Elemek Mestere III. fejezet

Adam betartotta az ígéretét. A következő hét során egyetlen percre sem hagyott egyedül, és állandóan beszélt. Még életemben nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyit volt képes fecsegni. Néha azért sikerült megszabadulnom tőle, de az talán még rosszabb volt, ugyanis ilyenkor mindig odacsapódott más rabokhoz, és rólam kérdezgette őket. Aztán visszatért hozzám, és izgalomtól csillogó szemmel elmesélte miket tudott meg. És a legtöbb új információ nem volt épp hízelgő rám nézve.

– Az a nagydarab pasas azt mondja idióta vagy, szerinte biztos beleőrültél az ittlétbe.

– Azok a fickók mindennap fogadásokat kötnek, hogy vajon mikor borulsz ki, és ölsz meg itt mindenkit.

– Állítólag van egy piszkos kis titkod, ami miatt idekerültél, és addig fogsz itt maradni, amíg be nem vallod.

Hogy csak a legjobbakat említsem. A nap további részében pedig vagy kérdésekkel bombázott, vagy saját magáról locsogott. Én igyekeztem nem odafigyelni rá, de nem sok sikerrel. Egy hétig bírtam aztán föladtam.

Épp lent voltunk az udvaron. Én a szokásos helyemen álltam, hátamat a hűvös kőfalnak vetve. Persze Adam is ott volt és épp arról fecsegett, mennyire elege van az itteni kosztból, ami általában szikkadt kenyérből és penészes sajtból állt. Az én fejem már zsongott. Szerettem volna már Földdel beszélni, szükségem volt rá. De hamar beláttam, hogy ezt, így Adammel a nyakamon, csak egyféleképpen tudom elérni.

– Rendben van – szólaltam meg halkan, mikor Adam tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, de a szavaim után rögtön elhallgatott, és arcán győzedelmes vigyorral nézett rám.

– Igen?

– Feltehetsz három kérdést – mondtam. – És cserébe a következő három délután békén hagysz.

Adam egy kicsit elgondolkozott, de végül bólintott.

– Kezdetnek jó, de ne hidd, hogy ezzel megszabadultál tőlem.

Én csak vállat vontam. Ez egyelőre nem érdekelt, ezzel a problémával majd akkor foglalkozom, ha eljött az ideje. Adam néhány percig csendben gondolkozott, aztán visszafordult hozzám:

– Jól van, tudom, miket kérdezzek. Először is: tényleg öt évesen kerültél ide?

– Igen – feleltem. Számítottam erre a kérdésre, ahogy a következőre is.

– Miért kerültél ide?

– Nem tudom.

Adamnek ez a válasz láthatóan nem tetszett, rosszallva vonta össze a szemöldökét.

– Nem ér hazudni, akkor jár nekem még egy kérdés.

– Nem hazudok, tényleg nem tudom – mondtam őszintén.

– Akkor meséld el, hogyan történt!

– Ez nem kérdés volt – próbáltam kibújni a válaszadás elől, persze sikertelenül. Adam fájdalmasan forgatta körbe a szemét.

– Jó, akkor: hogyan történt?

– Erről nem szeretnék beszélni.

 – Azt mondtad bármit kérdezhetek – vetett ellen Adam, de valószínűleg az arcomra is kiülhetett mennyire kényelmetlenül érint a kérdés, mert Adam végül kelletlenül bólintott:

– Jól van, akkor még kérdezhetek kettőt és nem kell válaszolnod.

– Rendben  – egyeztem bele. Inkább ez, minthogy elmeséljem mi történt a szüleimmel.

– Miért álldogálsz mindig itt? – tette föl a következő kérdést Adam.

– Árnyékos és csendes.

Ez még igaz is volt. Azért szoktam ebben a sarokban állni, mert senki se jár erre, és én gondtalanul beszélgethetek Földdel. De ezt Adamnek nem kell tudnia.

– Az utolsó kérdést elteszem későbbre  – aztán otthagyott.

Végre megszabadultam tőle, három egész napra.

Adam ismét csak betartotta az ígéretét. A következő három délután messzire elkerült, csak néhány kíváncsi pillantásra méltatott. Én pedig végre ismét teljes figyelmemet Földnek szentelhettem. De egy kicsit csalódtam. Azt vártam, hogy Föld szokásos mély morajlásával meg fog nyugtatni, de a következő napokban mintha egy kicsit szigorúbbá vált volna. Egyre erőszakosabban kérte, sőt követelte, hogy kezdjek el vele is olyan kapcsolatba kerülni, mint Tűzzel és Vízzel, hogy kezdjem el használni őt. Hiába mondtam neki, hogy itt kint az udvaron rengeteg ember van, és biztos észrevennék, de Földet ez cseppet sem érdekelte. A harmadik délutánra végül engedtem neki.
Az elemek sosem utasítanak engem, csak sugallják, mit kell tennem. Föld sugallatára óvatosan a vastag kőfalra helyeztem a tenyeremet, majd nagyon lassan ökölbeszorítottam a kezemet. Abban a pillanatban a kőfal egy hajszálnyira csak, de megrepedt, a börtönt pedig egy gyenge kis remegés rázta meg. Először azt hittem csak én éreztem, de mikor óvatosan körbepillantottam az udvaron minden rab arcán értetlenséget láttam. Többen a fejüket forgatták, az őrök is tanácstalanul pillantottak össze.

– Éreztétek? – kérdezte egyikük. – Földrengés volt, pedig ilyesmi erre felé még sose fordult elő.

Ettől egy kicsit megnyugodtam, tehát nem vették észre, hogy én csináltam. De aztán megláttam valami mást is… Megfagyott ereimben a vér. Mert Adam ott állt, nem messze tőlem, döbbenettől kikerekedő szemét rám vetve… És már tudtam, hogy ő mindent látott…

Fogalmam sem volt, mi fog történni. Az első gondolatom az volt, hogy Adam első útja a börtön parancsnokhoz fog vezetni, és beárul. Aztán eszembe jutott: mégis ki hinne neki? Nem volt bizonyítéka, és mégis ki hallott olyasmiről, hogy valaki földrengést okozzon? Senki, remélhetőleg. Ha pedig Adam nyíltan rákérdez, egyszerűen letagadom. Ha szerencsém lesz, mikor legközelebb találkozunk, Adam elhiteti magával, hogy csak a szeme káprázott.

Estig tehát nem történt semmi. Mikor visszatértünk a cellába Adam nem nézett a szemembe, nem is szólt semmit. Helyette a cella falait tanulmányozta olyan ábrázattal, mintha most látná őket először. Ezt nem igazán tudtam mire vélni. Végül aztán Adam mégiscsak erőt vett magán és lassan megszólalt.

– Tudom, mit láttam – nézett rám sokatmondóan. – Azt ugyan nem tudom, hogyan lehetséges ez, de… megtörtént. Ebben biztos vagyok.

Én csak tetetett nyugalommal vállat vontam.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Oh, tényleg? Ezek szerint a földrengést sem érezted délután?

– Persze, hogy éreztem.

– Nyílván, hisz te csináltad.

– Ugyan mit?

– A földrengést! Tudom, hogy te voltál!

– Ostobaság. Ilyen nem létezik.

– Lehet, de tudom, mit láttam. Láttam, hogy… a kezed alatt megrepedt a kőfal aztán… jött a földrengés. Nem vagyok őrült, tudom, hogy te voltál!

– Én…

Fogalmam sincs mit mondjak erre. Semmi értelme tovább tagadni, hisz Adam nyíltan megmondta, hogy látta az egészet. De nem mondhatom el neki… ez csak az én dolgom, ráadásul, ha elmondom a teljes igazságot, őrültnek fog tartani. Ha nem tart már most is annak. A tekintetéből legalábbis erre következtetek.

– Mégis…– szólalt meg ismét Adam kikerekedett szemmel. – Hogy csináltad?

Azt hiszem, tényleg kezdek megőrülni. Valóban csodálatot hallok a hangjában? Nem, biztos tévedek.

– Ígéred, hogy nem mondod el senkinek? – kérdeztem végül beletörődötten. Nem volt már erőm tovább tagadni, ráadásul Víz is bíztatóan locsogott a kancsóból. Adam szerencsére rögtön rábólintott.

– Most viccelsz? – nevetett fel, mint egy csintalan kisgyerek. – Ha el is mondanám bárkinek, mégis ki hinne nekem?

Vállat vontam.

– Nem tudom, talán más is képes ilyesmire.

– Kizártnak tartom. De mesélj inkább. Hogy csinálod? Ki tanított erre?

– Senki – feleltem őszintén. – Én csak azt csinálom, amit ők mondanak.

– Kik azok az ők?

– Hát ők… az elemek.

– Ezt nem értem – vallotta be Adam, az arcáról is értetlenség sugárzott. – Milyen elemek? Kik azok?

– Tudod… a négy elem. Víz, Tűz, Föld és Levegő.

– Azt akarod mondani, hogy… beszélnek hozzád?

– Nem, vagyis… nem úgy ahogy te beszélsz hozzám. Inkább csak érzéseket sugallnak.

– De hogy rengetted meg a földet?

– Én csak követtem Föld utasításait. Már olyan régóta kért, hogy gyakoroljak, tehát megtettem.

– És a többi elemmel is tudsz… ilyen dolgokat? – bólintottam. Adam most már leplezetlen csodálattal nézett rám.

– És… miket tudsz?

Gondoltam, ha már úgyis elmondtam neki az igazat, akár meg is mutathatom. Az őrök ilyenkor vacsoráztak, a folyosón senki sem járt. Így a kezemet a vizes kancsó fölé helyeztem, Víz pedig már ki is csusszant a kancsóból és, mint egy labda elhelyezkedett a tenyeremen. Kellemes bizsergés járt át, mint mindig, ha a képességemet használtam. Lopva Adamre pillantottam. Ő tátott szájjal bámult rám, úgy festett, mint aki menten elájul.

– Ez… fantasztikus! – nyögte. Majd a szeme lelkesen felcsillant. – Tudod, mit jelent ez?

– Öhm… mit?

– Hogy nem jutott eddig eszedbe?! Ezzel a képességeddel könnyedén meg tudnál innen szökni!

– Megszökni?

– Persze! Az őrök mindig azzal rémisztgetnek minket, hogy ha ki is tudnánk jutni a börtönből, mivel egy szigeten vagyunk, és csak egyetlen híd vezet a szárazföldre, úgyse jutnánk messzire. De te uralkodni tudsz a vízen! Nem is kell használnod a hidat, hogy kijuss a szárazföldre!

– Nem uralkodom rajtuk – vetettem ellen. – Csak segítenek nekem, ha ők nem akarnák, nem tudnám használni őket.

– Jó, jó. A lényeg, hogy neked meg van az esélyed rá, hogy kijuss innen.

– Kijutni? – Ez a szó, eddig teljesen ismeretlen volt számomra. Még csak nem is mertem hangosan kimondani, annyira törvénysértésnek éreztem. Adam viszont egyre jobban belelkesült.

– Gondold csak el, simán itt hagyhatnád ezt a trágyadomb helyet!

– De én… én nem akarom – böktem ki, Adamnek ez persze egyáltalán nem tetszett.

– Nem akarod, vagy nem mered? – A hangja csak úgy csöpögött a gúnytól. Én nagyot nyeltem.

– Nem merek – mondtam, és ez Adamet láthatóan meglepte.

– Oh… erre nem is gondoltam…

– Mire? – vontam össze értetlenül a szemöldökömet. Adam hangulatváltozásait elég nehéz volt követni.

– Hát, hogy te félsz… félsz a kinti világtól.

– Én nem…

De tudtam, hogy hiába is tagadnám, mert Adamnek igaza volt. Rossz volt az élet a börtönben, sőt egyenes borzalmas, de legalább ismertem, és kiigazodtam rajta. A kinti világ egészen idáig csak egy távoli álomkép volt, amiről úgy véltem úgyse érhetem el soha. De azok után, amiket Adam mondott, hogy akár meg is szökhetnék innen, ha akarnék… túlságosan valóságossá tette az egészet. El se tudtam képzelni, hogy esetleg… egy nap én is odakint járhatok szabadon, mint bárki más. Lehet, hogy Levegő is ugyanezt akarta mondani? Ráadásul most mintha vidáman kacagna rajtam. Mint aki megkönnyebbült, hogy végre célt ért az üzenete.

– Figyelj – huppant le mellém a földre Adam–, sose gondoltál még arra, hogy kikerülj innen? Az egész életedet itt töltötted, de valami szép emléket csak őrzöl abból az időből, mikor még odakint éltél.

– Csak egyet – mondtam halkan. – De az sem épp a legszebb.

– Tényleg nem tudod, miért kerültél ide?

– Nem, fogalmam sincs.

– Nem lehet, hogy emiatt? – meglepetten pillantottam Adamre, aki folytatta. – Talán a képességed miatt. Valaki lehet, hogy meglátott kiskorodban, és feljelentett. Téged meg bezártak, nehogy kárt tegyél valakiben.

– De hát tizenkét éves koromig én sem tudtam róla! Akkor szóltak először hozzám.

– És a szüleid? Ha kijutnál innen, megkereshetnéd őket, és megkérdezhetnéd.

– A szüleim meghaltak – feleltem komoran. – Közvetlenül azelőtt, hogy engem idehoztak. A katonák megölték őket. – El sem hiszem, hogy elmondtam neki! Pedig megfogadtam, hogy nem fogom. De úgy tűnik, ahogy beszélget az ember, elfeledkezik róla, hogy mit akar elmondani és mit nem. Ez is egy új élmény. Adam sajnálkozva megveregette a vállamat. Ez is furcsa volt, még soha senki nem tett velem ilyen kedves dolgot.

– Nagyon sajnálom – mondta őszinte sajnálkozással a hangjában. – Tudod, ez a dolog egyre furcsább– folytatta elgondolkozva. – Mégis mi oka lehet rá a katonáknak, hogy betörjenek egy család házába, és bebörtönözzenek egy öt éves gyereket?

– Nem tudom, de kérlek, ne beszéljünk erről többet.

– Jól van, ne haragudj! De még mindig az a véleményem, hogy meg kéne próbálnod kijutni innen.

– De még azt sem tudom, hogy csinálhatnám – tártam szét a karom tanácstalanul. – Vagy neked van valami ötleted?

– Azt hittem már sose kérdezed meg – vigyorodott el Adam. – Van egy ajánlatom.

– Iiigen?

– Vigyél magaddal – mondta Adam. – Ha megígéred, hogy együtt szökünk, én megtervezem, hogyan tegyünk. Az egészet rám bízhatod, neked csak a megvalósítással kell foglalkoznod. Na, mit mondasz?– nézett rám várakozóan. Én azonban még mindig nem voltam meggyőzve.

– Ha elkapnak minket – mondtam –, ki fognak végezni.

– Hát van benne némi rizikó, de anélkül, hol maradna az izgalom?– nevetett fel könnyeden Adam, majd a jobb kezét nyújtotta felém. – Tehát, megegyeztünk?– Egy percig még hezitáltam. Őrültség lenne belevágni, sőt kész öngyilkosság. De aztán, mintha csak a sors intézte volna így, hirtelen mint egy álomkép lepergett előttem az egész életem. Ahogy itt maradok a börtönben, örökre. A napok unalmas egyhangúsággal vánszorogtak előre. Én pedig teljes magányban élek és halok meg végül, anélkül hogy akár megpróbálnék változtatni. Ez annyira megrémített, hogy hirtelen támadt magabiztossággal fogadtam el a felém nyújtott baráti jobbot.

– Megegyeztünk!
Akkor még nem tudtam mibe keveredtem bele.