A matriarka - Kristoff és Dávid

Kristoff

II. Vilma második férje, Kristoff Mihalinov néven látta meg a napvilágot az északi királyság egyik bárójának legkisebb fiaként. Mikor Kristoff alig huszonhárom évesen egy idegen országba került túszként, hamar belátta, hogy őérte ugyan egyhamar senki sem fogja elengedni egyik hadvezért sem. Ám a fiatal nemes nem esett kétségbe. Úgy döntött, ha már itt ragadt igyekszik a legjobbat kihozni a helyzetből. A többi idegen férfihoz hasonlóan őt is taszította a gondolat, hogy az itteni uralkodónő büntetlenül hálhat annyi férfival, amennyivel csak akar. Ám miután jobban belegondolt, és felmérte, hogy mekkora hatalommal és befolyással járhat, amennyiben sikerül beférkőzni a Matriarka szívébe és még gyermeket is nemzeni neki, már nem is tartotta ezt a lehetőséget olyan visszataszítónak. Krisz nem volt ostoba, tudta hogyan kell elcsavarni egy nő fejét, és Vilma sem volt különb a többi nőnél. Persze megkönnyítette a dolgát, hogy az uralkodónő valóban gyönyörű volt, és sem a terhesség sem az idő múlása nem vett el semmit a szépségéből. Krisz még ma is szívesen töltötte vele az estéjit, kellemes volt vele az ágyban és még beszélgetni is lehetett vele, néha. Krisz tudta, hogy kérhet bármit, Vilma gondolkodás nélkül megtesz neki mindent. Különösen mióta megszülettek a gyermekeik. Krisz sose akart gyereket, de nem tagadhatta, hogy szereti és büszke a fiaira, mindketten igazi kis hercegek voltak, a jövőjük pedig már biztosítva is volt. Már csak egyetlen dolgot kell elintéznie. Hogy az ő kis Vilmája legyen a következő Matriarka. Ehhez azonban… valahogy félre kell állítania azt az idióta Joseph-et és az ő kis Viktóriáját. De hogy hogyan azt még ki kell találnia, elég ideig várt már, hogy azt az átkozott kölyköt elvigye végre valami „szörnyű” gyermekbetegség. Lassan ideje neki kézbe vennie a dolgokat. De előbb még… ideje tenni a szépet az ő „kedvesének”.

Kristoff ekkor érkezett meg Vilma szobájának ajtaja elé. Meg sem lepődött, hogy ott találja Szilviát, Vilma idegesítő udvarhölgyét, aki az uralkodónő szobáját felügyelte, és emellett sajnos a legfőbb bizalmát is élvezte. Így Krisznek mindig figyelnie kellett hogyan beszél vele, néha olyan érzése volt, hogy a fiatal nő átlát rajta. Bárcsak tőle is megszabadulhatna!

– Mi járatban, uram? – kérdezte a nő szigorú fekete szemét a férfira szegezve.

– A Matriarkához jöttem, jelents be!

– Sajnálom, a Matriarka fáradt, megkért, hogy senkit se engedjek be hozzá, az ünnepség kezdetéig.

– Nekem biztos örülni fog. Kérdezd csak meg!

– Jól van, kérlek, várj itt! – mondta nagy kegyesen Szilvia, majd eltűnt Vilma ajtaja mögött. Krisz dühösen fújta ki a levegőt. Nevetséges, mire jó ez a színjáték? Vilma mindig fogadja őt, vagy ő jön el hozzá, neki csak füttyentenie kell.
Néhány perc múlva Szilvia vissza is tért, és kitárta Krisz előtt az ajtót. A férfi elégedett mosollyal lépett be a már jól ismert hálószobába. Vilma hálója díszes, de nem túldíszített volt, egy hatalmas franciaággyal, és egy kényelmes fotellal a kandalló előtt. Vilma ott ült, egy szál köntösben, a lábát felhúzta ölében egy csésze teával a mellette lévő kis asztalon az elmúlt napok jelentései hevertek összevissza. Krisz ahogy végig nézett asszonyán, ahogy ott feküdt kibontott hajjal és egy vékony kis pongyolában már érezte is, ahogy a férfiassága megkeményedik. Igen, nem is olyan rossz a Matriarka második férjének lenni, főleg ha egy ilyen gyönyörű, kívánatos nővel kell megosztania az ágyát.

– Kedvesem, ugye nem haragszol, hogy megzavartalak? – búgta a legmegnyerőbb hangján Krisz, és kézen csókolta Vilmát, majd leült mellé a kanapéra. Vilma boldogan elmosolyodott, a tekintete csak úgy ragyogott, Krisz innen tudta, hogy még mindig ő a nő mindene, ezen semmi sem változtathat. – Úgy hiányoztál, két hét nélküled egyszerűen borzalmas volt.

– Drágám, te is hiányoztál – mondta Vilma őszinte szeretettel a hangjában. – Olyan jó lett volna, ha ott vagy velem, minden este rád és a gyerekekre gondoltam.

– De már nem mész sehova, igaz?

– Nem, győzelmet arattunk, a szomszédos uralkodó már másnap elküldte a követeit, hogy békét akar kötni, jövőhónapra várjuk a küldöttséget, hogy megtárgyaljuk a feltételeket.

– Ami természetesen nekünk fog kedvezni.

– Ebben biztos vagyok! – nevetett fel Vilma, majd közelebb húzódott Kriszhez, a férfi pedig átkarolta, és az ölébe húzta. Aztán ajkai már meg is találták a nő kívánatos puha ajkait, és olyan szenvedélyesen csókolta mintha nem is két, de négy hétre váltak volna el egymástól. Ott és akkor a fotelban szeretkeztek Krisz egyáltalán nem volt gyöngéd, tudta már hogy a nő pont ezt szerette benne, hogy ő nem úgy nyúl hozzá, mint egy hímes tojáshoz. Vilma épp olyan szenvedéllyel teli volt, mint ő maga talán ezért is illettek annyira össze ők ketten. Néhány perc múlva már meztelenül hevertek a kandalló előtt a puha szőnyegen összeölelkezve. Vilma Krisz mellkasára hajtotta a fejét, a férfi pedig jólesően szívta be a nő hajának ismerős levendula illatát. Igen, ez a nő és minden hatalom, ami vele jár csak az övé. Tehet Joseph bármit, lehet ő a legjobb apa, vagy legmegértőbb férj, akármennyire is erőlködik, csak ő Kristoff tudja megadni Vilmának azt, amire igazán vágyik. És be is hajtja érte a fizetséget, méghozzá kamatostul.

Dávid

Dávid morcosan húzta el a száját. Alig félórával ezelőtt érkeztek meg a főváros szélére, ahol már vagy fél tucat nagydarab asszony várakozott, hogy szemügyre vegye őket. Azonban még nem kezdődhetett el a „marhavásár” ahogy Dávid magában nevezte ezt az egész cécót, ugyanis még vártak valakit. Ahogy Dávid nemrég megtudta a palotából érkező hölgyet valami Madame Rózát várták, ugyanis hagyományosan a palotának volt joga elsőként választani az új rabszolgák közül, a többieknek csak a maradék jutott. Hamarosan azonban egy arany díszítésű hintó állt meg közel hozzájuk, és egy fiatal férfi szállt ki belőle, majd a kezét nyújtva kisegített a hintóból egy idős hölgyet. Dávid bár még sose találkoztak, biztos volt benne, hogy ő Madame Róza, akire eddig vártak. Az ötvenes éveiben járó nő, őszülő haját kontyba fogta, ruhája gazdagságról árulkodott. Ő a többi dagadékkal ellentétben egyáltalán nem volt hájas, viszont annál tiszteletet parancsolóbb, díszes botjára és az őt kísérő fiú karjára támaszkodva lépett oda a két katonához.

– Ezeket a fiúkat hoztátok? – kérdezte szigorú, de egyáltalán nem lenéző hangon. Az egyik katona bólintott.

– Igen, Madame. A legmesszibb tájakról származókat, ahogy a leveledben parancsoltad. – A nő bólintott, majd a felsorakozott férfiakhoz fordult. Szakértő szemével mindenkit alaposan végigmért, egy vagy két fiúnak megtapogatta a karját vagy megnézte a fogát, egytől megkérdezte, hogy szűz-e még.
Dávidot ezt hallva elfutotta a méreg, mégis mi köze hozzá? Ő állt a sor végén, tehát a nő hozzálépett oda utolsóként. Dávid dacosan nézett le rá, minden rezdülésével próbálta azt sugallni, hogy nem akar a nővel menni, még akkor, sem ha ő tűnt a legkedvesebbnek a jelenlévő összes hárpia közül. A nő mellett álló fiatal férfi érdeklődve nézett végig Dávidon. A fiút meglepte a fiatalember, még sose látott vörös hajú embert, kivéve a falujukban élő egyik idősebb örömlányt, de férfit még sose.

– Honnan jöttél, fiam? – kérdezte a nő ugyanolyan hangnemben, ahogy a katonákhoz is szólt, ám Dávidnak esze ágában sem volt válaszolni. – Na? – nézett rá türelmetlenül a nő, de miután Dávid továbbra sem volt hajlandó megszólalni a katonákhoz fordult.

– Talán süket ez a fiú?

– Nem asszonyom, nagyon is fel van vágva a nyelve, csak szörnyen nehéz természet.

– Oh, milyen kár! – a nő hangjából mintha őszinte sajnálat hallatszott volna. – Nagyon kár, mert nagyon helyes fiú, szép a szeme, az asszonyomnak biztos tetszett volna. – Majd a hölgy több időt nem is pazarolva Dávidra visszabicegett a hintójához, és kérdőn a vörös hajú férfihez fordult, úgy tűnt épp azt beszélik meg, melyik fiúkat vigyék magukkal. Dávid megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, az biztos, hogy őt már nem választják ki, ez a nő szavaiból egyértelműen kivehető volt. Helyes, semmi kedve a palotába menni, onnan csak nehezebb lenne megszökni.
A nő és a fiatalember néhány percig vitatkoztak, majd Madame Róza a katonákhoz fordult.

– Az első kettőt visszük magunkkal és… az utolsót. – Dávid döbbenten kapta fel a fejét. Az utolsót?! Hisz az ő! Hogy vihetik… és ekkor meglátta a vörös hajó férfi arcát, aki elégedetten mosolygott. És Dávid már tudta… ő! Ő beszélte rá a vénasszonyt! Az idióta! Ezért még keservesen megfizet!