Once Upon a Time fanfiction - V. rész

V. rész: Itt az idő!

– Arra gondoltam, ha lány lesz, akkor lehetne Amanda, Viola vagy Emily. Mit gondolsz? – Belle egy percig várakozóan nézett kedvesére, ám Rumple-t úgy látszott, jobban lekötik a nagyi só és bors szórói, mint jövőbeli gyermekük lehetséges neve. Belle végül folytatta:

– Ha pedig fiú lesz, akkor lehetne Robert, Anthony vagy…

– Christopher? – emelte fel lassan a fejét Rumple. Belle meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Igen! Ez a kedvencem. Neked is tetszik?

– Igen, nagyon – bólintott Gold. – A Christopher tökéletes lesz.

– Persze még nem tudjuk, hogy fiú lesz-e vagy lány. De legalább a fiú nevet sikeresen eldöntöttük! – simogatta meg férje kezét Belle. Rumple halványan elmosolyodott, de a gond árnyéka továbbra sem tűnt el az arcáról.

Ekkor nyílt a bejárati ajtó és Emma lépett be rajta Regina társaságában. Egyenesen Gold és Belle asztalához léptek.

– Van bármilyen híre számunkra? – kérdezte Emma kertelés nélkül.

– Félek, nem értem mire céloz, Miss Swan.

– Ne játszd az ostobát! – horkant fel megvetően Regina. – Találkoztál az időutazókkal?

– Ha találkoztam volna velük, higgyék el, tudnának róla. Ha másról nem a hulláikról, amik a boltom előtt hevernek – sziszegte Gold. Emma gyanakodva húzta össze a szemöldökét.

– Valami baj van? Nem szokta ilyen hamar felkapni a vizet.

– Az égvilágon semmi gond sincs. – Ezzel Gold ismét hallgatásba merült. Belle aggódva tanulmányozta férje arcát, majd Emmához fordult.

– Ti sem találtátok meg őket?

– Még nem. Robin, Hook és apa már egy napja járja az erdőt, de még a nyomukat sem találta.

– Ami nem is lep meg, hisz varázslatot használnak – tette hozzá Regina, majd megérintette Emma vállát. – Menjünk, hátha a kriptámban találunk valamit, ami segít. – Emma bólintott, majd a két nő elhagyta a kávézót. Amint becsukódott mögöttük az ajtó Belle Rumple-hoz fordult.

– Szerintem Emmának igaza van. Téged aggaszt valami. Áruld el micsoda!

– Mondtam, hogy semmi baj – felelte Rumple kicsit nyersebben, mint akarta.

– Mit gondolsz, az a három fiú veszélyt hozhat ránk? – kérdezte Belle, miközben önkéntelenül is védelmezőn átfogta hatalmas pocakját. Rumple tekintete megvillant:

– Próbálják csak meg! Próbálkozzanak csak bármivel, én a végén azt fogom tenni, ami helyes. A mi érdekünkben.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – nézett körbe aggódva a nagyi fogadójának egyik szobájában Roland. Daniel azonban csak levetette magát az ágyra és nagyot nyújtózott.

– Nyugi! Mégis ki keresne minket pont itt?

– Lehet, hogy a nagyi használja ezt a szobát.

– Persze, mert Storybrooke-ban csak úgy virágzik a turizmus – vigyorodott el a vörös hajú fiú. Roland erre csak megadóan legyintett, majd Nealhez fordult, aki már kényelmesen elhelyezkedett az ablaknál. Innen tökéletesen ráláttak a város főutcájára, ráadásul azt is figyelemmel tudták kísérni ki érkezik, és ki hagyja el a nagyi fogadóját.

– Most mennek el! – szólalt meg Roland. Odalent Rumple és Belle alakja tűnt fel, amint a zálogház felé veszik az irányt. Neal bólintott.

– Nem sokára itt az idő.

– Pontosan meddig is kell elütnünk az időt? – kérdezte Daniel. Neal az órájára pillantott.

– 8:50-ig.

– Vicces, hogy ilyen pontosan tudod. Elég nyálas – dőlt vissza a párnákra Daniel.

– Szerintem meg szerencse – szólt közbe Roland. – Így előnyben vagyunk a többiekkel szemben és mi leszünk az elsők.

– Leszámítva persze Belle-t és Goldot, aki jelenleg még a Sötét Úr. Ez nem túl bíztató.

– Ha sikerül meglepnünk őket, nem lesz gond. – Bár Roland mindent megtett, hogy hangjából magabiztosság csengjen ki, nem igazán járt sikerrel. Egy darabig mind a hárman hallgattak.

– Vajon Chris merre lehet? – törte meg végül a csendet Neal. Rolandnak nem kerülte el a figyelmét, hogy barátja már jó ideje nem a főutcát figyeli, hanem tekintete elgondolkozva vándorolt a város mögött húzódó erdőségre.

– Biztos, hogy jól van – felelte végül.

– Persze, hogy jól van, hisz ő a Sötét Úr – kotyogott közbe Daniel.

– Kösz, hogy emlékeztetsz erre – morogta Neal. – Fogalmam sincs, mi járhat most a fejében vagy, hogy mire készül.

– Bármi lesz is, mi meg fogjuk akadályozni – felelte Roland komolyan. – A múltat nem lehet megváltoztatni, a sok fájdalom ellenére… ezt neki is be kell majd látnia. – Neal bólintott, bár közben azt kívánta bárcsak ő is olyan biztos lenne mindebben, mint Roland. Csodálta barátja meginghatatlan tartását, hisz hozzájuk hasonlóan ő is elvesztett valakit, akit szeretett.

Chris egy göcsörtös tölgyfa tövében ült, hátát a durva törzsnek vetetve. Innen tökéletes kilátása nyílt Storybrooke házaira. Chris érezte, ahogy lassan egy árulkodó könnycsepp gördül le az arcán. Aztán az elsőt lassan követte a többi.

– Mi ez a siránkozás, kedveském? – szólalt meg egy ismerős hang a fiú mellett. – Mit szólnának az emberek egy zokogó Sötét Urat látva? Oda lenne a jó hírünk.

– Mit akarsz? – törölte meg gyorsan a szemét Chris. – Azt hittem már eltűntél a fejemből.

– Nem tűnhetek el onnan, kedvesem – hajolt le Chrishez Rumpelstilskin, illetve az előző Zordonok megtestesítője. – Mert én immár a részed vagyok, és nem szabadulhatsz tőlem.

– Mondja valamit, amit nem tudok. Mit akarsz?

– Semmi különöset. Csak nem fér a fejembe, illetve a te fejedbe, hogy hogyan lehetséges, hogy te uralod a világ leghatalmasabb fekete mágiáját és mégis itt üldögélsz magányosan az erdő közepén ahelyett, hogy lemennél abba a poros, kis városba és elvennéd, amit akarsz!

– Ez a tervem. De elég nehéz megölni valakit, aki még meg sem született!

– Én nem is erről beszéltem! Erről a… nagyon megható, de mérhetetlenül ostoba öngyilkos kísérletedről.

– Már eldöntöttem. És nem tudsz lebeszélni róla – szögezte le Chris. A fejében lévő fantom azonban nem adta fel.

– Pedig az önfeláldozáson kívül annyi minden van, amit még megtehetnél. Felejtsd el a múltat! Felejtsd el a halottakat!

– Nem! – pattant fel dühösen Chris ültéből és izzó tekintetét Rumple-re vetette: – Meg fogom menteni őket! Megváltoztatom a múltat és akkor mind élni fognak!

– Gondolj a következményekre, kedveském. A múltat megváltoztatni veszélyes dolog.

– Nem érdekelnek a következmények! Csak az számít, hogy a szüleim és mindenki más éljen!

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – tárta szét a karját kérdőn Rumple, majd lassan körbesétálta Christ. A fiú tekintetével követte a szellem alakot.

– Igen!

– Egész biztos? Biztos, hogy… te tehetsz mindenről? Minden szörnyűség, ami történt csakis kizárólag a… te hibád?

– Mit akarsz ezzel…

– Tehát csakis a tiéd! Nem valaki másé. Valakié, aki botor módon a jó szívére hallgatott, pedig te figyelmeztetted, hogy ne tegye? Valakié, aki évek óta csak a bolondot járatta veled? Valakié, aki… még arra sem volt képes, hogy kiálljon melletted?

– Én… nem…

– Látod, kedveském. Még sem fekete-fehér az egész történet. Mert ki volt az, aki voltaképpen egész életedben csak dróton rángatott, míg végül… cserben nem hagyott. Ki volt az? – Chris egy pillanatig csak dermedten bámult az előző Sötét Úr szemébe. Mert nagyon is tudta kire illik tökéletesen az előbbi leírás. Lassan felemelte a fejét, majd gyűlölettel és csalódottsággal teli hangon kimondta azt az átkozott nevet:

– Neal!

Emma és Regina némileg lelombozva sétáltak végig a város főutcáján. A kriptában természetesen semmit sem találtak, ami segíthetne a jelenelgi helyzetben. Emma épp eltette a mobilját.

– Még mindig semmi? – kérdezte Regina.

– Semmi! – sóhajtott fel Emma. – Azt a hármat, mintha a föld nyelte volna el. Legalább tudnánk, mire készülnek.

– Gold tud valamit – húzta el a száját Regina. – Remélem, nem vetted be a múltkori meséjét.

– Persze, hogy nem. Nem is értem, hisz az ő érdeke is, hogy… – Ám Emma hirtelen megakadt a mondókájában. – Regina! – mutatott előre. A polgármester követte a szemével és ő is meglátta.

– Ezek ők! – nyögött fel. Valóban, a főutca túloldalán pontosan a zálogházzal szemben ott állt a három fiú. Annyira hétköznapiak voltak, hogy simán beleolvadtak a storybrooke-i járókelők közé.

– Most mit tegyünk? – nézett barátjára Emma. Regina válaszul elvigyorodott.

– A harmadik nem tud varázsolni, igaz?

– Igen.

– Akkor ideje egy kettő-kettő elleni küzdelemnek!

– Oh, a fenébe! – morogta Daniel, mikor megpillantotta a két feléjük közeledő nőt. Roland idegesen szorította ökölbe a kezét.

– Most mi a fenét csináljunk?

– Nincs időnk velük foglalkozni – mondta Neal. – Mindjárt itt az idő.

– Az idő? Minek az ideje? – kérdezte Emma az utolsó szót elcsípve. – Mire készültök?

– Az nem a te dolgod! – vetette oda Roland. – Megmondtam, hogy ne állj az utunkba.

– Sajnos nem tehetem, ez a megmentői kötelezettségeimmel jár együtt – felelte a nő. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd a beállt csendet hirtelen egy autó fékjének csikorgása törte meg. A kis társaság egy emberként fordult a hang irányába, de csak Gold fekete autója kanyarodott ki a sarkon és teljes sebességgel elhajtott egyenesen a kórház irányába. Neal tekintete rögtön a nagy óratoronyra rebbent.

– Mindjárt 8:50 van! Azonnal mennünk kell! – fordult a másik két fiú felé.

– 8:50? – Emma már semmit sem értett. – Mi lesz 8:50-kor? – Ám a fiúk rá sem hederítettek. Daniel ellentmondást nem tűrően meglökte Rolandot.

– Siessetek! Menjetek a kórházba! Én addig feltartom őket!

– A kórházba? – kérdezte értetlenül Emma.

– A gyerek! – Regina azonban végre megértette. – Belle és Gold gyereke! A gyereket akarják, nem Goldot! – Emma és Regina szinte egyszerre mozdult, hogy kiszórják a varázslatot, amivel leteríthetik az ellenfelüket. Ám elkéstek. A három fiúból kettőnek addigra már hűlt helye sem volt. Csak a vörös hajú fiú nézett rájuk gúnyos vigyorral.

– Hoppá! Erről lekéstetek, hölgyek! – nevetett fel.

– Regina – szólalt meg Emma. – Menj gyorsan…

– Esélytelen, Swan! Ez a vöröske okosabb annál, hogy hagyjon elmenni.

– Tény, hogy okosabb vagyok nálatok – vigyorodott el a fiú, majd a két nőhöz hasonlóan ő is felemelte a kezét, hogy felkészüljön a varázslatra. Ám a következő pillanatban minden előzmény nélkül a fiú szeme hirtelen fennakadt, majd ájultan terült el a földön. Emma és Regina döbbenten bámulta az eszméletlen fiút.

– Mi a… – kezdte Regina.

– Megint kudarcot vallottál, hugicám? – nevetett fel Zelena. – Szerencsére a nővérkéd, mindig kihúz a csávából. – Lépett oda hozzájuk a gonosz boszorkány. Elég bizarr látvány nyújtott a járdán állva, babakocsit tolva, miután épp az imént szórt ki egy erős varázslatot.

– Elbírtunk volna vele – húzta fel az orrát Regina.

– Ez gondolom egy köszönöm akart lenni – mosolyodott el gúnyosan Zelena, majd a fiúra pillantott. – Ki ez?

– Még nem tudjuk, de van ennél fontosabb dolgunk is – vágott közbe idegesen Emma. – Regina, zárjátok be a fiút és blokkoljátok le a varázserejét!

– Meg lesz, te siess a kórházba! – Emma csak bólintott, majd amilyen gyorsan csak tudott bevágódott a kis, sárga bogárhátúba és eltűnt a kórház irányába.

 

– Jól van, Belle! Nagyon szépen csinálod! Még egy utolsó nyomást! – Belle kórházi ruhája a hátához tapadt, haja csapzott volt, kezével pedig olyan erővel szorította Rumple kezét, hogy az ujjai elfehéredtek. De összeszedte az utolsó csepp erejét is és nyomott. A következő pillanatba pedig boldog mosoly terült szét az arcán, mikor meghallotta, ahogy kisbabája felsír.

– Kisfiú! – kiáltott fel Dr. Whale, miközben elvágta a köldökzsinórt és bebugyolálta a kicsit egy tiszta takaróba. Az óra számlapja pontosan 8:50-et mutatott. A doktor átnyújtotta Belle-nek a babáját, majd magára hagyta a friss szülőket. Belle földöntúli boldogsággal szorította magához kisfiát. Aztán Rumple-ra pillantott. A férfi csak állt és nézte újszülött fiát, mintha a világ legcsodásabb kis teremtménye érkezett volna meg a földre.

– Istenem… milyen gyönyörű…

– A mi fiúnk, Rumple. Végre megérkezett! Christopher végre velünk van! – Belle még mondott volna mást is, ám ebben a pillanatban az arca hirtelen megmerevedett és nem mozdult többet. Mintha ott helyben jéggé dermedt volna. Rumple rémülten hőkölt hátra, majd a kórterem ajtaja felé fordult. Ott két fiatalember állt. Rumple ugyan még sosem találkozott velük, de e nélkül is tudta, hogy a két időutazóhoz van szerencséje.

– Mit akartok itt? – kiáltott fel a Sötét Úr, majd már készen is állt, hogy megvédje családját.

– Neal! Menj Chrisért! – szólalt meg Roland, majd gyorsan kiszórt egy védelmező bűbájt. Rumple ugyanis már támadott is. Ám első átkai simán lepattantak a Roland által emelt akadályról. Nealnek így sikerült Belle ágyához kerülnie.

– Hozzá ne merj érni a fiamhoz, vagy esküszöm, megöllek! – ordított fel Rumple.

– Sajnálom, Belle – motyogta Neal, de nem mert a nő megfagyott tekintetébe nézni. Aztán óvatosan kivette a kezéből a pólyás kisbabát. Rumple felordított, majd Roland fájdalmasan felkiáltott és a földre rogyott. Rumple már ott állt felette eszelős tekintettel. Aztán hirtelen kivágódott a kórterem ajtaja.

– Neal! Ne merészeld! – És Chris lépett be dühtől szikrázó tekintetét Nealre vetve.

– Chris…

– Neal! Tűnj innen! – kiáltott fel Roland, majd intett a kezével és a következő pillanatban Neal és a baba eltűnt a szemük elől. Chris dühösen felordított.

– A franc egyen meg, Roland! – Majd Roland teste teljes erőből a falnak vágódott és a fiú nem mozdult többet. A Belle-t sakkban tartó varázs azonnal eltűnt, ám mielőtt bármit mondhatott volna, Rumple egy mozdulattal elaltatta feleségét. Aztán lassan felnőtt fia felé fordult.

– Christopher…

– Ne szólj hozzám! – csattant fel a fiú, szikrázó tekintetét az apjára szegezve. – Megkértelek, hogy segíts nekem, de te még erre az egyszerű feladatra sem voltál képes!

– Egyszerű feladat? Christopher, a fiam vagy! Hogy gondolhattad, hogy képes lennék bántani téged? Különösen azután, ami Bae-el történt…

– Oh, hát persze! – horkant fel megvetően Chris. – Mást sem hallgattam egész életemben! Csak azt, hogy Bae így és Bae úgy! Ő halott, apa! Halott! Felfogtad?! És én nem ő vagyok!

– Tudom és bocsáss meg! Szeretném ezt most jobban csinálni. Segíteni akarok neked.

– Már eleget segítettél! Hála a segítségednek jutottunk idáig! – Majd Chris eltűnt. Rumple csak meredten bámulta a pontot, ahol fiának nyoma veszett. Talán az örökkévalóságig így maradt volna, ám ekkor ismét kitárult a szoba ajtaja és a lihegő Emma lépett be.

– Gold! Az időutazó fiúk… ide… – Ám ekkor Emma meglátta a szobában történteket. Az alvó Belle-t az ágyban és a falnál heverő eszméletlen fiút. Végül a szoba közepén álló Goldot, aki úgy festett, mint aki kísértetet látott. – Mi történt? – kérdezte a nő. Először azt hitte Gold nem is fog válaszolni. Ám aztán a Sötét Úr lassan megszólalt:

– A harmadik… elvitte a fiamat. Meg akarja ölni.

Folytatás követezik...