A herceg III.rész 3.fejezet

Amint tisztes távolságba került a háztól, Simon legszívesebben hangosan felkacagott volna. Hihetetlen, nem lehet, hogy ilyen nagyszerencséje legyen! Akárcsak két évvel ezelőtt… csakhogy akkor hagyta kicsúszni a kezéből a lehetőséget. Még emlékszik milyen dühös volt, mikor háromnapi keresgélés után sem találták meg sem a kölyköt, sem pedig azokat, akik segítettek neki megszökni. Akkor kénytelen volt belátni, hogy álmai a dicsőségről, az előléptetésről, és ami a legfontosabb Torro megleckéztetéséről, fuccsba mentek. Persze, azóta sem ment rosszul a dolga, hisz továbbra is parancsnok maradt, és szinte biztos volt benne, hogy ezután a háború után feljebb lép főparancsnoki rangra. De mi ez, ahhoz képest, amit Torro elért. Ő most ott pöffeszkedik a királyi palotában, a drágalátos kisfia pedig még alig múlt el húsz éves, de nem sokára már őrmester lesz a királyi testőrségnél. Ő pedig még mindig az országot járja, katonákat toboroz, és az életét kockáztatja egy–egy háborúban. És minderről az az átkozott kölyök tehet. Illetve nem, nem teljesen. Ő is hibás, ha rögtön akkor megölte volna, akkor nem alakult volna így. De a sors most ismét az ő malmára hajtja a vizet. Ki hitte volna, hogy itt, ahol a legkevésbé számított rá, egyszer csak megjelenik a kölyök épen és egészségesen, pont itt Sierra birtokán. Hogy hogyan került ide, az Simont cseppet sem érdekelte. A lényeg, hogy itt van, és nem is fog elmenekülni, ezúttal nem. Vajon Sierra tudja kicsoda ez a kölyök? Nyílván nem, hisz honnan is tudná, ha még a kölyök sem tudja? Az egyetlen, aki elmondhatta volna neki, azok Soltóék voltak, de nekik már nem volt rá lehetőségük. Hála neki. Az egyetlen, aki még az útjába áll, az az átkozott kölyök. És már tudja is, mit kell tennie. A katonái a birtokhatáron vártak rá, Simon elégedetten nézett végig rajtuk, arcán gúnyos mosoly terült szét. Ma este végre véget ér ez az egész herceg–história. Most nem szabad hibáznia. Két évvel ezelőtt elszalasztotta a lehetőséget, ezt a hibát nem fogja még egyszer elkövetni. A kölyöknek esélye sem lesz a menekülésre, ezúttal nem.

Miután Will nem túl udvariasan otthagyta a bárót, az egyetlen helyre ment, ahol tudta, hogy egyedül lehet. A birtok kapujában álló harangtoronyba. Ez az épület általában elhagyatott volt, csak naplementekor és hajnalban jött fel ide az egyik béreslegény meghúzni a nagy rézharangot. Ez a harangszó jelezte a munka kezdetét és végét. Will az utóbbi időben gyakran járt ide, legtöbbször olvasott vagy, mint most is, csak ült, és a gondolataiba mélyedt.

Szegény fiú egész testében remegett, de már szinte észre sem vette. Hogy történhetett ez meg? Két év nyugalom után pont itt, ahol olyan boldog volt… egyszer csak minden széthullik, és megjelenik az az ember… Az ember, aki két évvel ezelőtt tönkre tette az életét, és ami még rosszabb, meggyilkolta a szüleit, és őt is meg akarta ölni. Sőt, valószínűleg még most sem tett le erről a szándékáról. Az a tekintet, ahogy ott a dolgozószobában ránézett. Mintha ott helyben képes lett volna megölni. Nem kellett volna hátrafordulnia. De mikor meghallotta azt a hideg hangot, valahogy ösztönösen cselekedett. És ő ott állt. Most mi a csudát csináljon? Fogalma sincs, mi járhat most annak az embernek a fejében, de az biztos, hogy nem fog békében, magától elmenni. Két évvel ezelőtt sikerült elmenekülnie előle, ezt biztos nem hagyja megtorolatlanul. Ki tudja, hogy mit tervez és hogy mikor. Talán az lenne a legjobb, ha beavatná a báró urat. Ő biztosan megvédené, hisz eddig is olyan jó volt hozzá. De azzal nem sodorná őt is veszélybe? Ahogy a szüleit vagy Porres atyát? Azt már nem bírná ki, ha még valakit elvesztene, aki fontos a számára. Nem, jobb, ha a báró úr semmiről sem tud. Így egész biztosan nem kerül veszélybe. De akkor most mihez kezdjen? Az biztos, hogy itt nem maradhat, legalábbis egyelőre. De mi van, ha a parancsnok csak erre vár? Arra, hogy megfutamodjon, és menekülés közben kapja el valahol a birtokhatáron, ahol Sierra már semmit sem tehet? De itt sem maradhat. Azzal veszélybe sodorná a báró urat, Iant és mindenki mást is. Nem, ha már valakinek bajba kell kerülnie, akkor az ő legyen egyedül. El kell mennie, még ma este.

Hiába kereste, Sierra báró egész délután nem akadt Will nyomára. A fiú nem volt se a házban, se a szállásán, se az istállóban. Így aztán átadott egy rövid üzenetet Iannak, hogy amint Will előkerül, azonnal keresse fel őt. Aggódott Willért, nem tagadta. Az csak egy dolog, hogy szemtelenül beszélt a feleségével, bár ezt is meg kell majd beszélniük. Habár ahogy a feleségét ismeri… valószínűleg ő sem volt teljesen vétlen a dologban. A másik dolog viszont sokkal jobban aggasztotta. Vajon mi köze lehet Willnek Simon parancsnokhoz? Az biztos, hogy nagyon megrémítette, mikor a parancsnok megjelent. És milyen halottsápadt lett. Még soha nem látta ilyennek. Meg kell találnia, hogy megmagyarázhassa. Minél hamarabb. 

Will egészen alkonyatig nem mozdult el a harangtoronyból. Csakhogy mikor lement a Nap, kénytelen volt belátni, hogy ideje végrehajtania a tervét. Mielőtt elmegy, ír egy levelet a báró úrnak, amiben bocsánatot kér, és megköszöni a sok jót, amit tőle kapott. Tudta, hogy az lenne a tisztességes, ha mindezt személyesen mondaná el neki, de akkor azt is el kellene mondania, hogy miért megy el. Azt pedig nem teheti. Nem hozhat bajt annak az embernek a fejére, aki annyi jót tett vele. Így aztán miután maga mögött hagyta a harangtornyot, a fiúk szálláshelye felé vette az irányt, ahol meglepetésére Ian már várta.

– A báró úr keres – mondta a fiú, miközben a többi fiúval együtt kint ültek, és fájó tagjaikat nyújtóztatták. Will sejtette, hogy így lesz, de igyekezett elhárítani a dolgot.

– Már késő van, majd felkeresem holnap.

– Azt mondta, mindegy milyen későn érsz vissza, mindenképp keresd meg.

– Jó… majd később. – Ezzel Will el is tűnt a szobájában. Gyorsan összepakol, megírja a levelet és már el is tűnik. Ezt kell tennie, mindenki érdekében. Csakhogy alig kezdett neki, mikor megjelent Ian. Arcáról jól látható aggodalom sugárzott.

– Mi a baj? – kérdezte kertelés nélkül.

– Semmi – felelte Will, de nem nézett Ian szemébe.

– Tényleg? Ha nincs semmi, akkor miért tűntél el egész délutánra? És miért nem akarsz találkozni az öreggel, mikor máskor egyetlen füttyentésére ugrasz?

– Csak fáradt vagyok, ennyi az egész.

– És mit csinálsz a holmiddal?

Will fáradtan sóhajtott fel. Ian előtt már nincs ereje titkolódzni.

– Ma este elmegyek.

– Elmész? Mi az, hogy elmész?!

– Azt nem mondhatom el, úgyhogy ne is kérdezd.

– Will, ugyan már… bármi is a baj, beszéld meg a báró úrral, hisz olyan jóban vagy vele. Biztos segítene.

– Nem mondhatom el neki. Ez csak rám tartozik.

– Még hogy csak rád tartozik. Jó vicc. – Ezzel Ian hátat fordított, és egyszerűen faképnél hagyta Willt. A fiú szomorúan nézett barátja után. Csak remélni merte, hogy nem csinál butaságot.

Ian pontosan tudta hova kell mennie. Azt ugyan nem értette, mi a csuda ütött Willbe, hogy ilyen hirtelen se szó se beszéd nélkül el akar menni, de azt tudta, hogy egyedül a báró úr az, aki észhez tudja téríteni. Csak nehogy elkéssen. Iannak szerencséje volt. A báró úr épp Tommal beszélgetett az istálló előtt, miközben az esti futtatást figyelték. Tom rosszallóan vonta össze a szemöldökét, mikor meglátta a fiút.

– Hol a csudában voltál, fiam? A többiek már rég elkezdték a munkát.

– Elnézést, de… uram! – fordult a báró úrhoz. – Will előkerült.

– Valóban? – mosolyodott el megkönnyebbülten a báró úr. Őszintén szólva már eléggé aggódott. Will már órák óta nem hallatott magáról, és ez nem volt rá jellemző. De amint meglátta a fiú aggódó arcát, rögtön elkomorodott.

– És most hol van?

– A szobájában… csomagol.

– Csomagol?

– Igen, azt mondta, hogy ma este elmegy.

Sierra bárónak nem is kellett több. Korát meghazudtoló sebességgel hagyta ott a két férfit, és indult a fiúk szállása felé. Will el akar menni? De miért? Délelőtt… talán túl szigorúan bánt vele. Talán meg kellett volna hallgatnia az ő verzióját is, hisz nem adott rá sose okot, hogy ne bízzon meg benne. Vagy talán… az a találkozás Simonnal… talán komolyabb az az ügy, mint gondolta. Beszélnie kell Willel méghozzá most azonnal.

 

Will elcsigázottan sóhajtott fel. Lassan mindent sikerült elpakolnia. Már csak a szüleitől örökölt régi fémdoboz maradt hátra, amiben még így két év után is a megtakarított pénzét és persze az apja levelét tartotta. Milyen rég jutott eszébe az a levél. Hiába tanult már meg olvasni, sose jutott eszébe elolvasni apja levelét. Maga sem tudta miért. Végül is tudta mi áll benne, a báró úr elmondta, így valahogy a feledés homályába merült. Will szórakozottan kinyitotta a dobozt, és elővette a levelet. Vajon az apja mit tanácsolna neki, most ebben a helyzetben? Már épp szétnyitotta volna a papírt, mikor hangos dörömbölés rázta meg a csendet. Will ijedten rezzent össze. Vajon ki lehet az?

– Igen? – szólt ki a fiú.

– Will, légy szíves, gyere ki! Beszédem van veled, egész délután kerestelek.

A báró úr volt az. Pont az az ember, akivel most egyáltalán nem akart találkozni. De nem volt mit tenni, így Will kelletlenül föltápászkodott, és kilépett a hűvös koratavaszi estébe. A férfi ott állt, komoly tekintettel, majd intett a fiúnak, hogy kövesse. Will engedelmesen a férfi után indult, mikor aztán kicsit eltávolodtak a fiúk szálláshelyétől a báró tömören elmondta, amit Iantól megtudott. Will döbbenten nézett a báró úr komoly arcába. Ian beárulta, ez meg hogy történhetett meg? Most mégis mit csináljon? A báró úr itt áll előtte, és várja a magyarázatot.

– Nos, Will? Elárulod végre, mi ez az egész?

– Uram, én nem…

– Nem, ne is próbáld azt mondani, hogy nincs semmi. Különben miért akarnál köszönés nélkül az éjszaka leple alatt elmenni? Nem ilyennek ismertelek meg.

Will nem felelt. Csökönyösen a cipője orrára meredt, szemében viszont még mindig ott csillogott az a bizonyos félelem, amit Sierra az után fedezett föl, hogy Simon megjelent a dolgozószobájában. Fogalma sem volt, mi történhetett a fiúval, de egyet biztosan tudott: nem engedheti el. Ha kell, elmondja neki az igazságot, de nem engedi, hogy itt hagyja őt, és ezzel romba döntse az eddig szépen felépített tervét.

– Will, eddig mindig őszinte voltál velem, most mégis titkolódzol. Tudni szeretném, hogy miért.

– Uram, én… – De még mielőtt Will bármit is mondhatott volna, nem is olyan messze tőlük éles kiáltás hangzott fel, majd az elsőt követte a többi is. Will riadtan nézett fel az égre. Hisz az előbb még korom sötét volt, most meg mintha nappali világosság gyúlt volna. Alig egy perc múlva az is kiderült, mi okozza a váratlan világosságot.

– Tűz van! Tűz van! – hallatszott az egyik lovászfiú pánikszerű kiáltása. – Lángol az egész épület!

Will szeme rémülten elkerekedett. Lábai önkéntelenül is elindultak a baj irányába, de mielőtt elindulhatott volna, a báró úr ellentmondást nem tűrően megragadta a karját, és visszafordította. Will döbbenten látta, hogy a férfi szemében félelem csillog. Aztán hirtelen felrémlett előtte egy két évvel ezelőtti éjszaka, amikor ugyanilyen lángok csaptak az égbe elpusztítva két embert, akiket a legjobban szeretett a világon. És erre valószínűleg a báró úr is rájött. Simon visszatért.

– Will, jól figyelj rám. Fogd az apád levelét, és rejtőzz el a közeli erdőben. Olvasd el a levelet, és holnap ilyenkor gyere ide vissza. Megértetted?

– Igen, de… – Will nem értette. Miért kéne elolvasnia az apja levelét? Hisz tudja, mi van benne, a báró úr elmondta, hacsak nem…

– Maga nem mondta el…

– Will! – A férfi már olyan erősen szorította a karját, hogy az már szinte fájt. – Ígérd meg, hogy visszajössz, akármit is olvasol abban a levélben. Megígéred?

– Megígérem – bólintott a fiú, mire a báró úr végre elengedte. Will még egy utolsó pillantást vetett annak az embernek az arcára, aki az elmúlt években annyi sok jót tett vele, majd megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott a szálláshelyükre szaladt.

Időközben szerencsére sikerült megfékezni a tüzet, így bár a szálláshely fele romokban hevert, a többi rész néhány égésnyomtól eltekintve érintetlen volt. Ilyen rész volt Will és Ian szobája is. A fiú ügyet sem vetve a neki szóló dühös kiáltásokra, átfurakodott a többiek között és berohant a szobájába. Odabent szinte mindent fekete hamu borított, de Will minderre most ügyet sem vetett. Az ágyához lépett, felmarkolta a holmiját, és már ki is fordult az ajtón. Kicsit távolabb ment a többiektől, ott mindent belegyömöszölt a batyujába, majd egy gyors pillantást vetett a többiek felé. Iant kereste a tekintetével, de nem látta barátját. Csak remélni tudta, hogy nem esett baja. A legszívesebben megkereste volna, hogy mindent elmondjon neki, de tudta, hogy azzal csak őt sodorná veszélybe. Ha ez a parancsnok képes volt felgyújtani a szálláshelyet csak, hogy őt megölje, akkor bármire képes lehet. Főleg, ha megtudja, hogy terve ismét kudarcba fulladt. Így aztán Will még utoljára végignézett az összegyűlt fiúkon barátját keresve, de mikor ismét nem találta, megfordult és gyors léptekkel eltűnt az épület mögött. Csak távolról hallotta, amint az egyik lovászfiú felkiáltott.

– Te jó ég! Bent volt valaki! Valaki bent égett!!!

A szavak még sokáig visszhangzottak a fülében, ahogy az erdő fele sietett.