Once Upon a Time fanfiction - IV. rész

IV. rész: A maszkba zárt jós

Az elvarázsolt erdő, évekkel ezelőtt…

– Kapjátok el! Nem csúszhat ki a markunkból! – Snow fülébe csak halovány hangfoszlányok formájában értek el a fekete katonák kiáltásai. Tudta, hogy nem fecsérelheti az időt arra, hogy hátra nézzen vagy lelassítson. Üldözői lépteinek zaja egyre közelebbről hallatszottak, ahogy a fiatal lány végigvágtatott az erdő fái között. Snow tudta, hogy már nem bírja sokáig. Az oldala szúrt, az izmai már sikítottak fájdalmukban. De nem lassíthatott. Egyetlen hiba és vége az életének. Regina katonái biztos tenni fognak róla. Erre a gondolatra minden maradék erejét összeszedve átlendült egy kidőlt fatörzsön, ám az elé táruló látvány rögtön megállásra kényszerítette.

– A mocsár! – gondolta elszörnyedve a lány. Az elvarázsolt erdő rettegett lápja, ahonnan még soha senki nem tért vissza élve. Snow hátrafordult. A fák között már meg is jelentek az első katonák. Nincs más választása. Így a hercegnő összeszedte minden bátorságát és belépett a félelmetes mocsár területére.  Elégedetten hallotta, ahogy üldöző elkáromkodják magukat. Eszükben sem volt követni őt.

A Gonosz királynő elégedetten szemlélte legújabb fekete ruhakölteményét a tükörben. A fekete selyemruha tökéletesen követte alakja minden vonalát, az ezüst kiegészítők pedig csak fokozták a félelmetes és egyben fenséges hatást.

– Gyönyörű vagy, mint mindig királynőm! – szólalt meg a varázstükör az oldalsó falon.

– Mondj valami olyat, amit nem tudok – felelte elégedett mosollyal az arcán Regina. Ekkor egy fekete gárdista jelent meg a lakosztály ajtajában.

– Mit akarsz? – morogta Regina. Semmi kedve sem volt az alattvalói ostobaságaival foglalkozni. A katona idegesen megköszörülte a torkát.

– Felség, jó híreim vannak. Egyik csapatunk a hercegnő nyomára bukkant.

– Valóban? – Regina érdeklődése rögtön feléledt és várakozóan fordult az őr felé. – És hol van? Hol van Snow White?

– A hercegnő elmenekült az üldözői elől. – Regina tekintete rögtön elsötétült.

– Azt akarod mondani… – kezdete vészjósló hangon. – Hogy hagytátok, hogy kicsússzon a kezetek közül?!

– Nem, nem, nem! – nyögte a szerencsétlen katona. – A hercegnő bemenekült a mocsárba. Az a hely olyan akár egy halálos ítélet! Királynőm, biztos vagyok benne, hogy már halott!

– Mennyi ostobával vagyok körülvéve! – ordított fel a királynő, majd kezében egy tűz golyót gyújtott. – Az a kis fruska mindent túlél! Nem lehetek biztos a halálában egészen addig, míg a feje itt nem hever a lábam előtt! – Ezzel Regina elhajította a tűzgolyót és a szerencsétlen katonából egy másodperc múlva már csak egy kupac hamu maradt. – Idióták!

– Ha így folytatod, hamarosan nem marad egyetlen katonád sem – kotyogott közbe a varázstükör.

– Ha pedig te folytatod így, egy tükörrel kevesebb lesz itt, mint eddig! Inkább mutasd őt! – A tükör keretében rögtön lila köd támadt, majd megjelent Snow képe, amint botladozva halad előre a mocsáron át. Regina dühösen dobbantott a lábával.

– Tudtam! Ez az átkozott még egy földrengést és árvizet is túlélne.

– Úgy látom, neked is meg van a magad gondja, felséges asszony! – Regina összerezzent, majd szikrázó tekintettel az ismeretlen hang irányába fordult.

– Ki a fene vagy te? – vetette oda a lehető legbarátságtalanabb hangján. Mégis ki lehet olyan ostoba, hogy megzavarja őt, ráadásul a saját szobájában? Az idegen alak azonban csak gonosz vigyorra húzta undok ábrázatát. Regina még életében nem találkozott ilyen ellenszenves és furcsa emberrel. Fekete öltönyt és keménykalapot viselt, sötét bőréből csak úgy világított sunyi, lila szeme. A nyakában számos csont csörgött, a kalapján egy emberi koponya képe fehérlett fenyegetően. Egy hétköznapi ember valószínűleg halálra rémült volna a látványára. De Regina szerencsére nem tartozott az átlagos emberke közé.

– Ki vagy te? – kérdezte ismét. Az idegen férfi megemelte a kalapját, majd bemutatott egy giccses meghajlást.

– A nevem Dr. Facilier! Vándor jós és varázsló vagyok és azért érkeztem hozzád, hogy a segítségedet kérjem, oh, fenséges királynő!

– Ez esetben azt tanácsolom, térj vissza gyorsan oda, ahonnan jöttél! Nem vagyok semmiféle segély szervezet!

– Pedig őszintén bíztam benne, hogy te és én köthetnénk… valamiféle üzletet.

– Üzletet? Mégis mi kéne nekem pont tőled? – nézett végig a férfin megvetően Regina. Az azonban le sem vette róla a szemét.

– Sajnálatos módon hasonló problémával küzdök, mint te. Én is keresek valakit. Valakit, aki a markomban volt, de megszökött. Arra kérlek, hogy segíts nekem megtalálni ezt az illetőt. Cserébe én… – A férfi erre benyúlt zakója belső zsebébe és előhúzott egy pakli kártyát. Elegáns mozdulattal, akár egy legyezőt szétterítette a lapokat Regina előtt. – Cserébe én elárulom neked, mit tartogat számodra a jövő! – Regina gúnyosan felhorkant.

– Lehetetlen! A jövő feltérképezésére még maga a Sötét Nagyúr sem képes!

– Én viszont igen! Bízz bennem, királynőm! Nem csaplak be, ígérem! – Regina először a képébe akart nevetni és elküldeni a fenébe ezt a botsáskát. De aztán elgondolkozott. Ez a Dr. Facilier vagy ki elég magabiztosnak tűnt. Talán mégsem hazudik. Végül Regina elegánsan helyet foglalt a terem közepén álló márvány asztalnál.

– Áll az alku! – Majd intett a jósnak, hogy üljön le. – De figyelmeztetlek! Ha becsapsz, azt életed végéig bánni fogod! Bár az nem fog sokáig tartani. – Facilier csak bólintott.

– Ne aggódj! De előbb ígérd meg, hogy a jóslás után előkeríted, akit én keresek.

– Láthattad! A tükröm segítségével bárkit meg tudok találni. Most pedig gyerünk! Nem érek rá egész nap! – Regina ebben a pillanatban mintha egy vigyorgó árnyékot vélt volna felfedezni, de elhessegette a zavaró gondolatot.

– Rendben, hát lássuk! – Majd a férfi Regina felé nyújtotta a kártya paklit. – Húzz három lapot! – Regina így tett. A férfi szép sorban kiterítette elé a három lapot, majd végigmutatott rajtuk.

– Múlt, jelen és jövő! Lássuk mi vár rád, királynőm! – Majd felfordította az első lapot. Ezen egy törött szív képe látszott alatta egy sírkővel. – Oh, milyen szomorú! – sóhajtott fel a jós, árnyalatnyi együttérzés nélkül. – Szerettél valakit, de elvesztetted. A szíved összetört és azóta sem volt képes meggyógyulni a szörnyűűű veszteségből. – Regina elképedt. Erről vajon honnan tud ez a sarlatán? Hisz senkinek nem mondta el, mi történt Daniellel… A férfi közben már fel is fordította a következő lapot. Ezen egy félelmetes teremtmény képe látszott. A szörnyű lény félig oroszlán félig pedig egy kitárt szárnyú sas volt.

– A griffmadár. A bosszú jelképe. Ezek szerint minden erőddel és hatalmaddal azon munkálkodsz, hogy bosszút állj azon az egy személyen, aki elvette tőled a szerelemedet. – Majd a férfi hosszú ujjait lassan az utolsó lapra csúsztatta. Regina már nem is próbálta leplezni mennyire izgatott. Ám a férfi mikor felemelte a kártyát, nem mutatta meg Reginának. Elgondolkozva vonta össze a szemöldökét. A tekintetében őszinte meglepetés tükröződött.

– Nagyon érdekes…

– Mi az? Mondd már! – csattant fel türelmetlenül Regina. – Mit látsz? Megölöm Snow White-ot? Igaz? Sikerrel járok?

– Nem, itt nem látok gyilkosságot – mondta a férfi, majd végre megmutatta Reginának a lapot. Azon egy hatalmas, fehér falú ház képe látszott, előtte pedig egy boldog család állt. – Hamarosan elköltözöl innen és soha nem térsz vissza. Rátalálsz az igaz szerelmedre és gyermekeid is lesznek.

– Mit mondasz?

– Még hozzá két fiú. Két fiú anyja leszel, felség. – Ezzel a férfi, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten visszacsúsztatta a paklit a zsebébe. – Én teljesítettem az alku rám eső részét. Most te következel, királynőm!

– Kifelé! – Mikor Regina lassan felemelte a fejét tekintetében tébolyult fény csillogott. A jós döbbenten hőkölt hátra.

– Te…tessék? Hiszen a szavadat adtad! Azt mondtad, ha jósolok neked, megtalálod, akit keresek!

– Tűnj a szemem elől, te hazug sarlatán! Nem hiszem el, hogy bedőltem neked! – Regina csak úgy tombolt. Annyira dühös volt magára, hogy legszívesebben kitépte volna minden hajszálát.

– De hát én nem… nem csaptalak be, felség! – pattant fel ültéből a férfi, ám Regina megrázta a fejét.

– Oh, dehogynem! Még hogy igaz szerelem? Gyerekek? Mind hazugság!

– Nem, felség a kártyák sosem hazudnak!

– Akkor te hazudsz! Mert nekem nem születhet gyermekem, te ostoba! – A szobára mély csend borult. Facilier most először tűnt úgy, hogy elbizonytalanodik.

– De… de a kártya…

– Tűnj innen! – sziszegte dühtől eltorzult hangon Regina. – Tűnj innen és soha többé ne merj a szemem elé kerülni, vagy esküszöm, hogy megöllek! Kifelé! – A férfi azután már nem visszakozott. Úgy menekült ki a szobából, akár egy űzött vad. De most hogy a fenébe fogja megtalálni azt az átkozott békát?

Snow leszegett fejjel halad előre, minden lépést jól meggondolva. Közben azon volt, hogy felidézzen mindent, amit édesapjától hallott a félelmetes mocsárról. Először is: mindig maradj az ösvényen. Másodszor: ne hagyd, hogy a kis szentjánosbogarak letérítsenek az útról és becsaljanak a mocsár legmélyébe. Végül harmadszor: vigyázz a krokodilokkal. Snow még eggyel sem találkozott, de nem is nagyon bánta. Csak jusson ki innen élve, a többi nem számít. A mocsár páradús levegője már percek óta égette a tüdejét, a dohos-kénes szag már szinte elviselhetetlen volt. De nem is ez volt a legszörnyűbb a helyben. Hanem a kísérteties némaság. Még egy szúnyog sem döngicsélt közel s távol. Aztán egyszer csak egy öblös békabrekegés törte meg a csendet. Snow ijedten ugrott egyet, a hang olyan váratlanul hasította ketté a csöndet. Aztán a hang gazdája előugrott a sűrű nádasból. Snow még életében nem látott ilyen ocsmány állatot. Hatalmas volt, nyálkás és sárszínű. Aranyszínű szemével úgy meredt a lányra, mintha bármelyik pillanatban megszólalhatna. Snowt kirázta a hideg.

– Gyáva nyúl! Ez csak egy béka! – Majd már indult is volna tovább, ám meglepetésére a béka belekapaszkodott a lábába és nem engedte.

– Pfúj! Hagyj békén! – sikított fel a lány, miközben megpróbálta lerázni magárról a kétéltűt. Ám a béka nem engedte.

– Brekk! Kérlekkk! Csókkkolj meg, brekk!

– ÁÁÁÁ!!! – Snowt már nem is érdekelte semmi. Inkább száz krokodil, mint ez az undorító, beszélő béka. A lány futásnak eredt. Csak el innen ebből az átkozott mocsárból! Ám néhány méter után kénytelen volt megállni, hisz nem akart letérni az ösvényről.

– Csókkolj meg, brekk-brekk! Csókkkkolj meg, brekk-brekk!

– Jaj, ne! – nyögött fel a lány, mikor meglátta, hogy a béka, mint egy levakarhatatlan kis dög jön után. – Hagyj békén!

– Kkkérlek! Csókkkolj meg! Hogy visszaváltozhassak! Brekk!

– Visszaváltozni? – Snow értetlenül vonta össze a szemöldökét. Már nem félt a békától, de azért még bizalmatlan volt. – Mivé akarsz visszaváltozni?

– Elátkoztakkk, brekk! Én Naveen herceg vagyokkk! A szomszédos királyság hercege, brekk! Csak akkor változok vissza, ha egy hercegnő megcsókkkol!

– Honnan tudod, hogy én hercegnő vagyok? – Snow őszintén megsajnálta a békát, de még nem volt teljesen biztos benne, hogy ez nem csak egy trükk.

– Azok a katonák hívtak így, brekk, akik idekergettek. Kérlekkk! Meg kell találnom Tianát!

– Tianát? Ki az a Tiana?

– Az igaz szerelmem! – Snow felsóhajtott. Hirtelen felrémlett előtte Charming kedves arca és az érzés, hogy milyen rossz távol lenni attól az embertől, akit szeretsz.

– Na jó… – mondta, majd lehajolt a békához. Csak ne lenne ilyen undorító! Gyorsan behunyta a szemét. Látni sem akarta azokat a nyálkás ajkakat. – Pfúj, de undorító… – Majd vett egy nagy levegőt és megtette. Bele sem akart gondolni, csak várta, hogy a lehető leggyorsabban vége legyen. Csak akkor merte ismét kinyitni a szemét, mikor már kellő távolságba tudhatta a száját a békáétól. Döbbenten látta, hogy a béka ugyanolyan hétköznapian ocsmány, mint eddig. Aztán egyszer csak túlvilági fény gyulladt és a halványkék fényesség bevonta a kétéltű egész testét. A fény addig erősödött, míg Snow kénytelen volt elfordítani a fejét és védekezően a szeme elég kapta a karját. A fény, amilyen gyorsan jött olyan gyorsan illant is el. Snow óvatosan leengedte a kezét és meglepetten kiáltott fel. A békának már nyoma sem volt. Helyén egy magas, életerős fiatalember állt. Sötétbarna bőre és mélybarna szeme volt. Egyszerű nadrágot, csizmát és inget viselt. A fiatal férfi döbbenten táncoltatta végig ujjait és tapogatta meg az arcát.

– Ez hihetetlen! Visszaváltoztam! Köszönöm! Hálásan köszönöm!

– Oh, nagyon szívesen! – Snow halkan felnyögött az idegen olyan hévvel szorította magához hálájából, hogy kis híján megfojtotta. – Mit is mondtál, hogy hívnak?

– Naveen herceg vagyok – mutatkozott be a férfi sugárzó mosollyal.

– Naveen herceg… szörnyű átokkal sújtottak.

– Oh, igen borzalmas volt! Azt hittem már sosem találok egy bátor és tisztaszívű hercegnőt, aki megszán engem.

– Ki tette ezt veled?

– Egy gonosz ember. Úgy hívják, hogy Dr. Facilier. Vándor jósnak mondja magát, de igazából hatalmas varázserővel bír. Engem is elkábított a trükkjeivel, aztán megátkozott, hogy az egyik segédjét ültesse a helyemre a királyságomban.

– Ez szörnyű! – mondta őszintén elszörnyedve Snow. – És ki az a Tiana?

– Oh, ő egy csodálatos lány! – csillant fel Naveen szeme, ahogy csak egy igazi szerelmes férfinél lehetséges. – Ő okos és bátor és csodálatos és… és…

– És szerelmes vagy belé – mosolyodott el Snow. – Mi történt vele? Mintha azt mondtad volna, hogy meg kell találnod őt.

– Igen, Tiana segíteni akart nekem, mikor Facilier megátkozott. De az a szörnyeteg rájött és Tianát is ugyanazzal a varázslattal sújtotta, mint engem.

– Szegény lány! – Snowt kirázta a hideg. Már a gondolat is elborzasztotta, hogy békaként élje le az életét. – És ő hol van most? Itt a mocsárban?

– Sajnos nem. Az az átkozott Facilier elkapta és túszként tartja fogva! Meg kell mentenem! De fogalmam sincs, merre keressem!

– Ne aggódj! Majd én segítek! – veregette meg bátorítóan új barátja vállát Snow. Naveen boldogan mosolyodott el.

– Tényleg?

– Persze, hisz a szerelmesek mindig egymásra találnak. Bármi is történjen.

– Oh, Tiana kedves! Most mit csináljak? Így sose találom meg azt az átkozott Naveen herceget – sóhajtott fel Facilier. Ám a válasz csak egy dühös brekegés volt. A jós unottan pillantott a kordélya oldalán függő ketrecre. Abban csücsült az elátkozott Tiana béka testben, és dühös tekintettel meredt fogva tartójára.

– Biztos dühös vagy rám, amiért elvettem a beszéd képességedet is – folytatta Facilier, miközben egy nagyot rántott a kordélyon. A szekér oldalán függő vudu maszkok tompa puffanással ütköztek neki a kordély oldalának. – De már annyira idegesített a folytonos locsogásod. – Majd a férfi elvékonyított hangon folytatta: – Naveen majd megment engem! Naveen majd móresre tanít. Még megfizetsz mindenért, amit velünk tettél, te szörnyeteg!

– Tiana jól mondja! Most megfizetsz mindenért! – ugrott ki Snow a bokrok mögül, ahol Naveennal eddig rejtőzködtek. A tervük eddig a legjobban haladt. Facilier döbbenten meredt rájuk. Tiana pedig boldog brekegést hallatott a ketrecében.

– Te?! Hogy az ördögbe kerülsz te ide? – meredt Naveenra, aki már kivont karddal állt harcra készen. Snow is felajzotta íját.

– Naveen, menj és szabadítsd ki Tianát! Te meg ne mozdulj! – irányította a nyílvesszőt egyenesen Facilier-re. A jós vigyorogva a feje fölé emelte a kezét. Snownak ez egyáltalán nem tetszett. Imádkozott, hogy Naveen gyorsan cselekedjen. El akart tűnni innen. Közben Naveen már ki is szabadította Tianát.

– Oh, ti ostobák! – nevetett fel Facilier. – Azt hiszitek ilyen könnyű engem legyőzni! – Majd a férfi dobbantott egyet, mire a föld olyan erővel rázkódott meg, hogy Snow elvesztette az egyensúlyát és a földre esett. Rémülten sikított fel. Faciliert ijesztő, vöröses köd vette körbe, az arcát egy igazi koponyából készült maszk fedte. De nem is ez volt a legijesztőbb. Hanem a férfi árnyéka, amely mintha önálló életre kelt volna. Karmokat növesztett és kísérteties vigyorra húzta a száját. A férfi felkacagott.

– Üdv a világomban, hercegnő! Ez már egy másvilág! – Majd a férfi árnyéka lecsapott. Snownak az utolsó pillanatban sikerült oldalra vetődnie, így elkerülte a csapást. Még szerencse, ugyanis a helyet ahol alig egy másodperce még állt most egy csúf égésnyom feketítette be. A lány belegondolni sem mert, mi történt volna vele, ha eltalálja az árnyék. Facilier dühösen felordított.

– Hagyd őt békén, te sarlatán! – kiáltott fel Naveen. Majd villám gyorsan a kordély mögött termett és teljes erőből megtaszította. A szekér hangosan felnyikordult, majd a lejtős talajon megállíthatatlanul gurulni kezdett.

– Mit csinálsz, te ostoba! A varázsszereim! A kártyáim! – Faciliert már nem is érdekelte Snow, vagy a herceg. Eszét vesztve ugrott a kordélya után, ám már késő volt. A szekér vele együtt lódult neki a meredek erdei útnak, aztán a domb alján hangos csattanással ütközött neki valaminek. Egy fekete, királyi hintónak. De mindebből Snow és barátai már semmit sem láttak. Őket ekkor már elnyerte az erdő sűrűje.

Regina dühtől eltorzult arccal kászálódott ki a hintójából. Nem akarta elhinni. Még egy délutáni kis kocsikázásra sem mehet el anélkül, hogy ne történne valami? Aztán meglátta a ripityára tört kordélyt, rajta a vudu maszkokkal és az ismerős alakot, aki remegve mászott ki a szekér alól.

– Te?! – ordított fel a gonosz királynő. – Nem megmondtam, hogy ne kerülj még egyszer a szemem elé?!

– De… de… királynőm… a hercegnő… a béka… – nyögött fel Facilier.

– Elegem van belőled, te kuruzsló! Nem akarlak látni soha többé! – Majd Regina tekintete a kordélyon lógó vudu maszkokra vándorolt. A nő lassan, ördögi mosolyra húzta a száját. – Sőt, többé te sem fogsz látni senkit mást! – Majd a királynő elegáns kört írt le a kezével, a jós teste pedig ugyanebben a pillanatban kék fényben izzót fel.

– Ne! Kérlek ne!

– Tűnj innen! Most! – A következő pillanatban Facilier teste eltűnt és a kék fény lassan az egyik vudu maszkba vándorolt át. A maszk még utoljára felragyogott, majd hangos puffanással lezuhant a földre. Regina elégedetten elmosolyodott, majd ráérősen odasétált és felemelte a maszkot, hogy megszemlélje a művét. Az álarcból mintha egy távoli üvöltés visszhangja hallatszott volna fel. Regina felnevetett.

– Most végre jó helyen vagy, te átkozott! – Majd a nő meglátta a fák mögött húzódó kísérteties mocsarat. Regina még egy utolsó pillantást vetett a fa maszkra, majd egy elegáns mozdulattal elhajította. Az álarc széles ívben repült a levegőben, majd egy csattanással a mocsár iszapos vizében landolt. Néhány percig még lebegett a víz felszínén, majd elnyelte a víz mélye.

Storybrooke, évekkel később…

– Hagyj békén, Neal! Elegem van belőled! – Christopher Gold olyan sebesen haladt előre a storybrooke-i tengerparton, hogy a mögötte szuszogó Neal alig tudta tartani vele a lépést.

– Chris, ugyan már! Meg kell értened…

– Nem! Nem értem meg! Elegem van a kifogásaidból! – Chris világoskék szemében, amely annyira hasonlított az édesanyjáéhoz, mély csalódottság tükröződött. Neal idegesen túrt bele szőkésbarna hajába.

– Adj még egy kis időt, oké? Ígérem, hogy beszélek a szüleimmel.

– Mégis mennyi időt adjak még? Újabb két évet?! – Majd Chris ismét hátat fordított és szó nélkül továbbindult. Neal csak lemondóan felsóhajtott. Már indult volna Chris után, mikor a part homokjában megpillantott valamit. A fiú meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Hé, Chris! Ezt nézd! – kiáltott társa után.

– Nem érdekel! – kiabált az vissza. Közben Neal már letérdelt és elkezdte kiszabadítani a homok fogságából a furcsa tárgyat. Tehát jól látta már elsőre is.

– Chris, nézd! Egy maszk! – Neal érdeklődve forgatta a fából faragott álarcot. Közben nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. Chris ugyanis közben visszatért hozzá. Tudta, hogy a fiú milyen kíváncsi természet.

– Mi lehet ez? – mutatta meg neki a tárgyat Neal.

– Egy vudu maszk – felelte egyszerűen Chris. – Anya könyvei között van egy csomó vudu mágiáról szóló kötet. De hogy került ide a tengerpartra?

– Nem tudom, de nagyon furcsa. Ne vigyük el apád boltjába? – Chris már válaszra nyitotta volna a száját, mikor valami megütötte a fülét. A két fiú döbbenten meredt a maszkra. Abból ugyanis, halkan, de jól érthetően két szó hangzott fel:

– Segítség! Segítség!

 Folytatás következik...