A herceg IV. rész 1. fejezet

Willnek iszonyatosan fájt a feje. Még a szemét is alig bírta kinyitni. Mikor pedig kinyitotta, a szoba, amiben volt, olyan hevesen kezdett forogni, hogy gyorsan vissza kellett csuknia.

– Will? – aztán érezte, hogy valaki megfogja a kezét. A kéz kérges és erős volt, Will nagyon jól ismerte.

– Mr. Morgan? – fordította el óvatosan a fejét a fiú. A szoba hál’ Istennek már nem forgott. Örömmel látta, hogy a férfi valóban ott ül mellette. Főleg, mert a szoba, amiben voltak teljesen ismeretlen volt számára. Hatalmas dunyhás ágyban feküdt, drága bútorok és szőnyegek között, a széles ablakokon át a reggel első napsugarai világították be a szobát.

– Hogy érzed magad? Az az idióta katona jó alaposan kupán vágott – nézett aggódva Mr. Morgan a fiúra.

– Nem vagyok idióta – mordult fel egy mély brummogó hang.

Will csak most vette észre, hogy nincsenek egyedül a szobában. Az ajtó mellett egy jól megtermett katona állt. Kócos sötét haja, sűrű szemöldöke és bajsza volt, amitől igazán félelmetes benyomást keltett. Szeméből sértettség sugárzott, valószínűleg amiatt, amit Mr. Morgan mondott.

– Torro parancsnok azt az utasítást adta, hogy gyorsan mentsük ki a fiút a börtönből, mielőtt a király emberei észreveszik. Mivel nem volt idő a magyarázkodásra ez volt a legegyszerűbb megoldás.

Mr. Morgan erre inkább nem mondott semmit, csak egy dühös morgást engedett meg magának. Will egyáltalán nem neheztelt az ismeretlen katonára, amiért fejbe vágta, bár nem is maradt hely a fejében ezen bosszankodni, volt ugyanis egy kérdés, ami sokkal jobban foglalkoztatta.

– Mr. Morgan…– szólalt meg tétován. – Hol vagyunk?

– Nálam – a válasz a szoba egyik távolabbi sarkából érkezett.

Ez a hang azonban koránt sem volt ismeretlen Will számára, sőt nagyon is jól ismerte. A fiú úgy megdöbbent, hogy még a fejfájásról is megfeledkezett, és rögtön felpattant fektéből.

 – Maga az?

Sierra báró bólintott. Ugyan alig néhány hete volt csak, hogy Will utoljára látta a férfit, mégis a szemében a báró rengeteget változott. Sokkal öregebb és fáradtabb ember benyomását keltette. Mintha még a haja is sokkal őszebb lett volna. Will mégsem érzett egy csepp sajnálatot sem. Még mindig dühös volt a férfira, amiért hazudott neki, és elképzelni sem tudta miért van most itt Sierra birtokán. Megint.

– Will örülök, hogy jól vagy. Nagyon aggódtunk érted – mondta a férfi hangjában őszinte megkönnyebbüléssel.

Will nem felelt. Legszívesebben kipattant volna az ágyból, hogy faképnél hagyja a férfit, de a feje még mindig iszonyatosan zúgott, így inkább ülve maradt. Mivel Will nem válaszolt, Sierra folytatta:

– Will… mégis hogy jutott eszedbe elmenni a palotába?

– Tessék?

– A palotába, miért mentél oda? Mondtam neked, hogy miután Simon elkotródott innen, gyere vissza. És te megígérted, hogy visszajössz.

– Maga meg megígérte, hogy elmondja nekem mit írt nekem az apám – felelte cseppet sem tisztelettudóan Will. – Úgyhogy szerintem ne maga akarjon kioktatni engem az ígéretek betartásáról.

Erre már Sierra báró is dühösen pattant fel ültéből.

– Will, próbálj meg megérteni! Még csak tizenhat éves voltál! Szinte még gyerek. Féltem, hogy ez túl nagy teher lenne számodra…

– Nem értem… – Will dühe kezdett elpárologni, és a helyét átvette az értetlenség. – Miről beszél?

Most azonban Sierrán volt az értetlenség sora. Nézte a fiú őszinte, kikerekedett szemét, és egy szörnyű gondolat kezdett körvonalazódni a fejében.

– Will… te nem is tudod…

Ám nem tudta befejezni a mondatot, ekkor ugyanis hirtelen kitárult az ajtó, és Will, aki úgy érezte ennél több meglepetést már nem tud elviselni, az idősebb és a fiatalabb Torrót látta belépni. Daniel zaklatott tekintettel rögtön Will mellett termett, aki ekkorra már kikászálódott az ágyból.

– Jól vagy? – nézett aggódva barátjára a fiú.

– Kutyabajom.

Majd Will figyelme visszairányult Sierrára, aki épp Torróval beszélgetett.

– Torro… nem is tudja – mondta épp Sierra döbbent tekintettettel Torróra meredve.

– Tudom – felelte a parancsnok komoly hangon. – Mindabból, amit Daniel elmondott, én is erre a következtetésre jutottam.

Willt kezdte nagyon zavarni, hogy rajta kívül ebben a szobában mindenki tudja mi ez az egész.

– Elmondanák végre, miről beszélnek? – igyekezett, hogy hangja nyugodtan csengjen, de eredménytelenül. Sierra báró lassan a fiúra emelte a tekintetét.

– Will… nem olvastad el a levelet? Mondtam, hogy olvasd el.

– Apa levele elégett a tűzben. Nem tudtam elolvasni.

Sierra értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– De akkor miért mentél a palotába?

– A szövegből csak egyetlen mondat maradt meg: „menj vissza a palotába”.

– Oh, Istenem! – rogyott vissza a székébe Sierra báró. Mintha éveket öregedett volna. Így Will inkább Torro parancsnokra emelte a tekintetét, aki továbbra is sziklaszilárdan állt, tekintete komoly volt, és semmiféle zavarodottság nem látszott rajta.

– Báró úr…, azt hiszem, ideje lenne elmondania Willnek az igazat. Maga régebb óta ismeri a tényeket, így azt hiszem, a maga feladata ezt megtenni.

Sierra csak némán bólintott, majd lassan felállt, és Will elé lépett. A fiú szíve a torkában dobogott, most meg fogja tudni, miért történt az elmúlt évek minden szörnyűsége. És ha megtudja, biztos minden a helyére kerül, és minden sokkal jobb lesz. Így aztán kíváncsian fordult Sierra báró felé, aki elgondolkozva bámult ki a Will mögötti ablakon. Láthatóan kereste a szavakat, hogy hogyan is kezdjen hozzá.

– Akkor régen… én a királyi tanács tagja voltam. Igazi hazafi. Hittem benne, hogy a király, a mi királyunk, mindig a legjobbat akarja az országnak. Minden, amit tesz, az helyes, és soha nem téved. A háborúkat is teljesen jogosnak tartottam, hisz az ország területének növelése volt a cél. De aztán… egy éjszaka a király összehívott minket, tanácstagokat. Azt mondta, egy fontos, országot érintő döntést kell bejelentenie. Én balga fejjel azt hittem valami államügyről lesz szó, esetleg egy újabb háborúról. De amit az nap éjjel a király bejelentett, az mindannyiunkat teljesen megdöbbentett.

Will ekkor lopva Danielre pillantott. Az ő arcáról is ugyanolyan értetlenség és kíváncsiság sugárzott, mint a sajátjáról. Mr. Morgan úgy szintén feszülten figyelt. Will kicsit megnyugodott, hogy ezek szerint a szobában nem ő az egyetlen, aki először hallja ezt a történetet. Sierra folytatta:

– Aznap éjjel a király bejelentette, hogy felesége, Izabella királyné, aki már olyan sokszor elvetélt azelőtt, akkor éjjel világra hozta a királyi pár második gyermekét, egy kisfiút. – A következő szavakat Sierra báró mélységes megvetéssel ejtette ki: – Biztos emlékszel, hogy Henrik király, mielőtt trónra került, véres polgárháborút vívott az öccseivel, akik fellázították a népet ellene. Miután a király második fia is megszületett, amennyire én láttam, a király ugyanezt a veszélyforrást látta benne. Nem tudom, hogy Henry herceget féltette vagy az országot, de a lényeg, hogy a király akkor éjjel bejelentette, hogy nem akar még egy herceget látni a királyi családban, tehát az újszülött kis herceget minél hamarabb el kell tüntetni. És a király így is tett.

– Tessék? – Will észre sem vette, hogy Daniellel egyszerre kiáltottak fel.

– Tehát azok a pletykák… mind igazak? – kérdezte döbbenten Daniel.

Will meg se tudott szólalni annyira elszörnyedt. Sierra bólintott.

– Igen, a legtöbb pletykának, mint tudjátok, van valóságalapja. Ez ebben az esetben is igaz. De ahogy hallottam, a szobalány, aki kikotyogta, hatalmas árat fizetett érte.

– És maga nem tett semmit? – kérdezte halkan Will. Sierra szomorúan és talán szégyenkezve lehorgasztott a fejét.

– Nem, talán tehettem volna, de akkor szörnyen féltem. A király megfenyegetett mindannyiunkat, hogy ha akár egyetlen szót is szólunk az esetről bárkinek, megölet minket családostul. Magamat nem féltettem, de a fiaim… őket nem akartam magammal rántani.

Will csak bólintott. Értette ő, ha az embernek gyereke van, minden megváltozik. Ezután Sierra lassan Torróhoz fordult:

– Innen jobb lenne, ha maga folytatná, én nem ismerem úgy a részleteket, mint ön.

Torro parancsnok csak biccentett, és átvette a beszélő szerepét.

– Aznap éjjel ugyan nem voltam szolgálatban, de a báró úr – intett Sierra felé – tanácsára mégis a palotában maradtam. És mint később kiderült a báró úrnak igaza volt. Nem sokkal hajnal előtt egy Ilma nevű szobalány odajött hozzám, és közölte, hogy a király látni kíván. Nem sokkal azelőtt neveztek ki kapitánynak, így természetesen tele voltam lelkesedéssel és a király iránti tisztelettel, tehát azonnal Őfelsége elé siettem. Hogy a király milyen szörnyűségeket mondott nekem aznap éjjel, inkább nem részletezném. A lényeg az, hogy engem bízott meg az újszülött kis herceg megölésével.

Will hallotta, hogy Daniel halkan felnyög mellette. Ő is nehezen hitte el, hogy Torro parancsnokot valaki képes volt ilyen borzalmas feladattal megbízni. De inkább nem szólt semmit. Torro folytatta:

– Isten a tanúm rá, nem akartam megtenni. Annyira nem, hogy még a királynak is megmondtam. De erre… sajnos egy olyan alkut kínált, amit nem utasíthattam vissza.

Torro parancsnok ekkor olyan gyöngéd és szomorú tekintettel nézett fel, amilyet Will még sose látott tőle. De nem Willre nézett. Nem, hanem a mellette álló magas, fiatal katonára. A saját fiára. – Pontosan ezekkel a szavakkal mondta: „Ha maga nem hajlandó megölni a fiamat, akkor majd végignézheti, ahogy mások megölik a magáét.” Daniel akkor még csak három éves volt… és én…

Will látta, ahogy Daniel önkéntelenül is kinyúl apja felé, majd tétován visszahúzza a kezét. Látszott rajta, hogy nagyon zavarban van, és Will biztos volt benne, hogy barátja legszívesebben odalépne apjához, hogy megölelje. Ő legalábbis biztos ezt tenné. Torro gyorsan megrázta magát, mintha így akarna megszabadulni a rossz emléktől, majd folytatta:

– A lényeg, hogy elvállaltam a megbízást, de tudtam, hogy képtelen leszek meg is tenni. Így aztán, talán szégyenemre, nem tudom, átadtam a feladatot annak az embernek, akiben a legjobban megbíztam. Wilson Soltónak.

Will azt hitte, ennél több rossz hírt már nem fog hallani a mai napon, de tévedett. Még hogy az apja…

– Láttam Wilsonon, hogy ő sem kész jobban megtenni, mint én, de én voltam a felettese, tehát követnie kellett az utasításaimat. Utoljára akkor láttam, mikor elindult a királyné rezidenciája felé, hogy elhozza a kis herceget. Másnap reggel, mikor legközelebb találkoztunk, természetesen rákérdeztem a dologra, mire ő csak annyit mondott, hogy mindent elintézett. Egy hét múlva beadta a felmondását, és Ilinával együtt eltűntek. Nekem meg… szörnyű bűntudatom volt. Biztos voltam benne, hogy azért mentek el, Wilson azért adta fel a katonai hivatását, mert én ilyen ocsmány dologra kényszerítettem. Évekig vártam, hogy hírt hallok majd róla, hogy küld majd egy levelet, amiben azt írja majd, hogy megbocsájt…, de nem történt semmi ilyesmi.

– Torro parancsnok – szólalt meg határozott hangon Will. – Ugye nem képzeli, hogy az apám képes volt ilyen szörnyűségre? Ne tudom mi történt akkor este, de egyben biztos vagyok: apa nem lett volna képes megölni a kis herceget.

– Persze, hogy nem – mondta gyöngéden Torro. – Hiszen a herceg most is itt áll előttem.

 

A szobára mély csend ült. Bár Will nem láthatta, de ekkor a szobában minden szem rá szegeződött. Ha a fiúban ez akkor tudatosult volna, biztos nagyon zavarban ejtette volna, de most csak egy dolog járt a fejében: Mit mondott Torro? Még hogy ő a herceg… Will gyorsan megrázta a fejét.

– Nem, maga téved. Én nem…

– De igen – Torro parancsnok hangja olyan szigorú és ellentmondást nem tűrő volt, hogy Will egy pillanatra meg is ijedt.

– Tudom, hogy ez így most hihetetlennek hangzik, de igaz. Te III. Henrik király és Izabella királyné másodszülött fia vagy.

Will nem szólt semmit, egyre csak a fejét rázta.

– Will, érted mit mondok, ugye? Te az ország egyik hercege vagy. Henrik király az apád.

– Az én apám Wilson Solto! – csattant fel hirtelen Will olyan éles hangon, hogy a szobában mindenki rémülten hátrahőkölt. Will gyorsan elfordult, és inkább kibámult az ablakon. Közben mindent megtett, hogy elrejtse keze remegését. Őszintén szégyellte az előbbi kirohanását. Nem, Torro parancsnok biztos téved. Hisz neki vannak szülei. Az apja és az anyja… szerették őt, ebben egészen biztos volt, és nem úgy, mint egy lelencet, hanem tényleg őszintén… mint a sajátjukat. Az nem lehet, hogy… aztán Willben lassan felrémlett egy beszélgetés, amit nem is olyan régen Bethie–vel folytatott: „Tudtad, hogy pont olyan színű a szemed, mint Izabella királynénak?... Borostyánszínű.”

 

– Will – szólalt meg halkan Torro. – Te nem ismerted Wilsonékat akkoriban. Annyira vágytak egy gyerekre…, évekig próbálkoztak, de eredménytelenül. Biztos vagyok benne, hogy úgy szerettek téged, mint a sajátjukat, sőt még annál is jobban. Hisz teljesült a legnagyobb vágyuk. Felnevelhettek egy nagyszerű gyereket. Ennél többre soha életükben nem vágytak.

– De…– szólalt meg tétován Will. – Ha igaz, amit mond, akkor… miattam haltak meg.

 – Nem bánták meg a döntésüket, és ha mást hiszel, akkor nem ismerted igazán őket.

– Will – szólt közbe ismét Sierra. – Ugye tudod, hogy nem csak ezért mondtuk el neked az igazat?– Will értetlenül fordult a férfi felé.

– Mire gondol?

– Báró úr, szerintem ennyi új hír bőven elég egy napra – Torro hangja most először csengett bosszúsan. Will erre kezdte még rosszabbul érezni magát. Őszintén azt hitte, ennél több rossz hírt már nem kell elviselni ezen a napon. Nagyon hálás volt Torro parancsnoknak, amiért megpróbálta őt megóvni a további borzalmaktól, de úgy tűnt, Sierra nem tágít.

– Parancsnok, tudja jól, hogy nem lehet. Willt hajnalban ki kellett volna végezni, tehát a király már biztosan tudja, hogy megszökött, és ha reggel nem találja a palotában sem magát, sem Danielt, sem Mr. Morgant akkor nem kell hozzá sok ész, hogy kitalálja, ki szöktette meg.

 

Will egész testében megremegett. Tehát akaratán kívül megint bajba sodort egy csomó embert, aki fontos neki. Mikor lesz ennek már vége? Torro parancsnok csak lemondóan legyintett.

– Tegyen, ahogy jónak látja, de szerintem akkor is korai.

– Talán terveztek valamit? – kérdezte gyanakodva Daniel.

– Mondhatni, de előbb szükségünk van Will beleegyezésére.

– Az enyémre? Ugyan miért? – nézett meglepetten a férfira Will.

– Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk – kezdte Sierra–, hogy a király szörnyű uralkodó. A háborúk tönkreteszik az országot, az emberéletekről nem is beszélve.

Will látta, hogy Mr. Morgan komoran bólint, persze ő is ezért vesztette el a testvérét. És mindezért az ő apja a hibás… Willt kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy ő és az a szörnyű, hideg tekintetű ember valóban egy vérből valók. Bár még mindig voltak kétségei, még akkor is, ha tudta, hogy se Torro, se Sierra nem hazudnának neki ebben az ügyben. De akkor sem fog apjaként gondolni arra az emberre. Neki csakis egy apja van, és az az ember nem Livídia királya, hanem Wilson Solto, egy egyszerű földműves. Sierra közben folytatta.

– Ez a szörnyű igazság, amiből úgy tűnik nincs kiút, a király még mindig teljes egészségnek örvend, rengeteg híve van, akiket vagy lefizetett, vagy megfenyegetett, hogy mellé álljanak. Azonban már évek óta figyelem a városlakók és a jobbágyok hangulatát, és ők elégedetlenek. A szegénység megsanyarította őket. Ahogy én látom, az egész ország olyan, mint egy alvó vulkán, ami bármikor kitörhet. Szerintem csak idő kérdése lenne, hogy kitörjön egy véres felkelés. De ha ez vezető nélkül történik meg, a király egy hét alatt leveri, kivégeztet néhány parasztot, és egy év múlva már nem is fog rá emlékezni senki. Viszont… ha a felkelés mellett állna a hadsereg– intett a szemével Torro felé a férfi–, és néhányan a nemesek közül, akkor lenne esély, szerintem igen komoly esély, hogy Henriket megfosszuk trónjától és új királyunk legyen.

– Nem hiszem, hogy ez Henry hercegnek tetszene – mondta Will. – Ő utálja az erőszakot. Biztos nem örülne, ha így kerülne a trónra.

Willnek ez teljesen világos és logikus volt, de mikor körbenézett a szobában, megdöbbenve látta, hogy úgy tűnt, ezt csak ő látja így. A szobában lévők szemében döbbenet sugárzott kivéve Danielében, aki úgy nézett rá, mint egy idiótára.

– Will – szólalt meg tétován Torro. – Azt hiszem félreérted. Mi nem Henry herceget akarjuk trónra segíteni.

– Nem? – most Willen volt a döbbenet sora. – Hát kit?

– Ha a trónörökös nem tudja elfoglalni a trónt – mondta Sierra–, akkor értelemszerűen a másodszülött lép a helyébe.

– Tessék?! – Will azt hitte rosszul hall. – Maga megörült! Még hogy én… nem! Soha!– csattant fel a fiú olyan hévvel, hogy az még saját magát is meglepte. Most már biztos volt benne, hogy Sierra egy számító őrült. Még hogy őt királynak?! Hisz ő csak egy egyszerű mosogatófiú, még a nemesek életéről is alig tud valamit, nemhogy az ország kormányzásáról! Jó, Sierrának hála betéve tudja az összes törvényt, meg a városok nevét és a gazdaságot, de ezen kívül…, aztán Will döbbenten fordult Sierrához.

– Végig ezt tervezte… ezért kezdett el tanítani akkor két évvel ezelőtt…, ezért kellett bemagolnom azt a törvénykönyvet– Will annyira reménykedett benne, hogy a férfi legalább tiltakozni fog, hogy majd bizonygatni fogja, hogy nem, ő csak puszta jóságból tette, ami tett, de nem ez történt. Sierra csak komolyan bólintott.

– Igen, így volt. Mikor akkor évekkel ezelőtt megjelentél a birtokomon, és megtudtam, hogy ki vagy, úgy gondoltam Isten akarta így. Már akkor tudtam, ha kitanítlak, okos, értelmes és felvilágosult király válhat belőled. Őszintén hiszem, hogy a dinasztiád legnagyszerűbb uralkodója lehetsz.

 – Nem – Will úgy érezte ebben a kérdésben tántoríthatatlan. – Henry herceg sokkal alkalmasabb nálam. Őt egész életében erre készítették fel, ráadásul ő is ugyanannyira gyűlöli a háborút, mint bárki más, még a szomszédos ország királyának lányát is kész feleségül venni.

Azt hitte ezek az érvek végre meggyőzik a szobában lévőket, de meglepetésére Torro parancsnok kétkedve ingatta a fejét.

– Igazad van abban, hogy Henry herceg jó ember, de nem valami erős jellem. Soha életében nem mert az apja ellen szegülni. Ami meg a királylányt illeti… a herceg soha nem merné feleségül kérni az apja beleegyezése nélkül.

– Arról nem is szólva – vette át a szót Sierra–, hogy a herceg egyedül azt az uralkodási módot ismeri, amit az apja tanított neki. Ha Henrik meg is hal, a herceget továbbra is az ő hívei fogják körbevenni az ő érdekeikkel, és minden maradna a régiben.

– Ez nem igaz! Henry egyáltalán nem gyenge jellem! – kelt a fiú védelmére gondolkodás nélkül Will, észre sem véve, hogy most először szólította a keresztnevén a herceget.

– Will, te csak alig néhány hete ismered őt– szólalt meg szelíden Sierra. – Én viszont ismerem születése óta, láttam, hogy az apja mennyire megkeserítette az életét. Szerintem még örülne is neki, ha nem kéne trónra ülnie.

– Ezt nem hiszem – morogta a fiú.

– Valamit nem értek – kapcsolódott bele a beszélgetésbe hirtelen az idegen katona, aki eddig még csak meg sem mozdult ott a fal mellett. – Mi a csudának véded azt a kölyköt, mikor elég valószínű, hogy ő is részt vett a te bemocskolásodban?

– Nem vett részt. Azt Simon csinálta – felelte Will.

– Pedig mikor meglátogatott téged a börtönben, nem igazán tűnt úgy, hogy sajnálja a dolgot.

– Ezt maga meg honnan tudja? – nézett meglepetten a férfira Will. Torro is döbbentnek tűnt.

– Ezt nekem eddig még nem is mondta, Stone. Mikor történt ez?

– Néhány órával azelőtt, hogy kimenekítettük a kölyköt – vont vállat az idegen katona, vagyis Stone.

– Stone őrmester a börtön vezetője – magyarázta Torro, mikor meglátta Will értetlen tekintetét. – Úgy ismeri az egész börtönt, mint a tenyerét. Ezért is kértem meg őt és az embereit, hogy mentsenek ki téged.

– De így maga is veszélybe került – nézett aggódva a megtermett férfira Will.

De az csak ismét vállat vont.

– A katonák élete sem fenékig tejfel az utóbbi időben, ráadásul se én, se a katonák többsége sose árulná el Torro parancsnokot, a legtöbben sokkal jobban tiszteljük, mint a királyt.

Will ezt teljesen megértette, de akkor sem tetszett neki, hogy annyi ember lenne kész feláldozni akár az életét is, hogy letaszítsák Henriket a trónról.

– Will, most már látod, hogy mennyien szeretnének változtatni az életükön? – szólt közbe Sierra. – És a változás csak úgy lehetséges, ha te ülsz a trónra.

– És tudod, hogy miért? – vágott közbe szenvedélyesen Torro. – Mert te egészen idáig közemberként éltél. Pontosan ismered az egyszerű emberek problémáit, átérzed, milyen nehéz az életük. És pont ezért fognak támogatni.

– Nem ez… sajnálom, de ez nekem nem megy.

Will faképnél hagyva az őt körülvevő férfiakat, elindult kifelé a szobából. Az ajtónál azonban kis híján belerohant Stone őrmesterbe, aki mind a két méterével elállta az útját.

– Álljon félre! – csattant fel dühösen Will. Kezdett nagyon elege lenni, ki akart jutni ebből a szobából, úgy érezte, ha még egy percig itt kell maradnia ezzel a sok emberrel, akik mind őt bámulják, megőrül.  Stone szerencsére, kelletlenül ugyan, de félreállt a fiú útjából. Persze Will tisztában volt vele, hogy korántsem azért, mert ő rámordult, hanem mert Torro beleegyezően intett neki a fiú háta mögött. De most még ez sem érdekelte. Úgy robogott ki a szobából, mint akit puskából lőttek ki. Még nem tudta hová fog menni. De bárhová, csak el innen.