Kristoff
II. Vilma
második férje, Kristoff Mihalinov néven látta meg a napvilágot az északi
királyság egyik bárójának legkisebb fiaként. Mikor Kristoff alig huszonhárom
évesen egy idegen országba került túszként, hamar belátta, hogy őérte ugyan
egyhamar senki sem fogja elengedni egyik hadvezért sem. Ám a fiatal nemes nem
esett kétségbe. Úgy döntött, ha már itt ragadt igyekszik a legjobbat kihozni a
helyzetből. A többi idegen férfihoz hasonlóan őt is taszította a gondolat, hogy
az itteni uralkodónő büntetlenül hálhat annyi férfival, amennyivel csak akar.
Ám miután jobban belegondolt, és felmérte, hogy mekkora hatalommal és
befolyással járhat, amennyiben sikerül beférkőzni a Matriarka szívébe és még
gyermeket is nemzeni neki, már nem is tartotta ezt a lehetőséget olyan
visszataszítónak. Krisz nem volt ostoba, tudta hogyan kell elcsavarni egy nő
fejét, és Vilma sem volt különb a többi nőnél. Persze megkönnyítette a dolgát,
hogy az uralkodónő valóban gyönyörű volt, és sem a terhesség sem az idő múlása
nem vett el semmit a szépségéből. Krisz még ma is szívesen töltötte vele az
estéjit, kellemes volt vele az ágyban és még beszélgetni is lehetett vele,
néha. Krisz tudta, hogy kérhet bármit, Vilma gondolkodás nélkül megtesz neki
mindent. Különösen mióta megszülettek a gyermekeik. Krisz sose akart gyereket,
de nem tagadhatta, hogy szereti és büszke a fiaira, mindketten igazi kis
hercegek voltak, a jövőjük pedig már biztosítva is volt. Már csak egyetlen
dolgot kell elintéznie. Hogy az ő kis Vilmája legyen a következő Matriarka.
Ehhez azonban… valahogy félre kell állítania azt az idióta Joseph-et és az ő
kis Viktóriáját. De hogy hogyan azt még ki kell találnia, elég ideig várt már,
hogy azt az átkozott kölyköt elvigye végre valami „szörnyű” gyermekbetegség. Lassan
ideje neki kézbe vennie a dolgokat. De előbb még… ideje tenni a szépet az ő
„kedvesének”.
Kristoff ekkor
érkezett meg Vilma szobájának ajtaja elé. Meg sem lepődött, hogy ott találja
Szilviát, Vilma idegesítő udvarhölgyét, aki az uralkodónő szobáját felügyelte,
és emellett sajnos a legfőbb bizalmát is élvezte. Így Krisznek mindig figyelnie
kellett hogyan beszél vele, néha olyan érzése volt, hogy a fiatal nő átlát
rajta. Bárcsak tőle is megszabadulhatna!
– Mi járatban,
uram? – kérdezte a nő szigorú fekete szemét a férfira szegezve.
– A Matriarkához
jöttem, jelents be!
– Sajnálom, a
Matriarka fáradt, megkért, hogy senkit se engedjek be hozzá, az ünnepség
kezdetéig.
– Nekem biztos
örülni fog. Kérdezd csak meg!
– Jól van,
kérlek, várj itt! – mondta nagy kegyesen Szilvia, majd eltűnt Vilma ajtaja
mögött. Krisz dühösen fújta ki a levegőt. Nevetséges, mire jó ez a színjáték?
Vilma mindig fogadja őt, vagy ő jön el hozzá, neki csak füttyentenie kell.
Néhány perc múlva Szilvia vissza is tért, és kitárta Krisz előtt az ajtót. A férfi elégedett mosollyal lépett be a már jól ismert hálószobába. Vilma hálója díszes, de nem túldíszített volt, egy hatalmas franciaággyal, és egy kényelmes fotellal a kandalló előtt. Vilma ott ült, egy szál köntösben, a lábát felhúzta ölében egy csésze teával a mellette lévő kis asztalon az elmúlt napok jelentései hevertek összevissza. Krisz ahogy végig nézett asszonyán, ahogy ott feküdt kibontott hajjal és egy vékony kis pongyolában már érezte is, ahogy a férfiassága megkeményedik. Igen, nem is olyan rossz a Matriarka második férjének lenni, főleg ha egy ilyen gyönyörű, kívánatos nővel kell megosztania az ágyát.
Néhány perc múlva Szilvia vissza is tért, és kitárta Krisz előtt az ajtót. A férfi elégedett mosollyal lépett be a már jól ismert hálószobába. Vilma hálója díszes, de nem túldíszített volt, egy hatalmas franciaággyal, és egy kényelmes fotellal a kandalló előtt. Vilma ott ült, egy szál köntösben, a lábát felhúzta ölében egy csésze teával a mellette lévő kis asztalon az elmúlt napok jelentései hevertek összevissza. Krisz ahogy végig nézett asszonyán, ahogy ott feküdt kibontott hajjal és egy vékony kis pongyolában már érezte is, ahogy a férfiassága megkeményedik. Igen, nem is olyan rossz a Matriarka második férjének lenni, főleg ha egy ilyen gyönyörű, kívánatos nővel kell megosztania az ágyát.
– Kedvesem, ugye
nem haragszol, hogy megzavartalak? – búgta a legmegnyerőbb hangján Krisz, és
kézen csókolta Vilmát, majd leült mellé a kanapéra. Vilma boldogan
elmosolyodott, a tekintete csak úgy ragyogott, Krisz innen tudta, hogy még
mindig ő a nő mindene, ezen semmi sem változtathat. – Úgy hiányoztál, két hét
nélküled egyszerűen borzalmas volt.
– Drágám, te is
hiányoztál – mondta Vilma őszinte szeretettel a hangjában. – Olyan jó lett
volna, ha ott vagy velem, minden este rád és a gyerekekre gondoltam.
– De már nem
mész sehova, igaz?
– Nem, győzelmet
arattunk, a szomszédos uralkodó már másnap elküldte a követeit, hogy békét akar
kötni, jövőhónapra várjuk a küldöttséget, hogy megtárgyaljuk a feltételeket.
– Ami
természetesen nekünk fog kedvezni.
– Ebben biztos
vagyok! – nevetett fel Vilma, majd közelebb húzódott Kriszhez, a férfi pedig
átkarolta, és az ölébe húzta. Aztán ajkai már meg is találták a nő kívánatos
puha ajkait, és olyan szenvedélyesen csókolta mintha nem is két, de négy hétre
váltak volna el egymástól. Ott és akkor a fotelban szeretkeztek Krisz
egyáltalán nem volt gyöngéd, tudta már hogy a nő pont ezt szerette benne, hogy
ő nem úgy nyúl hozzá, mint egy hímes tojáshoz. Vilma épp olyan szenvedéllyel
teli volt, mint ő maga talán ezért is illettek annyira össze ők ketten. Néhány
perc múlva már meztelenül hevertek a kandalló előtt a puha szőnyegen
összeölelkezve. Vilma Krisz mellkasára hajtotta a fejét, a férfi pedig jólesően
szívta be a nő hajának ismerős levendula illatát. Igen, ez a nő és minden
hatalom, ami vele jár csak az övé. Tehet Joseph bármit, lehet ő a legjobb apa,
vagy legmegértőbb férj, akármennyire is erőlködik, csak ő Kristoff tudja
megadni Vilmának azt, amire igazán vágyik. És be is hajtja érte a fizetséget,
méghozzá kamatostul.
Dávid
Dávid morcosan
húzta el a száját. Alig félórával ezelőtt érkeztek meg a főváros szélére, ahol
már vagy fél tucat nagydarab asszony várakozott, hogy szemügyre vegye őket.
Azonban még nem kezdődhetett el a „marhavásár” ahogy Dávid magában nevezte ezt
az egész cécót, ugyanis még vártak valakit. Ahogy Dávid nemrég megtudta a
palotából érkező hölgyet valami Madame Rózát várták, ugyanis hagyományosan a
palotának volt joga elsőként választani az új rabszolgák közül, a többieknek
csak a maradék jutott. Hamarosan azonban egy arany díszítésű hintó állt meg
közel hozzájuk, és egy fiatal férfi szállt ki belőle, majd a kezét nyújtva
kisegített a hintóból egy idős hölgyet. Dávid bár még sose találkoztak, biztos
volt benne, hogy ő Madame Róza, akire eddig vártak. Az ötvenes éveiben járó nő,
őszülő haját kontyba fogta, ruhája gazdagságról árulkodott. Ő a többi
dagadékkal ellentétben egyáltalán nem volt hájas, viszont annál tiszteletet
parancsolóbb, díszes botjára és az őt kísérő fiú karjára támaszkodva lépett oda
a két katonához.
– Ezeket a
fiúkat hoztátok? – kérdezte szigorú, de egyáltalán nem lenéző hangon. Az egyik
katona bólintott.
– Igen, Madame.
A legmesszibb tájakról származókat, ahogy a leveledben parancsoltad. – A nő
bólintott, majd a felsorakozott férfiakhoz fordult. Szakértő szemével mindenkit
alaposan végigmért, egy vagy két fiúnak megtapogatta a karját vagy megnézte a
fogát, egytől megkérdezte, hogy szűz-e még.
Dávidot ezt hallva elfutotta a méreg, mégis mi köze hozzá? Ő állt a sor végén, tehát a nő hozzálépett oda utolsóként. Dávid dacosan nézett le rá, minden rezdülésével próbálta azt sugallni, hogy nem akar a nővel menni, még akkor, sem ha ő tűnt a legkedvesebbnek a jelenlévő összes hárpia közül. A nő mellett álló fiatal férfi érdeklődve nézett végig Dávidon. A fiút meglepte a fiatalember, még sose látott vörös hajú embert, kivéve a falujukban élő egyik idősebb örömlányt, de férfit még sose.
Dávidot ezt hallva elfutotta a méreg, mégis mi köze hozzá? Ő állt a sor végén, tehát a nő hozzálépett oda utolsóként. Dávid dacosan nézett le rá, minden rezdülésével próbálta azt sugallni, hogy nem akar a nővel menni, még akkor, sem ha ő tűnt a legkedvesebbnek a jelenlévő összes hárpia közül. A nő mellett álló fiatal férfi érdeklődve nézett végig Dávidon. A fiút meglepte a fiatalember, még sose látott vörös hajú embert, kivéve a falujukban élő egyik idősebb örömlányt, de férfit még sose.
– Honnan jöttél,
fiam? – kérdezte a nő ugyanolyan hangnemben, ahogy a katonákhoz is szólt, ám
Dávidnak esze ágában sem volt válaszolni. – Na? – nézett rá türelmetlenül a nő,
de miután Dávid továbbra sem volt hajlandó megszólalni a katonákhoz fordult.
– Talán süket ez
a fiú?
– Nem asszonyom,
nagyon is fel van vágva a nyelve, csak szörnyen nehéz természet.
– Oh, milyen
kár! – a nő hangjából mintha őszinte sajnálat hallatszott volna. – Nagyon kár,
mert nagyon helyes fiú, szép a szeme, az asszonyomnak biztos tetszett volna. –
Majd a hölgy több időt nem is pazarolva Dávidra visszabicegett a hintójához, és
kérdőn a vörös hajú férfihez fordult, úgy tűnt épp azt beszélik meg, melyik
fiúkat vigyék magukkal. Dávid megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, az biztos,
hogy őt már nem választják ki, ez a nő szavaiból egyértelműen kivehető volt. Helyes,
semmi kedve a palotába menni, onnan csak nehezebb lenne megszökni.
A nő és a fiatalember néhány percig vitatkoztak, majd Madame Róza a katonákhoz fordult.
A nő és a fiatalember néhány percig vitatkoztak, majd Madame Róza a katonákhoz fordult.
– Az első kettőt
visszük magunkkal és… az utolsót. – Dávid döbbenten kapta fel a fejét. Az
utolsót?! Hisz az ő! Hogy vihetik… és ekkor meglátta a vörös hajó férfi arcát,
aki elégedetten mosolygott. És Dávid már tudta… ő! Ő beszélte rá a vénasszonyt!
Az idióta! Ezért még keservesen megfizet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése