Once Upon a Time fanfiction - IX. fejezet

IX. fejezet: Roland árulása

– Semmire sem emlékszel? – Daniel csak megrázta a fejét. Látszott rajta, hogy majd felrobban a dühtől. Álmában sem gondolta volna, hogy Emma képes olyan aljasságra, hogy amíg ő eszméletlen az átkozott álomfogójával ellopja az emlékeit. Aljas, de briliáns ötlet volt, azt meg kell hagyni.

Neal idegesen felsóhajtott. Fogalma sem volt mihez kezdjenek most. Chris legalább letett arról, hogy megölje saját magát, de már talált is magának egy új célpontot. Neal különös módon nem érzett halálfélelmet, csak arra tudott gondolni, hogy valahogy észhez térítsék a fiút.

– És most mihez kezdjünk? – kérdezte inkább. Ismét a város melletti erdőben kerestek menedéket, itt nem kellett félniük, hogy bárki kihallgatja őket. Daniel vállat vont.

– Szerintem elmondhatjuk, hogy a bébi éned a lehető legnagyobb biztonságban van. Emma és a többiek vigyáznak rá. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk Christ és haza rángassuk.

– És mégis hogy akarod rávenni a Sötét Urat, hogy odamenjen, ahova nem akar?

– Gőzöm sincs, kérdezd a csapat agyát. Roland? – Az említett azonban úgy meredt rájuk, mint aki az imént ébredt fel egy álomból.

– Én… nem tudom – felelte végül, majd ismét hallgatásba burkolózott.

– Minden rendben? – kérdezte Daniel. – Még mindig Regina miatt nyavalyogsz?

– Persze, hogy nem. Csak… mindegy. – Legyintett a fiú, majd anélkül hogy ránézett volna társaira továbbindult. A másik kettő értetlenül pillantott össze, de követték barátjukat.

A kis Christopher Gold békésen aludt a bölcsőjében. Belle ott ült mellette és úgy gyönyörködött újszülött fiában, ahogy csak egy anya képes. Gold mosolyogva figyelte őket.

– Belle, menjetek nyugodtan haza – szólalt meg a férfi. – A szavamat adom, hogy már nem fenyegeti veszély a kicsit.

– Azt nem tudhatod – felelte Belle. – Ki tudhatja, mi jár azoknak az időutazóknak a fejében. Vagy talán zavarunk téged? – nézett férjére átható kék tekintetével Belle.

– Ne butáskodj, örülök, ha itt vagytok velem. Csak nem szeretném, ha félelemben élnél.

– Ha itt vagyunk a közeledben, akkor nem félek. – majd Belle visszafordult a kicsihez, aki kezdett ébredezni. Gold egy darabig némán nézte őket, majd hirtelen felkapta a fejét. Észrevétlenül kihátrált a hátsószobából, majd belépett a boltba. Nem látszott meglepettnek. Chris ott állt, az egyik üvegpultnak dőlve.

– Bocs a zavarásért, nem akartam megzavarni a családi idillt – szólalt meg a fiú.

– Ne beszélj butaságokat – felelte Gold. – Te sosem zavarsz… fiam. Minek köszönhetem a látogatásodat?

– Nem sokára elmegyek – felelte Chris. – Miután elvégzem a feladatomat.

– Nem fogok beleavatkozni, ha emiatt aggódsz.

– Nem aggódtam, az önzés családi vonás. – mosolyodott el Chris. – Csak el akartam búcsúzni.

– Másra nem akartál megkérni?

– Mire gondolsz?

– A felejtő bűbáj. Nem kérsz meg, hogy igyam meg, miután elmentél?

– Ha sikerrel járok, nem lesz szükséged rá – felelte Chris, majd ellökte magát a pulttól és kitárta a bolt ajtaját, ám ott még megtorpant. – Nem tudom… hallottad-e, amit utoljára mondtam neked… mielőtt meghaltál.

– Mi volt az? – Chris lassan visszafordult, szemében mély szomorúság ült.

– Szeretlek, apa – majd elment. Gold figyelte távolodó alakját, már nyitotta volna a száját, hogy utána kiáltson, mikor egy hang visszatérítette a valóságba.

– Rumple! – Belle hívta. Gold gyorsan visszasietett a hátsószobába, ahol Belle a karjaiba tette kisfiúkat.

– Vigyázz rá egy kicsit, mindjárt jövök. – Gold csak bólintott, majd óvatosan ringatni kezdte a karjaiban gügyögő kisfiút.

– Én is szeretlek, fiam.

Storybrooke néhány évvel később…

A város melletti bánya előtt a hét törpe fáradtan dőlt neki csákányaiknak és már vidáman csevegtek arról, hogy Nagyi falatozójában ünneplik meg a munkavégét. Neal is köztük volt, kicsit arrébb állt a törpéktől és halvány mosollyal olvasta az sms-t, amit nem rég kapott.

– Hej-hó, fiúk! Ideje hazamenni! – kiáltott fel Morgó, majd szedelőzködni kezdtek. Neal is felkapta a kabátját, ám ebben a pillanatban egy kis ezüst autó tűnt fel a városból vezető úton és leparkolt a bánya bejáratánál. Neal azonnal megismerte az autót, ahogy a volán mögül kikászálódó szőke hajú lányt is.

– Alex! – integetett a lánynak, majd odasietett hozzá, hogy segítsen neki. – Mit csinálsz te itt? Nem szabadna már vezetned.

– Jaj, fogd be, Neal! – morogta a szép nő, hatalmas pocakjával mit sem törődve, meglepő energikusággal csapta be a kocsi ajtaját. – Megőrülök a négy fal között. Roland még a széltől is óvna, ha hagynám. Anyáról már nem is beszélve.

– Szerintem ez érthető – mosolyodott el Neal. – Végül is Ashley huszonnyolc évig volt terhes veled. Neked legalább csak kilenc hónapot kell kibírnod.

– Ha huszonnyolc évig kéne ezt hallgatnom beleőrülnék – húzta el a száját Alex.

– És minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte Neal.

– Hogy-hogy minek? Hisz te hívtál, hogy nézzem meg a tündérport, amit találtatok! – felelte felháborodottan Alex.

– Persze, de nem úgy gondoltam, hogy most rögtön! Alex, kilenc hónapos terhes vagy!

– És?! – Alex halványzöld szemével úgy meredt Nealre, mint aki nem érti, mi a probléma ezzel. – Esküszöm, úgy bántok velem, mintha porcelánból lennék. Talán emlékeztetni kell, hogy a suliban mindig elpüföltelek? – Majd Alex játékosan Neal vállába bokszolt. A fiú felnevetett.

– Tudom, hogy kemény csaj vagy, de ma akkor sem megy. Dolgom van.

– Ugyan mi?

– Találkozom… valakivel.

– Kivel? – Neal zavartan beletúrt a hajába.

– Öhm… senkivel illetve úgysem ismered szóval…

– Tudtam! Neked van valakid! Roland már napokkal ezelőtt mesélte, hogy mostanában furcsán viselkedsz!

– Mi? Nem! Ez nem igaz!

– Neal szerelmes! Neal szerelmes! – énekelte Alex, akár kislány. – Mesélj! Ki az?

– Nem érdekes, még nem komoly a dolog és addig nem akarom a napvilág elé tárni.

– Oh, te tragikus lovag – vágott egy grimaszt Alex, majd a bánya felé fordult. – Akkor indulás!

– Alex! Mondtam, hogy…

– Választhatsz: vagy elmondod ki a titkos, kis szerelmed, vagy leviszel a bányába. Na? – Neal nagyot sóhajtott.

– Jó, legyen! De csak megnézzük az üreget aztán vissza is jövünk!

– Igen, főnök! – nevetett fel győzedelmesen Alex, majd a két fiatal eltűnt a bánya bejáratában.

 

Storybrooke napjainkban

– Oké, Chris nincs se a zálogházban, se Goldék házában – sóhajtott fel Daniel. – És most merre?

– Fogalmam sincs – felelte őszintén Neal. – Chris mostanában teljesen kifordult önmagából. Ha akarnék, se tudnék kiigazodni rajta.

– Pedig nincs semmi furcsa abban, ahogy viselkedik – szólalt meg Roland halkan. Neal értetlenül fordult felé.

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy azok után, ahogy viselkedtél vele ne csodálkozz, hogy most minden dühe és csalódottsága kitört belőle.

– Ahogy viselkedtem vele? – Neal nem akart hinni a fülének. A hangjában őszinte felháborodás csendült ki. Roland szeme dühösen megvillant.

– Neal, ne add az ártatlant! Tudod jól, hogy szörnyen bántál Chrissel! Két éve vagytok együtt, de te úgy rejtegetetted a családod és mindenki elől, mintha valami betegség lenne!

– Ez nem igaz! – csattant fel dühösen Neal. – Ez nem olyan egyszerű, te is tudod! Elmondani a családomnak… nem… nem olyan könnyű.

– Chris gondolkodás nélkül beavatta a szüleit, sőt megölte a saját apját csak azért, hogy téged megmentsen!

– Tehát azt mondod, hogy megérdemlem? Megérdemlem, hogy meg akar ölni?!

– Nem, csak jó lenne, ha végre felelősséget vállalnál a tetteidért!

– Nem hiszem, hogy elkövettem olyasmit, amiért felelősséget kéne vállalnom.

– Ahogy Alex halálánál? – Neal arca dühösen megrándult. Úgy álltak szemben Rolanddal mintha igazi ellenségek és nem régi jó barátok lettek volna. Daniel feszengve állt közöttük, de nem igazán tudta, mit mondhatna. Mikor már úgy tűnt, a csend végtelenre nyúlik, Neal lassan megszólalt:

– Én meg akartam őt menteni. Ezt te is tudod.

– Ott se kellett volna lennie a bányában. De te odahívtad…

– Én azt nem úgy…

– Oh, persze! Megint a kifogások! – Roland szavai szinte csöpögtek a gúnytól. – Addig csavarod a szót, amíg ki nem hozod, hogy te ártatlan vagy. Pedig mind tudjuk, hogy ez hazugság.

– Ugye tudjátok, hogy az ellenség nem köztünk van? – jegyezte meg Daniel.

– Ebben nem vagyok olyan biztos – felelte Roland szemét le sem véve Nealről. Neal állta a tekintetét.

– Ha így érzel – felelte a fiú. – Akkor nem tartóztatlak.

– Neal! – A fiú azonban meg sem hallotta Daniel szavait.

– Ha még mindig nem vagy képes túltenni magad a múlton, akkor jobb, ha elmész – folytatta hidegen.

– Túltenni magam?! – csattant fel Roland. – A feleségem meghalt! A lányom anya nélkül fog felnőni és te csak ennyit tudsz mondani?! – Neal érezte, hogy túllőtt a célon, de már nem akart visszakozni. A büszkesége nem engedte. Roland egy percig várt, hátha a fiú felel valamit, bocsánatot kér vagy visszakozik, de mivel ez nem történt meg, dühösen elfordult.

– Te érted tényleg nem lesz kár – mondta, majd egy szürke ködfelhő kíséretében eltűnt. Neal megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Hogy te mekkora egy barom vagy! – vetette oda neki Daniel, majd ő is eltűnt. Neal dühösen káromkodott egyet. Nagyon nem mennek jól a dolgok…

 

Storybrooke néhány évvel később

– Oh, de gyönyörű! – sóhajtott fel ámulva Alex. Neal az imént vezette be abba az üregbe, amelyben néhány nappal ezelőtt a hét törpe rátalált egy különleges tündérporra. Ez az eddigiektől eltérően a szivárvány minden színébe ragyogott, még a Kék Tündér sem tudta elképzelni, hogy milyen varázslatokra lehet majd képes. Alex csak állt és mosolyogva nézte az üreget betöltő ezernyi színt. Neal idegesen toporgott mellette, egyáltalán nem örült, hogy gyerekkori legjobb barátja, aki ráadásul kilenc hónapos terhes lent van a bányában, ráadásul most vette csak észre, hogy a törpék elfelejtették elkészíteni az üreg kitámasztását.

– Alex, gyere, menjünk!

– Ne! Várj egy kicsit! Meséld el, hogy találtátok meg ezt az üreget.

– Majd kint elmesélem, most gyere! Az alátámasztás nélkül nem biztonságos… – Ebben a pillanatban a bánya megremegett. A távolból hallani lehetett, ahogy egy vonat végigszáguld az üreg fölött. Ez után minden olyan gyorsan történt. A bánya falai akár egy gitár húrjai, mintha berezonáltak volna, Neal szinte lassított felvételként látta, ahogy egy repedés végigszalad az üreg bejáratánál, majd csak annyi ideje maradt, hogy Alexet arrébb rántva a földre vessék magukat. A bánya plafonja száz meg száz sziklarög formájában zúdult le, eltorlaszolva az egyetlen kijáratot. A barlangra sötétség és csend borult.

 

Neal biztos volt benne, hogy meghaltak. Minden tagja fájt, a feje lüktetett és nem látott mást csak az áthatolhatatlan sötétséget. Aztán megérezte Alex mellkasát maga alatt, ahogy lassan emelkedik és süllyed és ez egy csapásra megához térítette.

– Alex! – tapogattam végig a lány vállát és karját. – Jól vagy? Szólalj meg!

– Jól… jól vagyok – felelte Alex remegő hangon. Neal óvatosan lemászott a lányról, majd némi tapogatózás után megtalálta a elemlámpát, amivel lejöttek. Az üvege eltört, de még működött. A vékony fénypászma legalább némi világosságot adott. Alex óvatosan ülőhelyzetbe tornászta magát, kezével átfogva pocakját.

– Alex, a baba…

– Jól van, érzem, ahogy rugdos. Biztos ő is megijedt. – Neal megnyugodva bólintott, majd elfordult, hogy szemügyre vegye az omlást. Így nem láthatta, ahogy Alex titkon megtörli a kezét a ruhája belső részében. A vékony pólóra riasztó, piros foltot festett a lány vére.

– A kövek túl nagyok – sóhajtott fel lemondóan Neal, majd elővette a telefonját. – Nálad van térerő?

– A kocsiban hagytam a telefonomat – felelte Alex. – Neal… ugye kijutunk?

– Ne félj, Rolandnak biztos fel fog tűnni, hogy nem értél haza és utánad fog jönni.

– Roland nem tudja, hogy idejöttem – felelte Alex sírós hangon. – Senkinek sem mondtam meg. – Hajtotta le a fejét a lány.

– Semmi baj – simogatta meg a vállát biztatóan Neal. – Meg fognak minket találni! Néhány óra és otthon leszel! Megígérem! – Alex bólintott. Neal ezután a mobilját figyelve körbejárta az üreget, végül a kőrakás tetején sikerült egy kis jelre akadnia. Egy hívásra nem volt elég, de a fiúnak sikerült egy gyors sms-t elküldenie. Nem vette észre, hogy Alex arca fájdalmas grimaszba torzul, majd az egész teste összerándul.

 

– Ennél férfiasabb elfoglaltságot nem is találhattunk volna szombat estére – jegyzete meg Daniel epésen, miközben kinyitott egy újabb halvány rózsaszín festékes vödröt. Roland mosolyogva csóválta meg a fejét, majd elégedetten nézett végig a babaszobán. Már majdnem befejezték a festést, csak egy fal volt hátra, aztán már csak a bútorokat kellett behordani. Alig várta, hogy Alex meglássa.

– Semmit sem tudok kislányokról – mondta hirtelen. – Mindig úgy gondoltam, hogy fiam fog születni. Gőzöm sincs, egy lányos apukának hogyan kell viselkednie.

– Pedig pofon egyszerű – vont vállat Daniel. – Légy ott minden balett és zongora előadáson és puskával védd a hozzánk hasonló fiúktól.

– Az menni fog – nevetett fel Roland. Ekkor léptek zaja ütötte meg a fiúk fülét. Aztán a szoba ajtajában megjelent Chris.

– Sziasztok! Ugye nem zavarok? – köszönt vidáman. – Szép lett a szoba! – dicsérte meg a fiúk munkáját.

– Köszönjük. Mi járatban? – kérdezte Roland.

– Én csak… Nealt keresem. Úgy volt, hogy ma találkozunk, de nem veszi fel a mobilját.

– Itt nincs – vont vállat Daniel, majd visszatért a festéshez.

– Hogy-hogy találkoztok? – kérdezte mosolyogva Roland, de Chris zavartan elkapta a tekintetét.

– Mi… öhm… csak bedobunk egy sört. Csak úgy.

– Aha – nézett a fiúra jelentőségteljesen Roland. Ekkor érezte, hogy a telefonja zörögni kezd a zsebében. Különös módon a másik két fiú is a zsebéhez kapott, majd elővették a mobiljukat. Chris arca rögtön felderült.

– Neal üzent!

– Nekem is – jegyzete meg Daniel.

– És nekem is, furcsa – vonta össze a szemöldökét értetlenül Roland. Majd a fiúk megnyitották az üzenetet, de abban csupán egyetlen szó állt:

bánya

Órák teltek el. Neal meg sem állt, úgy hordta a köveket akár egy megszállott. Alex kicsit arrébb ült és egyre nehezebben tudta visszafojtani fájdalmas kiáltásait.

– Neal! – A fiú felkapta a fejét. Hirtelen azt hitte csak képzelte, de aztán ismét hallotta: – Neal!

– Chris?! – kiáltott vissza a fiú megkönnyebbülten. Tehát célt ért az sms-e.

– Jól vagy? – szólalt meg ismét Chris a fal túloldalán. – Mindjárt kiszabadítunk!

– Jól vagyunk! Alex, hallod? – fordult a lány felé Neal, de rögtön elkomorult az arca. – Alex?

– Neal… – Alex vértelen ajkai remegetek, a nemrég még egészséges pirospozsgás arcszíne már nem volt sehol. Sápadt bőrét hideg verejték fedte, a lány előtt pedig egy óriási tócsában állt a vér.

– Alex! – Neal szinte meg sem ismerte a saját hangját. – Alex, mi történt? Miért nem szóltál?

– Nem akartalak megijeszteni – suttogta Alex. – Már néhány órája… megindultak a fájásaim.

– Oh, a fenébe! Chris! – hajolt vissza a kőhalomhoz Neal. – Azonnal hívjatok egy mentőt! Alex nincs jól!

– Alex! – most Roland hangja hangzott fel a túloldalról. – Alex jól vagy?!

– Semmi baj, mindjárt itt vannak – ült le a lány mellé Neal. Alex belekapaszkodott a kezébe.

– Neal ígérd meg, hogy a kislányomat kiviszed innen.

– Mindannyian kijutunk, te csak pihenj. Már jön a mentő és…

– Neal, én már nem jutok el a kórházba. – Alex nem tűnt szomorúnak, valami különös beletörődöttség volt a hangjában. – Csak a kisbabám… neki ne essen baja.

– Nem fog, szép egészséges kisbaba lesz. – Neal bátorítón megszorította a lány kezét, mikor látta, hogy ismét jön egy fájás.

– Kár, hogy Roland nem tudja idevarázsolni magát – mondta szomorúan Alex.

– Tudod, ha nem ismerik a helyet, akkor nem tudnak teleportálni.

– Igen… Neal…

– Tessék?

– Ki az? A titkos szerelmed, szeretném tudni.

– Lesz még rá idő – felelte kitérően Neal.

– Félek, nekem már nincs sok időm. – Alex arca ismét eltorzult a kíntól. – Kérlek, mondd el!  Szeretném, ha boldog lennél. Mindig bűntudatom volt, hogy akkor régen Rolandot választottam… helyetted.

– Téged és Rolandot egymásnak teremtett a sors – felelte Neal, majd némi habozás után és miután látta, hogy Alex felkiált fájdalmában folytatta: – Chris az… Chris Gold.

A túloldalon csigalassúsággal teltek a percek. Legalábbis Roland így érezte. A hét törpe teljes erővel dolgozott. Chris és Daniel neki segített a nagyobb sziklákat arrébb lebegtetni. Roland majd beleőrült az aggodalomba, aztán egyszer csak felhangzott egy kisbaba sírása. Roland kiejtette a kezéből a sziklát, amit éppen megemelt.

– Alex…

– Roland, apuka lettél – veregette meg kedvesen a vállát Daniel. A törpök ebben a percben sikeresen áttörtek a falon. Csak egy picike nyílást sikerült nyitniuk, de Rolandnak ez is elég volt. Varázslattal, egy másodperccel később már fel is tűnt Neal mellett az üregben. Neal ott ült a földön karjában egy pici rózsaszín babával, akit a kabátjába burkolt. Mellette pedig ott feküdt Alex. A fiú lassan felemelte a fejét.

– Roland, én… annyira sajnálom… – suttogta. Roland azonban meg sem hallotta. Csak állt és nézte a nőt, aki a világot jelentette számára. Az igaz szerelmét. A szerelmét, aki halott volt.

Storybrooke napjainkban

Regina és Emma a sheriff iroda előtt álltak és békésen kávézgattak.

– A jóképű és bőrkabát imádó kalózodat hol hagytad? – kérdezte épp Regina, mire Emma vállat vont.

– Azt mondta inkább apának segít átfésülni az erdőt, hátha megtalálják Christopher nyomát.

– Sokat vagytok külön mostanában – jegyezte meg Regina. – Ugye minden rendben köztetek?

– Persze! Illetve… néhány napja volt ugyan egy kis összetűzésünk, de semmi komoly.

– És mi volt az a semmi komoly? – Emma habozott, a sok esemény miatt, amit az elmúlt napokban átéltek, nem volt ideje gondolkozni azon, ami Neal szülinapi buliján történt.

– Hook… gyereket szeretne – bökte ki végül. Regina meglepetten felvonta a szemöldökét.

– És te nem szeretnél?

– Nem tudom! Én csak… végigcsináltam már egyszer ezt a baba dolgot és nem tudom, hogy újra akarom-e kezdeni.

– Végig csináltad?! – horkant fel megvetően Regina. – Emlékeztetlek, hogy én büfiztettem, pelenkáztam és cumiztattam Henryt, én keltem fel hozzá, mikor végigsírta az éjjeleket. Az első évekből te kimaradtál.

– Örülsz, hogy eszembe jutattad? – morogta Emma, de tudta, hogy a nőnek igaza van. Pont ezért volt olyan nehéz a helyzet. Annyira hasonló, de ugyanakkor más is lenne, mint Henryvel. Mi lesz, ha rossz anya lesz? Az, hogy Henry ilyen fantasztikus gyerek nagyrészt Regina érdeme. De boldogulni tudna egyedül is? Már épp meg akarta osztani gondolatait Reginával is, mikor léptek zaja ütötte meg a fülét. A következő pillanatban pedig már ott állt előttük Daniel.

– Hello, banyák! – köszönt a fiú vigyorogva.

– Látom, az anyád megtanított a jó modorra – jegyezte meg epésen Regina.

– Próbált, de te mindig elrontottál Regina néni – kacsintott a fiú.

– Minden rendben? – kérdezte Emma. – Roland mesélte, hogy kicsit összevesztetek.

– Roland itt járt?

– Most is itt van, felajánlotta, hogy segít nekünk és vigyázz Nealre. – Daniel szeme rémülten kikerekedett.

– Roland egyedül van Neallel?

– Igen, anyának el kellett szaladnia bevásárolni – mondta Emma. – De mondd már, mi a baj? – De Daniel válasz helyett félretolta Emmát az ajtóból és besietett az irodába. A két nő követte. Daniel elkáromkodta magát, Emma ellenben halálra rémült a benti látványra. Az iroda teljesen üres volt. Neal babakocsija úgyszintén.

– Elvitte Nealt!

– De miért? – kérdezte Regina értetlenül. – Miért árulna el minket?

– Azért mert… – Daniel idegesen simított végig vörös haján. – Mert vissza akarja kapni a feleségét.

Chris Gold kint állt a storybrooke-i tengerparton. Csak állt és hallgatta a hullámokat és figyelte a Jolly Rogert, ahogy a hatalmas hajó finoman himbálózik a vízfelszínen. A távolban egy sirály rikoltott. Minden olyan békés volt. Aztán léptek zaja ütötte meg a fülét. Chris a hang irányába fordult, majd lassan elmosolyodott.

– Tudtam, hogy rám találsz.

– Nem volt nehéz, hisz minden itt kezdődött el – felelte Roland, majd óvatosan letette a babhordót a homokba. A kicsi Neal békésen szundikált benne. Chris bólintott.

– És minden itt is fog befejeződni.

Folytatás következik...