Will úgy rohant, mintha üldöznék. Mégis úgy érezte,
mintha az út a szokásosnál kétszer tovább tartott volna. Végül aztán
végtelennek tűnő idő után elérte a birtok kapuját. Az éjszaka sötétjében
először csak annyit látott, hogy sehol sincsenek katonák. Erre Will egy kicsit
megnyugodott, de aztán elérte a házat, és elé tárult az a látvány… Will
hirtelen fel sem fogta, hogy mit lát. A térdei megremegtek, majd hirtelen a
földre rogyott. A házuk…, amit az apja olyan nagy gonddal és szeretettel épített…,
teljesen porig égett. A kőből készült kémény kormosan és magányosan meredt ki a
földből, ezen kívül semmi más nem maradt a házból. A fagerendák, már ami maradt
belőlük, egymás hegyén hátán feküdtek teljesen elszenesedve. A gerendák alatt
pedig ott feküdt… ott feküdt két holttest. Egy férfié és egy nőé. Bár a két
halott test a felismerhetetlenségig összeégett, Will mégis pontosan tudta, hogy
kik azok. A szülei feküdtek ott holtan, összeégve. Will érezte, hogy minden
ereje elszáll. Zokogva borult a földre, és csak sírt és sírt hosszú-hosszú
percekig. Az égen villám csapott végig, majd egy hangos dörgés kíséretében
szakadni kezdett az eső. Will könnyei egybefolytak az esőcseppekkel, percek
alatt teljesen elázott, de nem is érezte. Egyre csak egy gondolat
járt a fejében: a szülei meghaltak. Nincs már senkije. Aztán jött egy újabb
gondolat: a szüleit meggyilkolták.
Megölték őket, ahogy őt is meg akarták ölni. De miért? Mit követtek el, hogy
ilyen sorsra kellett jutniuk? Ahogy a kérdések záporoztak a fejében, lassan
elapadtak a könnyei. Lassan, mintha álomból ébredt volna, fölállt és a romokhoz
sétált. Közben levette a köpenyét, amit még az atyától kapott, és kettétépte.
Óvatosan beterítette vele a két testet, majd az istálló felé vette az irányt.
Azt szerencsére épen hagyták, így az apja szerszámai is megmaradtak. Will
merően a földre szegezve a tekintetét belépett, és leemelte az ásót a helyéről.
Tudta, ha akár egyetlen pillantást is vetne az ismerős helyiségre, ismét erőt
venne rajta a zokogás. Mennyi időt töltöttek itt az apjával…, de most nem
gondolhat erre. Dolga van. Teljesítenie kell a kötelességét, és meg kell adnia
a szüleinek a végtisztességet, ahogy azt megérdemlik. Hiába érzi úgy, hogy
mindjárt ő is meghal velük… Az eső egyre hevesebben szakadt, miközben Will a
két sírt ásta. A föld felpuhult, ez némileg segítette Will dolgát. Először
édesanyját fektette a sírba, majd édesapját. Fejfa helyett csupán két faágat
kötött össze. Ennél többet nem tehetett. Miután végzett, leült a két sír közé.
Már nem sírt. A bánat helyét egy mély elhatározás vette át:
– Ki fogom
deríteni, hogy miért tették ezt veletek – mondta fennhangon. – Esküszöm, hogy
addig nem nyugszom, míg meg nem tudom az igazat. Esküszöm nektek… – Szavai még
sokáig visszhangoztak az éjszaka sötétjében.
Másnap reggel
már nyoma sem volt az éjszakai esőnek. A nap vidáman sütött be a paplak
vendégszobájába. Az ágyban Will mélyen aludt. Még arra sem ébredt föl, mikor
Eliza belépett, megigazította a fiú takaróját, és egy pohár tejet tett az ágy
mellett álló asztalkára. Eliza szeretettel megsimogatta a fiú kócos fejét.
Sajnálta szegény gyereket. Még csak tizenhat éves, és máris mennyi csapás érte.
Egy éjszaka alatt elveszített mindenkit, akit szeretett. Mikor az éjszaka
közepén megjelent, bőrig ázva és sárosan… Porres atya nem kérdezett semmit.
Csak némán átölelte a fiút, majd megkérte Elizát, hogy gondoskodjon a fiúról. Eliza
tiszta ruhát és mosdóvizet adott Willnek, majd lefektette. Ahogy Will feje a
párnához ért, már aludt is. Azóta sem ébredt föl. Talán jobb is. Amíg nincs
ébren, nem érzi a fájdalmat, ami érte.
Miután Eliza
kilépett Will szobájából, a konyhába indult, hogy reggelit készítsen. Az atya
még nem is reggelizett. A nap első sugaraival indult útnak, hogy beszentelje a
két sírt, és elbúcsúztassa a Solto házaspárt. Porres atya nagyon jó ember volt,
ezt Eliza mindig is tudta, de félt, hogy ezúttal olyan dologba avatkozik, ami
még veszélyes is lehet. Soltóék nem véletlenül haltak meg. És az sem véletlen,
hogy Porres atya titokban akarja tartani Will ittlétét. De mi ez az egész? Eliza
nagyon kíváncsi lett volna rá.
Porres atya bő
egy óra múlva érkezett haza. Will már fölébredt, és Elizával együtt éppen
reggelizett. Tegnap este óta egyetlen szót sem szólt, és Porres atyáék nem is
erőltették a dolgot. De most az atya óvatosan a fiúhoz fordult.
– Elmentem a
házatokhoz – szólalt meg. – Beszenteltem a szüleid sírját. Nagyon szép munkát
végeztél, fiam. Méltó nyughelyet biztosítottál szegény elhunyt szüleid számára.
Will csak némán
bólintott, de nem nézett az atyára, továbbra is a tányérjára meredt. Nem
akarta, hogy az atya és Eliza lássák, hogy a szeme ismét megtelik könnyel. Az
atya óvatosan folytatta:
– Megnéztem a
házatokat is. Sajnos… nem sok minden maradt belőle.
Will keze
megremegett, de az atya szerencsére nem vette észre.
– De azért
találtam valamit. – Majd az atya benyúlt ruhája ujjába, és előhúzott egy
fémdobozt. A közepes méretű szépen megmunkált doboz, bár teljesen belepte a korom,
semmiféle károsodást nem szenvedett. Porres atya átnyújtotta Willnek, aki
fásultan átvette, de jóformán rá sem nézett.
– A szüleid
nagyon okos emberek voltak. A félretett pénzüknek igen jó helyet találtak. Ez…
némi biztonságot nyújt majd neked.
Will ismét
bólintott. Porres atya közben elfoglalta Eliza megüresedett helyét, és
megragadta a fiú vállát, hogy az felé forduljon. A hangja most sokkal
komolyabban csengett.
– Will, jól
figyelj rám! Tudom, hogy most mennyire fáj… szörnyű veszteség ért. Én magam is…
nagyon kedveltem édesapádékat, de az ő kedvükért muszáj összeszedned magadat. A
katonák hajnal óta járják a házakat, mindent átkutatnak. A parancsnok nagyon
dühös…
Will most
először nézett az atyára. Szemében félelem csillogott.
– Engem
keresnek.
– Valószínűleg –
bólintott az atya.
– Akkor most mit
csináljak? – Will érezte, hogy ismét elönti a kétségbeesés. Eddig annyira
lefoglalta a szülei iránti gyásza, hogy teljesen elfeledkezett a parancsnokról,
és arról, hogy valószínűleg egyáltalán nem tett le arról, hogy őt megölje. De
most mit csináljon? Porres atya gyöngéden megszorította a fiú vállát.
– Will,… mint
mondtam, a szüleid elegendő pénzt hagytak rád. Addig egész biztos kitart, míg
el nem jutsz egy másik városba, és munkát nem szerzel.
– Menjek el? –
Will most ijedt meg csak igazán. Nem elég, hogy a szüleit elvesztette, még az
otthonát is el kell hagynia? Az atya továbbra is komolyan meredt a fiúra.
– Sajnálom,
Will, de nincs más megoldás. Bár a parancsnok istenfélő ember, ez nem fogja
visszatartani attól, hogy átkutassa a templomot és a házamat is. Sajnálom,
Will, de ma este el kell menned.
– De nem akarok… –
motyogta inkább csak magának Will. Persze tudta, hogy az atyának igaza van. El
kell mennie a saját és persze Porres atyáék érdekében is. Nem hozhat rájuk
veszélyt, hisz annyi mindent köszönhet nekik. De ha elmegy, akkor hogyan fogja
kideríteni, hogy mi történt a szüleivel? Aggodalmát meg is osztotta az atyával,
de az csak megcsóválta a fejét.
– Hidd el,
megértem mit érzel. Engem is érdekel miért történt ez az egész, de most sokkal fontosabb
a te biztonságod. Szerintem a parancsnok jelenleg annyira dühös, hogyha
megtalálna téged, fittyet hányna minden eddigi óvatosságra, és azon nyomban… –
Az atya nem fejezte be a mondatot, de Will anélkül is tudta mit tenne Simon.
Megölné őt. De akkor is… megígérte a szüleinek, hogy kideríti mi történt.
Porres atya mintha csak olvasott volna a fiú gondolataiban folytatta:
– Szerintem a
szüleid is azt akarnák, hogy biztonságos helyre menj. A katonák még biztos itt
maradnak egy ideig. Én addig megpróbálom kideríteni mi történt. Ha megtudok
valamit, azonnal küldetek érted. Jó lesz így?
Will kelletlenül
bár, de beleegyezően bólintott. Végülis csak addig kell eltűnnie, amíg elülnek
a viharfelhők. Simon előbb-utóbb biztos feladja a keresését. Nem lehet ő olyan
fontos...
Simon izzó
tekintettel nézett végig a városka főutcáján. Katonái időről-időre megjelentek
a falu lakosai között, majd eltűntek egy-egy házban. Így ment ez már reggel
óta. A katonák járták a házakat, mindent átkutattak, mindezt eredmény nélkül.
Az a kölyök eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Erre a gondolatra Simon
dühösen ökölbe szorította a kezét. Még mindig elfutotta a méreg, ha a tegnap
estére gondolt. Pedig az elején minden olyan remekül ment. Soltóék meghaltak, a
kölyköt pedig sikerült elkapniuk. Mégis mire Simon visszatért a
szálláshelyükre, aludni küldte az embereit, és elindult, hogy végre végezzen
azzal a kölyökkel, az nyomtalanul eltűnt! Simon rögtön tudta mit jelent ez.
Valaki megszöktette. A kölyök meg volt kötözve, kizárt tehát, hogy egyedül
képes lett volna megszökni. De ki segített neki? És ami még fontosabb, az az
illető honnan szerzett tudomást erről az egészről? Simon nagyon kíváncsi volt a
válaszokra, de ahhoz meg kell találnia azt az átkozott kölyköt! És aki
rejtegetni meri…, az hamar Soltóék sorsára fog jutni…, ebben biztos lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése