A napok teltek-múltak,
úgymond, a munka egyhangúságában. Egy reggel Will arra ébredt, hogy kint a fák
koronái aranyba borultak, a parasztok befejezték a betakarítást, és az avart
hűvös dér borítja. Beköszöntött az ősz. És ezzel együtt eljött a vadászszezon
is. A báró úr gyakran fogadott ebben az
időszakban vendégeket, és legtöbbször egy–egy új lóra is ilyenkor tett szert.
Ezúttal is ez történt. Will és Ian ezen a napon kint voltak a karámoknál, és a
kerítést javították. A lécek már eléggé meggyengültek, vagyis egy új, fiatal
lónak nem jelentettek volna akadályt.
– Fiúk, igyekezzetek! –
kiáltott feléjük Tom. – Most üzentek, hogy a ló bármelyik percben megérkezhet.
– Igen, uram!
Gyere, már csak ez az egy deszka van hátra! – szólt Ian, és Willel gyorsan a
helyére szögezték az utolsó deszkát is. Még épp idejében, ugyanis ebben a
pillanatban vad nyihogás rázta meg a levegőt.
– Gyere, tűnjünk
el innen! – ragadta meg a fiú karját Ian, majd gyorsan átlendültek a kerítés
túloldalára. Ian ugyanis már nagyon jól tudta mi történik, ha egy rémült ló
beszabadul a karámba. A szerencsétlen állat azon tölti ki a dühét, akit először
meglát. Jobb hát ilyenkor tisztes távolságban maradni. Will azonban nem tudta
levenni a szemét a gyönyörű állatról. Az éjfekete alig egy éves kancát három
lovász tudta csak úgy–ahogy féken tartani. Láthatóan szörnyen vad és csökönyös
állat volt, akiről a lovászok már most tudták, hogy csak gond lesz vele. Willen
kívül csak egy valaki volt, aki csodálattal nézett a tüzes állatra, a báró úr.
Will bár már több mint egy hónapja dolgozott a birtokon, most találkozott
először a báró úrral. Sierra báró magas, ötvenes évei végén járó, de ennek
ellenére még mindig megnyerő és jóképű férfi volt. Kényelmes vadászruhája
tökéletesen állt rajta, és láthatóan vadonatúj volt. Willhez hasonlóan ő is
csodálattal nézett új szerzeményére. Tom idegesen tipródott mellette. Ő
egyáltalán nem érezte úgy, hogy ura jó vásárt csinált volna. Már most látta,
hogy ezzel a lóval nehéz dolga lesz. Ebben a pillanatban, mintha csak Tom
félelme igazolódott volna be, a kanca egy hatalmas ágaskodás közepette kitépte
köteleit a lovászok kezéből és nekiiramodott. A szegény lovászfiúk hiába kaptak
utána, az állat megérezve a szabadság ízét, teljes sebességgel nekilódult.
Mindenki rémülten ugrott el az útjából, a báró urat Tomnak kellett félrehúznia,
majd a ló Willék irányába kanyarodott. Will nem is gondolkozott. Amint a ló
elszáguldott mellette, ő gondolkodás nélkül a kantárja után kapott, aminek a
következtében azonnal el is vágódott. A ló szinte rögtön megérezte a ránehezedő
súlyt, de még így is jó tíz métert húzta, mire Will meg tudta vetni a lábát, és
lefékezte a kifáradt lovat. A fiú nyugtatóan megpaskolta a ló hatalmas fejét,
mire az bágyadtan hozzá dörgölődzött. Úgy tűnt szent volt a béke. De Will még
szusszanni sem tudott, a következő pillanatban már félre is lökte vagy három
lovász, és elvezették a lovat. Még egy köszönömöt sem mondtak. Ian szikrázó
szemekkel lépett a fiú mellé.
– Te teljesen
megőrültél?! Kis híján kitörted a nyakadat!
– Ne haragudj,
én csak… – Ám ebben a pillanatban a kanca egy fülsiketítő nyihogás közepette
ismét kitépte magát „fogvatartói” markából, és visszaügetett Willhez, majd
barátságosan hozzádörgölődzött. Ian csodálkozva vonta föl a szemöldökét:
– Úgy tűnik,
szert tettél egy barátnőre.
– Én is úgy
látom.
A két fiú
rémülten rezzent össze. Nem más állt ugyanis előttük, mint a báró úr az oldalán
Tommal, aki nem kis csodálkozással meredt Willre. A báró úr viszont igen
kedélyesen, sőt elégedetten nézett rá.
– Szép munka
volt, fiam.
– Köszönöm –
mondta szerényen Will, bár igazából hevesen dobogott a szíve a büszkeségtől.
Ugyanakkor szörnyen zavarban is volt, hisz mégis csak a báró úr volt az, aki az
előbb megdicsérte. És ezzel még nem is volt vége.
– Tom!
– Igen, uram?
– Ez a fiú
gondoskodjon Azúráról.
– Tessék?!
Will akárcsak Tom
és Ian is döbbenten meredt a báró úrra. Végül aztán Tom volt az, aki elsőként
visszanyerte a lélekjelenlétét:
– De… de, uram,
ez lehetetlen, hisz ő még nem is lovászfiú, és alig egy hónapja van nálunk.
– Valóban?
Sajnálom, Tom, de úgy néz ki, hogy Azúra egyedül őt hajlandó elviselni maga
mellett. Én pedig nem akarom, hogy szegény állat még jobban felizgassa magát.
A báró úr még
búcsúzóul megpaskolta a Will mellett álldogáló ló nyakát, majd távozott, ezzel
is jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát. Will döbbenten meredt abba az
irányba, ahol a báró úr távozott. Ez valóban vele történik?
Este Will a
szokottnál később ért vissza a szálláshelyre. Egész délután Tom utasításait
hallgatta, hogy hogyan lássa el rendesen Azúrát. Will becsületesen végig is
hallgatta, de nem igazán értette mire ez nagy felhajtás. Tartottak ők otthon is
lovat, etetni–itatni kellett és lovaglás után lecsutakolni. Ehhez képest a báró
úr lovait napjában háromszor kellett lecsutakolni, majd kikefélni a szőrét,
hogy mindig szép fényes és egészséges legyen. Ezenkívül napi háromszor ki
kellett vinni futtatni a lovakat, hogy jó erőben maradjanak. Tom emellett arra
is felhívta Will figyelmét, hogy koránt se higgye azt, hogy ő ezzel teljes
értékű lovászfiúvá lépett elő.
– Meg sem fordult
a fejemben – mondta őszintén Will.
– Helyes, tehát
azt hiszem, nem kell mondanom, hogy továbbra is el kell végezned az eddigi
munkáid nagy részét.
– Értem.
– Igazából a báró
úr nem ragaszkodik ehhez, csak a fiúk…, nem akarom, hogy bajod legyen belőle.
– Értem, Tom, és
köszönöm.
Will teljesen
megértette Tom aggodalmát. Neki is megfordult már a fejében, hogy vajon mit fog
szólni a többi fiú az ő szerencséjéhez. El tudta képzelni, mennyire dühítheti
őket, hogy ők már közel egy éve dolgoznak keményen, erre ő, aki alig egy
hónapja van itt, anélkül, hogy bármit is tett volna érte, már feljebb is lépett
a ranglétrán. Az elképzeléséről pedig meg is bizonyosodhatott, mikor
lefekvéskor találkozott Iannal. A fiú már az ágyában feküdt, és meredten
bámulta a plafont. Will rögtön látta, hogy nincs jó kedvében.
– Valami baj
van? – kérdezte óvatosan.
– Á, nincs. Csak
épp legszívesebben vízbe fojtanám magam.
– Miattam?
– Mégis hogy lehet
az, hogy… én már itt robotolok egy éve, szinte én vagyok itt a legrégebben a
fiúk közül, erre te… ez nem igazság.
– Én nem
akartam… el kell hinned nekem, eszembe sem jutott, hogy ez lesz belőle.
– Persze, tudom.
Csak hagy dühöngjem ki magam, rendben? Holnap már ismét normális leszek.
– Rendben, jó
éjszakát!
Will lehúzta a
csizmáját, és egyetlen szó nélkül lefeküdt. De még sokáig hallotta, hogy Ian
egyik oldaláról a másikra forgolódik. Nem csak ő aludt rosszul azon az
éjszakán.