A herceg III. rész 5. fejezet

A királyi palota hatalmas volt. Will még soha életében nem látott ilyen impozáns épületet. Az ide vezető út nagyon fárasztó volt. Will több mint három napig utazott. Az út nagy részét gyalog tette meg, a maradék részét kocsin. Szerencsére mindig voltak olyan rendes emberek, akik megengedték, hogy felkapaszkodjon a szekerükre, feltéve persze, hogy nem tesz kárt az árujukban. Az út során csak egyszer mert fogadóban megaludni, de mikor másnap reggel egy csapat fiatal katonával találta szembe magát, a következő napokban inkább letett erről a kényelemről. Még véletlenül sem akarta megkockáztatni, hogy ismét találkozzon azzal a parancsnokkal. Elég volt az elmúlt két találkozás…

De most már mindegy. A hosszú és fáradtságos út után végre megérkezett. Az Oderla folyó melletti főváros a legnagyobb és legzsúfoltabb település volt, amit Will valaha látott. Az utcák tele voltak emberekkel, árusokkal, és a városban uralkodó szegénység bizonyítékául minden sarokra jutott egy–egy koldus is. A leglenyűgözőbb látványt mégis a királyi palota nyújtotta. A hatalmas négytornyú palota kőfalai az ég felé magasodtak, díszes vaskapuja zárva volt. Minden bejárat előtt egy–egy katona posztolt. Will rögtön látta, hogy ide nehéz lesz bejutni. A fiú majd félnapot bóklászott a palota körül, és amennyire meg tudta figyelni, úgy látta, hogy a palotába egyedül a nemeseknek, a katonáknak és a szolgáknak van szabad bejárása. Mivel nemes nem volt, katonának meg semmi pénzért sem állt volna be, az egyetlen lehetőségnek az tűnt, ha beáll szolgának. A kérdés már csak az volt, hogyan tudná ezt megtenni. Jobb ötlet híján Will úgy döntött, felkeresi azt a helyet, ahol a legutóbb is szerencsével járt a munkakeresés terén: a helyi fogadót.

Daniel Torro fáradtan nyújtóztatta ki tagjait. Már harmadik napja volt éjszakai szolgálatban, és lassan már semmi más vágya nem volt, minthogy végre jó alaposan kialudja magát. De nem volt mit tenni. Fiatal katonatiszt volt, így nem válogathatott még akkor sem, ha az apja történetesen a palota főparancsnoka volt…

A legtöbb ilyen fárasztó nap után Daniel igen népes baráti társaságával betért az egyik kedvenc kocsmájukba, és néhány korsó sörrel ünnepelték meg a nap sikeres befejezését. A mai nap azonban más volt. Daniel legtöbb barátja vidéki volt, és egész évben egyedül ebben a három napban tudott hazalátogatni. A holnap ugyanis különleges nap volt a livídiai polgárok életében. A holnapi napon ünnepelte ugyanis Livídia fennállásának háromszázadik évfordulóját. Daniel már most várta a holnapi hatalmas vásárt és ünnepséget, a jó falatokat és italokat. Még az estét is várta, pedig akkor szolgálatban volt, de nem akárhol! Hála az apja közreműködésének bent a királyi bálteremben kellett posztolnia, és bár a mulatságban nem vehetett részt, ez akkor is nagy dolog volt. Még akkor is, ha neki társaitól eltérően dolgoznia kellett az ünnepnapon.

Így történhetett meg, hogy ezen az ünnep előtti napon Daniel egyedül üldögélt az egyik ablak melletti asztalnál a város egyik legnevesebb kocsmájában. A fiatalember érdeklődve figyelte a kocsmában betért embereket. Többségük utazó volt, akik vidékről érkeztek, vagy pedig szegény családok fiai, akik munkát keresni jöttek a fővárosba. Az egyik ilyen fiú különösen felkeltette Daniel érdeklődését. Igazából maga sem tudta, miért akadt meg a szeme rajta. Nem volt különösebben feltűnő jelenség. Jóképű volt, ez igaz, de nem volt se túl magas vagy erős testalkatú, és Daniel szinte teljesen biztos volt benne, hogy még sose találkozott vele ezelőtt és mégis… valahogy olyan ismerős volt neki. De hogy honnan, arról fogalma sem volt. Így aztán csak figyelte az idegen fiút, miközben az a csapossal beszélgetett. Daniel a nyakát tette volna rá, hogy a fiú munkát keres, de a csapos láthatóan nem szolgált neki túl sok jó hírrel. Daniel nem is csodálta. A mostani időkben nagyon nehéz volt munkát találni. A fiú annyira belemerült gondolataiba és az idegen fiú figyelésébe, hogy észre sem vette a mellélépő ismerőst.

– Szabad ez a hely, Daniel fiam? – Daniel rémülten rezzent össze. Észre sem vette, hogy egyik legrégibb ismerőse és apja jó barátja mellé lépett. Carl Morgan negyvenes éveiben járó magas, erős testalkatú férfi volt. Marcona külsejéről és szigorú hangjáról az emberek első pillantásra katonának hitték. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. Morgan ugyanis nem katona volt, hanem a királyi palota főszakácsa. Ő vezette az egész konyhát, a szakácsoktól kezdve a mosogatófiúkon át a konyhaasszonyokig. De nem ez volt a legfontosabb feladata. Az ő felelőssége volt az egész királyi család ételeinek elkészítése. Morgan igen szigorú és ellenkezést nem tűrő vezető hírében állt. Nagyon ritkán találkozott olyan problémával, amit ne tudott volna megoldani. Most azonban pontosan ez történt.

– Valami baj van? – kérdezte Daniel, miközben kihúzta a mellette lévő széket, és barátja leült. A fiú rögtön látta, hogy a férfit valami nagy gond érte.

– Ne is kérdezd! – mordult fel Morgan, miközben rendelt egy kupa sört. – Holnap este lesz az év legnagyobb estéje, erre az én egyik mosogatófiúm közli, hogy hazamegy a falujába nősülni. Igazán várhatott volna még egy napot. Most meg nem tudom, kit állítsak be a helyére.

– Ez tényleg nagy baj – bólintott Daniel, de még mindig nem vette le a szemét az idegen fiúról. Az közben befejezte a beszélgetést a kocsmárossal, és helyet foglalt az egyik közelükben lévő asztalnál. Eléggé lehangoltnak látszott, most már biztos volt, hogy nem kapott jó híreket.

– De látom téged is nyomaszt valami – jegyezte meg epésen Morgan. Kissé sértette, hogy nem kapott elég megértést az ő nagy gondjára.

– Nem, elnézést, Mr. Morgan, csak… – Akkor Daniel szemei izgatottan felcsillantak. – Tehát, akkor most szüksége lenne egy új emberre?

– Igen, de hol találhatnék egy megbízható, jó kiállású fiút?

– Mit szólna hozzá? – bökött a fejével az ismeretlen fiú felé. Danielnek fogalma sem volt, mit csinál, csak egyet tudott: segíteni akar annak a fiúnak. Valahogy úgy érezte, ők ketten jó barátok lehetnek, még így is, hogy eddig egy szót sem beszéltek egymással. Morgan azonban rosszkedvűen ingatta a fejét.

– Daniel, tudod jól, hogy nem szeretek idegeneket alkalmazni. A mostani időkben veszélyes lenne…

– Ugyan már, ez csak egy fiatal fiú, olyan, mint én. És különben is, ha valamire készülne, az egy éjszaka alatt kiderülne, nem?

– Talán igazad van…

– És szerintem rokonszenves is.

– Csak tudnám mi a csuda ütött beléd? Máskor nem szoktál vadidegen kisfiúkat pátyolgatni.

– Tudom, de… ez a fiú munkát keres. Magának meg munkaerő kell, szóval…

– Jól van, várj egy percet! – majd Morgan további magyarázkodás nélkül fölállt, és az idegen fiú asztalához lépett.

Will elcsigázottan ült le az egyik szabad asztalhoz. Úgy tűnik hiába jött ide. A kocsmáros szerint semmi esélye bejutni a palotába. Oda csak azoknak a szerencséseknek van esélye bejutni, akiknek megfelelő kapcsolatai vannak. Idegeneket még a kapu közelébe sem engednek.

– De miért nem? – kérdezte Will a nagydarab férfitól.

Az megvonta a vállát.

– Félnek a merénylőktől. Hisz mégis csak a királyi család él ott.

Akkor most mégis mit csináljon? Annyira belemerült a gondolataiba, hogy még azt sem vette észre, hogy az idegen férfi az asztalához lép. Csak arra figyelt föl, mikor az a valaki megköszörülte a torkát mellette. A fiú ijedten rezzent össze, és ijedelme csak nőtt, mikor meglátta a mellette álló termetes férfit. Így ránézésre katonai parancsnoknak tűnt. Will legszívesebben azon nyomban elrohant volna.

– Jó napot, fiam – biccentett a férfi. Mély, szigorú hangja volt, de ugyanakkor valahogy barátságos is. Így Will némileg megnyugodva köszönt vissza.

– Jó napot, segíthetek valamiben?

– Ami azt illeti igen. Úgy tűnik nekem, hogy munkát keresel.

– Igen, így van.

– Talán tudok segíteni.

Will bizalmatlanul húzódott hátrébb.

– Valóban?

Morgan nem mutatta, de tetszett neki a fiú bizalmatlansága. Ez is azt bizonyítja, hogy van esze, és nem az ellenség kémje.

– Igen, szakács vagyok, a nevem Carl Morgan, és az egyik mosogatófiúm épp ma mondott fel. Ha akarod, betöltheted a helyét.

– Talán fogadója van?

– Nem egészen. – Itt a férfi lehalkította a hangját. – Tudod, én a királyi palota főszakácsa vagyok.

Ezeket a szavakat hallva Will szíve akkorát dobbant, hogy már azt hitte, a mellkasán is látszik. Hát mégis eljött az esély…

– Szóval érdekelne?

– Persze, hogy érdekelne! – Will igyekezett, hogy ne tűnjön túl lelkesnek a hangja. – De még sose dolgoztam konyhán. Eddig istállófiú voltam.

– Az nem gond. Kész vagyok betanítani téged, de van egy feltételem.

– Igen?

– Nem tűröm se a lustaságot, se a hanyagságot. Ha az én konyhámon akarsz dolgozni, keményen kell dolgoznod, és mindig azt kell tenned, amit mondok. Érthető?

– Igen, uram! – bólintott Will. – Mikor kezdhetek?

– Akár most rögtön. Kint várlak – intett az ajtó felé Morgan, majd halványan elmosolyodott. – Egyébként… köszönd a szerencsédet annak a kölyöknek – mutatott az egyik ablak melletti asztalra.

Will kíváncsian fordult a mutatott irányba. Az asztalnál egy fiatal katonatiszt ült. Rövidre nyírt sötétbarna haja és melegen csillogó szemei voltak, még szimpatikus is lehetett volna, ha nem lett volna katona. Will nem tehetett róla, de valahányszor, mikor meglátott egy katonát, a hideg futkosott a hátán. Pedig lehet, hogy ennek a fiúnak nincs is hátsó szándéka… Miután Mr. Morgan magára hagyta, tudta, hogy az lenne a tisztességes, ha most odamenne és megköszönné a segítséget, de képtelen volt megtenni. Mi van, ha az a fiú ismeri Simont? Sőt, mi van, ha az egyik embere? Ezt nem kockáztathatja meg. Így aztán Will gyorsan fizetett, felnyalábolta a batyuját és elindult kifelé. De nem jutott messzire.

– Hé, te!

Az idegen fiú, úgy tűnt, nem engedi el ilyen könnyen azt a köszönetet. Sértett tekintettel figyelte a felé forduló Willt, akiről lerítt, hogy most legszívesebben valahol egészen máshol lenne.

Daniel nem értette. Olyan rokonszenves fiúnak tűnt, erre most úgy néz rá, mintha valami szörnyűséget követett volna el ellene. Még arra az időre sem mert odajönni hozzá, míg megköszöni a segítséget. És ez sértette Danielt.  Így nem állhatta meg szó nélkül. Még hogy az a fiú csak úgy köszönés nélkül távozzon? Azt már nem.

– Nem kéne mondanod valamit? – fordult az elé lépő fiú felé Daniel. Will nem mert az ismeretlen katona szemébe nézni. Egyrészt mert szégyellte magát, hisz mégis csak úgy lett volna tisztességes, ha magától jött volna ide köszönetet mondani, másrészt meg félt. Mi van, ha ez a katona felismeri? Bár ez a fiú nem tűnt ellenségesnek. Sőt egész rokonszenves volt. Még így is, hogy ilyen sértetten nézett.

– Na?

– Sajnálom, én… köszönöm, hogy segítettél. Nagyon hálás vagyok.

– Látszik – morogta Daniel, de azért kezdett megenyhülni. – Tudod, nem szoktam mindenkinek segíteni.

Will értetlenül és nemi gyanakvással vonta össze a szemöldökét.

– Akkor nekem miért segítettél?

– Nem tudom – vont vállat Daniel. – Csak… olyan fiúnak tűntél, aki munkát keres. Mr. Morgan pedig épp azt panaszolta, hogy neki új munkaerőre lenne szüksége, szóval…

– Tényleg így volt. És tényleg nagyon hálás vagyok – mondta már sokkal őszintébben Will. Egyre inkább úgy tűnt, félelme alaptalannak bizonyult. Ennek a nála alig idősebb fiúnak tényleg nincs semmi hátsó vagy gonosz szándéka. Ki hitte volna, hogy vannak még ilyen emberek…

Most már Daniel is mosolygott, és kezet nyújtott a fiúnak.

– Daniel Torro – mutatkozott be. – Katonatiszt vagyok a királyi palotában.

– Will S… Smith – mondta tétován Will, de azért melegen megszorította a felé nyújtott kezet. Már mikor megérkezett a városba tisztában volt vele, hogy a háta mögött kell hagynia az igazi nevét, legalábbis egyelőre, ha biztonságban akar lenni. Ki tudja Simon kiknek beszélt róla és a szüleiről. És ki tudja, hogy kik ismerték még a szüleit.

– Azt hiszem fogunk még találkozni – folytatta Daniel. – Holnap este én is szolgálatban leszek.

– Pont az ünnepen?

– Hát igen, tudod, a vidékieket ilyenkor mindig hazaengedik. Én meg itt születtem a városban, úgyhogy eleget láthatom a családomat.

 – Jó neked, még egyszer köszönöm a segítséget. Azt hiszem jobb, ha megyek…

– Igen, Mr. Morgant nem túl szerencsés dolog megvárakoztatni, majd meglátod.

 – Igen, köszönöm, akkor még találkozunk…

– Sok sikert!

Ezzel Will kilépett a hűvös esti levegőre, ahol Mr. Morgan már valóban várt rá.

– Na, végre, remélem jól kibeszélgettétek magatokat.

– Elnézést, uram, én csak…

– Jól van, értem én. Indulás, így is késésben vagyunk.

Will csak bólintott, és elindult a férfi után. Egyenesen a hőn áhított királyi palotába…