Elemek Mestere
II. fejezet
A velem egyidős
fiút bilincsben lökték be a cellámban. Piszkos szőke haja és égszínkék szeme
volt. A tekintete még ebben a szorult helyzetben is pajkosan csillogott, szája
szélén huncut mosolyt fedeztem fel. Úgy tűnt nem nagyon viselte meg, hogy ide
került a legszörnyűbb helyre az egész kerek világon. De mit keres itt? Nem itt
a börtönben, az nem különösebben érdekel, gondolom, azért amiért a többi rab
is, lopásért, esetleg gyilkosságért. De mit keres itt az én cellámban? Sose
volt még cellatársam, mindig egyedül voltam, és ez jól is van így. Már pedig
nagyon úgy tűnt, hogy ez most meg fog változni, az őr ugyanis már le is
csatolta a fiú csuklójáról a bilincset, majd hozzávágott egy takarót, tányért
és egy kancsó vizet. Egyszóval mindent, amire egy rabnak itt szüksége lehet.
Majd elfordult, kimasírozott a cellából, és jó hangosan bevágta maga mögött
az ajtót. Ez a fiú most tényleg itt fog maradni? De miért?
– Milyen
trágyadomb egy hely – szólalt meg a fiú, miközben körbenézett az apró cellában.
Arcáról még mindig nem tűnt el a kis mosoly, pedig ez a gesztus igazán nem
illik ide, erre a helyre. Miután a cellával végzett, engem is jó alaposan
végigmért. Én pedig csak ültem ott a sarokban, és még mindig nem tértem
magamhoz a döbbenettől. Még mindig nem értettem mit keres itt, de olyan rég
szóltam emberhez, hogy nem mertem megkérdezni. És nem is akartam barátkozni
vele.
– Te valami
őrült sorozatgyilkos vagy? – nézett rám kérdőn a fiú, az én értetlenségem pedig
csak tovább fokozódott, és ez valószínűleg az arcomra is kiülhetett ugyanis a
fiú már magyarázatot is adott: – Csak mert mikor idehoztak ezek az idióták vagy
félórát vitatkoztak azon, hogy melyik cellába kerüljek. Állítólag az egész
nyomorult börtön tele van. Mondjuk nem is csodálom… na mindegy. A lényeg, hogy
a börtön parancsnoknak nagyon nem akaródzott, hogy engem idetegyenek be melléd.
De végül belátta, hogy nincs más választása. Még azt is mondta, hogy: „csak nem
lesz semmi baj”, aztán idehoztak. Miközben hallgattam őket egy nagydarab,
félszemű őrültre számítottam, de te… egész normálisnak tűnsz – aztán gyanakodva
összevonta a szemöldökét – Vagy ez csak a látszat?
Istenem mennyit
tud ez beszélni. Én pedig még mindig nem tudom, mit mondjak. Vagy mondjak
egyáltalán valamit? Levegő persze itt susog a fülembe, hogy legyek nyitott és
kedves. De nem vagyok hajlandó figyelni rá. Mindig butaságokat hord össze.
– Azt már látom,
hogy nem vagy túl beszédes – állapította meg a fiú. – Én állítólag rengeteget
beszélek, legalábbis a húgom szerint. De nyugtass meg, hogy nem fogsz megölni
álmomban.
Azt hiszem, erre
már tényleg illene reagálni valamit, így sután bólintottam.
– Akkor jó, te
amúgy miért kerültél ide? – de már meg se várta válaszolok-e, rögtön folytatta.
– Én loptam. Az apám meghalt, és az anyám új férje elkergetett engem meg a
húgomat hazulról. Leila ezután hamar férjhez ment. A férje viszont egy idióta.
Folyton bántja őt. Nem is csoda, hisz katona szóval, remélem, hamar elpatkol
valamelyik lázadásban, amit igyekeznek folyton leverni. Hallottál erről?
Mindegy, miután a húgom férjhez ment próbáltam munkát szerezni, de nem sikerült,
így összeálltam néhány másik fiúval és éjszakánként elkezdtünk lopni járni.
Mint utóbb kiderült ez öreg hiba volt, ugyanis mind spiclik voltak, fejvadászok
tudod, tele van velük az ország. Persze azonnal beköptek a helyőrségnél, és
elkaptak. Így kerültem ide.
Kénytelen voltam
belátni, hogy alig értettem valamit abból, amit a fiú összehordott.
Fejvadászok? Spiclik? Lázadások? Az elmúlt tizenhárom évben sok minden járt a
fejemben, de azon sose gondolkoztam el mi történik úgy igazán a börtön falain
kívül. De azok alapján, amiket ez a furcsa fiú elmondott ott sem könnyebb vagy
kellemesebb az élet, mint idebent. Az a világ elég rémisztőnek tűnik. Miért
győzköd akkor Levegő folyton arról, hogy mennyivel szebb az a világ? Milyen
butaság.
– Csak úgy
kíváncsiságból, te mindig ilyen keveset beszélsz, vagy én vagyok rád ilyen
hatással? – Vállat vontam. Kezdtem egyre ostobábbnak érezni magam, most már
tényleg mondanom kell valamit, lehet, hogy a fiú addig el sem fog hallgatni, de
nem tudom, mit mondhatnék.
– Na, legalább a
nevedet mondd meg! Én Adam vagyok. – Ebben a percben felharsant a börtön
tornyából a kűrt. Ez jelezte mindennap, hogy kimehetünk az udvarra. Megkönnyebbülten
pattantam fel ültemből, és amint kinyílt a cella ajtaja szó szerint
kimenekültem a saját cellámból. Alig vártam, hogy kijussak az udvarra. Odakint,
ott volt Föld. Ő mindig meg tudott nyugtatni. Talán azt is tudni fogja, mit
csináljak most ebben az új helyzetben.
Ma szerencsés
napom volt. Szép idő volt, a tél már elvonult és a tavaszi napsugarak még ide a
börtönbe is befurakodtak. A szép idő tiszteletére az őrök megengedték, hogy
egész délután kint lehessünk az udvaron. Én ez idő alatt csak álltam ott a
szokásos helyemen az udvar legtávolabbi sarkában a fal mellett. Arcomat a
falnak nyomtam, és csak hallgattam Föld megnyugtató hangját. Arra biztatott,
hogy ne féljek az újtól, mert az talán még jót is hozhat. De én még mindig nem
nyugodtam meg. Azért néha körbelestem az udvaron, hogy a fiú, vagyis Adam mit
csinál. Egy darabig az udvart járta, beszélgetett más rabokkal. Ha szerencsém
lesz, kibeszélgeti magát, és elfárad estére, engem pedig békén hagy. De mit
fogok csinálni este? Ilyenkor Tűzzel és Vízzel szoktam gyakorolni, de most ha ő
is ott lesz, ezt nem tehetem meg. De akkor hol és hogyan fogok gyakorolni? Tűz
és Víz, sőt még Föld is mindig arra biztat, hogy gyakoroljak, bár nem tudom
miért, de legalább elfoglalom magam. Most mit csináljak?
Este Adam le sem
vette rólam a szemét. Olyan furcsán bámult rám. Kíváncsian, de ugyanakkor talán
sajnálkozva is. Nem tudtam mire vélni. De úgy voltam vele, addig nem érdekel,
amíg csendben van, és békén hagy. De ez a kellemes csend nem tartott sokáig.
– Beszélgettem a
többi rabbal – szólalt meg Adam. – Kérdezősködtem rólad, mivel te úgy tűnik nem
vagy hajlandó beszélni magadról. – Ezt mindenfajta szégyenlőség nélkül mondta,
úgy tűnk cseppet sem érezte kellemetlennek, hogy rólam beszélt a hátam mögött.
– A többi fickó
azt mondta te vagy az egyik legrégebbi rab itt a börtönben. Egy öregember pedig
azt állította ő emlékszik a napra, amikor idehoztak téged és… csak öt éves
voltál. – Adam kíváncsian oldalra hajtotta a fejét: – Ez igaz?
Neki ez tényleg
nem kellemetlen? Mert nekem igen. Elég nekem éjszakánként ezekre a szörnyű
emlékekkel megküzdenem, semmi kedvem még egy vadidegen szájából is
visszahallani. Különben sem tartozik rá, ez az én ügyem. Én sem kérdezgettem őt
miért került ide, magától mesélte el. Senki sem kérte rá. Én főleg nem.
– Feltételezem,
nem akarsz róla beszélni – sóhajtott fel Adam. – Pedig bevallom, nagyon
érdekelne miért kerültél ide, persze csak ha az öreg nem hazudott és tényleg öt
éves voltál. Mégis mit csinálhattál? Talán… megölted a szüleidet?
– Nem! – Ezen én
is meglepődtem. Olyan rég hallottam már a saját hangomat, hogy teljesen
idegennek tűnt. De nem tehetek róla, mégis mit képzel magáról ez a… Még hogy én
megöltem a szüleimet? Mégis ki lenne képes ilyen szörnyűségre? Én biztosan nem.
Hogy feltételezhet ilyet rólam? Adam ráadásul nem is tűnt megbántottnak, vagy
meglepettnek hogy végre megszólaltam, számomra teljesen érthetetlen okból
pajkosan elmosolyodott.
– Szóval ez a
módja… beszélsz velem, de csak ha feldühítlek. Hát legyen. Még öt évig biztos
össze leszünk zárva, kivéve persze, ha téged hamarabb kiengednek, vagy ha
sikerül megszöknöm, ahogy tervezem. És figyelmeztetlek… – mondta vészjósló
hangon. – Nálam idegesítőbb embert keresve sem találhatsz. Rá foglak venni,
hogy beszélj velem, ha törik, ha szakad.
Atyaisten! Mibe
keveredtem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése