A matriarka - Vilma

Vilma

Május huszonnyolcadika, ez a nap úgy fog bevonulni az országom történelmébe, mint a legnagyobb győzelem napja – gondolta elégedetten II. Vilma az ország 12. matriarkája, miközben boldog mosollyal nézett végig az őt éljenző tömegen. Az emberek teljesen megtöltötték a főváros utcáit, mindenki a legszebb ruháját öltötte magára, sokan már boldogan ölelték magukhoz a csatából hazatért férjeiket, fiaikat vagy testvéreiket. Voltak persze szomorkodók is. Ezzel Vilma tisztában volt. A csata komoly veszteségekkel járt mindkét oldalon, ennek ellenére elmondhatták, hogy fényes győzelmet arattak a pökhendi szomszédos nőgyűlölő király és csatlósai fölött. A csata végére az ellenség fejvesztve menekült, míg az ő emberei minden ellenséget át nem kergetettek a határaikon. Csak a sebesültek és halottak maradtak. Utóbbiakat egy tömegsírban temették el, előbbieket pedig ellátták, és már szállították is őket az ország bányáiba, hadihajóira a szerencsésebbeket az ország nemeseinek otthonaiba, hogy rabszolgaként tengessék hátralevő életüket. Így szóltak az ország törvényei. Vilma tudta, hogy néhány rabszolga az ő palotájába is kerül, kíváncsi volt rájuk. Kedvelte az egzotikus küllemű férfiakat, a szomszédos birodalom pedig olyan hatalmas kiterjedésű volt, hogy biztos lehetett benne, hogy hű szolgája Madame Róza a legjóképűbb férfiakat fogja neki kiválasztani. A megtermett nő gyermekkora óta ismerte őt, így az ízlésével is tisztában volt. Vilma könnyű szívvel rá tudta bízni a döntést.

 

– Asszonyom, megérkeztünk. – Vilma összerezzent. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy a csatából hazatért győzelmi menet, amelynek az élén hadvezéreivel együtt haladt, végigért a Főutcán, és megérkeztek az uralkodói palota díszes vaskapujához. Vilma boldogan sóhajtott fel. Végre, ismét itthon. Lehet, hogy büszkesége és vezetői mivolta néha elszólította, és ő örömmel tett is eleget kötelességeinek, mégis hazatérni szeretett a legjobban. Hiányoztak neki a gyermekei, a csata hosszú napokra elhúzódott, így lassan két hete nem járt már itthon. Legkisebb lánya, még alig volt három hónapos és olyan régen tartotta már a karjaiban, hogy az szinte fájt. Családja is hiányzott neki. Az édesapja és öccse, akiket mindennél jobban szeretett, és persze a két kedvese, gyermekei apjai, akiket maga mellé emelt, hogy itt éljenek vele a palotában. Mert akár Matriarka volt, akár nem, Vilma elsősorban a családjának élt. Most is úgy érezte, a díszes vaskapu túl lassan tárul ki és tűnik fel mögötte a palota gyönyörű virágokkal borított előkertje. A cseresznyefák kivirágoztak, a levegőt finom orgona illat töltötte be. Tényleg rég volt már itthon, állapította meg Vilma, hisz mikor elindultak a fák épp csak bimbózni kezdtek.

A menet lassan haladt végig, a kővel kirakott úton, míg a palota előtt végre megpillantotta azokat, akiket keresett. Régi hagyomány volt, hogy a hadjáratból hazatérő uralkodónőt a családja a palota előtt várta és Vilma ennek nagyon örült. Amennyire díszes mélyzöld selyemruhája és arany páncélja, amit hadjáratokon mindig hordania kellett, engedte, gyorsan leszállt a lóról, és édesapja elé sietett, aki már ott várt rá kitárt karokkal, hogy keblére ölelje egyetlen leányát.

– Édesapám! – kiáltott fel boldogan Vilma, akár egy kislány, és hajtotta le a fejét, hogy apja Miksa főherceg homlokon csókolja. Ő volt az egyetlen férfi az egész országban, aki ezt nyilvánosan megtehette, öccse és férjei csak a kezét csókolhatták meg.

– Drága, egyetlen leányom örülök, hogy végre hazatértél! – Miksa boldogan mosolygott, mélyzöld szeme, akárcsak lányának örömtől csillogott. Vilmának mégsem kerülte el a figyelmét, hogy apja a két hét alatt, amíg nem látta erősen lefogyott, arca sápadt és beesett volt. Miksa főherceg már nem volt fiatal, közeljárt az ötvenhez, és már évek óta küzdött reumával és egyre erősödő köhögéssel, ennek ellenére Vilma azzal nyugtatta magát, hogy édesapját mindig megviseli, ha lánya hadjáratra indult. Ezzel magyarázta tehát a férfi állapotát. A következő, aki elé lépett legfiatalabb fiútestvére volt, Henri, aki szintén boldog mosollyal csókolt kezet neki, és gratulált a sikeres csatához. Henri öt évvel volt fiatalabb Vilmánál, rajta kívül Vilmának még két bátya volt, mindketten a fővárostól távol éltek birtokaikon, csak Henri maradt a palotában, hogy édesapjuk mellett segédkezzen. A legfiatalabb fivérnek mindig ez volt a feladata már nemzedékek óta. Vilma nagyon szerette öccsét, ő volt az egyetlen testvére, akivel ugyanattól az apától származtak (bátyjaik édesapja néhány éve halálozott el).

– Jó titeket újra látni – mondta őszintén Vilma.

– De gondolom, nem mi hiányoztunk neked legjobban – mosolyodott el kedvesen Henri, mire Vilma halkan felnevetett. Mert Henrinek igaza volt…

– Édesanyám, úgy hiányoztál!

– Te is nekem, kis tündérem! – Vilma majdnem elsírta magát, ahogy magához ölelte legidősebb gyermekét, a nyolc éves Viktóriát, aki ott állt türelmesen apja mellett és a férfi kezét szorongatva várta, hogy végre rákerüljön a sor, és üdvözölhesse hazatérő édesanyját. Vilma büszkén nézett végig kicsi trónörökösén. Lehet, hogy csak az anyai büszkeség tette, de mintha lánya mindennap egyre szebb lett volna. Anyja mélyzöld szemét, de apja sötétbarna haját örökölte, még csak nyolc éves volt, de már több időt töltött kint a szabadban lovaglással és kirándulással, arca így mindig napbarnított volt, körme alatt pedig ott volt az az állandó koszréteg, amit apja enyhe szigora sem tudott leszedetni, pedig Vilma első férje, mindent megtett.

– Kedvesem, örülök, hogy jó egészségben látlak! – fordult leányuk után első férjéhez Vilma kedves mosollyal.

– Asszonyom, én örülök, hogy épségben tértél haza hozzánk, és fényes győzelmet arattál ellenségeink felett. – Majd a férfi kézen csókolta. Vilma csak mosolyogni tudott első férje udvarias hanghordozásán. Joseph és ő már öt éves koruk óta ismerték egymást. Joe a keleti országrész leggazdagabb családjának volt a legfiatalabb sarja, és öt éves kora óta a palotában nevelkedett. A két család sose titkolta szándékát, hogy a két gyermeküket, Vilmát és Joseph–et egy párként lássa, és akaratuk 9 évvel ezelőtt teljesült is. Vilma mindig is legkedvesebb barátjaként tekintett a Joseph–re, ám mikor megtudta, hogy az akkor még 18 éves fiú ennél is többet érez iránta, az valahogy meghatotta, és teljesen helyénvalónak érezte a fiú udvarlását. Joe kedves és gyöngéd szeretőnek és társnak bizonyult. Kapcsolatuknak meg is lett a gyümölcse. Alig egy évvel később, hogy Vilma Joe–t első férjéül választotta, megszületett Viktória, a trónörökös. Az ország ünnepelt, Vilma pedig nagyon boldog volt. Akkor úgy érezte nem is kell neki soha másik férfi. Joe volt a legjobb barátja szerettek együtt lenni, ráadásul, ahogy az évek teltek Joe igazán jóképű férfivá nőtte ki magát, magas volt és jó kiállású, sötétbarna haja rövidre vágva, mély barna szeme pedig melegen csillogott, főleg ha Vilmára nézett. Akkoriban csak Joe volt neki, ám Vilma akkoriban még alig múlt húsz éves, és igazi fiatal nőként ennél többre vágyott. És akkor ismerte meg Kristoff–ot.

Kristoff az északon szomszédos királyságból érkezett a palotába, mint hadifogoly az egyik hadjáratuk során. Kristoff az egyik északi nemes úr fiaként került fogságba eredetileg azért, hogy túszként tartsák itt, amíg az északi király ki nem cseréli őt Vilma valamelyik hadvezérére. Azonban a sors másként akarta. Vilmának elég volt egyetlen találkozás, egyetlen pillantás a férfi hideg tengerkék szemébe, és elveszett. Ezután kezdődött szenvedélyes kapcsolatuk. Vilma úgy érezte mintha újjá született volna. Folyton csak Krisszel akart lenni, fogni a kezét, csókolni és ölelni, magában akarta érezni őt. Minden éjszakát együtt töltöttek. Krisz igazi északi nemes volt, fehér bőrrel és búza szőke hajjal, a természete kicsit heves volt, de még ez sem érdekelte Vilmát. Alig két hónapja ismerték egymást, mikor Vilma megválasztotta őt második férjének. Ha Viktória nem lett volna, akkor elsőnek, de mivel Joseph volt a trónörökös apja, ez a pozíció már örökre az övé maradt.  Még az sem érdekelte Vilmát, hogy ezekben az időkben (és később is) Joe–t teljesen elhanyagolta. Ő csak Krisszel akart lenni, más nem érdekelte. Idén voltak már öt éve együtt, és három gyermekük született, két kisfiú és három hónappal ezelőtt végre egy kislány, aki apja búza szőke haját örökölte, így Vilma csak az ő szőke kisangyalának nevezte a kicsi Vilmát. Két fia inkább ráhasonlítottak barna hajukkal, de apjuk fehér bőrét és kék szemét örökölték, Miksa az idősebb öt, Miklós a fiatalabb három éves volt. Most hogy hazatért Vilma boldogan ölelte magához mindkét fiát, akik boldogan visongva bújtak anyjukhoz. A kicsi Vilma boldogan gügyögve bújt a karjába, mikor apja átadta neki. Krisz boldogan mosolygott Vilmára, amitől a nő, mint mindig most is egész testében beleremegett. Alig várta az éjszakát, két hét Krisz érintése nélkül… ez viselte talán a legnehezebben.

 

– Leányom, hazatérted örömére, estére mulatságot szerveztünk – mondta az apja miközben a kötelező üdvözlések után elindultak be a palotába.

– Köszönöm, apám, kedves tőletek.

– Előtte gondolom, lepihennél, kedvesem – szólt közbe halkan Joseph, aki Vilmáék mögött haladt, mellette Kristofffal. A két férfi mikor kénytelen volt egymás közelében tartózkodni, rendszerint tudomást sem vett egymásról. Vilma ezt sose értette, amennyire ő tudta, kisebb veszekedéseket leszámítva két férje között sose volt nagyobb nézeteltérés. Mégse lehetett őket sose együtt látni, csak ha feltétlenül muszáj volt. Első férje felvetésére Vilma bólintott, tényleg fáradt volt, jó lett volna kicsit lepihenni. Ahogy öregedett a páncél viselése, a sátorban alvás és a sok éjszakázás egyre jobban kimerítették, alig várta, hogy Viktória idősebb legyen, akkor majd ő átveszi tőle ezeket a kötelezettségeket. De arra még várnia kell, most élveznie kell, hogy az országra ismét a béke időszaka köszöntött, és ez mindenkire boldogságot hoz. Kivétel nélkül.