A herceg III. rész 15. fejezet

A nap további része csendben és eseménytelenül telt. Bár Willt egy kicsit feszélyezte, hogy Mr. Morgan egészen estig egy szót sem szólt hozzá. Még csak le sem szidta, miközben visszajöttek a konyhára. A többi mosogatófiú bezzeg nem volt ilyen hallgatag. Willnek úgy tűnt, a kíváncsiságuk győzedelmeskedett az irigységük felett, és mind jó alaposan kifaggatták a fiút, hogy mégis mit művelt a herceg szobájában egész ebédidő alatt. Will viszont úgy érezte, nem lenne illendő mindent elmondania a közte és a herceg közt elhangzottakból, így csak annyit mondott, hogy odavitte az ebédet, majd még a herceg megkérte, hogy rakjon a tűzre. Amit viszont Will nem láthatott a köré gyűlő fiúktól, hogy Mr. Morgan minden szavát feszült figyelemmel hallgatta. A férfi egyszerűen nem értette. Mr. Morgan Henry hercegnél zárkózottabb embert még életében nem látott. Hiába volt nemes, ráadásul a király fia, még ehhez képest is annyira keveset érintkezett a körülötte lévő emberekkel, hogy az már kifejezetten nyugtalanító volt. A férfi már évek óta szolgált a palotában, de még sosem látta az ifjú herceget olyan melegen mosolyogni, mint ahogy ma tette. Ez a Will tényleg különleges fiú lehet. Ahogy már a kezdetektől érezte. Mégis hogyan csinálja, hogy mindenkivel pillanatok alatt megérti magát? Még egy nemessel is… ez valami különleges adottság lehet. Ha ő is nemesnek született volna, már rég sikeres politikus lenne. Furcsa egy fiú.

Este aztán Will megkönnyebbülten indult kifelé az udvarra. Őszintén szólva a fiúk kérdései nagyon elfárasztották. Sokkal szívesebben gondolkozott volna a Daniellel való találkozáson. Kíváncsi volt, mit sikerült barátjának kiderítenie Simonról. Arról nem is szólva, hogy a hercegről is emlegetett valamit, bár abból a néhány elvétett szóból nem sokat értett. De majd ma este nyugodtan beszélhetnek. Senki se fogja őket megzavarni. De Will szerencsétlenségére még mindig nem szabadulhatott. Az ajtóban ugyanis Mr. Morgan állította meg.

- Will, beszélhetnénk egy percet?

- Persze, uram - bólintott a fiú, bár már nagyon ment volna, Daniel már biztos a kapuban várja. - Mr. Morgan, sajnálom, hogy olyan sokáig elmaradtam. De észre sem vettem, hogy eltelt az idő…

- Nem haragszom… - mondta a férfi őszinte, de komoly hangon. - Csak nem értem a dolgot.

- Micsodát? - csodálkozott el Will.

- Tudod, már van szerencsém néhány éve ismerni Henry herceget, de még soha nem láttam olyan melegen mosolyogni, mint mikor veled beszélt.

- Ezt nehezen tudom elhinni - vallotta be Will, bár a férfi előbbi szavai nagyon megdöbbentették. - Henry herceg nagyon kedvesnek tűnt.

 - Igen, ő valóban az. Mindenkivel nagyon kedves és udvarias. De ugyanakkor nagyon távolságtartó is.

- Én nem így láttam.

- Akkor úgy látszik, veled egész másképpen viselkedett. Kíváncsi lennék, hogy miért - nézett a fiúra fürkésző tekintettel a férfi, de Will csak értetlenül megvonta a vállát.

- Mr. Morgan, higgye el, én semmit sem csináltam. Csak annyit mondtam neki, hogy szerintem remek uralkodó lesz. Biztos ennek örült úgy meg.

- Igen, biztos… - de látszott a férfin, hogy még ezzel a válasszal sem elégedett. De úgy tűnt nem akarja tovább firtatni a dolgot.

- Jól van, menj a dolgodra! - legyintett végül. - Otthon találkozunk.

- Rendben, viszontlátásra!

És Will már ott sem volt. Nem akarta megbántani Mr. Morgant, de jelenleg a Daniellel való találkozás sokkal jobban érdekelte, mint az, hogy a férfi mit gondol és mit nem a herceggel való találkozásáról.

 

Ahogy Will gondolta, Daniel ott várta őt a kapunál. A fiún látszott, hogy már nagyon izgatott. Türelmetlenül járkált föl-alá.

- Na, végre! Hol a csudában voltál? - fordult türelmetlenül felé siető barátjához. Will engesztelően elmosolyodott.

- Ne haragudj! Mr. Morgan még beszélni akart velem.

- Azt igazán megtehette volna otthon is - morogta Daniel. - Végülis egy házban laktok.

- Sürgős ügy volt.

Will kezdett kicsit aggódni. Daniel nem szokott ilyen morcos lenni:

- Talán valami baj van? Feszültnek tűnsz.

- Ugye tudod, hogy a lehető legrosszabb ellenséget fogtad ki magadnak - sóhajtott fel a fiú, úgy tűnt egész nap erre a bejelentésre készült. A hangja legalábbis nagyon baljóslatúan hangzott. Will értetlenül vonta össze a szemöldökét.

- Mire gondolsz? Talán… Simonra?

- Gyere, sétáljunk le a Főutcára, ott majd mindent elmondok.

Daniel már el is indult, így Will nem tehetett mást, mint hogy követte.

- Pont a Főutcán? - kérdezte feszengve. - Nem félsz, hogy valaki kihallgat? Annyi ember jár arra…

- Pont ezért megyünk oda. Ha sok ember és lárma vesz körül, sokkal kisebb az esélye, hogy valakinek sikerül kihallgatnia. Ezt apától tanultam.

- Erre eddig nem is gondoltam - vallotta be a fiú némi szégyenkezéssel.

- Hát, végülis én vagyok a katona. Nekem kell tudni az ilyesmiket.

Daniel végre elmosolyodott, aminek Will nagyon örült. Így már ő sem volt olyan nyugtalan.

- Ezek szerint beszéltél apáddal - tért vissza a tárgyra Will. - Mit tudtál meg?

- Nem fog tetszeni - komorult el ismét Daniel arca, majd belekezdett a tegnap este történtek elmesélésébe.

 

Daniel késő este ért haza, de szerencsére apját még ébren találta. Az idősebbik Torro kedvenc székében üldögélt a pipája társaságában, és elgondolkozva figyelte a kandallóban égő lángok táncát.

- Jó estét! - köszönt Daniel, és örömmel hallotta, hogy hangjából nem hallatszik ki az a feszültség, amit érzett. Torro csak egy biccentéssel jelezte, hogy észrevette fiát. Daniel lecsatolta a kardját, majd apja mellé telepedett.

- Nagyon elgondolkoztál - jegyezte meg Daniel apjára pillantva. Torro csak megrázta a fejét.

- Semmi fontos, csak elméláztam. Te szeretnél valamit?

Daniel szerette az apját, de néha örült volna, ha nem olyan éles a szeme. Mint ahogy most is. A fiú úgy döntött, jobb lesz, ha a lényegre tér.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze, mondd csak!

- Tudsz valamit egy bizonyos Simon parancsnokról?

Ahogy Daniel sejtette apja szemei gyanakvóan összeszűkültek.

- Miért érdekel téged az az ember?

- Tehát ismered?

- Mondjuk rá, annyira legalábbis, hogy tudjam, nála gonoszabb és aljasabb embert nem hordott még hátán a föld.

Danielt őszintén megdöbbentette a válasz. Apja a legtöbb katonatársáról elég jó véleménnyel volt, nagyon kevesen akadtak, akiket ilyen szörnyű jelzőkkel illetett. Ez nem túl jó kezdett Will számára.

- De még mindig nem értem, miért érdekel ez téged.

Daniel már látta, hogy nem bír kibújni a válaszadás alól.

- Van egy ismerősöm, aki… összeszólalkozott vele. Az elmondása szerint elég félelmetes ember. Csak kíváncsi voltam, hogy jók-e a megérzései.

- Remélem, azt az ismerőst nem úgy hívják, hogy Will Smith.

- Jaj, apa! Miért kell folyton Willre kilyukadnunk! - csattant fel kicsit hevesebben, mint akarta Daniel. Bár nem mondta el Willnek, de az utóbbi napokban apja másról sem beszélt, mint róla. Jó alaposan kifaggatta fiát, hogy mégis hol találkoztak, és Daniel egyáltalán mit tud új ismerőséről. Így utólag Daniel örült, hogy nem mondott el akkor túl sokat. Most már sokkal cifrábbakat tudna mesélni, de megígérte Willnek, hogy egy szót sem szól.

- Ne haragudj - mondta már sokkal békítőbb hangon Torro. - Csak egyszerűen nem megy ki a fejemből az a gyerek. Valami nincs vele rendben…

 - Apa, figyelj… ugye megbízol bennem?

- Természetesen.

- Úgy értem, ugye megbízol az ítélőképességemben?

- Igen, de miért? - ekkor Torro szeme döbbenten kikerekedett. Értette már, mire akar fia kilyukadni. - Ezek szerint beszéltél Willel? Mit mondott neked?

- Nem beszéltem vele - morogta Daniel, bár szörnyen szégyellte magát a hazugság miatt. - De legyen elég annyi, hogy Will egy rendes, becsületes fiú. A barátom, úgyhogy légy szíves hagyd őt békén, jó?

- A szavaidból ítélve tudsz valamit, amit én nem.

- Tehát nem bízol bennem?

- Dehogynem… na, jó, nem beszélünk erről többet.

 - Köszönöm.

- De ígérd meg, hogyha megtudsz valamit, azonnal elmondod.

- Jó - bólintott Daniel, és már most utálta magát, hogy hazudnia kell az apjának.

- De térjünk vissza az eredeti tárgyra. Ez a Simon…

- Róla igazából Wilson tudna sokat mesélni - dőlt hátra a székén elgondolkozva Torro.

Daniel pedig keresztapja nevét hallva máris sokkal jobban kezdett figyelni.

- Miután engem kineveztek kapitánynak, Wilson és Simon együtt szolgáltak őrmesterként a királyi palotában. De mint feljebbvalójuk én is láttam, hogy Simon milyen kegyetlen ember. Ő aztán sose választotta önszántából a békésebb utat. És ezt csak tetőzte, hogy mérhetetlenül irigy volt Wilsonra.

- Tényleg? De miért?

- Wilson, mielőtt eltűntek, igazán jó kiállású ember volt, jó katona és mindezt tetőzte, hogy egy gyönyörű feleség állt mellette. És persze… bár erre csak később jöttem rá, valószínűleg az is szúrta a szemét, hogy Wilson és én olyan jó barátok voltunk. Biztos azt hitte, én segítem majd Wilsont az előléptetéshez.

- Érdekes… - motyogta Daniel. - Tehát ezzel az emberrel nem tanácsos összetűzésbe keveredni.

- Az nem kifejezés. Szerencsére már majd, hogy egy éve nem találkoztam vele. Mióta kinevezték parancsnoknak, az új katonák toborzása a feladata. Amennyire én látom, ezt a munkát szörnyen megalázónak tartja, így a kegyetlensége csak még rosszabb lett az évek folyamán.

Daniel csak bólintott. Igen, ez egyezik azzal, amit Will mondott el neki. Az ő falujukba is azért érkezett, hogy újoncokat toborozzon. Itt van a megcáfolhatatlan bizonyíték rá, hogy Will nem hazudott, bár eddig sem kételkedett benne, de most már itt van a bizonyosság is.

- Apa, elképzelhetőnek tartod, hogy… - Daniel tudta, hogy ezzel a kérdéssel veszélyes vizekre evez, de úgy érezte, tudnia kell, már csak Will érdekében is.

- Hogy? - nézett fiára kérdőn Torro.

- Hogy Simon, ha lehetősége adódna rá, bosszút állna Wilsonon?

- A bosszú szó kicsit talán erős. De hogy elégtételt vegyen, igen, azt nagyon is valószínűnek tartom.

Miután Daniel befejezte, Will néhány percig nem szólt egy szót sem. Daniel aggódva figyelte barátja arcát. Félt, hogy szavai talán megijesztik Willt. A fiún azonban nem látszott ijedtség.

- Nem hiszem, hogy erről lenne szó - mondta végül Will.

- Mármint miről?

- Amit te mondtál. Hogy Simon pusztán bosszúból és irigységből tette, amit tett. Akármennyire is gyűlölte az apámat, nem hiszem, hogy képes lett volna emiatt megölni főleg úgy, hogy apa már nem is volt katona.

- És amikor találkoztak, Simon már parancsnoki rangban volt, apád pedig már csak egy egyszerű földműves - bólintott Daniel. Kénytelen volt belátni, hogy Willnek igaza van. Pedig olyan jó ötletnek tűnt, mikor az apjával megbeszélték.

- Biztos szörnyen nagy elégtételt érzett - morogta keserűen Will. Ha csak arra gondol, hogy az apja, aki maga volt a jóság és a becsület, egy ilyen szörnyű emberrel szemben alsóbbrendűnek érezhette magát, hát a világ tényleg igazságtalan.

- Én biztos vagyok benne, hogy itt történt velük valami - mondta határozottan Will.

- De Simon mégis hogy tudhatott róla, ha apa se tud erről az egészről semmit?

Ez volt az, amit Will sem értett. Végül kelletlenül megkérdezte:

- Biztos vagy benne, hogy mindent tudsz az apád múltjáról?

- Egész biztos - mondta határozottan Daniel. - Hidd el nekem, ha tudná, Wilsonék miért mentek el innen, nem gyötrődne annyira még évek múltán is.

- Vagy éppen amiatt gyötrődik, hogy pontosan tudja mi történt - szögezte le Will. Nem akarta bántani sem Danielt, sem az idősebbik Torrót, de ha a főparancsnok és az apja valóban olyan jó barátok voltak, akkor hogyan lehet, hogy Torro tényleg semmit se tud barátja eltűnéséről? Daniel viszont úgy látszik nem is akart ebbe belegondolni. Őszintén szólva kissé sértette, hogy Will nem bízik a szavában.

 - Ez ostobaság - mondta végül. - Az apám nem volt benne semmiféle piszkos ügyletben, és erre nem vagyok hajlandó több szót pazarolni.

- Én is ezt hittem az enyémről - felelte halkan Will, de inkább nem erőltette a témát.

- Tegnap még emlegettél valami ügyet - mondta inkább.

- Micsodát? - vonta össze a szemöldökét Daniel, próbált visszaemlékezni.

- Arról beszélgettünk, hogy mi történt tizenkilenc éve. Meg a herceget is emlegetted.

 - Ja, hogy az! Nem Henry hercegre gondoltam, hanem az öccsére.

- Nem is tudtam, hogy van öccse - csodálkozott el Will.

- Mert nincs is. Tizenkilenc éve a királyné gyermeket várt, de a kisfiú halva jött a világra.

 - Ez szomorú, de miért olyan fontos? - vont vállat Will.

 - A pletykák miatt… szárnyra kapott ugyanis néhány elég érdekes pletyka.

- Pletyka? Milyen pletyka?

- Hát… - Daniel önkéntelenül is lehalkította a hangját-, azt beszélik, hogy a kis herceg nem is halva született, hanem a király ölette meg.

- Micsoda?! - Will önkéntelenül is felkiáltott. Ilyen szörnyűséget még életében nem hallott. Még hogy egy apa megölesse a saját fiát! Ez képtelenség. - Én ezt nem hiszem el.

- Bevallom én sem. Pedig kiindulópontnak jó lenne.

- Mire gondolsz?

- Gondold csak el. Mi van, ha apádnak köze volt a kis herceg halálához? Mondjuk, hogy őt bízták meg a megölésével…

- Ezt azonnal felejtsd el, Daniel! - csattant fel dühösen Will. - Az én apám soha nem lett volna képes ilyesmire! Soha!

 - Jól van na, ez csak egy ötlet volt. Különben is az egész alapja csak egy gonosz pletyka, amiből szerintem vajmi kevés igaz. Úgyhogy felesleges kiabálnod velem.

- Nem is kiabáltam - morogta a fiú, bár ez nem volt teljesen igaz. Már a gondolat is, hogy Daniel azt feltételezte, hogy az apjának köze volt egy ilyen szörnyű ügyhöz, nagyon felzaklatta.

- Más ötleted nincs? - kérdezte már sokkal nyugodtabb hangon. - Valami, ami miatt még elmenekülhettek?

- Nem igazán - vallotta be a fiú. - Igazság szerint csak apa nevezi eltűnésnek az esetet. Wilson egyik nap beadta a leszerelési szándékát, másnap meg elutaztak. Ebben nincs semmi meglepő, sok katona, aki visszatért a frontról tette meg már ugyanezt.

- De az apám nem a fronton szolgált, hanem a palotában.

- Igen, így van. Ráadásul apa szerint fényes jövő állt előtte.

- Ez is azt bizonyítja, hogy nem önszántából ment el.

- Tehát ugyanott vagyunk, ahol elindultunk - sóhajtott fel Daniel. - Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, még mindig nem tudjuk a miértet. Márpedig az lenne a lényeg.

- Igen… de mégis kitől tudhatnánk meg többet?

- Például az apámtól.

- Daniel, mondtam, hogy nem.

- Nem értem, miért vagy olyan makacs? Apa nem olyan, mint Simon, ezt elhiheted.

- Apáékat nem véletlenül ölték meg - mondta halkan Will. - Lehet, hogy valami szörnyűséget követtek el.  És akkor ki tudja, hogyan reagálna.

- Nem bántana téged, ha erre gondolsz - mondta őszintén Daniel. Kicsit túl óvatosnak tartotta Willt, de ugyanakkor meg is értette. Amiket átélt a múltban, hogy Simon foglyul ejtette… nem csoda, ha nem tud könnyen megbízni az emberekben. És Will hallgatásából ítélve ő is erre gondolt.

- Szerintem egyelőre napoljuk el a dolgot - tanácsolta Daniel.

Will egyetértően bólintott. Ő is kezdett belefáradni a puszta találgatásokba. Egyelőre úgy tűnik, a nyomozásuk megfeneklett. Talán ha kis ideig pihentetik a dolgot, előbb vagy utóbb eszükbe jut majd valami.

Will még elmesélte barátjának a hercegnél tett látogatását, amivel sikerült ismét mosolyt csalnia Daniel arcára. Mikor aztán lement a nap, végül mégis jó hangulatban váltak el. Búcsúzóul Will még hálásan megszorította Daniel kezét.

- Köszönöm - mondta egyszerűen, de hálával teli hangon, ám Danielnek ennyi is elég volt, így is értette, a fiúnak mennyire sokat jelent a támogatása. Majd Will megfordult és elindult hazafelé. Mennyivel könnyebb volt a lelke így, hogy a nagy teher, amit eddig hordozott, már nem csak az ő vállát nyomja.

 

A herceg III. rész 14. fejezet

Szerencsére Mr. Morgan nem haragudott meg nagyon rá, így másnap Will jól látható izgalommal várta a beígért meglepetést. Mr. Morgan azonban egész délelőtt nem szólt egy szót sem. Will pedig nem mert rákérdezni. Aztán mikor Loretta szokás szerint elküldte őket ebédelni, és Will a többi fiúval együtt elindult kifelé Mr. Morgan grabancon ragadta, és visszafordította.

– Itt a jutalom ideje – nevetett fel a férfi. – De még várnod kell egy percet

Majd a férfi visszatért a konyhaasztalhoz, hogy befejezze az utolsó simításokat az éppen készülő ételben.

– Talán ebédet főz nekem? – kérdezte kíváncsian Will.

– Dehogyis, Mary ki is tekerné a nyakamat, ha vetekedni akarnék az ő főztjével.

– Hát akkor?

De Mr. Morgan nem felelt. Az elkészült ételt ezüst tányérokra szedte, és gusztusosan elhelyezte egy tálcán. Ezüst kancsóba bort töltött. Will már biztos volt benne, hogy ez nem neki készült. Ilyen szép étkészletet még sose látott, úgyhogy biztos, hogy valami fontos személy számára lesz. Miután Mr. Morgan befejezte a tálalást, Willhez fordult.

– Most nagyon jól figyelj rám, Will. Van néhány fontos dolog, amit meg kell beszélnünk.

– Figyelek – bólintott Will, meg se próbált rákérdezni miről van szó, Mr. Morgan úgyse mondaná el.

– Ez itt Henry herceg ebédje. Rendszerint a szobájába szokta kérni, ahogy ma is.

– Értem – de még mindig nem értette mi ez az egész.

– Általában én vagy valamelyik szakácsom szokta felvinni neki az ételt, de ma úgy döntöttem, hogy te viszed fel neki.

Willnek tátva maradt a szája. Még hogy ő? A trónörökösnek ő vigye fel az ebédet? Ez lenne a jutalom, amit Mr. Morgan ígért neki? Hát ezt nem gondolta volna. Mr. Morgan elégedetten figyelte a fiú döbbent arcát. Tudta, hogy Will értékelni fogja a meglepetést, amit kitalált neki. De azért jólesett látni a fiú örömét. Mert Will le se tudta volna tagadni, hogy mennyire örül.

– Mr. Morgan, én…

– Ne hálálkodj! Megérdemled, nagyon jó munkát végeztél. De most figyelj, mert van néhány szabály, amit be kell tartanod, ha a herceg elé lépsz. Először is kopogsz, majd ha belépsz, akkor meghajolsz. Érthető?

– Igen.

– Szó nélkül leteszed a tálcát az asztalra, köszönsz, ismét meghajolsz, és kimész. Csak akkor beszélsz, ha kérdeznek. És nehogy valami butaságot csinálj, mert azzal csak engem hozol szégyenbe.

– Mindent megteszek, hogy jól csináljam – ígérte Will.

– Helyes, még elmondom, hogyan jutsz el a herceg szobájába, aztán mehetsz is.

 

Will minden gond nélkül megtalálta Henry herceg szobáját. Viszont az ajtóban állva úgy érezte, minden bátorsága elszállt. Legutóbb a bálon látta Henry herceget, pontosabban akkor leste meg. És nagyon jól emlékezett rá, hogy mikor Torro parancsnok kivezette őket Daniellel, Henry herceg pont rá nézett. Nem volt akkor a tekintetében semmi ellenséges, mégis Will szörnyen elszégyellte magát valahányszor rá gondolt. Persze valószínűleg a herceg egyáltalán nem emlékszik rá, hisz annyi szolgáló veszi körül, úgyhogy nem is értette, miért aggódik emiatt. Ostobaság. Így Will végül vett egy mély levegőt, és bekopogott.

– Szabad! – szólt ki egy kellemes hang, így Will benyitott. Mr. Morgan utasítása szerint először meghajolt, és csak azután mert jobban körbenézni. A szoba, amelybe belépett nem volt különösebben érdekes. Egy szépen megmunkált kemény tölgyfa asztal állt benne néhány székkel, a falakat kárpitok borították, az ajtóval szemben kandalló állt. Egy másik ajtón keresztül lehetett bejutni a hálókamrába. Henry herceg az asztalnál ült, és valószínűleg észre sem vette Will fürkésző pillantását, ugyanis egy könyvbe mélyedt. Willnek ismerős volt a helyzet. Még a Sierra birtokon ő is órákat tudott eltölteni egy–egy érdekes könyv felett. Szó nélkül lépett oda az asztalhoz, és letette a tálcát. A herceg még mindig nem nézett fel a könyvből, Will még azt sem tudta megállapítani, hogy észrevette–e egyáltalán az ételt. Aggódott is, mert mi van, ha kihűl az étel? De Mr. Morgan azt mondta ne szóljon egy szót se, így megfordult, hogy elinduljon kifelé, ám ekkor észrevette, hogy a herceg melletti kandallóban mindjárt kialszik a tűz. Persze tudta, hogy nem az ő dolga. Biztos van egy szolgáló, aki ezzel van megbízva, de ha kialszik a tűz, nehéz lesz újra meggyújtani, ráadásul addigra a szoba is kihűl. Így aztán Will inkább visszafordult, és nekilátott, hogy felélessze a tüzet.

– Te meg mit csinálsz?

Will rémülten rezzent össze az asztal felöl jövő hangra. Henry herceg leplezetlen csodálkozással és talán némi rosszallással nézett rá, kezében még mindig ott volt a könyv. Will érezte, ahogy elvörösödik.

– Elnézést, Felség, én csak…

– A tűzrakás a szolgálóm dolga. Majd ő megcsinálja.

– Tudom, Felség, de láttam, hogy mindjárt kialszik a tűz, és sokkal egyszerűbb most néhány fát rádobni, mint újra rakni az egészet.

– Az téged ne érdekeljen, mi milyen nehéz. Majd én szólok, ha azt akarom, hogy tegyenek még a tűzre.

– De Felség, tudom milyen az, ha valaki belefeledkezik egy könyvbe. Szerintem még órák múlva sem venné észre, hogy a szoba jéghideg lett– Will rémülten kapta el a fejét. Most döbbent csak rá, milyen ostobaságot tett. Ezért Mr. Morgan kitekeri a nyakát. Félve nézett föl, és döbbenten látta, hogy Henry herceg arca épp olyan vörös, mint az övé volt néhány perccel ezelőtt.

Bár Will ezt nem tudhatta, de Henry herceg most szörnyen szégyellte magát. Vajon ez az egyszerű szolgáló honnan tudhatja, hogy igen, pontosan így szokott lenni. Ő leül egy könyvvel, és jóformán fel se néz egészen addig, míg el nem olvasta. Tőle akár egy ágyúgolyó is becsapódhatna itt a szobában, valószínűleg azt sem venné észre.

Will zavara azonban talán nagyobb volt még a hercegénél is. Gyorsan fölpattant, és elindult kifelé. Az ajtóban még gyorsan megfordult, hogy meghajoljon, azonban a mozdulat közben megakadt. Henry herceg még mindig őt nézte. És ettől Will csak még jobban zavarba jött.

– Felség, kérem, ne haragudjon…

– Tudod, ha már itt vagy…, megrakhatod a tüzet – szólt közbe a herceg már sokkal lágyabb hangon.

Will csak bólintott, és visszament a kandallóhoz, hogy befejezze a tűzrakást. Azonban még mindig nagyon zavarban volt. Ráadásul minden erejével uralkodnia kellett magán, hogy ne pillantson egyszer sem a herceg felé, így azt sem láthatta, hogy Henry herceg végig őt nézi.

– Ismerős vagy – szólalt meg hirtelen a herceg. – Találkoztunk már?

– Nem hiszem, Felség, én a konyhán dolgozom. Mr. Morgan most először küldött fel ide– Will persze tudta, hogy nem ezt kellene mondania, hanem őszintén be kellene vallania, hogy igen, ő volt az, aki belógott a királyi bálra, és Torro parancsnok kivezette onnan, de nem merte. Szerencsére Henry herceg nem firtatta tovább a dolgot.

– Kedvelem Mr. Morgant. Rendes ember.

– Szerintem is.

– És miért téged küldött? Általában ő szokta felhozni az ebédemet.

– Igen, de… a múltkor engem küldött el az alapanyagokért, és nagyon elégedett volt velem, ezért jutalomként megengedte, hogy én hozzam ma fel önnek az ebédet.

– Milyen jó tudni, hogy a konyhán én vagyok a jutalom – nevetett fel a herceg.

Will szemei azonban rémülten kikerekedtek.

– Ugye nem haragszik meg ezért Mr. Morganre?

– Nem dehogy, szerintem ez jó ötlet. Biztos ösztönzően hat majd a többiekre.

– Biztosan – bár Will ebben koránt sem volt biztos. Mióta Mr. Morgan szóba hozta a jutalmat a többi mosogatófiú már közel sem tekintett rá olyan barátságosan, mint azelőtt. Sokkal inkább irigységgel és rosszindulattal. Willt szerencsére ez nem különösebben izgatta. Megszokta már az ellenségességet a Sierra birtoki istállófiúktól, ráadásul itt volt neki Daniel, akinek a barátsága jelenleg a legtöbbet jelentette. A fiú közben befejezte a tűzrakást, és felegyenesedett. Henry herceg pedig még mindig őt figyelte, ami Willt egyre inkább zavarba ejtette. Arról nem is szólva, hogy még mindig nem nyúlt hozzá az ebédjéhez.

– Felség – szólalt meg tétován Will.

– Igen? – Henry herceg úgy mosolyodott el, mint aki számított rá, hogy Will mondani fog valamit.

– Semmi csak… nem fél, hogy ki fog hűlni? – bökött a fejével a herceg előtt lévő étellel teli tálcára.

Henry herceg meglepetten nézett az ételre, mintha csak most vette volna észre, hogy egyáltalán ott van.

– Igazad van – sóhajtott fel. – Mr. Morgan annyi ételt küld, amennyi egy hadseregnek is elég lenne.

– Szóljak neki, hogy holnap kevesebbet küldjön?

– Felesleges. Én már szóltam neki, erre azt felelte, hogy egy koronahercegnek szüksége van az energiára. Nem mintha olyan sok megerőltető dolgot csinálnék. – Az utolsó mondatot a herceg már csak az orra alatt morogta, de Will így is meghallotta.

– Pedig biztos sok érdekes dolgot csinál – mondta mosolyogva Will, de Henry herceg csak legyintett.

– Az államügyek és a hadijelentések megvitatása, és levelek írása nem mondható túl érdekesnek.

– Pedig annak hangzik – mondta őszintén Will.

– Nem az, ha neked egy szemernyi beleszólásod sincs az ügyekbe, a szavaid pedig csak süket fülekre találnak

Ez az utolsó kijelentés is csak egy halk morgás volt, de Will értette. Henry herceg nyílván az apjára gondol. Will eddig teljesen természetesnek vette, hogy a király kizárólagos joga a döntések meghozatala, de most, hogy Henry herceggel találkozott, egyre kevésbé érezte ezt helyesnek. Hisz egyszer Henry lesz a király. Mégis, hogy tud majd helyes döntéseket hozni, ha meg se hallgatják?

– Felség… mondhatok valamit? – kérdezte bátortalanul Will.

– Persze, mondd csak.

– Szerintem magából remek uralkodó lesz. Lehet, hogy most még nem szólhat bele néhány ügybe, de egy nap majd minden döntést magának kell meghoznia, és akkor majd megmutatja, hogy milyen jó ötletei vannak.

Will csupán bátorításnak és kedvességnek szánta az elmondottakat, de Henry hercegnek sokkal többet jelentett. Melegen elmosolyodott, még soha életében nem érzett ilyen hálát, mint most. Az évek során annyira elidegenedett mindenkitől. Egyszerűen elege lett, hogy minden ember puszta érdekből közeledett hozzá, még a feleségjelöltek is, akikkel az elmúlt évek során megismerkedett pusztán a remek partit és persze a királynévá válás lehetőségét látták benne. Eszükbe sem jutott, hogy meg akarják őt ismerni. Így Henry inkább mindenkit elrekesztett magától, és mindenkivel szemben tartotta a három lépés távolságot. Kivéve persze az édesanyjával. Hozzá mindig is nagyon közel állt, bár mostanában az asszony nagyon sokat gyengélkedett, ami nem is csoda, hisz közeledett a kistestvére halálának évfordulója… Az öccse halála és az azt övező gonosz pletykák a bizonyíték rá, hogy annyi gonosz és kegyetlen ember van a világon. Erre most itt van ez az egyszerű fiú… a szavai olyan őszintének és bátorítónak hangzottak. Henrynek minden egyes szó nagyon jól esett. Hisz olyan sokszor kételkedik magában. Óvatosan felpillantott a fiúra. Az ott állt előtte, a szemében csupa kíváncsiság és melegség csillogott. A szemei borostyánszínűek voltak. Épp mint az anyjának… milyen érdekes. De mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna kopogtattak.

– Szabad! – kiáltott ki automatikusan Henry. Bár egyáltalán nem szerette volna, ha megzavarják őket. Szeretett volna még beszélgetni.

Will legnagyobb meglepetésére Mr. Morgan lépett be az ajtón. Gyorsan meghajolt, majd csodálkozva nézett végig a székében ülő Henry hercegen és az előtte álló Willen.

– Mr. Morgan! Örülök, hogy látom. Mi szél hozta? – biccentett mosolyogva a belépő férfi felé Henry herceg.

– Felség, elnézést a zavarásért. Én csak Willt keresem, nem tudtuk hová tűnt, és már elkezdődött a munkaideje. – Az utolsó szavakat Mr. Morgan olyan vészjóslóan ejtette ki, hogy Will biztos lehetett benne, hogy ezek csak neki szólnak. És hogy nagy bajban van. Henry herceg viszont láthatóan jót mulatott a hallottakon.

– Ez esetben, Will, ne várakoztasd tovább a munkaadódat.

– Igen, Felség – hajolt meg Will, majd Mr. Morgan mellé lépett, akinek a szeméből még mindig értetlenség sugárzott.

– Mr. Morgan, ne legyen túl szigorú Willel, én tartottam fel – tette hozzá mosolyogva a herceg, amiért Will nagyon hálás volt.

– Úgy lesz, Felség – hajolt meg Mr. Morgan is. – Viszontlátásra!

Ezután a férfi először Willt irányította ki az ajtón, majd ő is kilépett, azonban mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót Henry herceg még utána szólt.

– Mr. Morgan!

– Igen, Felség? – fordult vissza a férfi. Will soha életében nem felejtette el azt a melegséget, amivel a koronaherceg kiejtette a következő szavakat.

– Felküldheti máskor is.

Az én Végzet ereklyéi dilemmám

Lehet szeretni vagy utálni, de az vitathatatlan, hogy Cassandra Clare olyan bástyája a YA irodalomnak, mint amilyen hajdan Meg Cabot volt a Neveletlen hercegnő sorozattal. Én hozzám a nagyközönség kedvencei mindig késve érnek el, így nem csoda, hogy csupán tavaly jutottam el odáig, hogy a kezembe vegyem az első Végzet ereklyéi könyvet. És azóta nincs megállás. Még egyetlen könyv sem volt rám ilyen hatással. Fogalmam sincs, hogy szeretem vagy utálom ezeket a könyveket. A mai bejegyzésemben ezt a kettősséget igyekszem megosztani veletek. Remélem, sikerül.

A cikk esetleges spoilereket tartalmazhat, azt hiszem ezt illik kiírni J

Szóval szeretem vagy utálom? Ahogy mondtam ilyesmi még sose fordult elő velem. Mindig pontosan tudtam, hogy egy könyv a szívemhez nőtt, avagy sem. Most azonban teljesen meg vagyok lőve. Lássuk pontokba szedve.

Miért szeretem?

1. Hihetetlen háttérvilág! Ez tagadhatatlan. A gimiben nekem is volt egy vámpíros korszakom (köszi Alkonyat trilógia…) ám ez elég hamar elmúlt. A Végzet ereklyéiben azonban Clare egyszerre áraszt el minket az összes különleges teremtménnyel. Vámpírokkal, vérfarkasokkal, boszorkánymesterekkel. Utóbbiak az én nagy kedvenceim. Aztán ott vannak az árnyvadászok, akiknek a kultúrájuk olyan aprólékosan kidolgozott, hogy igazi mintapéldája a világépítésnek.

2. Humor, humor és humor. Persze, jó néha sírni és drámázni egy könyv fölött, de nekem akkor is az az elsődleges célom, hogy jól szórakozzak olvasás közben. És Ms. Clare-nek fantasztikus a humora! Íme néhány gyöngyszem:

„Alec Jace felé bökött a mutatóujjával. – Ha szinte kihaltak – mondta dühtől remegő hangon –, akkor NEM HALTAK KI ELÉGGÉ.
– Értem – bólintott Jace. – Szólok, hogy cseréljék ki a bejegyzést a démonológiai tankönyvben „szinte kihaltról” arra, hogy „Alec szerint nem haltak ki eléggé. Ő úgy szereti, ha a szörnyek nagyon, nagyon kihalnak.” Akkor elégedett leszel?” (Hamuváros)

„– És ne villogtasd itt nekem a szemfogaidat! Ideges leszek tőle.
– Jó – mondta Simon. – Ha tudni akarod, miért van, elárulom, hogy dől rólad a vérszag.
– A kölnim. Eau de Friss Sérülés.” (Üvegváros)

„– Egyszer találkoztam Napóleonnal – mondta Magnus. – Bár nem volt vele viszonyom. Ijesztően prűd volt, ahhoz képest, hogy franciának született.” (Bukott angyalok városa)

3. Magnus Bane <3 Aki olvasta a kedvenc karaktereimről szóló cikket az már tudja, hogy ő a legkedvesebb szereplőm! Annyira egyedi karakter, aki egyszerre szórakoztató ugyanakkor komoly érzelmi töltettel is rendelkezik, hogy képtelen vagyok nem imádni őt.

4. A meleg kérdés. A homoszexualitás manapság elég felkapott téma (én is szívesen szövöm bele a történeteimbe), és a Végzet ereklyéiben nagyon tetszik, ahogy az írónő kezeli a kérdést. Jó volt követni Alec fejlődését, ahogy egy teljesen zárkózott fiú lassan képes felvállalni magát és megtalálni az igaz szerelmét. Aztán ott van Magnus, aki teljes vállszélességgel támogatja. Ráadásul felüdülés látni egy olyan meleg párt, ahol mindkét fél erős karakter, persze a maguk módján (mellőzve az amerikai sit-comok sztereotípiáikat).

Miért nem szeretem?

1. Clary!!! Pfúj, de utálom őt. Elvileg ő a főszereplő (vagy az egyik?), de annyira irritál és olyan semleges számomra, hogy az hihetetlen. Sajnálom, de nem látok benne semmi egyedit vagy érdekeset. Tőlem aztán az egész story lejátszódhatna nélküle is.

2. Túl sok nézőpont. Alapvetően szeretem, ha több szereplő fejébe is beleláthatunk, de ahogy mondani szokták a jóból is megárt a sok. És itt tényleg sok a sok! A mennyiség mellett pedig a folyamatos csapongás is elég zavaró. Az első könyvben még csak Clary és Jace nézőpontját láthatjuk, aztán jönnek a többiek akár egy nézőpont özönvíz. Alec, Magnus, Simon, Maia (Ő minek? De tényleg…) és még tuti kihagytam valakit.

3. Csapongó cselekmény. Ami egyenesen következik a túl sok nézőpontból. Több magyarázatra szerintem nem is szorul.

4. Túl sok az utált és túl kevés a kedvenc szereplőkből. Na, ez a pont tudom, hogy erősen szubjektív, hisz biztos vannak olyanok, akiknek meg Clary vagy Simon a szíve csücske, de nálam határozottan nem ez a helyzet. Főleg a negyedik könyvtől kezdve éreztem úgy, hogy Jace, akit kedvelek, egyre inkább a háttérbe szorul és Simon lassan átveszi a helyét. Isabellel és Aleccel is hasonló a helyzet. Magnusról pedig már ne is beszéljünk, aki fájó milyen keveset szerepel. De ahogy mondtam, ez a pont talán a legszubjektívebb az egész bejegyzésben, úgyhogy hangsúlyozom, hogy ez az ÉN véleményem.

Végigvettem tehát a legfontosabb pontokat, de ha már Cassandra Clare könyveit boncolgatom, muszáj néhány szót szólnom a többi könyvéről is.

Pokoli szerkezetek:

Imádom! Ha választani kéne a két könyvsorozat között nálam határozottan ez a nyerő. Egyedül a Malec páros hiányzik belőle, de mivel szegény Alec még meg sem született, mikor a könyv játszódik, nem csoda. A Végzet ereklyéivel ellentétben szinte minden karakter belopta magát a szívembe: Jem, Will, Tessa, Sophie, Gabriel, Gideon, Charlotte, Henry.

A hibák sajnos itt is megmutatkoznak, túl sok nézőpont (pl. Gabriel aki az egyik kedvenc szereplőm lett, miért csak az utolsó könyvben kap figyelmet?), csapongó cselekmény (Hol van Mortmain? De tényleg, most tartok a Hercegnő 180. oldalánál és még csak most került egyáltalán szóba! Pedig elvileg ő a főgonosz…). Kiegészülve a történelmi hűség teljes hiányával…

Szóval vannak hibák, viszont a történet érzelmi töltete olyan erős (Will-Jem-Tess háromszög) hogy csupán ezért képes vagyok minden hibát megbocsájtani.

Bane krónikák:

Új szerzemény és mivel Magnus a kedvenc szereplőm kötelező olvasmány. Alapvetően minden kötet nagyon tetszett és csak még jobban várom a Magnusról szóló könyvtrilógiát. Belőle aztán sose lesz elég.

Egyéb Clare könyvek még az Árnyvadász Akadémia novella sorozat, amelynek Simon a főszereplője illetve a most decemberben megjelent Éjfél kisasszony, amely a Végzet ereklyéi folytatása. Ezeket még nem olvastam, de mivel egyik szereplő sem lopta be magát a szívembe, lehet nem is fogom.

Végezetül bár tudom, hogy ez a bejegyzés, már így is regény hosszúságúra nyúlt, de muszáj néhány szót szólnom a filmről és a TV sorozatról.

Film vs. Sorozat:

Melyik a jobb? Nem is kérdés. Persze, hogy a sorozat! Jelenleg szörnyű Shadowhunters (Árnyvadászok) lázban szenvedek, borzasztó milyen lassan telik el egy hét, hogy jöjjön az új rész. A sorozat tavaly évelején debütált Amerikában, a magyar változatra még szerintem jó darabig várni kell (ha lesz egyáltalán…). Lagymatag kezdés után pedig a kedvenc sorozatommá nőtte ki magát. Aki esetleg feladta a nézést, azt arra bíztatom, hogy csak a negyedik részig jusson el! Onnantól pedig már abba sem lehet hagyni. J

A film szerintem borzalmas, nem rég láttam, de egy kockát nem tudok felidézni belőle. Az unszimpatikus szereplők pedig csak még rosszabbá teszik.

A változtatások alapvetően nem zavarnak egyiknél sem. Már rég feladtam a reményt, hogy egyszer egy regényt egy az egyben a filmvászonra vigyenek. A sorozatnál pedig szerintem még jót is tettek a változtatások pl. Jocelyn korai felébresztése, Camille karaktere, Alec és Magnus kapcsolata.  

Oké, ez így végigolvasva inkább lett egy Cassandra Clare gyorstalpaló, mint az én dilemmám kibontása, de remélem sikerült egy érdekes bejegyzést lepötyögnöm.

Nektek mi a véleményetek? Kíváncsian várom az észrevételeket! J

A herceg III. rész 13. fejezet

Már késő éjjel volt, de Will még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyában a plafont bámulva. Egyre csak a Daniellel való beszélgetés járt a fejében. Fogalma sem volt, mit kellene tennie. Nyilván az lenne a legésszerűbb, ha mindent elmondana a fiúnak, de mégis mi a garancia rá, hogy Daniel nem adja tovább az apjának? Annyira ostoba volt, miért kellett neki elmennie Torróékhoz? A belső hang megmondta, hogy nem jó ötlet. Pedig akkor, két éve megfogadta, hogy soha–soha nem fog megbízni egy katonában sem. Erre most pontosan ezt teszi. Nem elég, hogy Danielhez ilyen közel került, még az apjával is megismerkedett. Ennél nagyobb ostobaságot nem is tehetett volna. Persze Daniel nem olyan, mint Simon. Nem, közel sem olyan. Ebben egészen biztos volt. Talán megértené őt. De lehet, hogy nem. Ahogy már délelőtt is látta, ebből a helyzetből csak rosszul jöhet ki. A kérdés már csak az, melyik a kevésbé rossz… Bárcsak lenne valaki, aki tanácsot adhatna neki. De nem, ezt a döntést egyedül kell meghoznia, megint.

Másnap Will olyan ideges és figyelmetlen volt, hogy még Mr. Morgannek is feltűnt.

– Valami baj van? – kérdezte a férfi, miközben Willt figyelte mosogatás közben, aki már a harmadik tányért ejtette ki a kezéből kivívva ezzel Loretta egyre dühösebb pillantásait. A férfi kérdésére Will csak megrázta a fejét.

– Nem, Mr. Morgan, elnézést csak… fáradt vagyok, nem aludtam jól.

– Értem, pedig már azt hittem Daniellel műveltetek megint valamit.

– Daniellel? Mégis miért…

– Oh, csak reggel találkoztam Mrs. Torróval. Ő mesélte, hogy Daniel is egész éjjel fel–alá járkált. Úgy látszik, őt is nyomasztja valami.

– Igen, lehet…

– Ráadásul már vagy háromszor láttam Danielt erre kószálni, pedig a héten tudtommal az északi toronyba van beosztva.

– Aha…

– De te ugye erről semmit se tudsz.

– Nem igazán…, Mr. Morgan, dolgozhatok tovább?

– Igen persze, ne haragudj. Egy óra múlva ebédidő. – Majd a férfi ott hagyta.

Will megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Mr. Morgannek nagyon éles szeme van. Még szerencse, hogy semmit sem mondott neki a Torróéknál történtekről. Akkor aztán nem kellene Mr. Morgannek őt kérdezgetnie, miért olyan feszült Daniel. Rájönne magától is. De vajon mit keres itt Daniel? Az északi torony nagyon messze van innen, ezt még Will is tudta, pedig nincs itt régóta. Lehet, hogy őt akarja ellenőrizni? Lehet, hogy Daniel azt hitte, megszökött az éjjel? Nem mintha neki nem jutott volna eszébe, de akkor kárba veszne minden eddigi szenvedése, arról nem is beszélve, hogy akkor örökre letehetne arról, hogy megtudja mi történt a szüleivel.

– Egyébként Will – tért vissza kicsit később Mr. Morgan.

– Igen?

– Még meg sem dicsértelek, hogy milyen remek munkát végeztél az áruszállításnál. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki képes tisztességes árat kicsikarni a gazdáktól.

– Köszönöm, Mr. Morgan – Will őszintén örült a dicséretnek. Végre egy kis változatosság a sok feszültség után.

– Arra gondoltam, hogy mostantól teljesen rád bíznám ezt a munkát. Persze csak ha vállalod.

– Persze, szívesen. Jólesik néha kiszabadulni a városból.

Arról nem is szólva, hogy így fennáll annak a lehetősége is, hogy ismét találkozzon Bethie–vel. Bár még csak két nap telt el, már most mindenhol a lányt kereste, mikor nagy ritkán kijutott az udvarra. De persze még egyszer sem látta. Igazából azt sem tudta, hol élnek az udvarhölgyek, vagy hogy mit csinálnak. Csak egyet tudott: hiányzik neki a lány. Vajon mi lehet vele?

– Will, figyelsz? – mordult fel Will mellett Mr. Morgan.

– Igen, Mr. Morgan.

– Csak azt akarom mondani, hogy arra gondoltam, kapsz egy kis jutalmat a jó munkáért.

– Jutalmat? – nézett meglepetten a férfire Will. A többi mosogatófiú rögtön jobban kezdte hegyezni a fülét. Néhányan irigykedve mordultak föl.

– Mr. Morgan, ugye nem fizetésemelésre gondol? Nem érdemlem meg, még alig egy hete vagyok itt.

– Nem, dehogyis. Nem ilyesmire gondoltam. Csak egy kis meglepetés, majd holnap meglátod. – Ezzel Mr. Morgan továbbállt, és ott hagyta Willt a mosogatnivalóval. A férfi magában jót nevetett a fiú döbbent tekintetén. Majd holnap, ha meglátja, hogy milyen meglepetést talált ki neki! Ő biztos értékelni fogja. Will örült, hogy Mr. Morgan szóba hozta ezt a jutalom dolgot. Egyrészt jól esett neki, másrészt elterelte a figyelmét a Daniellel való találkozásról. Nem is jutott eszébe egészen addig, míg Loretta el nem kiáltotta magát, hogy mehetnek ebédelni. És ahogy Will sejtette, Daniel az ajtóban várt rá. Mr. Morgannek igaza volt, Daniel szörnyen feszültnek tűnt. Will el sem tudta képzelni, milyen gondolatok jártak a fejében egész éjjel.

– Akkor most beszélhetünk? – kérdezte komolyan.

– Igen – bólintott Will. – De légy szíves, Daniel, ne nézz úgy rám, mintha megöltem volna valakit.

– Pedig már az is eszembe jutott – morogta Daniel, miközben Willel arrébb sétáltak, távolabb a többiektől. – Szóval, elmondod mi ez az egész?

– Igen, elmondom.

Daniel elképzelni sem tudta, Willnek milyen nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. Még mindig nem tudta, hogy jól döntött-e. Hát most majd kiderül.

– De Daniel, előbb meg kell ígérned valamit.

– Micsodát?

– Azt, hogy bármit is hallasz most, nem mondod el apádnak.

Daniel döbbenten meredt Willre. Ezt mégis, hogy képzeli?

– Will, tudod jól, hogy ezt nem ígérhetem meg. Mi van ha…

– Daniel, gondolod, hogy elmondanék neked bármit is, ha törvénybe ütköző lenne, és nem tűnnék el inkább azon nyomban?

– Azt hiszem nem… na jó, legyen. Ígérem, nem mondom el apának. Így már jó lesz?

– Jobb. – És ez volt az a pont, ahonnan Will nem tudta, hogyan folytassa. Mégis hogyan kéne elkezdenie?

– Na? Mi az a nagy titok, ami miatt nem tudtam egész éjjel aludni?

– Daniel… – Will vett egy mély lélegzetet. – Daniel, az én nevem nem Will Smith.

– Tessék? – Daniel önkéntelenül is hátrált egy lépést, keze lassan a kardja markolatára csúszott. Will látta a mozdulatot, és inkább gyorsan folytatta.

– Nem Will Smith vagyok, hanem… Will Solto. – Daniel egy percig egy szót sem szólt. Döbbenten meredt Willre, aki csendben várt.

– Solto… várjunk csak, akkor… apa barátja, a keresztapám…

– Wilson Solto az édesapám.

– Te jó Isten… – nyögte Daniel, és leroskadt a fal mellett álló rozoga padra. – Akkor ezért borultál úgy ki vasárnap, mikor apa szóba hozta.

– Igen, nem tudtam, hogy apáddal barátok voltak.

– De még mindig nem értem. Miért kellett titkolóznod? És miért nem mondhatom el apának? Biztos örülne neked, hisz olyan régóta vár arra, hogy hírt kapjon Wilsonról.

– Ez még nem minden… – Majd Will vett egy újabb mély lélegzetet, és elmondott Danielnek mindent.

 

Az ebédszünet már rég véget ért, de Will és Daniel továbbra is ott ült a padon egymás mellett, de egyikük sem szólt. Will maga sem értette, de valami különös megkönnyebbülést érzett. Daniel hallgatása viszont kicsit megrémisztette. Vajon mi járhat a fiú fejében?

– Ez szörnyű! – sóhajtott fel végre Daniel. – Hihetetlen belegondolni, hogy egész életemben a róluk szóló történeteket hallgattam, erre most kiderült, hogy már meghaltak.

– Emlékszel, hogy mit ígértél, ugye?

– Igen… de szerintem el kéne mondani apának.

– Nem! – mondta határozottan Will.

– De Will…

– Nem, Daniel, megígérted. Ki tudja mi miatt kellett elmenekülniük innen apáméknak. Jobb, ha senki más nem tud erről.

– Jó, ahogy gondolod. Én azért segíthetek neked?

– Miben?

– Hát kideríteni, hogy mi történt a szüleiddel, hisz ezért jöttél ide, nem?

– De igen, de Daniel, ez akár még veszélyes is lehet. Nem venném a szívemre, ha valami bajod esne.

– Engem csak ne félts. Tudok vigyázni magamra.

– Jó, de…

– Semmi de. Végül is Wilson Solto a keresztapám volt. Jogom van tudni, mi történt vele.

– Köszönöm, Daniel – mosolyodott el hálásan Will. Máris sokkal jobban érezte magát. Végre nincs egyedül. Már Daniel is mosolygott. Ismét szent volt a béke.

– Egy valami azért nagyon érdekelne – folytatta elgondolkozva Daniel. – Mit is mondtál, hogy hívták azt a parancsnokot, aki… szóval tudod.

– Azt hiszem Simonnak, miért?

– Simon… olyan ismerős. Biztos, hogy már hallottam valahol.

– Lehet, hogy ő is itt szolgált a palotában?

– Lehetséges. Apa biztos ismeri, mi lenne, ha megkérdezném?

– Hát nem is tudom…

– Nem mondanám el, hogy miért kérdem. Apa meg nem sokat szokott kérdezősködni.

– Jól van, ahogy gondolod – egyezett bele végül Will. Abból baj talán nem lehet. Azonban volt még valami, ami Willt nagyon érdekelte volna.

– Daniel… szerinted miért mentek el a szüleim?

– Fogalmam sincs.

– De mégis… nem történt valami? Valami nagy dolog abban az évben?

– Nem hiszem… de várj csak! Most nyáron lesz tizenkilenc éve, hogy elmentek. Azt hiszem tizenkilenc éve lesz annak is, hogy a kis herceg…

– Will Smith! Mégis mit képzelsz magadról?! Már több mint tíz perce elkezdődött a munkaidőd!

Daniel nem tudta befejezni, ugyanis Mr. Morgan dühös ordítása félbeszakította. A férfi szikrázó szemekkel állt a konyhaajtóban, és Willre meredt.

– Will, nem tréfálok. Vagy egy percen belül itt vagy, vagy esküszöm, hogy elbúcsúzhatsz a holnapi jutalmadtól!

– Igen, Mr. Morgan. Megyek már! – pattant fel gyorsan Will. De mielőtt elrohant volna, még visszafordult Danielhez:

– Holnap találkozunk?

– Persze, munka után. Ma este pedig megpróbálok valamit kiszedni apából.

– Rendben, akkor holnap találkozunk.

– Will, mi ez a jutalom dolog? – kérdezte kíváncsian Daniel.

Will vállat vont:

– Sajnos én sem tudom, Mr. Morgan holnapra ígérte nekem a jó munkáért.

– Mégis mit? Pénzt?

– Nem, ezt én is kérdeztem. De ha nem sietek, akkor semmit se kapok.

 Majd Will búcsút intett barátjának, és rohant vissza dolgozni.

A herceg III. rész 12. fejezet

– Will! Hol az ördögben voltál?! Már azt hittem…

Will magában megállapította, hogy soha nem fog tudni kiigazodni Mr. Morganen. Egy jó alapos szidást várt tőle, mikor megérkeztek a palota udvarába, ehelyett a férfi aggodalommal teli arcával találta szembe magát.

– Elnézést, Mr. Morgan, tudja elkapott a vihar, és nem akartam, hogy az áru…

– Ki a fenét érdekel az áru… – morogta Mr. Morgan. Még magának is nehezen vallotta be, de élete legszörnyűbb óráit élte át az elmúlt éjjel. Tudta, ha Willnek valami baja esett az út során, az csakis az ő hibája lesz. De most már nincs semmi baj. Will itt van, és láthatóan nincs semmi baja, sőt még hozott is magával valakit…

– Will… ki ez a hölgy?

– Elizabeth!

Mielőtt Will bármit is mondhatott volna, hirtelen megjelent az a tekintélyes külsejű idős hölgy, akit tegnap reggel is látott. Bethie szemei elsötétültek, miközben Will lesegítette a szekérről.

– Ki ez? – kérdezte halkan a fiú.

– A főudvarhölgy – suttogta vissza a lány a legcsekélyebb lelkesedés nélkül.

– Elizabeth, mi ez az egész? – lépett oda hozzájuk a főudvarhölgy, szúrós szemével végigpásztázta a jelenlévőkön. Egyedül Morgan nem tűnt megszeppentnek. Ő nyílván ismerte a főudvarhölgyet, ráadásul Will szemében ő is legalább olyan tekintélyt sugárzott, mint az idős nő.

– Asszonyom, kérem, bocsásson meg – kezdte Elizabeth halkan. – Az történt, hogy…

– Nem érdekelnek a kifogásaid – csattant fel a nő. – Mégis miféle viselkedés ez? Udvarhölgy létedre egy egyszerű szolga kocsiján érkezel haza. Ez megbocsáthatatlan!

– Tudom, de kérem hadd magyarázzam meg…

– Egy szót se többet, Elizabeth. Most pedig gyere velem!

A főudvarhölgy anélkül, hogy Willre vagy Mr. Morganre egyetlen pillantást is pazarolt volna, hátat fordított, és korát meghazudtoló gyorsasággal elvonult. Will még soha életében nem látott ilyen durva nőszemélyt. Elizabeth sajnálkozóan nézett Willre.

– Nagyon sajnálom, hogy így beszélt rólad.

– Ugyan, semmi baj.

– Köszönöm, hogy hazahoztál. Nagyon hálás vagyok, hogy… nem hagytál ott egyedül.

– Szívesen. Remélem nem lesz semmi baj… – nézett aggódva a főudvarhölgy után a fiú. Elizabeth csak legyintett.

– Ne törődj vele. Én már megszoktam. Akkor… viszontlátásra!

– Viszontlátásra!

Elizabeth elfordult, és a főudvarhölgy után sietett. Will figyelte egészen addig, amíg a lány el nem tűnt az egyik lépcső fordulójában. Majd megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy talán most látta utoljára. Ekkor egy a háta mögötti köhintés zavarta meg a gondolatait. Teljesen elfelejtette, hogy Mr. Morgan ott áll mögötte.

– Will – szólalt meg a férfi, mikor már látta, hogy Will rá figyel.

– Igen, Mr. Morgan?

– Ne foglalkoztasson ez az ügy. Az ő dolguk, hogy hogyan intézik el egymás közt.

– Igen, tudom.

– Emlékszel arra, hogy mit mondtam neked tegnap reggel, ugye?

– Igen.

Persze, hogy emlékezett rá. Ne keresztezze az udvarhölgyek útját. Akkor könnyű volt megfogadni ezt a tanácsot, de most… egyre kevésbé volt biztos benne, hogy a férfinak igaza volt.

– Jól van – bólintott Mr. Morgan. – Akkor most gyere, és meséld el mi történt. Engem ugyanis nagyon is érdekel.

Így Will el is mondott… majdnem mindent.

Másnap Willnek nem sok ideje maradt Elizabethre gondolni. A munka mellett ugyanis egy másik kellemetlen ügy is várt rá. Az ebédidőben nem más jelent meg a konyhánál, mint Daniel. És Will kénytelen volt belátni, hogy a legnagyobb félelme igazolódott be. Daniel szemében most nyoma sem volt a megszokott vidámságnak. Tekintete komoly volt, és az arcáról valami különös elszántság sugárzott. Mintha az járna a fejében, hogy most márpedig meg fogja tudni, amit akar. És Willnek volt egy nagyon jó sejtése arról, hogy mi az. A többi fiú szerencsére már befejezte az evést, így Will egyedül üldögélt a konyha falának tövében. Daniel szó nélkül mellételepedett. Will kezdett aggódni. Daniel arca komolyabb volt, mint gondolta. Ennyire megviselte volna a vasárnapi rosszulléte? Vagy ennyire rémisztően viselkedett. Daniel azt mondta beszélt, és dobálta magát. Annyira lekötötték a gondolatait az új hírek, aztán az Elizabettel való találkozás, hogy eszébe sem jutott azon rágódni, mit gondolnak Torróék a vasárnapi kiborulásáról. De Daniel arcát látva úgy tűnik, jobban megviselte őket, mint gondolta.

– Daniel…

– Akarod, hogy őszinte legyek? Vagy hagyjuk annyiban a dolgot, és tegyünk úgy, mintha vasárnap semmi sem történt volna?

– Szeretném, ha őszinte lennél. Bár tudom, hogy a második lehetőség egyszerűbb lenne.

– Igen, egyszerűbb lenne…, na figyelj! Miután úgy elrohantál, én nem különösebben izgattam magam, gondoltam biztos szégyelled magad…

– Így is volt.

– Anya nagyon aggódott, azt hitte, mi bántottunk meg valamivel. Én mondtam neki, hogy biztos csak elfáradtál az előző esti munkától, vagy valami hasonló.

– Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam édesanyádnak. Mikor ő olyan kedves volt velem.

– Ne aggódj miatta!

– De…

– Will, hadd fejezzem be! Nem anya miatt kéne aggódnod, hanem apa miatt.

– Miért? Ő mit mondott?

– Semmit.

– Ha semmit nem mondott, akkor honnan…

– Will, ismerem az apám. Talán jobban ismerem, ahogy azt ő gondolná. Éppen ezért rögtön felismerem azt a tekintetét, mikor gyanút fog.

– Tessék?

– Apa szerint valamit rejtegetsz. Márpedig ő ritkán szokott tévedni.

Will nem felelt. Daniel lopva a fiúra pillantott. Will sápadt arcából pedig rögtön látta, hogy apja ezúttal sem tévedett. A kérdés már csak az, hogy Will mégis milyen titkot rejteget. Daniel bele sem akart gondolni, milyen szörnyűséget követhetett el Will, amit ennyire titkolni igyekezett. De hiába nem akart gondolni rá, az ember elméje sajnos nem így működik. És mivel Will továbbra sem volt hajlandó egy szót sem szólni, Daniel volt kénytelen kimondani azt, amit már mindkettőjük jól tudott.

– Tehát apának igaza van.

Will még mindig nem szólt. Soha, még álmában sem gondolta volna, hogy idáig fog fajulni a dolog. Nem mondhatja el Danielnek az igazat, addig nem, míg meg nem tudja a szüleinek miért kellett elmenniük innen. De sajnos ott van az a lehetőség is, hogy ha ő nem beszél, akkor majd Torro parancsnok magától kezd el kutakodni. És akkor ki tudja mit fog találni…, vagy milyen következtetéseket fog levonni. Úgy látszik, ebben a helyzetben bárhogy is dönt, mindenképp veszélybe kerül. Danielt szívesen beavatná, de ha neki elmondja, ő biztos továbbadja az apjának. És akkor ki tudja, mi történik.

– Nem is mondasz semmit? – csattant fel Daniel jó adag türelmetlenséggel a hangjában.

– Nem mondhatok semmit, sajnálom.

– Will, ez nem játék. Most nem mint barát, hanem mint katona mondom neked: ha itt a palotában a főparancsnok bárkit is gyanúsnak talál, ha csak felmerül, hogy rosszban sántikál, és veszélyezteti a királyi család biztonságát, jogában áll azon nyomban letartóztatni és vallatás alá vetni. És nekem elhiheted, hogy az nem kellemes dolog. Érted, hogy mit akarok?

– Igen, értem. Tudom, hogy mi az a vallatás, Daniel.

Will hangja olyan rémisztően komolyan csengett, hogy Daniel egy pillanatra megijedt. Mi a csuda ez az egész? De mielőtt bármelyikük is szólhatott volna, a csendet Mr. Morgan szigorú hangja törte meg, amivel Willt hívta dolgozni.

– Mennem kell – állt föl Will, majd tétován visszafordult Danielhez. – Holnap szolgálatban leszel?

– Igen, miért?

– Holnapig még adj nekem időt. Át kell gondolnom, amit most mondtál.

– Rendben… legyen, ahogy akarod.

– És, Daniel, kérlek, ne mondd el apádnak.

– Nem állt szándékomban. De ha nem is mondunk neki semmit, ő majd kitalálja magától.

– Csak holnapig, kérlek.

– Jó, jó nem szólok. Ígérem.

– Köszönöm.

Aztán Will visszament dolgozni. De fogalma sem volt, mit kellene most tennie. Azt viszont nagyon is tudta, hogy szörnyű órák állnak előtte, míg ki nem találja a választ. Annyira kezdett elege lenni ebből az egészből. Haza akart menni. Csak épp… már nincs hova.

A herceg III. rész 11. fejezet

Elizabeth Laurence a reggeli madárcsicsergésre ébredt. A lány jólesően nyújtózott ki, ám a mozdulat közepén megakadt. Ekkor jutott ugyanis eszébe, hogy hol is van. Nem a meleg és kényelmes ágyában, hanem egy isten háta mögötti istállóban, és nincs is egyedül. Elizabeth gyorsan visszahúzta a karját, és a vele szemben ülő Willre pillantott. A fiú ott ült, és olyan tüzetesen vizsgálta a feje fölött lévő gerendákat, hogy Elizabeth teljesen biztos volt benne, hogy a fiú néhány perce még egészen mást nézett. Vajon egész éjjel engem figyelt?– tűnődött a szép szőke lány. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez a gondolat megrémítette vagy inkább hízelgő volt. De végülis mindegy. Will csak egy szolga, valószínűleg soha többé nem fognak találkozni. Ez a gondolat viszont, Elizabeth maga sem értette miért, elszomorította. Jó volt tegnap beszélgetni, pedig olyan dolgokat is elmondott, amikről megfogadta, hogy soha életében nem fog többé beszélni. Például az apjáról… mióta az apja meghalt, az anyja pedig az udvarba kényszerítette, Elizabeth teljesen bezárkózott. Ahogy Will mondta, az évek során olyan lett, mint egy tüskebokor. Úgy gondolta, ha a saját anyja képes volt így kihasználni, akkor mástól sem várhat mást. Megtanulta, hogy a világ zord és kegyetlen. Már nem is emlékezett, mikor mosolygott utoljára úgy igazából. Illetve mégis tudta. Tegnap este, mikor Willel beszélgetett. Még sose találkozott ilyen fiúval, mint Will. Ő mindkét szülőjét elvesztette, ráadásul egyszerre, és mégis képes mosolyogni, tréfálkozni. Hogy van ehhez ereje? Talán neki is meg tudná tanítani? Ráadásul olyan kedves, csak az a baj, hogy nem nemes…, pedig ha az lenne, akkor akár még… feleségül is menne hozzá. De nem az, tehát ha visszaérnek a palotába, el kell felejtenie az egész tegnap estét. Mintha soha nem is találkoztak volna. Ezt kell tennie.

Mire Elizabeth felébredt, az eső teljesen elállt. Az éjszakai viharra már csak a fűszálakon csillogó esőcseppek emlékeztettek. Will tudta, hogy tovább kell indulnia. Lehet, hogy Mr. Morgan már így is azt hiszi, hogy meglépett az egész árukészlettel. Ráadásul a konyhai munkához is kellenek az alapanyagok. De valahogy… rossz érzés volt elmenni. Ez az este mindig szép emlék lesz a számára, jól érezte magát Elizabeth társaságában. De nem szabad elfelejtenie, hogy Elizabeth udvarhölgy. Valószínűleg soha többé nem fognak találkozni, vagy ha mégis, a lány egyszerűen keresztülnéz majd rajta. Soha nem akart a gazdagokhoz tartozni, de most mégis…, ha nemes lenne, akkor ő és Elizabeth nyugodtan barátkozhatna. Vagy még jobb lenne, ha Elizabeth lenne olyan egyszerű származású, mint ő maga. Ha így lenne, azon nyomban beleszeretne, de most… folyton emlékeztetnie kell magát, hogy nem teheti meg.

Will és Elizabeth egy szót sem szóltak egymáshoz, miközben Will befogta a lovat a szekér elé, és kivezette az istállóból. A lány hintója még mindig ott állt elhagyottan. A kocsisnak pedig semmi nyoma.

 – Vajon hol lehet? – kérdezte Elizabeth. Láthatóan ugyanarra gondoltak. Will vállat vont.

– Ha abból indulok ki, hogy képes volt magát egyedül hagyni, akkor szerintem az egyik közeli kocsma padlóján alussza ki a másnaposságot. – Majd tétován hozzátette: – Ha gondolja, én szívesen hazaviszem.

– Az jó lenne – mosolyodott el boldogan Elizabeth, mielőtt még átgondolta volna, hogy mit mond. Eszébe sem jutott, hogy mégis mit fog gondolni a többi udvarhölgy és a főudvarhölgy, ha egy mosogatófiú oldalán kocsikázik be a királyi udvarba. Nem, ott és akkor csak azt a lehetőséget látta, hogy még néhány órát tölthet Will társaságában. És bár nem tudta, de Willnek is hasonló gondolatok jártak a fejében.

 – Will… – szólalt meg halkan Elizabeth, miután elindultak.

– Igen?

– Ha visszaérünk a palotába… lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Ezt te is tudod, ugye?

– Persze, hogy tudom.

– Akkor mi lenne, ha erre a rövid időre te nekem csak Will lennél, én neked pedig csak Bethie?

Will elmosolyodott.

– Ez jól hangzik.

– Tényleg? Nem gondolod, hogy „nem lenne helyénvaló”?

Will vidáman nevetett fel Bethie hangját hallva, amint őt idézi.

– Hát nem vagyok biztos benne, hogy helyesen tesszük, de végülis most nem vagyunk a palotában.

– Én is így gondolom – ragyogott fel boldogan Elizabeth arca. – Tegnap sok mindent mondtam el neked a múltamról.

– Mondtam, hogy nem fogom továbbadni, emiatt ne aggódj!

– Nem erre gondoltam. Csak mi lenne, ha most én kérdeznék tőled néhány dolgot?

– Miért? Mire lennél kíváncsi? – Will igyekezett nem mutatni, de ez egy kicsit nyugtalanította. Volt a múltjának olyan része, amelyet nem szívesen mondott volna el Bethienek, hazudni viszont kifejezetten utált.

– Például, hogy… miután a szüleid meghaltak, mit csináltál?

– Elmentem a falunkból munkát keresni.

– És miért mentél el?

– A tűzben a házunk teljesen leégett. Nem volt más választásom.

– És… senki se volt, akiért ott maradtál volna?

Will értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– Nem értem mire gondolsz – vallotta be. – Nem élt ott testvérem vagy más rokonom.

– Nem erre gondoltam. – Elizabeth már bánta, hogy egyáltalán felhozta ezt a témát. Érezte, hogy elpirul zavarában.

– Akkor mire?

– Csak hogy… esetleg egy lány…

– Oh… – Will végre megértette és hamarosan ugyanolyan piros volt, mint Bethie.

– Nem volt senki… akkoriban még nem is gondoltam ilyesmire.

– Tehát még sose voltál szerelmes?

Elizabeth legszívesebben pofon vágta volna magát. Minek kérdez ilyeneket? Hisz semmi köze hozzá. És különben is, ha Will talált volna egy lányt, akibe beleszeretett, azt biztos, hogy már feleségül vette volna. Ezért is irigyelte néha a szegényeket. Ők legalább megtehetik, hogy szerelemből házasodnak. Ő bezzeg ahhoz fog egyszer férjhez menni, akit az anyja talál neki. Vagy vénlányként fog megöregedni az udvarban, mint a főudvarhölgy.

Will hirtelen azt se tudta eldönteni, hogy válaszoljon-e. Sose gondolta volna, hogy egy lány, ráadásul egy udvarhölgy, ilyen zavarba ejtő kérdést tesz majd föl neki.

– Őszintén szólva… – mondta végül, – azt nem mondanám, hogy szerelmes voltam. Még mind a ketten gyerekek voltunk…

– Tehát mégis csak volt egy lány.

– Mondom, hogy nincs jelentősége. Csak a szomszédunk lánya volt… és nem történt semmi.

– Aha… és Will…

– Tessék?

– Te… csókolóztál már? – Mégis mit művelek? Miért kérdezek ilyeneket? Persze, Bethie nagyon jól tudta, hogy miért. Egyszer látta a nővérét, amint titokban az egyik sötét sarokban olyan különös szenvedéllyel csókolta a vőlegényét, későbbi férjét, amilyet Elizabeth még sose látott. De attól a pillanattól fogva csak arra vágyott, hogy egyszer ő is átérezze ezt a szenvedélyt. Talán sose lesz rá lehetősége. Talán csak most…

– Ez miért érdekel téged? – kérdezte Will paprikapiros arccal. Úgy érezte, ennél több zavarba ejtő kérdést már nem tud elviselni.

– Én még nem csókolóztam egyszer sem. Szerelmes sem voltam még soha.

– Hát én is még csak egyszer…

– A szomszédlánnyal?

– Igen, vele. De hiba volt, utána nagyon szégyelltem magam.

– Ugyan miért? Talán bűnt követtél el?

– Miután meggyóntam, Porres atya, a falunk papja, azt mondta, egy férfi csak a feleségével viselkedhet így. Minden más paráznaság.

– Gondolod, hogy Isten számon tartja, kivel csókolózol?

– Nem tudom, biztosan.

– Engem sem csókolnál meg? – nézett a lány Willre azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Will persze tudta a választ. Megcsókolná, persze, hogy megcsókolná, és még bűntudata sem lenne miatta.

– Te nagyon furcsa lány vagy – mondta Will, de közben le nem vette a szemét a lány arcáról. Egyikük sem vette észre, hogy már jó pár perce egy helyben állnak a szekérrel. A ló békésen legelészett az út szélén, a madarak csiviteltek. Minden olyan békés és nyugodt volt. De Will mindebből semmit sem látott. Ő csak azt a két csillogó tengerkék szemet, a puha szőke hajat, és finom ívű ajkakat látta. Igen, meg akarja csókolni Elizabeth Laurencet, attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta. Akkor és ott még az sem érdekelte, hogy helytelen. Hogy ő szegény, a lány pedig gazdag. Mindez nem számított akkor…

Az első csókjuk édesebb volt, mint a méz, és sokkal jobb, mint amilyennek Elizabeth elképzelte. Ha rajta múlt volna, sose szakadtak volna el egymástól, így Will volt az, aki végül megszakította a csókot. Bár rajta is látszott, hogy nem szívesen teszi. Az út további részét csendben tették meg. Az út nem volt hosszú, egy óra múlva már bent is voltak a városban. Will azonban még ekkor sem tudta mit kellene mondania. Vagy hogy kellene–e egyáltalán. Még sose hiányzott neki ennyire az apja. Ő biztos tudná, mit kellene tenni ebben a helyzetben. Mert jelenleg a feje egy nagy káosz. Kellene valaki, aki rendet teremt benne.