Elemek Mestere VI. fejezet

A szabadulásom utáni első napom olyan volt, akár egy álomkép. Adam tanácsára messzire elkerültök az utakat, így az idő nagy részében a sűrű erdőben haladtunk, egy fia lélekkel sem találkoztunk, de ez engem a legkevésbé sem zavart. Az elkövetkező a napokban még a ránk leselkedő veszélyt sem éreztem, annyira lekötött a kinti világ. Csak úgy ittam magamban minden új látványt, szagot és élményt. Az első estén, mikor Adam már mélyen aludt nekem egyszerűen nem jött álom a szememre. Egy darabig csak feküdtem és a csillagokat bámultan. Szinte már el is felejtettem milyen csodálatos az éjszakai égbolt. Hányszor álmodoztam azon a börtön rideg falai között, hogy egyszer a szabad ég alatt éjszakázom, és íme, most teljesült a kívánságom. Mindig féltem a sötétségtől, de itt kint az erdőben még a sötétség is megnyugtató volt. Az éjszakai neszek, a tücsökcsiripelés a hűs, esti szél az arcomon… mind olyan volt, mintha álmodnék. Már épp lehunytam volna a szemem, hogy végre elaludjak, de ekkor meghallottam valamit.

Levegő hívott. Gyorsan felpattantam. Még sose szólt hozzám így. Mintha mutatni akart volna valamit. Így aztán követtem a hangját. Közben reméltem, hogy Adam nem fog felébredni közben, nehogy elkezdjen aggódni miattam. Levegő egész mélyre vezetett be az erdőbe, az orromig alig láttam olyan sötét volt, de nem aggódtam, mert Levegő figyelmeztetett minden kiálló gyökérre vagy utamba kerülő kődarabra. Aztán egyszer csak világosság gyúlt. Kiértem az erdőből és egy meredek szikla peremének legszéléhez értem. Tátva maradt a szám. A kilátás gyönyörű volt. Alattam a szakadék legalján sebes vizű folyó csobogott. Már hallottam is Víz vidám zubogását. A mély szurdok egész a láthatárig húzódott, kettévágva a messze elterülő sziklás vidéket. A telihold ezüstös fénybe vonta a nappal vörös és sárga minden árnyalatában pompázó sziklákat. Levegő pajkos szellőként megcirógatta az arcomat. Tudtam mit akar mondani.

– Tehát erről beszéltél…– suttogtam. – Ez tényleg… gyönyörű! – sóhajtottam fel. Levegő meg jót nevetett rajtam, de ezúttal nem zavart. Tudtam, hogy igaza van. Milyen ostoba voltam, hogy eddig megelégedtem a börtön rideg világával, ahelyett, hogy mindent megtettem volna ezért… hogy itt állhassak a világgal a lábam előtt. De aztán valami különös érzés fogott fel. Levegő nem csak ezért hozott ide.

Miközben én teljesen belefeledkeztem a táj csodálatába, Levegő egyre sürgetőbben, egyre nagyobb szél örvényekkel próbálta felhívni a figyelmemet valamire. Kérdőn fordultam a mutatott irányba. Először nem is láttam semmit. A táj ugyanolyan volt, mint eddig, de aztán megláttam. Távol egészen a láthatár peremén egy bajjóslatú, fekete torony magasodott az égbe. Közel s távol semmi más nem volt látható a környéken csak a torony magasodott fenyegetően, még ilyen távolságból is. Kirázott a hideg, ha csak ránéztem. Vajon mit akarhat Levegő? Aztán azt is megmondta. Azt akarta, hogy odamenjek. Szinte vonszolt volna magával, de, hogy miért azt nem értettem. Abban viszont egész biztos voltam, hogy az a hely veszélyes, nem tudom honnan tudtam, de az volt. Akkor miért akarja Levegő, hogy odamenjek? Ennek nincs semmi értelme. Mi az a hely, és mit keresnék én ott? Nagyon furcsa…

Aznap éjjel nagyon rosszul aludtam. Folyton az a különös hely járt a fejemben, ráadásul Levegő sem akart békén hagyni. Végül úgy döntöttem reggel rákérdezek Adamnél, tud-e valamit arról a fekete toronyról.

– Miféle torony? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Adam, miközben meggyújtotta a tüzet, hogy reggelit készítsünk a környéken talált erdei gombákból.

– Egy fekete torony áll innen délre. Gondoltam, te biztos tudod mi az.

– Ha az az a torony, amire gondolok, akkor jobb minél messzebbre elkerülni – morogta új barátom.

– De miért? – kérdeztem.

– Én ugyan még nem láttam, de hallottam pletykákat miszerint a király építetett egy erődítményt távol mindentől. És ott olyan szörnyűséges dolgokat őriz, amiket mi el sem tudunk képzelni.

– Milyen szörnyűségeket?

– Állítólag az uralkodó felállított egy hadsereget, aminek a katonái mind félelmetesebbek és erősebbek egy átlagembernél. Ők állomásoznak ott az uralkodó parancsára várva. – Kirázott a hideg. – De ez persze mind csak pletyka – tette hozzá gyorsan Adam, majd elmosolyodott. – De ne aggódj, amíg elkerüljük azt a tornyot, nem esik semmi bajunk.

– Igen, csak… – hirtelen megakadtam. Nem tudtam, hogy elmondjam-e neki azt, amit Levegő kért.

– Csak? – De Adam kérdőn nézett rám, így végül kiböktem.

– Levegő kért meg rá. Szerinte oda kell mennem.

– Mégis minek?

– Azt nem tudom – vontam vállat. – De biztos nyomós oka van rá, ő eddig még sose kért tőlem semmit.

– Ja, ez igaz. Hisz vele nem is tudsz olyan trükköket csinálni, mint vízzel vagy tűzzel.

– Igen… – Ez eddig eszembe sem jutott. Levegő még sose kért ilyesmire. Vajon miért? Igaz, amíg a börtönben voltam nem is nagyon foglalkoztam vele, annyira dühített a folytonos locsogásával a szabadságról. Most már persze bánom, hogy annyi éven át így viselkedtem vele. Lehet, hogy ezért nem akarja, hogy használjam őt? Mert haragszik rám? Bár tegnap este nem viselkedett úgy. Inkább mintha valami fontosat akarna a tudomásomra hozni.

– Egy biztos – csapott a térdére Adam, majd feltápászkodott a földről. – Jobb, ha annak a toronynak a közelébe se megyünk. Ezt mondd meg levegő haverodnak is.

– Azt hiszem, igazad van – sóhajtottam fel. – Veszélyesnek hangzik.

– Az is. Figyelj! – Adam hangja hirtelen nagyon elkomorult. – Tudom, hogy örülsz, amiért végre idekint lehetsz, látszik rajtad. Én is boldog vagyok. De valamit meg kell értened. Ez a világ… nagyon veszélyes. Az ország a feje tetejére állt az utóbbi időben. Nem bízhatsz meg senkiben, nem beszélhetsz senkivel. Főleg a képességedről.

– Erre magamtól is rájöttem – feleltem. Nem volt nehéz, hisz a képességem miatt zártak be első alkalommal is.

– Helyes, akkor indulás. Még messze járunk. – Így tovább indultunk. Adam utolsó szavai azonban felkeltették a kíváncsiságomat.

– Hogy érted azt, hogy az ország a feje tetejére állt?

– A feje tetején áll már mióta az eszemet tudom. De mostanában egyre rosszabb a helyzet.

– Miért?

– A király miatt. Mindig is véres kezű volt. Évekig háborúzott a szomszédos országgal, meg is hódított jó pár területet, de az ott élők ugyebár nem akartak behódolni. Ellenállást szerveztek és az országon belül próbálják bomlasztani a király hatalmát.

– És sikerül nekik?

– Annyira igen, hogy a király még így hosszú évek után se tudta elkapni a vezetőket. Szóval most úgy áll a helyzet, hogy bárki, aki akár egy kicsit is gyanúsan viselkedik egy percen belül rács mögött találhatja magát. Ha szerencsés. Ha nem, akkor a király kínzókamráiba viszik, onnan pedig még senki sem került elő élve.

– Ez szörnyű! – Kirázott a hideg, ahogy Adamet hallgattam. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán még is jobb lett volna a biztonságos börtönben maradni, de Levegő erre úgy megharagudott rám, hogy bosszúból jól összekócolta a hajamat. Így inkább nem merültem önsajnálatba. De legalább Adamet sikerült felvidítanom.