A herceg III. rész 13. fejezet

Már késő éjjel volt, de Will még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyában a plafont bámulva. Egyre csak a Daniellel való beszélgetés járt a fejében. Fogalma sem volt, mit kellene tennie. Nyilván az lenne a legésszerűbb, ha mindent elmondana a fiúnak, de mégis mi a garancia rá, hogy Daniel nem adja tovább az apjának? Annyira ostoba volt, miért kellett neki elmennie Torróékhoz? A belső hang megmondta, hogy nem jó ötlet. Pedig akkor, két éve megfogadta, hogy soha–soha nem fog megbízni egy katonában sem. Erre most pontosan ezt teszi. Nem elég, hogy Danielhez ilyen közel került, még az apjával is megismerkedett. Ennél nagyobb ostobaságot nem is tehetett volna. Persze Daniel nem olyan, mint Simon. Nem, közel sem olyan. Ebben egészen biztos volt. Talán megértené őt. De lehet, hogy nem. Ahogy már délelőtt is látta, ebből a helyzetből csak rosszul jöhet ki. A kérdés már csak az, melyik a kevésbé rossz… Bárcsak lenne valaki, aki tanácsot adhatna neki. De nem, ezt a döntést egyedül kell meghoznia, megint.

Másnap Will olyan ideges és figyelmetlen volt, hogy még Mr. Morgannek is feltűnt.

– Valami baj van? – kérdezte a férfi, miközben Willt figyelte mosogatás közben, aki már a harmadik tányért ejtette ki a kezéből kivívva ezzel Loretta egyre dühösebb pillantásait. A férfi kérdésére Will csak megrázta a fejét.

– Nem, Mr. Morgan, elnézést csak… fáradt vagyok, nem aludtam jól.

– Értem, pedig már azt hittem Daniellel műveltetek megint valamit.

– Daniellel? Mégis miért…

– Oh, csak reggel találkoztam Mrs. Torróval. Ő mesélte, hogy Daniel is egész éjjel fel–alá járkált. Úgy látszik, őt is nyomasztja valami.

– Igen, lehet…

– Ráadásul már vagy háromszor láttam Danielt erre kószálni, pedig a héten tudtommal az északi toronyba van beosztva.

– Aha…

– De te ugye erről semmit se tudsz.

– Nem igazán…, Mr. Morgan, dolgozhatok tovább?

– Igen persze, ne haragudj. Egy óra múlva ebédidő. – Majd a férfi ott hagyta.

Will megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Mr. Morgannek nagyon éles szeme van. Még szerencse, hogy semmit sem mondott neki a Torróéknál történtekről. Akkor aztán nem kellene Mr. Morgannek őt kérdezgetnie, miért olyan feszült Daniel. Rájönne magától is. De vajon mit keres itt Daniel? Az északi torony nagyon messze van innen, ezt még Will is tudta, pedig nincs itt régóta. Lehet, hogy őt akarja ellenőrizni? Lehet, hogy Daniel azt hitte, megszökött az éjjel? Nem mintha neki nem jutott volna eszébe, de akkor kárba veszne minden eddigi szenvedése, arról nem is beszélve, hogy akkor örökre letehetne arról, hogy megtudja mi történt a szüleivel.

– Egyébként Will – tért vissza kicsit később Mr. Morgan.

– Igen?

– Még meg sem dicsértelek, hogy milyen remek munkát végeztél az áruszállításnál. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki képes tisztességes árat kicsikarni a gazdáktól.

– Köszönöm, Mr. Morgan – Will őszintén örült a dicséretnek. Végre egy kis változatosság a sok feszültség után.

– Arra gondoltam, hogy mostantól teljesen rád bíznám ezt a munkát. Persze csak ha vállalod.

– Persze, szívesen. Jólesik néha kiszabadulni a városból.

Arról nem is szólva, hogy így fennáll annak a lehetősége is, hogy ismét találkozzon Bethie–vel. Bár még csak két nap telt el, már most mindenhol a lányt kereste, mikor nagy ritkán kijutott az udvarra. De persze még egyszer sem látta. Igazából azt sem tudta, hol élnek az udvarhölgyek, vagy hogy mit csinálnak. Csak egyet tudott: hiányzik neki a lány. Vajon mi lehet vele?

– Will, figyelsz? – mordult fel Will mellett Mr. Morgan.

– Igen, Mr. Morgan.

– Csak azt akarom mondani, hogy arra gondoltam, kapsz egy kis jutalmat a jó munkáért.

– Jutalmat? – nézett meglepetten a férfire Will. A többi mosogatófiú rögtön jobban kezdte hegyezni a fülét. Néhányan irigykedve mordultak föl.

– Mr. Morgan, ugye nem fizetésemelésre gondol? Nem érdemlem meg, még alig egy hete vagyok itt.

– Nem, dehogyis. Nem ilyesmire gondoltam. Csak egy kis meglepetés, majd holnap meglátod. – Ezzel Mr. Morgan továbbállt, és ott hagyta Willt a mosogatnivalóval. A férfi magában jót nevetett a fiú döbbent tekintetén. Majd holnap, ha meglátja, hogy milyen meglepetést talált ki neki! Ő biztos értékelni fogja. Will örült, hogy Mr. Morgan szóba hozta ezt a jutalom dolgot. Egyrészt jól esett neki, másrészt elterelte a figyelmét a Daniellel való találkozásról. Nem is jutott eszébe egészen addig, míg Loretta el nem kiáltotta magát, hogy mehetnek ebédelni. És ahogy Will sejtette, Daniel az ajtóban várt rá. Mr. Morgannek igaza volt, Daniel szörnyen feszültnek tűnt. Will el sem tudta képzelni, milyen gondolatok jártak a fejében egész éjjel.

– Akkor most beszélhetünk? – kérdezte komolyan.

– Igen – bólintott Will. – De légy szíves, Daniel, ne nézz úgy rám, mintha megöltem volna valakit.

– Pedig már az is eszembe jutott – morogta Daniel, miközben Willel arrébb sétáltak, távolabb a többiektől. – Szóval, elmondod mi ez az egész?

– Igen, elmondom.

Daniel elképzelni sem tudta, Willnek milyen nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. Még mindig nem tudta, hogy jól döntött-e. Hát most majd kiderül.

– De Daniel, előbb meg kell ígérned valamit.

– Micsodát?

– Azt, hogy bármit is hallasz most, nem mondod el apádnak.

Daniel döbbenten meredt Willre. Ezt mégis, hogy képzeli?

– Will, tudod jól, hogy ezt nem ígérhetem meg. Mi van ha…

– Daniel, gondolod, hogy elmondanék neked bármit is, ha törvénybe ütköző lenne, és nem tűnnék el inkább azon nyomban?

– Azt hiszem nem… na jó, legyen. Ígérem, nem mondom el apának. Így már jó lesz?

– Jobb. – És ez volt az a pont, ahonnan Will nem tudta, hogyan folytassa. Mégis hogyan kéne elkezdenie?

– Na? Mi az a nagy titok, ami miatt nem tudtam egész éjjel aludni?

– Daniel… – Will vett egy mély lélegzetet. – Daniel, az én nevem nem Will Smith.

– Tessék? – Daniel önkéntelenül is hátrált egy lépést, keze lassan a kardja markolatára csúszott. Will látta a mozdulatot, és inkább gyorsan folytatta.

– Nem Will Smith vagyok, hanem… Will Solto. – Daniel egy percig egy szót sem szólt. Döbbenten meredt Willre, aki csendben várt.

– Solto… várjunk csak, akkor… apa barátja, a keresztapám…

– Wilson Solto az édesapám.

– Te jó Isten… – nyögte Daniel, és leroskadt a fal mellett álló rozoga padra. – Akkor ezért borultál úgy ki vasárnap, mikor apa szóba hozta.

– Igen, nem tudtam, hogy apáddal barátok voltak.

– De még mindig nem értem. Miért kellett titkolóznod? És miért nem mondhatom el apának? Biztos örülne neked, hisz olyan régóta vár arra, hogy hírt kapjon Wilsonról.

– Ez még nem minden… – Majd Will vett egy újabb mély lélegzetet, és elmondott Danielnek mindent.

 

Az ebédszünet már rég véget ért, de Will és Daniel továbbra is ott ült a padon egymás mellett, de egyikük sem szólt. Will maga sem értette, de valami különös megkönnyebbülést érzett. Daniel hallgatása viszont kicsit megrémisztette. Vajon mi járhat a fiú fejében?

– Ez szörnyű! – sóhajtott fel végre Daniel. – Hihetetlen belegondolni, hogy egész életemben a róluk szóló történeteket hallgattam, erre most kiderült, hogy már meghaltak.

– Emlékszel, hogy mit ígértél, ugye?

– Igen… de szerintem el kéne mondani apának.

– Nem! – mondta határozottan Will.

– De Will…

– Nem, Daniel, megígérted. Ki tudja mi miatt kellett elmenekülniük innen apáméknak. Jobb, ha senki más nem tud erről.

– Jó, ahogy gondolod. Én azért segíthetek neked?

– Miben?

– Hát kideríteni, hogy mi történt a szüleiddel, hisz ezért jöttél ide, nem?

– De igen, de Daniel, ez akár még veszélyes is lehet. Nem venném a szívemre, ha valami bajod esne.

– Engem csak ne félts. Tudok vigyázni magamra.

– Jó, de…

– Semmi de. Végül is Wilson Solto a keresztapám volt. Jogom van tudni, mi történt vele.

– Köszönöm, Daniel – mosolyodott el hálásan Will. Máris sokkal jobban érezte magát. Végre nincs egyedül. Már Daniel is mosolygott. Ismét szent volt a béke.

– Egy valami azért nagyon érdekelne – folytatta elgondolkozva Daniel. – Mit is mondtál, hogy hívták azt a parancsnokot, aki… szóval tudod.

– Azt hiszem Simonnak, miért?

– Simon… olyan ismerős. Biztos, hogy már hallottam valahol.

– Lehet, hogy ő is itt szolgált a palotában?

– Lehetséges. Apa biztos ismeri, mi lenne, ha megkérdezném?

– Hát nem is tudom…

– Nem mondanám el, hogy miért kérdem. Apa meg nem sokat szokott kérdezősködni.

– Jól van, ahogy gondolod – egyezett bele végül Will. Abból baj talán nem lehet. Azonban volt még valami, ami Willt nagyon érdekelte volna.

– Daniel… szerinted miért mentek el a szüleim?

– Fogalmam sincs.

– De mégis… nem történt valami? Valami nagy dolog abban az évben?

– Nem hiszem… de várj csak! Most nyáron lesz tizenkilenc éve, hogy elmentek. Azt hiszem tizenkilenc éve lesz annak is, hogy a kis herceg…

– Will Smith! Mégis mit képzelsz magadról?! Már több mint tíz perce elkezdődött a munkaidőd!

Daniel nem tudta befejezni, ugyanis Mr. Morgan dühös ordítása félbeszakította. A férfi szikrázó szemekkel állt a konyhaajtóban, és Willre meredt.

– Will, nem tréfálok. Vagy egy percen belül itt vagy, vagy esküszöm, hogy elbúcsúzhatsz a holnapi jutalmadtól!

– Igen, Mr. Morgan. Megyek már! – pattant fel gyorsan Will. De mielőtt elrohant volna, még visszafordult Danielhez:

– Holnap találkozunk?

– Persze, munka után. Ma este pedig megpróbálok valamit kiszedni apából.

– Rendben, akkor holnap találkozunk.

– Will, mi ez a jutalom dolog? – kérdezte kíváncsian Daniel.

Will vállat vont:

– Sajnos én sem tudom, Mr. Morgan holnapra ígérte nekem a jó munkáért.

– Mégis mit? Pénzt?

– Nem, ezt én is kérdeztem. De ha nem sietek, akkor semmit se kapok.

 Majd Will búcsút intett barátjának, és rohant vissza dolgozni.

A herceg III. rész 12. fejezet

– Will! Hol az ördögben voltál?! Már azt hittem…

Will magában megállapította, hogy soha nem fog tudni kiigazodni Mr. Morganen. Egy jó alapos szidást várt tőle, mikor megérkeztek a palota udvarába, ehelyett a férfi aggodalommal teli arcával találta szembe magát.

– Elnézést, Mr. Morgan, tudja elkapott a vihar, és nem akartam, hogy az áru…

– Ki a fenét érdekel az áru… – morogta Mr. Morgan. Még magának is nehezen vallotta be, de élete legszörnyűbb óráit élte át az elmúlt éjjel. Tudta, ha Willnek valami baja esett az út során, az csakis az ő hibája lesz. De most már nincs semmi baj. Will itt van, és láthatóan nincs semmi baja, sőt még hozott is magával valakit…

– Will… ki ez a hölgy?

– Elizabeth!

Mielőtt Will bármit is mondhatott volna, hirtelen megjelent az a tekintélyes külsejű idős hölgy, akit tegnap reggel is látott. Bethie szemei elsötétültek, miközben Will lesegítette a szekérről.

– Ki ez? – kérdezte halkan a fiú.

– A főudvarhölgy – suttogta vissza a lány a legcsekélyebb lelkesedés nélkül.

– Elizabeth, mi ez az egész? – lépett oda hozzájuk a főudvarhölgy, szúrós szemével végigpásztázta a jelenlévőkön. Egyedül Morgan nem tűnt megszeppentnek. Ő nyílván ismerte a főudvarhölgyet, ráadásul Will szemében ő is legalább olyan tekintélyt sugárzott, mint az idős nő.

– Asszonyom, kérem, bocsásson meg – kezdte Elizabeth halkan. – Az történt, hogy…

– Nem érdekelnek a kifogásaid – csattant fel a nő. – Mégis miféle viselkedés ez? Udvarhölgy létedre egy egyszerű szolga kocsiján érkezel haza. Ez megbocsáthatatlan!

– Tudom, de kérem hadd magyarázzam meg…

– Egy szót se többet, Elizabeth. Most pedig gyere velem!

A főudvarhölgy anélkül, hogy Willre vagy Mr. Morganre egyetlen pillantást is pazarolt volna, hátat fordított, és korát meghazudtoló gyorsasággal elvonult. Will még soha életében nem látott ilyen durva nőszemélyt. Elizabeth sajnálkozóan nézett Willre.

– Nagyon sajnálom, hogy így beszélt rólad.

– Ugyan, semmi baj.

– Köszönöm, hogy hazahoztál. Nagyon hálás vagyok, hogy… nem hagytál ott egyedül.

– Szívesen. Remélem nem lesz semmi baj… – nézett aggódva a főudvarhölgy után a fiú. Elizabeth csak legyintett.

– Ne törődj vele. Én már megszoktam. Akkor… viszontlátásra!

– Viszontlátásra!

Elizabeth elfordult, és a főudvarhölgy után sietett. Will figyelte egészen addig, amíg a lány el nem tűnt az egyik lépcső fordulójában. Majd megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy talán most látta utoljára. Ekkor egy a háta mögötti köhintés zavarta meg a gondolatait. Teljesen elfelejtette, hogy Mr. Morgan ott áll mögötte.

– Will – szólalt meg a férfi, mikor már látta, hogy Will rá figyel.

– Igen, Mr. Morgan?

– Ne foglalkoztasson ez az ügy. Az ő dolguk, hogy hogyan intézik el egymás közt.

– Igen, tudom.

– Emlékszel arra, hogy mit mondtam neked tegnap reggel, ugye?

– Igen.

Persze, hogy emlékezett rá. Ne keresztezze az udvarhölgyek útját. Akkor könnyű volt megfogadni ezt a tanácsot, de most… egyre kevésbé volt biztos benne, hogy a férfinak igaza volt.

– Jól van – bólintott Mr. Morgan. – Akkor most gyere, és meséld el mi történt. Engem ugyanis nagyon is érdekel.

Így Will el is mondott… majdnem mindent.

Másnap Willnek nem sok ideje maradt Elizabethre gondolni. A munka mellett ugyanis egy másik kellemetlen ügy is várt rá. Az ebédidőben nem más jelent meg a konyhánál, mint Daniel. És Will kénytelen volt belátni, hogy a legnagyobb félelme igazolódott be. Daniel szemében most nyoma sem volt a megszokott vidámságnak. Tekintete komoly volt, és az arcáról valami különös elszántság sugárzott. Mintha az járna a fejében, hogy most márpedig meg fogja tudni, amit akar. És Willnek volt egy nagyon jó sejtése arról, hogy mi az. A többi fiú szerencsére már befejezte az evést, így Will egyedül üldögélt a konyha falának tövében. Daniel szó nélkül mellételepedett. Will kezdett aggódni. Daniel arca komolyabb volt, mint gondolta. Ennyire megviselte volna a vasárnapi rosszulléte? Vagy ennyire rémisztően viselkedett. Daniel azt mondta beszélt, és dobálta magát. Annyira lekötötték a gondolatait az új hírek, aztán az Elizabettel való találkozás, hogy eszébe sem jutott azon rágódni, mit gondolnak Torróék a vasárnapi kiborulásáról. De Daniel arcát látva úgy tűnik, jobban megviselte őket, mint gondolta.

– Daniel…

– Akarod, hogy őszinte legyek? Vagy hagyjuk annyiban a dolgot, és tegyünk úgy, mintha vasárnap semmi sem történt volna?

– Szeretném, ha őszinte lennél. Bár tudom, hogy a második lehetőség egyszerűbb lenne.

– Igen, egyszerűbb lenne…, na figyelj! Miután úgy elrohantál, én nem különösebben izgattam magam, gondoltam biztos szégyelled magad…

– Így is volt.

– Anya nagyon aggódott, azt hitte, mi bántottunk meg valamivel. Én mondtam neki, hogy biztos csak elfáradtál az előző esti munkától, vagy valami hasonló.

– Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam édesanyádnak. Mikor ő olyan kedves volt velem.

– Ne aggódj miatta!

– De…

– Will, hadd fejezzem be! Nem anya miatt kéne aggódnod, hanem apa miatt.

– Miért? Ő mit mondott?

– Semmit.

– Ha semmit nem mondott, akkor honnan…

– Will, ismerem az apám. Talán jobban ismerem, ahogy azt ő gondolná. Éppen ezért rögtön felismerem azt a tekintetét, mikor gyanút fog.

– Tessék?

– Apa szerint valamit rejtegetsz. Márpedig ő ritkán szokott tévedni.

Will nem felelt. Daniel lopva a fiúra pillantott. Will sápadt arcából pedig rögtön látta, hogy apja ezúttal sem tévedett. A kérdés már csak az, hogy Will mégis milyen titkot rejteget. Daniel bele sem akart gondolni, milyen szörnyűséget követhetett el Will, amit ennyire titkolni igyekezett. De hiába nem akart gondolni rá, az ember elméje sajnos nem így működik. És mivel Will továbbra sem volt hajlandó egy szót sem szólni, Daniel volt kénytelen kimondani azt, amit már mindkettőjük jól tudott.

– Tehát apának igaza van.

Will még mindig nem szólt. Soha, még álmában sem gondolta volna, hogy idáig fog fajulni a dolog. Nem mondhatja el Danielnek az igazat, addig nem, míg meg nem tudja a szüleinek miért kellett elmenniük innen. De sajnos ott van az a lehetőség is, hogy ha ő nem beszél, akkor majd Torro parancsnok magától kezd el kutakodni. És akkor ki tudja mit fog találni…, vagy milyen következtetéseket fog levonni. Úgy látszik, ebben a helyzetben bárhogy is dönt, mindenképp veszélybe kerül. Danielt szívesen beavatná, de ha neki elmondja, ő biztos továbbadja az apjának. És akkor ki tudja, mi történik.

– Nem is mondasz semmit? – csattant fel Daniel jó adag türelmetlenséggel a hangjában.

– Nem mondhatok semmit, sajnálom.

– Will, ez nem játék. Most nem mint barát, hanem mint katona mondom neked: ha itt a palotában a főparancsnok bárkit is gyanúsnak talál, ha csak felmerül, hogy rosszban sántikál, és veszélyezteti a királyi család biztonságát, jogában áll azon nyomban letartóztatni és vallatás alá vetni. És nekem elhiheted, hogy az nem kellemes dolog. Érted, hogy mit akarok?

– Igen, értem. Tudom, hogy mi az a vallatás, Daniel.

Will hangja olyan rémisztően komolyan csengett, hogy Daniel egy pillanatra megijedt. Mi a csuda ez az egész? De mielőtt bármelyikük is szólhatott volna, a csendet Mr. Morgan szigorú hangja törte meg, amivel Willt hívta dolgozni.

– Mennem kell – állt föl Will, majd tétován visszafordult Danielhez. – Holnap szolgálatban leszel?

– Igen, miért?

– Holnapig még adj nekem időt. Át kell gondolnom, amit most mondtál.

– Rendben… legyen, ahogy akarod.

– És, Daniel, kérlek, ne mondd el apádnak.

– Nem állt szándékomban. De ha nem is mondunk neki semmit, ő majd kitalálja magától.

– Csak holnapig, kérlek.

– Jó, jó nem szólok. Ígérem.

– Köszönöm.

Aztán Will visszament dolgozni. De fogalma sem volt, mit kellene most tennie. Azt viszont nagyon is tudta, hogy szörnyű órák állnak előtte, míg ki nem találja a választ. Annyira kezdett elege lenni ebből az egészből. Haza akart menni. Csak épp… már nincs hova.

A herceg III. rész 11. fejezet

Elizabeth Laurence a reggeli madárcsicsergésre ébredt. A lány jólesően nyújtózott ki, ám a mozdulat közepén megakadt. Ekkor jutott ugyanis eszébe, hogy hol is van. Nem a meleg és kényelmes ágyában, hanem egy isten háta mögötti istállóban, és nincs is egyedül. Elizabeth gyorsan visszahúzta a karját, és a vele szemben ülő Willre pillantott. A fiú ott ült, és olyan tüzetesen vizsgálta a feje fölött lévő gerendákat, hogy Elizabeth teljesen biztos volt benne, hogy a fiú néhány perce még egészen mást nézett. Vajon egész éjjel engem figyelt?– tűnődött a szép szőke lány. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez a gondolat megrémítette vagy inkább hízelgő volt. De végülis mindegy. Will csak egy szolga, valószínűleg soha többé nem fognak találkozni. Ez a gondolat viszont, Elizabeth maga sem értette miért, elszomorította. Jó volt tegnap beszélgetni, pedig olyan dolgokat is elmondott, amikről megfogadta, hogy soha életében nem fog többé beszélni. Például az apjáról… mióta az apja meghalt, az anyja pedig az udvarba kényszerítette, Elizabeth teljesen bezárkózott. Ahogy Will mondta, az évek során olyan lett, mint egy tüskebokor. Úgy gondolta, ha a saját anyja képes volt így kihasználni, akkor mástól sem várhat mást. Megtanulta, hogy a világ zord és kegyetlen. Már nem is emlékezett, mikor mosolygott utoljára úgy igazából. Illetve mégis tudta. Tegnap este, mikor Willel beszélgetett. Még sose találkozott ilyen fiúval, mint Will. Ő mindkét szülőjét elvesztette, ráadásul egyszerre, és mégis képes mosolyogni, tréfálkozni. Hogy van ehhez ereje? Talán neki is meg tudná tanítani? Ráadásul olyan kedves, csak az a baj, hogy nem nemes…, pedig ha az lenne, akkor akár még… feleségül is menne hozzá. De nem az, tehát ha visszaérnek a palotába, el kell felejtenie az egész tegnap estét. Mintha soha nem is találkoztak volna. Ezt kell tennie.

Mire Elizabeth felébredt, az eső teljesen elállt. Az éjszakai viharra már csak a fűszálakon csillogó esőcseppek emlékeztettek. Will tudta, hogy tovább kell indulnia. Lehet, hogy Mr. Morgan már így is azt hiszi, hogy meglépett az egész árukészlettel. Ráadásul a konyhai munkához is kellenek az alapanyagok. De valahogy… rossz érzés volt elmenni. Ez az este mindig szép emlék lesz a számára, jól érezte magát Elizabeth társaságában. De nem szabad elfelejtenie, hogy Elizabeth udvarhölgy. Valószínűleg soha többé nem fognak találkozni, vagy ha mégis, a lány egyszerűen keresztülnéz majd rajta. Soha nem akart a gazdagokhoz tartozni, de most mégis…, ha nemes lenne, akkor ő és Elizabeth nyugodtan barátkozhatna. Vagy még jobb lenne, ha Elizabeth lenne olyan egyszerű származású, mint ő maga. Ha így lenne, azon nyomban beleszeretne, de most… folyton emlékeztetnie kell magát, hogy nem teheti meg.

Will és Elizabeth egy szót sem szóltak egymáshoz, miközben Will befogta a lovat a szekér elé, és kivezette az istállóból. A lány hintója még mindig ott állt elhagyottan. A kocsisnak pedig semmi nyoma.

 – Vajon hol lehet? – kérdezte Elizabeth. Láthatóan ugyanarra gondoltak. Will vállat vont.

– Ha abból indulok ki, hogy képes volt magát egyedül hagyni, akkor szerintem az egyik közeli kocsma padlóján alussza ki a másnaposságot. – Majd tétován hozzátette: – Ha gondolja, én szívesen hazaviszem.

– Az jó lenne – mosolyodott el boldogan Elizabeth, mielőtt még átgondolta volna, hogy mit mond. Eszébe sem jutott, hogy mégis mit fog gondolni a többi udvarhölgy és a főudvarhölgy, ha egy mosogatófiú oldalán kocsikázik be a királyi udvarba. Nem, ott és akkor csak azt a lehetőséget látta, hogy még néhány órát tölthet Will társaságában. És bár nem tudta, de Willnek is hasonló gondolatok jártak a fejében.

 – Will… – szólalt meg halkan Elizabeth, miután elindultak.

– Igen?

– Ha visszaérünk a palotába… lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Ezt te is tudod, ugye?

– Persze, hogy tudom.

– Akkor mi lenne, ha erre a rövid időre te nekem csak Will lennél, én neked pedig csak Bethie?

Will elmosolyodott.

– Ez jól hangzik.

– Tényleg? Nem gondolod, hogy „nem lenne helyénvaló”?

Will vidáman nevetett fel Bethie hangját hallva, amint őt idézi.

– Hát nem vagyok biztos benne, hogy helyesen tesszük, de végülis most nem vagyunk a palotában.

– Én is így gondolom – ragyogott fel boldogan Elizabeth arca. – Tegnap sok mindent mondtam el neked a múltamról.

– Mondtam, hogy nem fogom továbbadni, emiatt ne aggódj!

– Nem erre gondoltam. Csak mi lenne, ha most én kérdeznék tőled néhány dolgot?

– Miért? Mire lennél kíváncsi? – Will igyekezett nem mutatni, de ez egy kicsit nyugtalanította. Volt a múltjának olyan része, amelyet nem szívesen mondott volna el Bethienek, hazudni viszont kifejezetten utált.

– Például, hogy… miután a szüleid meghaltak, mit csináltál?

– Elmentem a falunkból munkát keresni.

– És miért mentél el?

– A tűzben a házunk teljesen leégett. Nem volt más választásom.

– És… senki se volt, akiért ott maradtál volna?

Will értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– Nem értem mire gondolsz – vallotta be. – Nem élt ott testvérem vagy más rokonom.

– Nem erre gondoltam. – Elizabeth már bánta, hogy egyáltalán felhozta ezt a témát. Érezte, hogy elpirul zavarában.

– Akkor mire?

– Csak hogy… esetleg egy lány…

– Oh… – Will végre megértette és hamarosan ugyanolyan piros volt, mint Bethie.

– Nem volt senki… akkoriban még nem is gondoltam ilyesmire.

– Tehát még sose voltál szerelmes?

Elizabeth legszívesebben pofon vágta volna magát. Minek kérdez ilyeneket? Hisz semmi köze hozzá. És különben is, ha Will talált volna egy lányt, akibe beleszeretett, azt biztos, hogy már feleségül vette volna. Ezért is irigyelte néha a szegényeket. Ők legalább megtehetik, hogy szerelemből házasodnak. Ő bezzeg ahhoz fog egyszer férjhez menni, akit az anyja talál neki. Vagy vénlányként fog megöregedni az udvarban, mint a főudvarhölgy.

Will hirtelen azt se tudta eldönteni, hogy válaszoljon-e. Sose gondolta volna, hogy egy lány, ráadásul egy udvarhölgy, ilyen zavarba ejtő kérdést tesz majd föl neki.

– Őszintén szólva… – mondta végül, – azt nem mondanám, hogy szerelmes voltam. Még mind a ketten gyerekek voltunk…

– Tehát mégis csak volt egy lány.

– Mondom, hogy nincs jelentősége. Csak a szomszédunk lánya volt… és nem történt semmi.

– Aha… és Will…

– Tessék?

– Te… csókolóztál már? – Mégis mit művelek? Miért kérdezek ilyeneket? Persze, Bethie nagyon jól tudta, hogy miért. Egyszer látta a nővérét, amint titokban az egyik sötét sarokban olyan különös szenvedéllyel csókolta a vőlegényét, későbbi férjét, amilyet Elizabeth még sose látott. De attól a pillanattól fogva csak arra vágyott, hogy egyszer ő is átérezze ezt a szenvedélyt. Talán sose lesz rá lehetősége. Talán csak most…

– Ez miért érdekel téged? – kérdezte Will paprikapiros arccal. Úgy érezte, ennél több zavarba ejtő kérdést már nem tud elviselni.

– Én még nem csókolóztam egyszer sem. Szerelmes sem voltam még soha.

– Hát én is még csak egyszer…

– A szomszédlánnyal?

– Igen, vele. De hiba volt, utána nagyon szégyelltem magam.

– Ugyan miért? Talán bűnt követtél el?

– Miután meggyóntam, Porres atya, a falunk papja, azt mondta, egy férfi csak a feleségével viselkedhet így. Minden más paráznaság.

– Gondolod, hogy Isten számon tartja, kivel csókolózol?

– Nem tudom, biztosan.

– Engem sem csókolnál meg? – nézett a lány Willre azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Will persze tudta a választ. Megcsókolná, persze, hogy megcsókolná, és még bűntudata sem lenne miatta.

– Te nagyon furcsa lány vagy – mondta Will, de közben le nem vette a szemét a lány arcáról. Egyikük sem vette észre, hogy már jó pár perce egy helyben állnak a szekérrel. A ló békésen legelészett az út szélén, a madarak csiviteltek. Minden olyan békés és nyugodt volt. De Will mindebből semmit sem látott. Ő csak azt a két csillogó tengerkék szemet, a puha szőke hajat, és finom ívű ajkakat látta. Igen, meg akarja csókolni Elizabeth Laurencet, attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta. Akkor és ott még az sem érdekelte, hogy helytelen. Hogy ő szegény, a lány pedig gazdag. Mindez nem számított akkor…

Az első csókjuk édesebb volt, mint a méz, és sokkal jobb, mint amilyennek Elizabeth elképzelte. Ha rajta múlt volna, sose szakadtak volna el egymástól, így Will volt az, aki végül megszakította a csókot. Bár rajta is látszott, hogy nem szívesen teszi. Az út további részét csendben tették meg. Az út nem volt hosszú, egy óra múlva már bent is voltak a városban. Will azonban még ekkor sem tudta mit kellene mondania. Vagy hogy kellene–e egyáltalán. Még sose hiányzott neki ennyire az apja. Ő biztos tudná, mit kellene tenni ebben a helyzetben. Mert jelenleg a feje egy nagy káosz. Kellene valaki, aki rendet teremt benne.