Elemek Mestere V. fejezet

 

Egy héttel később, egy vasárnap éjjelre tűztük ki a szökés időpontját. Én szorgalmasan dolgoztam és gyakoroltam egészen az utolsó napig. Elmondtam mind a négy elemnek, hogy mire készülünk és megkértem őket, hogy segítsenek, amiben csak tudnak. Ők pedig megígérték. Nem sokára Víz úgy mozgott a kezemben akár egy ostor. Egyszer Adam megkért, hogy csapjak oda neki, hogy leteszteljük milyen erős is vagyok. Szegényt szinte a falról kellett lekaparni. De nem bánta, mert így biztosak lehettünk benne, hogy meg tudjuk védeni magunkat, ha kell. Tűzzel is hasonló jó eredményeket sikerült elérnem. Hatalmas gömböket tudtam formálni belőle, sőt még pajzsot is, amin semmi sem hatolhatott át. Minden jól haladt. Ennek ellenére, mikor eljött a nagy nap, azon az éjjelen szörnyen feszült voltam. Úgy éreztem olyan teher nyomja a vállamat, amelyet nem bírok el.

– Adam… – néztem fel új barátomra, aki már ott állt a cellaajtó előtt készen arra, hogy elkezdje a tervet. Szemében olyan elszántságot fedeztem fel, amilyet azelőtt soha. Irigyeltem a magabiztosságát, én ugyanis halálra voltam rémülve. Adam bíztatóan elmosolyodott.

– Nem lesz semmi baj.

– De mi lesz, ha… ha elrontom? – Még sose féltem ennyire a kudarctól, igaz egész eddigi életemben nem is kellett soha teljesítenem senki előtt.

– Nem fogod! Én bízom benned. Szóval te is bízz magadban! – Adam hangja olyan határozottan csengett, hogy önkéntelenül is megnyugodtam, legalábbis egy kicsit.

– Kezdjük! Ahogy megbeszéltük! – Bólintottam, majd lefeküdtem a földre. Hallottam, ahogy a fejem melletti kancsóban Víz bíztatóan bugyog. Most vagy soha. Ideje megváltoztatnom az életem!

– Felkészültél? – suttogta Adam. Most mintha az ő hangja is megremegett volna.

– Igen – bólintottam. Itt az idő. Szorosan behunytam a szemem és vártam. Hallottam, ahogy Adam megfordul, majd egy perc csend után hevesen elkezdi rázni az ajtó rácsait.

– Segítség! Segítség! Kérem, segítsenek!

Egy percig semmi sem történt. Már azt hittem Adam terve máris kudarcba fulladt, és az őrök még arra sem veszik a fáradtságot, hogy felénk nézzenek. Aztán léptek zaja hangzott fel.

– Ketten vannak – súgta Adam, miközben arrébb lépett az ajtótól, ami hangos csattanással kivágódott.

– Mi ez az üvöltözés?! – hangzott fel az egyik őr dörmögő hangja.

– Kérem, segítsenek! Nem tudom mi történt, egyszer csak összeesett. – Lehet, hogy az őrök nem voltak jó színészek, de Adam annál inkább.

– Oh, a fenébe! – hallottam a másik őr káromkodását. – Nézd meg, hogy él-e! – A következő pillanatban éreztem, hogy egy erős kérges kéz megragadja a vállamat és a hátamra fordít. Tudtam, hogy eljött az idő. Éreztem a férfi pálinkától bűzlő leheletét az arcomon. Víz már türelmetlenül locsogott a fülembe. Remélem, Adam tudja teljesíteni a feladat ráeső részét. Lassan összeszorítottam az öklömet.

– Nem halt meg – mondta az őr a fejem fölött. – Látom, ahogy emelkedik a mellkasa. Hé, kölyök! – De az őr még hozzám sem ért, az én kezem már előre is lendült. Ki se nyitottam a szemem, csak az ösztöneim irányítottak. Éreztem ahogy Víz kicsusszan a kancsóból egyenesen a kezembe, aztán a következő pillanatban teljes erőből az őr felé vágódik és eltalálja pont a mellkasa közepén. Még hallottam a férfi fájdalmas kiáltását, aztán kinyitottam a szemem. A hatalmas test nekivágódott a falnak és az őr most ott feküdt eszméletlenül a földön. A ruhája csuromvíz volt. Gyorsan talpra ugrottam és a másik felé fordultam. A másik őr még mindig ott állt a cellaajtóban, és bambán bámult pórul járt társára. Adamnek közben sikerült ügyesen elosonnia mellette, és már a folyosón is volt. Az őr nem is foglalkozott vele. Hallottam, ahogy leakasztja az egyik fáklyát a falról, úgy ahogy megbeszéltük. Már hallottam is Tűz izgatott pattogását. De én nem akartam bántani az őrt, csak amennyire muszáj volt. Tűz néha túl veszélyes volt. Így inkább ismét Víz hívtam segítségül, és egy perc múlva már a másik őr is ott feküdt kiterülve a társa mellett.

– Gyerünk! Gyerünk! – kiáltotta Adam, majd szabad kezével megragadott és kihúzott a cellából. Aztán futásnak eredtünk. Nincs sok időnk, míg az őrség a társaik keresésére indulnak.

– Eszméletlen voltál! – lihegte Adam miközben felrobogtunk a bejárathoz vezető lépcsősoron. – Úgy odavágtad a falhoz az őröket, mintha világéletedben ezt csináltad volna.

– Azért még ne bízzuk el magunkat – lihegtem én is. – Ez volt a könnyebbik része. – És milyen igazam volt. A börtön bejáratánál a két posztoló őr mellett Gordon a börtönparancsnok is ott volt. Mikor megláttak minket a két őr felnevetett.

– Mi van kölykök sétálni indultatok? Tudjátok mit? Ha most szépen visszamentek a cellátokba, elfelejtjük ezt az egészet – mondta az egyikük. Adammel összenéztünk. Aztán Adam lassan elvigyorodott.

– Eszünk ágában sincs! Ugye? – fordult felém. Én lassan bólintottam. Még soha nem voltam ilyen biztos a dolgomban. Azonban Gordon metsző tekintetétől borsozott a hátam. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem és akkor megláttam… Itt a falak és a padló mind kőből voltak. Föld itt van. Nem gondolkoztam tovább. Előrenyújtottam a karom és Föld már tette is a dolgát. Az egyik több kilós kőtömb olyan könnyedén csúszott ki a padlóból és repült a tenyerem elé, mint egy tollpihe. A két őrnek leesett az álla. Gordon viszont úgy tűnt, nem lepődött meg. Békítően felemelte a kezét.

– Rendben, kölyök! Tedd le azt a követ és hallgass ide…

– Nem, maga hallgasson! – csattantam fel hirtelen fellobbanó indulattal. – Fogalmam sincs, hogy miért tették ezt velem, de nem fogom ebben a nyomorult börtönben leélni az életemet! Én élni akarok! – Majd elhajítottam a követ.

Gordon és a két őr is rémülten vetette magát a földre. A kő elsüvített a fejük fölött és teljes erőből nekicsapódott a börtön masszív ajtajának, ami rögtön ripityára tőrt. Az őrök és Gordon még fel sem eszméltek, mi már ki is rohantunk az ajtón, és már ott álltunk a börtönt és a szárazföldet összekötő híd előtt. A keskeny fahídon legalább fél tucat őr posztolt, mikor megláttak minket, mind előre szegezték kardjaikat és felénk indultak. Én már nem is gondolkoztam. Kinyújtottam a karom a fáklya felé és Tűz már bele is csusszant a kezembe. A következő pillanatban már akkora tűzgolyóvá nőtt, mint egy kisebb nap. Rögtön eldobtam. A masszív fahíd szinte azon nyomban lángra lobbant, a katonák rémült kiáltás kíséretében ugrottak a vízbe, hogy mentsék az életüket.

– Mégis mit csináltál? – halottam Adam pánikszerű hangját a hátam mögül. – Felégetted a hidat! Hogy fogunk így átjutni?

– Nyugalom! – Majd tettem egy széles mozdulatot, mire a tűz azon nyomban kialudt. A hídból elismerem, nem sok maradt, de kettőnk súlyát talán el fogja bírni. Adamnek tátva maradt a szája.

– Még mindig meglep, mire vagy képes – mondta őszintén, majd nekiindultunk. Az elszenesedett deszkák meg-megroppantak a talpunk alatt. Néhány deszka bele is hullott a vízbe. De alig pár perc múlva már a túlparton is voltunk.

– Sikerült! – kiáltott fel Adam boldogan. – El sem hiszem, hogy… – Ám ekkor beléfagyott a szó. Ebben a pillanatban ugyanis egy tűhegyes nyílvessző suhant el pont a füle mellett és fúródott a földbe alig néhány centivel elkerülve Adamet. Rémülten fordultunk vissza a börtön felé. Gordon ott állt a börtön ajtajában, mellette végig több tucat katona sorakozott felajzott íjakkal. Gordon már felemelte a kezét és hallottuk, ahogy kiadja a parancsot.

– Lőjétek le őket! – A több tucat nyílvessző pedig egyszerre suhant felénk. Úgy éreztem itt a vég. Most meg fogunk halni… Ám ekkor meghallottam… Víz ott volt. A hatalmas tóban, ami köztem és a nyílvesszők között terült el. Tudtam mit kell tennem. Felemeltem a kezem és abban a pillanatban az egész tó és az a hatalmas víztömeg megmozdult, felemelkedett és egy egészen az égig érő vízfalat hozott létre előttünk. Aztán valami újat éreztem. Egy különös bizsergést. Teljes erőből előre lendítettem a kezem, de nem mertem felnézni. Aztán hallottam valamit. A hangot, ahogy a több tucat nyílvessző egyszerre törik el és hullik a földre. Csak ekkor pillantottam fel. Mert már tudtam, hogy megmenekültünk. Mert nincs olyan nyíl a világon, ami áthatolhatna egy több méteres tömör jégfalon.

 

Ezután nem kockáztattunk. Adam és én addig rohantunk, míg magunk mögött nem hagytuk a börtönt körbevevő sziklás dombokat. Az utolsó kaptatónál én már alig kaptam levegőt. Jó pár méterre lemaradtam, így Adam volt az, aki elsőként felért az emelkedő tetejére. A nap hétágra sütött, így szemét leárnyékolva kémlelte a láthatárt.

– Úgy látom, nem követnek – jelentette ki vidáman, miközben elkapta a karomat és felhúzott az utolsó pár lépésnél. – Az a jégfalas trükk eszméletlen volt! Szerintem legalább egy hetükbe fog kerülni, míg kivésik magukat a saját börtönükből.

– Aha – De igazából nem is figyeltem arra, amit mond.

Teljesen lefoglalt az a csodálatos kilátás, ami a sziklák tetejéről a szemem elé tárult. Messze-messze egészen a láthatár pereméig zöldellő mezők és sűrű erdők húzódtak. A tájat egy sebes kristálytiszta folyó szelte ketté. Sehol sem voltak falak, csak a végeláthatatlan nagyvilág. Akkor tudatosodott bennem… kint vagyok… végre… szabad vagyok! Oda megyek, ahova csak akarok, és akkor, amikor akarok. Hirtelen egy gyenge kis szellő simogatta végig az arcomat, és belekapott a hajamba. Hallottam, ahogy Levegő vidám kacaja visszhangzik a fülemben, majd tovaszáll a széllel együtt. Tehát erről beszélt nekem annyi éven át. Ez tényleg… csodálatos. Sose gondoltam volna, hogy a világ ilyen végtelen és hatalmas. Úgy éreztem be kell járnom minden zegét és zugát, hogy bepótoljam azt, amit annyi éven át kihagytam. De ahogy ezeket végiggondoltam, hirtelen egy szörnyű és rémisztő gondolat körvonalazódott meg bennem. Idekint vagyok. Mit fogok most csinálni? Hisz nincs senkim, nem ismerek itt senkit. Mihez fogok kezdeni? A kezdeti öröm után ez a hirtelen jött bizonytalanság úgy megrémített, hogy kis híján elbőgtem magamat. Talán meg is tettem volna, ha Adam nem zökkent vissza a valóságba.

– Hé, minden rendben? Úgy festesz, mint aki kísértetet látott. Inkább örülnöd kéne, hisz kint vagyunk!

– Adam… – mondtam halkan. – Mit fogok most csinálni?

– Ezt hogy érted? – nézett rám értetlenül.

– Én… nem ismerek itt senkit. Nincs családom, se barátaim, nem tudom, hogy mennek itt a dolgok… mihez fogok kezdeni? – A hangom a végén már annyira remegett, hogy még engem is meglepett. Adam egy percig semmit sem szólt. Elgondolkozva ráncolta össze a homlokát, miközben a tájat fürkészte, mintha onnan akarná kiolvasni a megoldást. Aztán hirtelen elmosolyodott.

– Megmondom, mit csinálunk. Már több mint féléve nem láttam a húgomat, szóval elmegyek megnézni, hogy jól van-e. Ha van kedved, velem jöhetsz. A tanyájuk egy félreeső kis helyen van messze minden nagyobb várostól. Ott meghúzhatjuk magunkat a következő hónapokra, hátha Gordon körözést ad ki ellenünk. Ott maradunk, amíg elül a vihar.

– És aztán? – kérdeztem. Adam vállat vont.

– Majd kitaláljuk. De egyet megígérhetek neked. Nélküled esélyem sem lett volna kijutni arról a helyről. Hálával tartozom neked, és nem foglak cserbenhagyni. – Majd Adam biztatóan elmosolyodott. Én pedig azt vettem észre, hogy vele mosolygok. Hirtelen mély hála ébredt bennem Adam iránt. Tehát ilyen, ha valakinek barátja van?

– Na, ideje indulnunk! – kiáltott fel vidám Adam, majd már indult is. – Legalább háromnapi járásra vagyunk a tanyától, jobb, ha igyekszünk. Ha vasárnapig odaérünk, Leila biztos süt nekünk csirkét.

– Adam! – szóltam utána, mire ő kérdőn visszafordult.

– Igen?

– Köszönöm! – Ennél többet nem mondhattam neki.