyáltalán ezt a testvér témát. Mikor tudja jól, hogy gyűlöli még csak szóba hozni is a testvérét. Most még Will sem mert a szemébe nézni. Persze tudta, hogy nem Will hibája, hogy eljutnak hozzá azok az undorító pletykák. Szörnyű, hogy ezzel bemocskolják a testvére emlékét nem is az ő számára, hanem sokkal inkább az anyjának. Őt sokkal jobban megviseli, és ezt gyűlöli.

– Gondolom, te is hallottad… – szólalt meg lassan a herceg. – Azokat a pletykákat, amiket a kistestvéremről terjesztenek.

Will zavartan pillantott fel. Nem is értette, miért hozta fel ezt a témát a herceg. Annyira kellemetlen volt erről beszélni.

– Igen, Felség… – mondta végül kelletlenül. – Nagyon szomorú, hogy meghalt az öccse.

– Tudod jól, hogy nem erre gondoltam…

– Tudom mire gondolt, de… azt csak néhány rosszindulatú ember puszta gonoszságból találta ki. Épp ezért nem szabad vele foglalkozni, még akkor sem, ha ez nagyon nehéz.

– Tehát te nem hiszed el a pletykákat? – nézett őszinte csodálkozással a fiúra Henry.

– Felség, egész életemben csak egyetlen egy dologban lehettem teljesen biztos. Mégpedig abban, hogy az édesapám nagyon szeretett engem. Épp ezért el sem tudom képzelni, hogy egy apa képes lenne olyan szörnyűséget elkövetni a saját fia ellen, mint amiket az Ön apjáról terjesztenek.

Henry herceg Will szavait hallgatva hálásan elmosolyodott. Egyre inkább úgy érezte, kincsre bukkant itt a palota zordon falai között. Biztos volt benne, hogy Willnek bármit elmondhat, nem fogja hátba támadni és kipletykálni a hallottakat. Olyan, mintha igazi barátot talált volna. Amire már nagy szüksége volt.

– Tudod mi a legrosszabb az egészben? – mosolyodott el szomorkásan.

– Micsoda?

– Igazából butaság az egész. De az évek során, főleg kiskoromban, sokszor eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy testvérem. Akkor most lenne kivel beszélgetni, megvitatni a gondjainkat…, el se tudom képzelni, hogy ugyanaz megtörtént volna velünk, mint apámmal…

Will értetlen tekintetét látva Henry herceg rögtön elszégyellte magát. Ő csak itt beszél, és beszél. Will meg nem is érti az egészet. Engesztelően elmosolyodott.

– Ne haragudj. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Csak locsogok itt, te meg biztos halálra unod magad.

– Nem, Felség, dehogy. Nagyon érdekes, amiket mond, csak szégyellem, hogy nem értem, miről van szó.

– Hidd el, jobb is. Sötét idők voltak azok, az apám se szívesen beszél róla. Sajnálom, hogy szóba hoztam.

– Mindenkinek van sötét időszak az életében – vélte Will.

Henry herceg bólintott.

– Igen, igazad van

Majd Will megérkezése óta először Henry herceg melegen elmosolyodott:

– Te nagyon okos fiú vagy, Will.

– Köszönöm, Felség – mosolyodott el Will is. Jólesett neki a dicséret, és jó volt beszélgetni is, de kezdett aggódni. Az ebédideje nem sokára lejár, és Mr. Morgan még egy késést biztos nem fog már tolerálni. De mégsem mondhatja azt a hercegnek, hogy mennie kell, az nagyon udvariatlan lenne. De Willnek szerencséje volt.

– Sajnálom, megint föltartalak. Menj csak vissza dolgozni!

– Köszönöm, Felség. És higgye el, egyáltalán nem untat. Sokkal jobban félek attól, hogy én untatom Önt.

– Erről szó sincs. Gyere fel minél gyakrabban, én csak örülök neki.

– Igen, Felség. Viszontlátásra!

Will meghajolt, és kilépett az ajtón. Henry herceg pedig arra gondolt, hogy ez a nap máris sokkal jobb lesz, mint amire számított.

 

Will azt hitte ez a napja ennél jobb már nem is lehetne. Ám ismét csak tévedett. Ugyanis miközben visszafelé haladt a konyhába Henry hercegtől, az egyik kanyarban kis híján nekirohant egy szembejövő alakba. És azt a bizonyos alakot nagyon is jól ismerte.

– Bethie?!

– Will?! – Olyan régóta vágyakozott a lány után, hogy most, hogy itt állt az orra előtt teljes szépségében, alig akarta elhinni. Bethie kék szeme csodálkozóan kikerekedett.

– Te meg mit keresel itt? Azt hittem a konyhán dolgozol.

– Így is van – mondta kicsit elszontyolodva a fiú. Nem egészen így képzelte el a viszontlátást. Hogy Bethie ilyen durván kérdőre vonja. – Ma én hoztam fel Henry herceg ebédjét. De már megyek is vissza.

– Értem. Ne haragudj, csak meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy…

– Hogy itt találsz? – mosolyodott el kicsit keserűen a fiú.

Bethie zavartan elkapta a tekintetét. Hogy is mondhatta volna meg Willnek, hogy az elmúlt napokban más sem járt a fejében, minthogy mi lehet Willel. Vagy, hogy ebédidőben folyton igyekezett ablak közelébe kerülni, hogy az udvarban ebédelő Willt lesse. Persze tudta, hogy ostobaság, hisz valószínűleg Willnek fele annyiszor sem jutott eszébe, mint ő neki. Arról nem is szólva, hogy Will még mindig csak egy konyhásfiú. Ő pedig nemesi vérből való, egy udvarhölgy. De akkor miért érez ilyen mérhetetlen örömet most, hogy ismét látja a fiút? De nem szabad kimutatnia. Nem, azt nem teheti meg. Főleg itt nem a palota falai között, ahol még a falnak is füle van.

– Jobb, ha én megyek – mondta komoran Will. – Viszontlátásra!

És már indult is volna tovább, de legnagyobb meglepetésére Bethie tétován megfogta a karját és visszatartotta.

– Holnap… szóval, holnap kell visszamennem a műhelybe a ruhaanyagokért. A főudvarhölgy megengedte, hogy lóháton menjek egy kísérővel. Nem akarok többet azzal az idióta kocsissal utazni.

– Ezt megértem – bólintott Will, de nem értette miért mondja el mindezt neki a lány.

Bethie az utolsó szavait szinte csak suttogta:

– Eljönnél velem?

Will szíve akkorát dobbant, hogy az már szinte fájt. Annak a lehetősége, hogy ismét együtt töltsön egy teljes napot a lánnyal, nagyon csábító volt. Akadt azonban egy kis gond.

– Nem tudom, hogy Mr. Morgan elenged-e.

– Értem… – Elizabeth legszívesebben pofon vágta volna magát. Eleve ostobaság volt egyáltalán felhozni ezt az ötletet. Mégis mit gondolnának az udvarhölgyek, ha meglátnák a kapun kisétálni Willel, biztos nevetség tárgyává válna. Arról nem is szólva, hogy Willnek láthatóan semmi kedve ismét vele lenni. Persze, miért is lenne? Már biztos eldicsekedett a többi fiúnak, hogy elcsavarta egy udvarhölgy fejét. Megvan a következő trófeája és ennyi. Mi más magyarázata lehet annak, hogy a fiú rögtön kifogásokat keres?

– Tudod mit, felejtsd el. Vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit – majd Elizabeth gőgösen felszegte a fejét, és most ő volt az, aki tovább akart indulni, és Will volt az, aki visszatartotta.

– Szeretnék veled menni – mondta a fiú gyöngéden. – Majd azt mondom Mr. Morgannek, hogy meg kell látogatnom egy rokonomat.

– Tényleg? – csillant fel rögtön Bethie szeme.

– Tényleg – mosolyodott el Will is. Tudta, hogy helytelen. Hogy ezzel becsapja, és kihasználja a jóságát annak az embernek, akitől eddig csupa jót kapott. De nem érdekelte. Itt van az esély, hogy Bethie-vel legyen, és csak ez számított. De nem volt ostoba, nagyon jól tudta, hogy nem sétálhatnak ki csak úgy a palota kapuján. Rögtön mindenkinek szemet szúrna.

– Találkozzunk a város határánál – mondta végül.

Bethie azonban megrázta a fejét:

– De én nem indulhatok el kísérő nélkül, a főudvarhölgy nem engedi.

– Mondd azt neki, hogy egy rokonod felajánlotta, hogy elkísér, és a városban találkoztok.

– Lehet, hogy akkor is elküld velem valakit.

– Hát nincs a homlokomra írva, hogy nem vagyok a rokonod – vont vállat a fiú.

– Nem is tudom… de végülis megpróbálhatjuk.

– Akkor holnap várlak – szorította meg búcsúzóul a lány kezét Will, majd visszasietett a konyhába. Bár nem tudhatták, de a nap további részében mindkettőjük szíve hevesen fog kalapálni az elfojtott boldogságtól.