A matriarka - Vilma és Dávid

Vilma

Vilma másnap reggel vidám madárcsicsergésre ébredt. Jól esően nyújtózkodott egy nagyot, jó volt végre megint puha ágyban aludni. Hosszú napok óta ismét kipihentnek érezte magát. A tegnapi ünnepség nagyon jól sikerült. Mindenki jól érezte magát, sokat táncoltak Kristoffal, még Joseph is felkérte egyszer egy keringőre. A szakácsok megint kitettek magukért. És ott volt az a fiú… Vilma hiába igyekezett, nem tudta kiverni őt a fejéből. Először észre sem vette, csak mikor másodszor ment ki a bálteremből nyíló erkélyre levegőzni egy kicsit. Az a fiú Robinnal beszélgetett, aztán találkozott a tekintetük… Vilma még sose látott ennyire gyönyörű szemeket. Olyan volt akár az olvasztott méz, vagy az izzó arany. A nő le sem tudta venni róla a tekintetét. A fiú messze volt tőle, de még így is látta, hogy kicsit fiatalabb lehetett nála, de nagyon jóképű fiú volt, vagy nem is fiú inkább egy fiatal férfi. Ráadásul, ahogy nézett rá. Annyi dac már–már gyűlölet és utálat volt a tekintetében! És Vilmát ez valamiért nagyon felizgatta. Ahogy elképelte, ahogy itt fekszenek ebben az ágyban, és az a fiú azzal a csodás szempárral ránéz, miközben erőteljesen beléhatol… már nagyon rég nem érzett ilyes fajta vágyakozást. Vajon ki lehetett az a fiú? Még sose látta azelőtt. Lehet, hogy az újak közül való, akiket Madame Róza tegnap kiválasztott? Úgy látszik, Robin jól ismeri. Vilma jól emlékezett Robinra, alig két éve lehetett, hogy megakadt rajta a szeme, mikor egyszer felkísérte Madame Rózát a heti jelentésekor. Vilmát elvarázsolta a férfi vörös haja, hiába mindig is a különleges férfiak voltak a gyengéi. Szép estéket töltöttek együtt csak aztán sajnos Vilma fülébe is eljutott az a bizonyos dolog Robin múltjáról… az olyan szörnyűség volt, hogy Vilma hiába kedvelte a férfit nem engedhette meg, hogy gyermeke szülessen tőle. De Robin úgy látszik nem bánja. Madame Róza mindig csak jót mesél róla, pedig az idős hölgy nem osztogatta könnyen a dicséreteket. Robin biztos tudja ki és honnan való az a fiú. És ami még fontosabb hogyan lehet eltűntetni a tekintetéből azt a dacot, hogy átvegye a helyét a csodálat, mikor őrá néz…

– Szilvia! – Vilmának még csak fel se kellett emelnie a hangját, már nyílt is az ajtó, és Szilvia lépett be, frissen, mint minden reggel. Kezében Vilma reggeli teája.

– Jó reggelt, asszonyom! – köszönt kedvesen majd letette a teát az ágy melletti asztalkára. – Jól aludt?

– Igen, köszönöm, szép volt a tegnap este, nagyon jól sikerült az ünnepség.

– Örülök, úrnőm. A Sebastian tanácsos úr kért meg rá, hogy szóljak a tanácsülést áttették négy órára, Tobias kapitány ugyanis még nem érkezett meg.

– Értem, remélem, hamarosan megérkezik, most hogy a nyugati határok ügye végre rendeződött, ideje a tengerekre is időt szentelnünk. A kapitány múltkori jelentéséből az derült ki, hogy a kalózok nagyon elszemtelenedtek.

– Biztos minden megoldódik, tehetek önért még valamit? Mit tervez délelőttre?

– Kimegyek a kertbe a gyerekekkel, kérlek, szólj nekik. De előbb még szólj Madame Rózának, és küldesse fel hozzám Robint.

– Robint? – Szilvia most tűnt először meglepettnek.

– Emlékszel Robinra, nem?

– Természetesen asszonyom, de nem gondolja, hogy felelőtlenség lenne ismét a szobájába hívatni azt a férfit? Tudom, hogy jó munkaerő, de az ő múltjával…

– Jaj, Szilvia! Nem kell mindig rosszra gondolni, csak beszélni akarok vele! Úgyhogy csipked magad, és menj Madame Rózához!

– Igen, asszonyom, bocsánatot kérek, nem akartam szemtelennek tűnni. – Ezzel Szilvia meghajolt, és kisietett a szobából. Vilma egy kicsit elszégyellte magát. Nem akarta megbántani régi barátnőjét, de meg kell tudnia ki volt az a fiú!

Dávid

– Gyerünk, gyerünk! Így sose lesz tiszta az a padló! – Robin úgy tornyosult föléjük, mint valami őrült őrmester. Dávidnak már kezdett nagyon elege lenni belőle, pedig még csak a nap elején jártak. Ő és néhány másik fiú Robin vezetésével már órák óta a báltermet takarították, hogy eltűntessék a tegnapi ünnepség utolsó nyomait is. Dávid ugyan nem volt hozzászokva az ilyesféle munkához, nevezetesen, hogy fel–alá csússzon-másszon a padlón egy vödörrel és ronggyal, és tisztára súrolja az egész padlót, de még így is jobban bírta, mint a másik két fiú, akik mint nemes gyerekek még soha ilyen munka közelében sem voltak soha. Azonban úgy látta sokkal kellemesebb lenne még ez a kemény munka is, ha nem kéne örökösen Robin parancsolgatásait hallgatnia. Nem is állta meg, hogy vissza ne szájaljon neki:

– Sokkal gyorsabban haladnánk, ha te is leereszkednél hozzánk, és velünk súrolnál!

– Csend legyen! Akár tetszik akár nem, én vagyok a felügyelőd, tehát azt teszed, amit mondok! – Dávid már nyitotta volna a száját, hogy visszabeszéljen, mikor hirtelen kitárult az széles kétszárnyú ajtó és Madame Róza lépett be, fájós lába ellenére meglepően gyorsan vágott át a termen, nyomában egy fiatal nővel, akit Dávid még sose látott azelőtt. A Madame-hoz hasonlóan díszes ruhája és ékszerei voltak, nyílván ő is az előkelőbb személyzet tagja, mint az idős hölgy. Sötét fekete haja lazakontyban ül a nyakán, fekete szeméből aggodalom sugárzott, akárcsak a Madame-nak.

– Robin! – Úgy tűnt mindketten Robint keresték. Dávid némi kárörömmel látta, hogy ül ki Robin homlokára az értetlenség és az aggodalom. A fő okos tojás talán elrontott valamit, miközben őket ugráltatta. A Madame és az ismeretlen nő ezután félrehívták Robint, beszéltek vele pár percig, majd Robin és az idegen nő sietve elhagyták a báltermet. Madame Róza ott maradt, hogy átvegye Robin helyét, és felügyelje a munkát.

– Hová ment Robin? – kérdezte Dávid kíváncsian, mikor a Madame mellé ért.

– Nem a te dolgod, folytasd a munkát! – De sajnos nem tudott meg többet. Így Dávid inkább lenyelte a szemtelen választ, ami már a nyelve hegyén volt, és visszatért a padlópucoláshoz. De azért őszintén remélte, hogy bárhova is ment Robin, ott majd jól leszidják. Megérdemli, azok után, ahogy ugráltatta őket.

– Gyerünk lusta banda! Így estig sem készülünk el! – tapsolt kettőt Madame Róza, mire mindenki fáradtan felnyögött, és folytatta a munkát. Tíz perc múlva Dávid elégedetten látta, hogy mindjárt eléri az ajtót, ahogy a Madame meghagyta neki. Épp itt volt az ideje, a keze már égett a vízbe öntött tisztítószertől, a karja is fájt már. Ezek után már bármilyen munka tiszta felüdülés lesz. Dávid már ott állt az ajtó előtt, mikor egyszer csak teljesen váratlanul kivágódott a széles tölgyfa ajtó, és két barna hajú fiúcska rontott be vidáman nevetve a bálterembe, és ugyanezzel a lendülettel sikerült is felborítaniuk Dávid mocskos vízzel teli vödrét, aminek undorító tartalmának egy része szétterült a padlón, másik része pedig teljesen beborította Dávidot. A fiút hirtelen elfutotta a méreg.

– A fene egyen meg titeket ostoba kölykök! Nem tudtok vigyázni?! – üvöltött rá teljes hangerővel a két kisfiúra, akik rögtön abba hagyták a viháncolást, és rémülten bámultak Dávidra, aki legszívesebben lekevert volna nekik egy pofont.

– Mi folyik itt?! – Dávid rémülten rezzent össze. A férfi, aki jéghideg hangján hozzászólt a két fiú után lépett be a terembe. Jó egy fejjel magasabb volt Dávidnál, búza szőke haja és jéghideg kék szeme volt, akár csak a két kisfiúnak, akik már rémült tekintettel hozzá is bújtak. Nyílván az apjuk volt, de Dávidnak fogalma sem volt róla ki lehet ez a beképzelt férfi, aki úgy nézett rá, mint valami légypiszokra, amit dühében legszívesebben eltaposott volna. Dávid azonban nem szeppent meg, büszkén fölszegte a fejét, és állta a férfi szikrázó pillantását.

– Hogy merészelsz így beszélni a fiaimmal te kis senki?!

– Uram, kérem, bocsásson meg! – Madame Róza már ott is termett a férfi mellett, olyan sápadtan, hogy Dávid már biztos volt benne, hogy sikerült valami magas beosztású ember gyerekeit leteremtenie. – Uram, még új fiú, nem ismeri a kis hercegeket, kérem, bocsásson meg neki! Dávid, kérj azonnal bocsánatot! – az utolsó mondat már Dávidnak szólt, akinek azonban eszében sem volt ezt megtenni. A büszkesége sem engedte, és különben is úgy érezte, hogy neki van igaza.

– Nem kérek bocsánatot! Az a két kölyök több órányi munkámat tette tönkre, talán az apjuknak meg kéne nevelni őket! – Az ismeretlen férfi orrlyukai rögtön kitágultak, a szeme csak úgy szikrázott a haragtól.

– Mégis mit képzelsz magadról te… tudod te, hogy kivel beszélsz?!

– Honnan tudjam? Csak egy napja vagyok itt – felelte szemtelenül Dávid, és örömmel látta, hogy az ismeretlen erre nem tud mit felelni. Dühösen kifújta a levegőt, majd Madame Rózához fordult dühödt tekintetével.

– Róza, mégis milyen szolgálókat hozol te ide a palotába?! Ennyire lejjebb adtuk volna a színvonalat?!

– Nem, uram, szó sincs róla, kérem, bocsásson meg! Ígérem, a fiú megkapja méltó büntetését a szemtelenségéért.

– Azt ajánlom is! Jól verd el, különben esküszöm, én veretlek agyon téged! – Majd a férfi kézen fogta a fiait, és még egy utolsó gyilkos pillantást vetve Dávidra felszegett fejjel elvonult a szolgálók előtt, akik még a tekintetüket se merték felemelni, átvágtak a báltermen, és eltűntek a terem túl végéről nyíló ajtón. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó Dávidnak még feleszmélni sem volt ideje, Madame Róza megragadta a karját, és szó szerint kilökte a terem ajtaján.

– Ostoba kölyök?! Tudod te kit haragítottál magadra?

– Nem, kicsodát? – Dávid, bár tudta, hogy most nagy bajban van, és valószínűleg most egy jó alapos verésnek néz elébe, a kíváncsisága mégis győzedelmeskedett. Madame Róza botjával tovább terelte a folyosón le a szálláshely irányába. Közben látszott, hogy majd felrobban a dühtől.

– Ez Kristoff volt te ostoba! A Matriarka második férje! Az egyetlen ember ebben az udvarban, akivel nem tanácsos ujjat húzni! De majd most megtanulod a leckét, addig verlek, amíg meg nem tanulod, hogy itt neked nem lehet szavad! Már nem otthon vagy! – Ha mással nem Dávid ezzel az eggyel nagyon is tisztában volt…