Elemek Mestere IV. fejezet

A következő napokban Adam minden percét a terv kidolgozásának szentelte. Az idő egyre melegebbre fordult, míg be nem köszöntött az első igazi nyári nap. Ezekben a napokban Levegő még pajkosabb és csíntalanabb volt, mint máskor. De most nem volt időm vele foglalkozni. Hamar beláttam ugyanis, és ehhez még csak Adam félig kész terve sem kellett, hogy a börtönből egyetlen egy módon juthatunk ki, méghozzá a kőfalon át. Ehhez azonban az kell, hogy megtanuljam, hogyan használjam Földet. Arra is rájöttem, hogy talán nem is olyan nagy baj, hogy Adam ismeri a titkomat. Hála neki nyugodtan és zavartalanul tudtam gyakorolni, miközben ő fedezett. Szemmel tartotta az őröket és a többi rabot, hogy én teljes figyelmemet a feladatra fordíthassam. A lebukás veszélye nélkül.

– Azért próbáld meg megbeszélni Föld haveroddal, hogy kerüljétek az újabb földrengést. Egy kicsit feltűnő lenne – jegyezte meg első nap, mikor kimentünk gyakorolni széles vigyorral az arcán. Bár a stílusa egyáltalán nem tetszett, be kellett ismernem, hogy igaza van. Szerencsére Föld is megértette, és ezentúl olyan gyakorlatokat végeztünk, amik nem jártak földrengéssel, vagy más feltűnő jelenséggel. Néhány nap múlva már ugyanolyan könnyedén lebegtettem ide-oda kisebb-nagyobb sziklákat, mint ahogy Vízzel vagy Tűzzel is tettem. Adam tátott szájjal figyelte mutatványaimat, miközben ügyködésemet igyekezte a hátával eltakarni. Ez volt a könnyebbik fele. Nem sokára Föld arra kért, hogy alakítsak ki én magam sziklákat. Még sose kértek tőlem az elemek ilyen nehéz feladatot. Első nap nem is jártam sikerrel.  Második nap is csak annyi történt, hogy sikerült egy milliméternyi kis kiemelkedést létrehoznom. Én majd beleszakadtam mindennap a koncentrálásba, miközben Adam kezdett látványosan unatkozni.

– Nem azért, hogy panaszkodjam, de nem lenne sokkal hasznosabb olyasmikkel foglakozni, mint például lyukat ütni a falba? – mondta gyakorlásom harmadik napján, mikor is csupán annyi előrelépés történt, hogy véletlenül létrehoztam egy vakondtúrásszerű földhalmot.

– Lehet – feleltem kicsit talán élesebben, mint akartam –, de azt elég nehéz lenne megoldani feltűnés nélkül.

– Jó, igazad van – sóhajtott fel lemondóan Adam, és ezután nem szólt bele többet.

Egy nap aztán kész volt a terv. Már esteledett, minket pedig az őrök visszatereltek a celláinkba. Adam akkor adta elő a tervet.

– Azt hiszem az nyilvánvaló, hogy ha szökni akarunk, erre csak éjjel van lehetőségünk – kezdte. – Ilyenkor az őrök is kevesebben vannak, ráadásul a fele egész éjjel húzza a lóbőrt.

– Igen, ezt én is tudom.

– A terv tehát: éjjel kitörünk a cellából, át a falon és a tavon. Ha szerencsénk van, már rég a túlparton leszünk, mikor az őrök még épp hogy csak feleszméltek.

– Ezen gondolkoztál egy héten keresztül? – kérdeztem kicsit csalódottan. Azt hittem valami eget rengetőbbel fog előállni ennyi idő után.

– Most miért? – húzta el a száját sértetten. – Mi nem tetszik?

– Mégis hogy akarsz kijutni a cellából?

– Hogy-hogyan? Hát kiütöd a falat és ennyi. Olyan keményen gyakoroltál ez nem okozhat gondot.

– De Adam, ezt a falat nem tudom kiütni – mutattam végig a hideg fém falakon. Adam olyan döbbent tekintettel nézett körbe a cellán, mintha ma lenne itt először. Aztán egy olyan cifrát káromkodott, amilyet a legkeményebb raboktól is csak ritkán hallok.

– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte aztán hirtelen elkomolyodó hanggal.

– Öhm, nem.

– Jaj, hogy lehetsz ilyen agyatlan! Ez a bizonyíték rá, hogy igazam volt! Ezért zártak be ide téged! A képességed miatt!

– De, miért…– Aztán már én is megértettem. Fém falak… a falakon keresztül nem tudok Földdel beszélgetni… és így kijutni sem… Te jó ég! Adamnek végig igaza volt. De hogy lehet…

– Én ezt nem értem! – fakadtam ki, és rémülten hallottam, hogy a hangom remeg. Nem is csoda, mert legszívesebben elsírtam volna magam. Adam rémülten hátra hőkölt. – Mégis hogyan… hogyan lehetséges ez??? Honnan tudtak róla?! – Aztán hirtelen minden átmenet nélkül a rémület és a bánat átcsapott iszonytató dühbe. Még magam sem tudtam kire vagy mire vagyok dühös. Magamra, hogy ilyen vak voltam? A katonákra? Az egész világra? A kezem már nem a rémülettől, hanem az elfojthatatlan haragtól remegtek, így gyorsan ökölbe szorítottam a kezemet, de ugyanebben a pillanatban az egész börtönt heves remegés rázta meg. Ez aztán kizökkentett a sötét gondolatokból. Föld olyan hevesen rázkódott, hogy a fém tányérok és bögrék mind felpattantak a levegőbe. De más is történt Víz kicsusszant a kancsóból és képen loccsantotta Adamet, aki hangos prüszkölésbe kezdett. A folyosón pedig egy hideg szélroham söpört végig, ami az összes fáklyát kioltotta, pont egyszerre. A folyosó teljes sötétségbe borult. Már hallottam is ahogy néhány rab és őr rémülten felkiált. Te jó isten! Ezt én csináltam!

– Adam, kérlek, ne haragudj! Nem volt szándékos!– fordultam először is Adamhez, aki még mindig az arcát törölgette szárazra a takarója sarkával.

– Semmi gond – felelte. – Még szerencse, hogy nem akkor dühítettelek fel ennyire, mikor még nem ismertem a képességedet.

– Még sose történt ilyen. Nem tudom mi volt ez.

– Hát ha nem lenne őrültség azt mondanám, ha dühös vagy, akkor a haverjaid is azok. – Ezen elgondolkoztam. Most, hogy így visszagondolok tényleg mintha dühöt és haragot éreztem volna tőlük. Lehet, hogy a harag, amit az előbb éreztem nem is a sajátom volt?

– Olyan mintha… tudnák… – szólaltam meg lassan.

– Mit tudnak?

– Mintha tudnák, hogy mi történt akkor régen. És emiatt nagyon dühösek. És mert ők dühösek én is az vagyok. – Adam hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Nem kell szégyenkezned! Teljesen normális, ha haragszol. Én is ezt tenném. Nem kell kivetítened a haverjaidra. – Erre inkább nem mondtam semmit. Adam láthatóan nem érti. De hogyan is érthetné, hisz ő nem érzi azt, amit Ők.

– Ez az egész ügy egyre furcsább – szólalt meg egy idő után Adam. – Vajon honnan tudták a katonák, hogy egyszer képes leszel ezekre a dolgokra?

– Nem tudom…

– És van itt még egy kérdés, ami a tervünk szempontjából is fontos lehet.

– Micsoda?

– Vajon az itteni katonák tudják, hogy a képességed már kifejlődött? Mert ha igen, akkor bajban vagyunk. – Adam arca erre jól láthatóan elkomorodott. Én azonban nem értettem, mire akar kilyukadni. Ezt meg is mondtam neki, de kérdésemre csak egy fájdalmas szemforgatás volt a válasz.

– Ha tudják mikre vagy képes, akkor arra is számítanak, hogy egyszer megpróbálsz majd megszökni. És szinte biztos, hogy akkor felkészültek is rá, tehát semmi esélyünk.

– Akkor ennyi? – néztem rá szomorúan. Nem is értem, hogy hihettem benne akár egy percig is. Soha nem fogom látni a kinti világot… már hallom is ahogy Levegő szomorúan felsír a fülemben. Adam azonban hevesen megrázta a fejét.

– Nem! Nem fogjuk feladni! Egyszerűen csak meg kell tudnunk, hogy az őrök tudnak-e a képességedről.

– De ezt hogyan tudhatnánk meg?

– Ezt csak bízd rám! – Így ráhagytam. De szinte biztos voltam benne, hogy az egész terv kudarcba fulladt.

A következő két nap eseménytelenül telt. Szerencsére már jó meleg volt az idő, így egész nap kint lehettünk az udvaron. Én a helyemen, a fal tövében üldögéltem és vagy Földdel beszélgettem (nagyon szégyellte magát, amiért dühében olyan nagy ijedelmet okozott), vagy Adamet figyeltem, aki a következő két napban egyik rabtól járt a másikhoz. Fogalmam sincs miket beszélhetett velük, ugyanis nem árulta el. Aztán a második nap valami hihetetlenül merész dolgot tett. Odalépett az egyik őrhöz és vele is beszélgetésbe elegyedett. Egy idő után két másik őr is csatlakozott hozzájuk. Az őrök nem tűntek dühösnek, inkább tanácstalannak. Néha megvonogatták a vállukat, vagy az állukat dörzsölgették. Ekkorra már majd szétvetett a kíváncsiság, hogy megtudjam, miről beszélgetnek ott egymással. A beszélgetés körülbelül tíz percig tartott, úgy tűnt az őrök egy idő után megunták Adam kérdéseit, mert durván elhajtották. De Adam nem tűnt csalódottnak. Amint otthagyta az őröket rögtön felém vette az irányt és izgalomtól csillogó szemmel lehuppant mellém a fal tövébe.

– Nem tudják! – közölte diadalmasan. Hirtelen nem is tudtam mire gondol.

– Tessék?

– Fogalmuk sincs róla! Mármint a képességedről. Se a raboknak, se az őröknek. – Végre megértettem.

– De ezt honnan tudod?

– Megkérdeztem az őröket, hogy miért vannak fémmel borítva a falak. Előtte meg a többi rabot. Egyikük sem tudott válaszolni. Tehát nem tudják!

– De lehet, hogy az őrök hazudtak – vetettem ellen.

– Ugyan, nem láttad a bamba fejüket? Kizárt, hogy ennyire jól tudnának színészkedni. – Ebben igazat adtam neki. Az őrök előbbi értetlensége tényleg igazinak tűnt.

– Tehát akkor nem tudnak róla – mondtam. Adam szélesen levigyorodott.

– Nem bizony! Ami azt jelenti, hogy ott folytathatjuk a tervünket ahol abbahagytuk.

– Igen, ott, hogy a terved pocsék – emlékeztettem. Erre aztán jól meg is sértődött.

– Nem is volt pocsék. Amekkora földrengést csináltál a minap akár az egész börtönt is a földdel tehetnéd egyenlővé.

– Az csak véletlen volt! – ellenkeztem. De Adam csak legyintett.

– Mindegy, azóta már kitaláltam egy sokkal jobb tervet. Egy olyat, amiben a cellából való kijutás is szerepel.

– Figyelek. – És Adam beavatott a legőrültebb, ugyanakkor legzseniálisabb tervbe, amit valaha hallottam.