A herceg II. rész 9. fejezet

Először Will úgy tervezte, hogy egész éjjel úton lesz, hogy minél hamarabb elérje úti célját, de végül a fáradság győzedelmeskedett, így Will kénytelen volt megállni éjszakára. A környéken egyetlen fogadó, sőt még egy ház sem volt, így Will jobb híján behúzódott az útmentén növő fák közé, tüzet rakott, és lefeküdt aludni. Olyan fáradt volt, hogy még a kényelmetlen fekhely sem zavarta, és szinte azon nyomban mély álomba merült. Legalább ekkor élete összes gondja lehullott a válláról.

Sierra báró birtokán, mint minden reggel, ma is korán kezdődött a munka. A jobbágyok a nap első sugaraival ébredtek, és indultak a földekre dolgozni. Azonban még náluk is korábban kezdtek neki a munkának a lovászok és az istállófiúk. A Sierra birtokon az ő munkájuk volt a legnehezebb ugyanakkor a legmegbecsültebb is. Mindenki tudta a környéken, hogy a báró úr számára a lovai voltak a legfontosabbak, és éppen ezért mindennek tökéletesnek kellett lennie a drága állatok körül. Kemény munka volt ez, és bizony a főistállómesternek igen gyakran kellett cserélnie a fiúkat. Volt akinek egyszerűen elege lett, más kevesellte a bért, és sajnos olyan is volt, akit lopáson kaptak. Aki viszont kibírta, és több mint egy évig meg tudott maradni a beosztásában, igen hamar magasabb pozícióban találhatta magát. Vagyis Will a legjobbakban reménykedhetett, mikor megérkezett a Sierra birtok istállójához, és kérésével Tom elé, az istállómester elé állt. Tom nyúlánk, negyvenes éveiben járó életerős férfi volt, akinek keze és arca a kemény munkától lehet, hogy már elráncosodott, de fekete szemei továbbra is fiatalosan csillogtak, és azt az érzést keltették az emberekben, mintha beléjük látna. Will legalábbis így érezte, mikor ott állt előtte. Tom elgondolkozva nézett végig a fiatal fiún.

– Ami azt illeti éppen megüresedett egy hely, de félek, hogy túl fiatal vagy ilyen kemény munkához.

– Gyerekkorom óta dolgozom a birtokunkon, hozzászoktam a kemény munkához.

– Hát nem is tudom…

– Kérem, legalább hagy próbáljam meg!

Tomnak tetszett a fiú lelkesedése, ráadásul így első látásra megbízható és lelkiismeretes fiúnak tűnt, mégis nem teljes meggyőződéssel bólintott.

– Rendben, beállhatsz dolgozni.

– Köszönöm, nagyon köszönöm! Ígérem, nem fogja megbánni.

– Hát remélem is. Ian! Gyere ide, fiam! – Will kíváncsian fordult a feléjük közeledő magas, erős testalkatú tizennyolc-tizenkilenc éves szőke fiú felé.

– Igen, uram? – lépett oda hozzájuk Ian, miközben kíváncsi pillantást vetett az ismeretlen fiú felé.

– Ez itt Will – mutatta be a fiút Tom. – Ő áll be Franco helyére, a te gondjaidra bízom. Mutasd meg neki, hogy mennek itt a dolgok.

– Igen, uram, gyere! – bökte oldalba a megilletődött Willt, majd elindult az ellenkező irányba. Will gyorsan követte. Szívesen megkérdezte volna az ismeretlen fiútól, hogy mit értett Tom azon, hogy „hogy mennek itt a dolgok”, de belé fagyott a kérdés. Ian olyan morcosan sőt dühösen meredt maga elé, mintha valami szörnyűséget követett volna el ellene. Így aztán inkább csendben lépkedett a nyomában. Will megérzése ezúttal sem csapta be.

Ian valóban dühös pillantásokat vetett a megszeppent fiúra. Pedig igazából nem rá volt dühös, hanem a főistállómesterre. Ian ugyanis azok közé a kitartó és szerencsés fiúk közé tartozott, akik már több mint egy éve dolgoztak a Sierra birtokon. Ian keményen dolgozott, és most már joggal érezhette úgy, hogy az előléptetése istállófiúból lovászfiúnak már csak egy karnyújtásnyira van tőle. Erre a nyakába varrják ezt a taknyos kölyköt. Ha őt kell állandóan pesztrálnia, sose lesz belőle lovászfiú. Főleg ha a kölyök minden botlásáért neki kell felelnie.

Közben a két fiú megérkezett az istállófiúk szálláshelyére. Ez az egyszerű kőépület nem messze állt az istállóktól, a fiúk kettesével osztoztak meg egy–egy szobán, amelyben nem állt más, mint két kemény ágy és egy-egy láda. Ian is egy ilyenbe vezette be Willt.

– Ez lesz az ágyad – mutatott az ajtóhoz közelebb álló fekhelyre Ian.

– Értem – bólintott Will, majd félve megkérdezte:– És a másik ágyon ki alszik?

– Én – jött a tömör válasz. – Gyerünk, pakold le a cókmókod, és gyere utánam!

Will engedelmesen betette a csomagját az üres ládába, és Iannal visszaindultak az istállóba.

– Jól figyelj, mert csak egyszer akarom elmondani! – kezdte Ian. – Hajnalban, még napfelkelte előtt kelünk, és miközben a lovászok kiviszik a lovakat a reggeli futtatásra, nekünk friss szénát kell adnunk a lovak alá, fel kell töltenünk az etetőket és itatókat, és a lovászok felszerelését is mi készítjük elő. Eddig világos?

– Igen – bólintott Will, miközben azon igyekezett, hogy mindent jól megjegyezzen.

– Helyes. Nap közben főleg az istállót takarítjuk, esetleg kisebb javításokat is végzünk. Délután általában a báró úr kilovagol, hétvégente vadászni szoktak menni. És végül következik az esti futtatás. Világos?

– Azt hiszem igen. És a lovakkal ki foglalkozik?

– A lovászok. Ez az egyik legfontosabb szabály. A lovakhoz mi nem nyúlhatunk. Csak a lovászok, a legértékesebbekhez pedig csak a főlovász. Érted?

– Igen… Hogy lehet lovász valaki?

– Ki kell húzni itt úgy egy évig. Akkor, ha szerencsés vagy, az egyik idősebb lovász magához vesz segédnek, és újabb két év múlva teljes értékű lovász lehetsz.

– Te mióta vagy itt?

– Egy éve – préselte ki dühösen a fogai között a fiú.

Ebből Will rögtön tudta, hogy rosszat kérdezett.

– Ne haragudj, nem akartam…

– Ne hidd, hogy nem vagyok elég jó! – csattant fel dühösen Ian. – Csak épp kell valaki, aki elég tapasztalt ahhoz, hogy az ilyen zöldfülű taknyosokat, mint te, betanítsa! – Ian rögtön meg is bánta hirtelen kitörését. Ahogy ránézett Willre, az olyan megszeppenve és bűntudatosan nézett rá, hogy rögtön elszégyellte magát.

– Ne haragudj! Csak kicsit feszült vagyok, az itteni munka egyik hátránya. Na gyere, vár a munka.

– Rendben.

Ezután Will őszintén remélte, hogy Ian mostantól sokkal kedvesebb lesz vele.