II. rész
Napsütötte évek után
4. fejezet
Solto idegesen
járkált föl-alá. Ilina a ház előtti kispadon ült, és meredten nézett a
sötétségbe. Mindketten Willt várták. A fiúnak már több mint egy órája itthon
kellett volna lennie még akkor is, ha a leghosszabb úton indult haza. Solto
pedig önkéntelenül is a legrosszabbra gondolt. Már az sem tetszett neki, hogy
Will hazaindult teljesen egyedül, bár el kellett ismernie, hogy ez részben az ő
hibája is. Annyira elmerült a beszélgetésben Porres atyával, hogy el is
felejtette, Will mennyire nem bír sokáig egy helyben maradni. Várható volt,
hogy megunja a várakozást, és elindul egyedül.
– Az én hibám –
mondta ki hangosan is a férfi. – Azonnal haza kellett volna jönnünk.
– Ne mondj
ilyet. Biztos… biztos, hogy mindjárt megjön.
Ilina igyekezett
nem mutatni, de a sírás szélén állt. De nem akarta a férjét még jobban
elkeseríteni.
– Visszamegyek a
faluba, és megkeresem. Lehet, hogy csak beugrott valamelyik szomszédhoz.
– Csak találd
meg – mondta Ilina.
Azonban Solto
még elő sem tudta készíteni a szekeret, a távolból patadobogás hangzott fel. Soltónak
alig volt ideje megfordulni, a ház előtt már vagy egy tucat lovas katona
sorakozott fel. Élükön Simonnal. A katonák már le is pattantak lovaikról, és
körbefogták a házat. Solto egy lépéssel felesége mellett termett, aki félve
bújt férjéhez. Simon nem szállt le a lováról, onnan nézett farkasszemet Soltóval.
– Jó estét,
Simon. Minek köszönhetjük a kedves látogatásotokat? – kérdezte hidegen Solto.
Simon azonban nem rettent meg a hideg hangtól, sőt gúnyos vigyora csak még
szélesebb lett.
– Ilina, bár
eltelt tizenhat év, te semmit sem változtál, még mindig gyönyörű vagy. Pedig a
terhesség a legtöbb nőt elcsúfítja, de a te esetedben szerencsére nem ez
történt.
– Csak azért jöttél,
hogy a feleségem szépségét dicsérd, vagy akarsz is valamit? Mert ha nem, akkor
kérlek, távozzatok a birtokomról – szakította félbe a férfit ridegen Solto.
Simon rögtön
elkomorodott.
– Rendben, Solto,
ha így akarod, akkor térjünk a lényegre. Nem hiányzik nektek valami? Vagy
inkább… valaki?
Solto rémülten
rezzent össze. Csak egy kérdés járt a fejében: miről beszél Simon? Csak nem…
– Mit csináltál
Willel? – előzte meg a kérdéssel Ilina.
– Nyugodjatok
meg, csak hát olyan jóvágású kölyök, és már elmúlt tizenhat éves. Gondoltam,
remek katona válna belőle.
– Ezt felejtsd el! –
csattant föl dühösen Solto. – Azonnal megmondod, hol van a fiam, vagy esküszöm,
hogy… – De Simon mintha meg sem hallotta volna.
– Tudod, Solto,
érdekes dolog jutott eszembe a kis beszélgetésünk után…
– És pedig?
Solto most
rémült csak meg igazán. Lehet, hogy a legnagyobb félelme bizonyosodott be?
– Eszembe
jutott, hogy bizony már több mint tizenhat éve nem találkoztunk, pontosabban… a
múlt hónapban múlt tizenhat éve.
– És?
– És milyen
érdekes, hogy a fiatok is a múlt hónapban múlt tizenhat éves.
Ilina rémülten
pillantott férjére, ami persze nem kerülte el Simon figyelmét, így folytatta:
– És hát az is
eszembe jutott, hogy azelőtt milyen gyakran találkoztunk, és Ilina,… nem
rémlik, hogy terhes lettél volna.
– Ehhez semmi
közöd, Simon – felelte villámló szemekkel Solto.
– Tényleg?
Szerintem, meg van. Hisz nem kell hozzá nagy ész, hogy valaki rájöjjön, kik is
a legújabb gyanúsítottak a halottnak hitt kis herceg ügyében.
– Fogalmam
sincs, miről beszélsz.
– Dehogynem, Solto.
Tudod, hogy én mit gondolok? A király Torrót bízta meg annak idején a herceg
megölésével, de az a marha nem tudta megtenni. Így jöttél te a képbe. De te is
ugyanolyan vagy, mint a drága cimborád. Gyenge. Úgyhogy gondoltátok, a saját
hasznotokra fordítjátok a helyzetet. Magatokhoz veszitek a kölyköt, és ezzel
végre teljesül a nagy álmotok, hogy legyen gyereketek. Aztán meg eltűntetek,
mint ahogy a kis herceg is eltűnt. Így van?
– Befejezted? Ne
haragudj, de nincs időnk a marhaságaidra. Azonnal mondd meg, hol van a fiam!
– A te fiad? –
vigyorodott el Simon. Tudta, hogy elkapta őket. Solto még
tartotta magát, ahogy jó katonához illik, de Ilina már a sírás és kétségbeesés
szélén állt.
– Ugye nem
bántottad Willt? – kérdezte halkan Ilina.
– Nem, még nem.
Bár ki tudja… a vallatást nem mindenki szokta túlélni.
És ekkor
megtörtént: Ilina keserves sírásba tört ki. Solto vigasztalóan magához vonta
feleségét, de a szemét nem vette le Simonról.
– Mégis mit
vársz tőlünk Simon? – kérdezte lassan.
– Az igazat.
– Oh igen? És mi
lesz aztán? Ha nem beszélünk, akkor te valami mondva csinált indokkal megöletsz
minket, ha pedig beszélünk, akkor felségárulás vádjával szintén megöletsz. Vagy
talán nem így tervezed? Megöletsz minket, majd Willt is, és aztán bezsebeled a
jutalmadat a királynál.
– Nem
feltétlenül. Persze azt nem ígérhetem, hogy a fiú túléli az estét, de nektek
nem feltétlenül kell meghalnotok, persze csak ha bevalljátok a bűnötöket.
– Nincs mit bevallanunk,
ugyanis nem követtünk el semmilyen bűnt. Isten a tanúm rá, ha újra átélném azt
az estét, ma is ugyanazt tenném, és ha lenne benned némi becsület, te is ezt
tetted volna.
– Túl sok
rosszat képzelsz rólam Solto. De legyen… ezennel ünnepélyesen megesküszöm, hogy
nem küldlek akasztófára egyikkőtöket sem. Ez így megfelel?
– Simon, csak
add vissza a fiúnkat – szólalt meg sírva Ilina. – Esküszöm, hogy még ma
elmegyünk innen. Ha kell, egy másik országba, és soha többet nem hallasz
rólunk. Te meg nyugodtan mondd el a királynak, hogy megtaláltad a herceget, és
meg is ölted. A katonáid majd tanúskodnak melletted, és megkapod a jutalmadat.
Simon egy percig
nem felelt. Mindig is tudta, hogy Ilina nagyon okos asszony, de hogy még ravasz
is… milyen kár, hogy Solto felesége lett. Végül aztán bólintott.
– Korrekt
ajánlatnak tűnik.
– Tényleg? –
vonta össze Solto gyanakodva a szemöldökét.
– Igen, legyen
így. Látod, Solto, nem vagyok én olyan kegyetlen.
– És Will?
– Utánatok
küldöm. Egy óra és veletek lesz. Ha kell, meg is esküszöm.
Solto viszont
még mindig nem hitt neki. Simon gyűlöli őt, mindig is gyűlölte. Komolyan
megelégedne ennyivel? Megelégedne azzal, hogy egy titkos alku által bezsebelje
a jutalmat? De akkor is… ki kell jutniuk innen a katonák gyűrűjéből. Ha
sikerülne egyedül maradniuk, akkor elbújtatná Ilinát, ő maga pedig el tudna
menni kiszabadítani Willt. Mert abban viszont teljesen biztos volt, hogy Simon
nem fogja elengedni Willt. Okosabb ő annál. Időt kell nyerniük…
– Rendben,
Simon, ha ezt megtennéd… nagyon hálásak lennénk.
– Élni, és élni
hagyni. Ez a mottó, nem igaz? Gyerünk, fiúk, induljunk! – Majd parancsnokuk
szavára a katonák leengedték fegyvereiket, felpattantak lovaikra, és
visszaindultak a városba. Solto karon ragadta Ilinát, és amilyen gyorsan csak
tudtak, bementek a házba.
– Most mit csináljunk? –
kérdezte rémülten Ilina, amint Solto becsukta maguk mögött az ajtót.
– Te mész, és
elrejtőzöl az erdőben, én pedig visszamegyek a faluba, és megkeresem Willt.
Aztán indulunk utánad.
– Nem fogja
elengedni Willt, ugye?
– Nem hiszem,
sőt azt sem hiszem, hogy minket… – Ebben a pillanatban patadobogás törte meg az
éjszaka csendjét. Wilson Solto az ablakhoz lépett, de már csak annyit látott,
hogy egy tüzes nyílvessző röpül az éjszakában, betöri az ablakot, majd
belefúródik egyenesen a szívébe.
A vörös lángok
úgy hasítottak bele az éjszaka fekete égboltjába, mintha csak a nap első
sugarai jöttek volna fel az égre. A sok fiatal katona még visszanézni sem mert.
Nem akarták látni a máglyaként égő házat és a benne égő két testet… de a
fülüket nem tudták becsukni. Egyre csak ott csengett benne annak a nőnek az
utolsó, fájdalmas sikolya…
Simon parancsnok
elégedetten mosolyodott el. Ezzel vége. A két hazaáruló meghalt. Már csak a
kölyök van hátra… És hogy volt–e bűntudata? Miért lett volna? Hisz nem
hazudott. Megígérte, hogy nem küldi Soltóékat akasztófára, és nem is küldte.
Hisz a máglyahalál nem egyenlő a bitóval. És a másik ígérete? Azt is
maradéktalanul be fogja tartani. Azt a kölyköt… egy órán belül a szülei után
fogja küldeni, a túlvilágra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése