A herceg I. rész 3. fejezet

I. rész

Egy sötét éjszaka

3. fejezet

Torro kapitány nem aludt aznap éjjel. Egy tanácsos még alkonyatkor megsúgta neki, hogy jobb, ha ma nem hajtja álomra a fejét. A kapitány hiába kérdezte miért, a báró nem volt hajlandó többet elárulni. Így Torro nem firtatta tovább. Becsületes és szűkszavú ember volt, akinek csupán két dolog volt fontos az életében: a családja és a hivatása. Más nem is érdekelte. Így nem csoda, hogy meg sem lepődött, mikor a király szobalánya megjelent, és közölte, hogy a király beszélni akar vele.

– Mit akar Őfelsége? – kérdezte Ilmát, de a lány csak vállat vont.

– Tudom is én? De az biztos, hogy nagyon fontos, úgyhogy jöjjön.

– Rendben.

A kapitány és Ilma visszatértek a tanácsterembe. Henrik csak egy kurta biccentéssel fogadta a belépő katona tisztelgését, majd intett Ilmának, hogy hagyja őket magukra. Torro kapitány rögtön tudta, hogy valami komoly baj történt. Elég régóta volt már katona ahhoz, hogy előre megérezze a veszélyt. Csakhogy a veszély ezúttal nem az életét, hanem a lelkét veszélyeztette.

– Kapitány, most jól figyeljen. Egy igen… kényes feladatot szeretnék magára bízni – fordult a király a fiatal férfihoz.

– Rendelkezzen velem, uram.

– Bizonyára hallotta már, mi történt ma éjjel.

– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de fogalmam sincs, Felség. Talán valami baj történt?

– Igen… mondhatjuk így is. Megszületett a gyermekem.

– Gratulálok, Felség.

– Fiú lett. Tudja mit jelent ez?

– Fogalmam sincs, mire gondol.

– Maga még fiatal, így nem tudhatja, hogy annak idején az öcséim föllázították a népet ellenem, így csupán három évnyi véres polgárháború után tudtam elfoglalni a trónt.

– Igen, Felség, hallottam erről, az idősebb katonák gyakran emlegetik azokat a szörnyű időket.

– Torro, nem engedhetem meg, hogy a fiammal is ez történjen.

– Természetesen, uram.

– Helyes, akkor menjen és intézze el.

– Tessék, uram?

Torro nem értette. Eddig sem látta teljesen tisztán, a király hova akar kilyukadni, de most végleg elveszítette a fonalat. Henrik komoly tekintettel hajolt közelebb a katonához.

– Jól hallotta, Torro. Az a gyerek veszélyt jelent. Mind rám, mind az idősebb fiamra, mind a birodalmamra nézve. A királynénak majd azt mondjuk, halott gyermeket hozott a világra. Magának csak az a dolga, hogy tisztán és észrevétlenül végezzen azzal a kölyökkel.

– Felség, ez… ezt ugye nem mondja komolyan?

– Úgy nézek ki, mint akinek tréfálkozni van kedve? Gyerünk, induljon, mielőtt a királyné felébred.

– Sajnálom, Felség, de ezt nem kívánhatja tőlem- szólt a férfi olyan kemény hangon, hogy még a király is hátrahőkölt.

– Mi az, hogy nem?! Én vagyok a király, és maga azt teszi, amit mondok!

– Felség, tudja jól, hogy mennyire tisztelem önt, és akár a halálba is követném, de mélyen sért, hogy azt várja el tőlem, hogy megöljek egy ártatlan gyermeket, akinek csupán annyi a bűne, hogy fiúnak született.

– Ez felségárulás… – sziszegte dühtől eltorzult arccal a király.

– Soha nem árulnám el önt, de lássa be, semmi oka azt feltételezni, hogy a maga fiaival is ugyanaz fog történni, mint magával és a testvéreivel.

– Ehhez magának semmi köze, Torro! Magának az a feladata, hogy vakon kövesse a parancsot, és én azt parancsolom, hogy ölje meg azt a gyereket!

– Sajnálom, Felség, de ezt nem teszem meg.

– Értem…

A hirtelen hangulatváltás még a dühkitörésnél is jobban megrémítette Torrot. A király szinte már kedélyesnek tűnt:

– Rendben, Torro, ha maga így akar játszani, akkor játsszunk így. Vagy teljesíti a parancsot, vagy magát és az egész családját felségárulás vádjával kivégeztetem. Ha az én fiamat nem akarja megölni, akkor majd végignézheti, ahogy mások megölik a magáét.

Torro egy pillanatig nem szólt semmit. Halálra vált arccal meredt a király mosolygó arcára. Komolyan beszélt, ebben teljesen biztos volt. De most mégis mit csináljon? A családja volt a gyenge pontja, és ezt a király is nagyon jól tudta. Ha csak a három éves fia mosolygó arcára gondol…

– Nos? Kérem, mondja el, mit gondol.

– Rendben, megteszem, de engedélyt kérek valaki mást is bevonni.

– Ha megbízható, és ha felelősséget vállal érte, tőlem azt von be, akit akar. Egy óra múlva várom a jelentését.

– Igenis… Felség.

Torro kapitány egy főhajtással kilépett az ajtón. III. Henrik, elégedetten dőlt hátra a székén. Végre megtörténik hát, aminek meg kell történnie. Szegény feleségének meg fog szakadni a szíve, de idővel majd rendbe jön. Torro sem fog beszélni, hisz tudja, mi forog kockán. Annak a kölyöknek el kell tűnnie, és még csak nem is sajnálja…

Torro kapitány még soha életében nem érzett ilyen bűntudatot. Úgy érezte magát, mint akit elárultak. Annak idején azért lett katona, hogy a hazáját és királyát védje, és nem azért, hogy ártatlan gyermekeket öljön meg teljesen alaptalanul. Nem, ezt nem tudja egyedül végigcsinálni. Ugyanakkor mást sem akart belevonni ebbe a mocskos ügybe. De túl gyenge volt. Így jutott el az északi toronyba, ahol régi barátja Solto őrnagy töltötte az éjjeli őrséget. Ő és Torro régi barátok voltak. Torro segítette be a férfit a királyi őrségbe, és Solto volt a gyermeke keresztapja is. Ő biztos tud majd segíteni. Solto erős… ő képes lesz megtenni ezt a… szörnyűséget.

– Uram, hát maga? Azt hittem ma nincs szolgálatban – fordult a kapitány felé mosolyogva a jóképű katonatiszt, mikor meglátta barátját.

– Beszélnünk kell. Van egy perce? – kérdezte kertelés nélkül Torro.

Solto látva barátja komoly arcát bólintott.

– Miben segíthetek? – kérdezte.

Solto, akárcsak a kapitány megbízható és lelkiismeretes ember volt, így aztán nem csoda, hogy a két férfi szinte első találkozásuk után mély barátságot kötött akárcsak családjaik. Solto és felesége szinte sajátjukként imádták Torro kisfiát, ami nem is csoda, hisz annyi év után őket nem áldotta meg a jóisten egy gyermekkel. Pedig annyira vágytak rá… így aztán Solto a munkába menekült, és nagyon jó úton haladt az előléptetés felé. Nem csoda tehát, hogy Torro hozzá fordult a bajával.

– Egy megbízásom van a maga számára. – És ezután Torro amilyen tömören és gyorsan csak tudta, elmondta barátjának a király parancsát. És miután befejezte, abbéli reménye, hogy barátja erősebb idegekkel és tisztább fejjel fogja látni a helyzetet, szertefoszlott. Barátja olyan megbotránkozva nézett rá, hogy Torro legszívesebben elmenekült volna. De nem lehet, most keménynek kell maradnia.

– Uram, pontosan mit kíván tőlem? – kérdezte lassan a férfi.

– Amit hallott, Solto. Most menjen, és intézze el.

– De, uram… miért pont én?

– Mert megbízom magában, és mert tudom, hogy magának nem fog eljárni a szája. Ez államtitok. Még a felesége, sőt maga a királyné sem tudhat róla.

– De, uram…

– Induljon, Solto, és intézze el gyorsan és tisztán.

– Igenis uram – és ezzel Solto elindult az első udvarhölgy szobájába. Mély megvetéssel a szívében.