A herceg - II. rész 3. fejezet

II. rész

Napsütötte évek után

3. fejezet

Simon parancsnok még soha életében nem érzett ilyen mértékű elégedettséget. Annak idején annyira irigykedett Soltóra. Annak az idiótának meg volt mindene, amire ő csak vágyhatott. Egy gyönyörű feleség, tehetséges volt a munkájában, és még a kapitány barátsága is neki jutott. Simon pedig szörnyen irigykedett rá, és teljes szívéből gyűlölte. De most, hogy így látta Soltót… mint egy egyszerű földmunkást, akinek már nincs hivatása, se semmije, csak egy valószínűleg már megcsúfult felesége és egy engedetlen fia. Igazából akkor lenne teljes a győzelme Solto felett, ha az a kölyök nem jött volna a világra. Solto egyetlen vágya, ami nem teljesült annak idején, az a gyermekáldás volt. Bezzeg most, hogy föladta az egész életét, megkapta a gyereket. És már tizenhat éves… tehát a kölyök még abban az évben született, mikor Soltóék elhagyták az udvart. Ilina aztán jó gyorsan megesett. Főleg ha a fiú a múlt hónapban múlt tizenhat éves… a múlt hónapban. Mekkora botrány volt egy hónapja az udvarban! A királyné, mint minden évben, a kápolnába tartott, hogy imádkozzon elhunyt kisfiáért, és ott állítólag valaki elmondta neki, hogy a férje ölette meg a kicsit. Egy hónap telt el azóta, de a királyné még mindig nem beszélt a férjével. Nem mintha a királyt túlzottan zavarta volna. Volt neki elég ágyasa, akikkel beszélgetni is lehetett. A királynő iszonyatos nagy patáliát csapott… nem is csoda. A kis herceg akkor lett volna tizenhat éves. Simon csodálkozva kapta föl a fejét. Várjunk csak! A kölyök azt mondta, a múlt hónapban múlt tizenhat éves. Tehát ugyanabban a hónapban született, mint a herceg. De hát Ilina nem is volt állapotos, mikor Soltóék elköltöztek. Simon erre tisztán emlékezett. Ilina gyönyörű nő volt akkoriban, Simon pedig gyakran látta őt, hisz mint minden katonafeleség, Ilina is gyakran bejárt a katonaszállásra, hogy ebédet vigyen a férjének. És Ilina határozottan nem úgy festett, mint aki gyermeket vár. Arról nem is szólva, hogy Soltónak első dolga lett volna szétkürtölni az örömhírt. Hisz olyan régóta vágytak gyerekre, ezt mindenki tudta. De mindez nem történt meg… Ráadásul a herceg is akkoriban született és tűnt el, mint Soltóék. Lehetséges lenne… hogy a pletykák igazak, és a herceg koránt sem olyan halott, mint amilyennek az udvar hiszi? Sőt itt van ebben az isten háta mögötti kis faluban?

Simon arcán szép lassan diadalmas vigyor terült szét. Igen, biztos, hogy igaza van. És ha ezt most elintézi… ha ő egyedül, ő pontot tesz az ügy végére, a király biztos, hogy megjutalmazza érte. Ő lesz az új udvari főparancsnok, Torro meg örülhet, ha nem végzik ki az egész családjával együtt. Solto és Torro jó barátok voltak, biztos együtt tervelték ki az egészet. Mindig is tudta, hogy gyengék. Még egy egyszerű parancsot sem képesek végrehajtani. Nem baj… majd ő teljesíti, még ha tizenhat év késéssel is. Ez a kölyök meghozza majd a szerencséjét… előbb persze meg kell bizonyosodnia az igazáról. Beszélnie kell Soltóval és Ilinával. Valahogy majd csak kicsikarja belőlük a vallomást, utána meg… már nem lesz rájuk szüksége. De addig is… jobb, ha elkapja azt a kölyköt. Az persze Simonnak meg sem fordult a fejében, hogy a fiú bármiről is tudna, de ki tudja? És így Soltóékat is könnyebb lesz megtörni.

– Hé, maguk ketten! – kiáltott oda két lézengő katonájának a férfi. A két fiatal tiszt azonnal vigyázba vágta magát.

– Igen, uram!

– Most jól figyeljenek, komoly feladatom van a számukra...

A nap már félig lenyugodott a láthatáron. Az ég már szürkéskékben játszott, és az első csillagok is megjelentek. Will a paplak kis előszobájában üldögélt, és apját várta. Apja már úgy egy órája megérkezett, hogy hazavigye őt, de Porres atya ragaszkodott hozzá, hogy meghívja egy pohár borra. Apja meg túl udvarias volt ahhoz, hogy visszautasítsa. Most is bent ültek a másik szobában, és beszélgettek. És Will kezdte nagyon elunni magát. Végül aztán úgy döntött, hazaindul apja nélkül. Szerencsére nem laktak messze, ha siet félóra alatt megjárja. Az apja meg majd utoléri. Így aztán Will felállt, és az éppen cipőt tisztogató Eliza nénihez, Porres atya házvezetőnőjéhez lépett.

– Eliza néni, én hazaindulok. Meg tetszik majd mondani apának?

– Persze, kedvesem. Menj csak, és üdvözlöm anyádat.

– Átadom, viszontlátásra.

Will kilépett az ajtón a meleg nyári éjszakába. Még sose járt bent a faluban este, de nem is nagyon bánta. Minden olyan sötét volt, az utcákon egy lélek sem járt. Will alig várta, hogy kiérjen a főútra. Ott legalább nem lesz olyan érzése, mintha valaki követné.

– Gyáva nyúl! – korholta magát. – Mégis ki akarna követni pont téged?

Szerencsére közben már el is érte a falu határát. Itt állt a faluba érkezett katonák ideiglenes szállása egy régi falusi ház. Egyedül innen szűrődött ki némi fény. A kapu előtt két katona állt őrt. Will önkéntelenül is gyorsított léptein. Nem mintha félt volna a katonáktól, csak épp valahogy nem tetszett neki, ahogy az a két fiatal katonatiszt ránézett. Will olyan gyorsan haladt el a kapu előtt, hogy észre sem vette, hogy a két katona elhagyja az őrhelyét, és utána indul… Aztán minden olyan gyorsan történt. Will érezte, ahogy valaki erősen megragadja hátulról, és hátra tekeri a karját. Még kiáltani sem volt ideje, mert a következő pillanatban egy másik valaki már be is kötötte a száját egy ronggyal, így a kiáltásból csak egy tompa nyöszörgés hallatszott. Az a két valaki erősen lefogta, és mire Will újból észbe kapott, már egy sötét raktárban volt. Keze az egyik tartóoszlop mögé kötözve, szája betömve és teljesen egyedül volt. Hallotta, ahogy a két katona becsukja a raktár ajtaját, és ráhúzzák a reteszt. Be volt zárva. És megkötözve. A katonák szállásának raktárában. Willen pedig olyan fokú félelem lett úrrá, amilyet még sohase érzett. Miért hozták ide? Mit követett el? Hisz nem tett semmi rosszat, miért teszik akkor ezt a katonák? Will úgy érezte, tehetetlenségében mindjárt elsírja magát. Megpróbálta kihúzni a kezét a kötelekből, de mindhiába. A katonák alaposan megkötözték. Úgy tűnik, innen, akármennyire is akar, csak segítséggel tud megszökni. Kivéve, ha a katonák elengedik. De ebben Will erősen kételkedett. Annyira félt… vajon mit akarhatnak tőle?

Simon épp ideiglenes irodájában ült, és a besorozott fiúk névsorát készítette, mikor kopogtattak. Simon elégedetten elvigyorodott. Biztos a két katona lesz. Megvan a kölyök.

– Tessék! – szólt ki, a két fiatal katona belépett.

– Uram – tisztelgett az egyikük. – Teljesítettük a parancsot.

– Helyes, szép munka volt, fiúk. Most térjenek vissza az őrhelyükre.

– Igenis… uram? Elmondaná mi ez az egész? – kérdezte kicsit félve a fiatalember.

– Az magukat ne érdekelje! Ha tovább kíváncsiskodnak, már mehetnek is ki a csatamezőre! Világosan beszéltem?

– Igenis!

– Lelépni!

A két katona behúzva fülét-farkát elkullogott. Ha a parancsnok a csatatérrel fenyegetőzött, jobb volt minél gyorsabban eltűnni a közeléből. A legtöbb magas rangú katonánál ez csak üres fenyegetés volt, de Simonról mindenki tudta, hogy ő gondolkodás nélkül kész be is váltani.

Simon elégedetten pakolta el a papírjait. Épp itt az ideje elbeszélgetni azzal a fiúval.

 

Will hallotta, ahogy valaki elhúzza az ajtó reteszét, majd kinyílt az ajtó, és egy magas, sötét tekintetű alak lépett be a raktár sötétjébe. Egyik kezében gyertyát tartott, így Will, amint közelebb lépett hozzá, megláthatta az arcát. Ismerte ezt a férfit. A katonák parancsnoka volt és az édesapja ismerőse. Will ijedten rezzent össze, a férfi másik kezében ugyanis egy kést tartott. Hideg szemeivel végigmérte a fiút, majd letette a gyertyát az egyik faládára, és leguggolt Will elé. A fiú legszívesebben hátrébb húzódott volna, de a mögötte lévő oszlop nem engedte, így csak annyit tehetett, hogy igyekezett minél jobban egybeolvadni a faoszloppal. Nem tudta, mit akar tőle a férfi, de abban biztos volt, hogy semmi jót.

Simon jót mulatott a fiú rémületén. Ez neki csak jól jött. Elég sok embert hallgatott már ki, így már messziről megismerte azt a tekintetet, amiből biztos lehetett, hogy az illető nem fog hazudni. Tudta, hogy most kérdezhet bármit, a kölyök az igazat fogja mondani. A kérdés már csak az, hogy azt feleli-e majd, amit hallani akar. A férfi megragadta a fiú állát, hogy az rá nézzen, és lehúzta a szájáról a pecket. De mielőtt Will bármit is mondhatott volna, vagy egyáltalán lélegzethez jutott volna, a férfi a kezében tartott kést már a fiú torkának is szegezte.

– Most jól figyelj ide, mert csak egyszer fogom elmondani – kezdte a férfi hidegen. – Most fel fogok tenni neked néhány kérdést, és te válaszolni fogsz. Mégpedig az igazat fogod mondani különben… – a férfi fenyegetően közelebb húzta a kést a fiú torkához.

Will érezte a hideg fém érintését a bőrén.

– Világos?

– Mit akar tőlem…

– Világos?!

Will hiába próbálkozott meg egy halk kérdéssel, a férfi durván félbeszakította, így Will csak némán bólintott. Simon elvette a kést a fiú torkától, de továbbra is a kezében.

– Helyes, apád neve?

– De miért akarja…

– Nem kérdem meg még egyszer!

– Wilson Solto – felelte Will beletörődötten. Úgy tűnik, itt ő tényleg csak egyet tehet. Válaszolnia kell a kérdésekre, de, hogy miért, azt úgy látszik, nem fogja megtudni. És emiatt csak még jobban félt. És ezt ez a férfi is nagyon jól tudta.

– És az anyádé? – folytatta Simon.

– Ilina Solto.

– Mikor költöztetek ide?

– Még a születésem előtt.

– És miért?

– Mert megörököltük a dédapámtól.

– Más oka nem volt?

– Más oka? – Will rémületét most először vette át döbbenet. – Miféle oka lehetett volna még?

– Én is ezt kérdem.

Will nem felelt, ugyanis nem tudott volna mit. Teljesen abszurdnak találta a kérdést. Nem értette, miért kérdez ilyeneket ez a férfi. Ő soha életében nem csinált semmi rosszat. Se ő, se a családja. De akkor miért van itt? Miért kérdezgeti ez a férfi?

– Hát, ha te nem tudod – vigyorodott el Simon–, akkor majd megkérdezem a szüleidet.

– Tessék? Mit akar tő…

Will még a kérdést sem tudta végigmondani, Simon már vissza is húzta a szájára a pecket.

– Én a helyedben a fölösleges kérdezgetések helyett inkább arra használnám a maradék kis időmet, hogy rendet tegyek a lelkemben. Az Úr elé nem szabad bűnös lélekkel állni.

Simon meglegyintette a fiú arcát, majd kilépett az ajtón. Will pedig ott maradt egyedül, halálra rémülve, és csak egy kérdés járt a fejében: miért?