A herceg III. rész 5. fejezet

A királyi palota hatalmas volt. Will még soha életében nem látott ilyen impozáns épületet. Az ide vezető út nagyon fárasztó volt. Will több mint három napig utazott. Az út nagy részét gyalog tette meg, a maradék részét kocsin. Szerencsére mindig voltak olyan rendes emberek, akik megengedték, hogy felkapaszkodjon a szekerükre, feltéve persze, hogy nem tesz kárt az árujukban. Az út során csak egyszer mert fogadóban megaludni, de mikor másnap reggel egy csapat fiatal katonával találta szembe magát, a következő napokban inkább letett erről a kényelemről. Még véletlenül sem akarta megkockáztatni, hogy ismét találkozzon azzal a parancsnokkal. Elég volt az elmúlt két találkozás…

De most már mindegy. A hosszú és fáradtságos út után végre megérkezett. Az Oderla folyó melletti főváros a legnagyobb és legzsúfoltabb település volt, amit Will valaha látott. Az utcák tele voltak emberekkel, árusokkal, és a városban uralkodó szegénység bizonyítékául minden sarokra jutott egy–egy koldus is. A leglenyűgözőbb látványt mégis a királyi palota nyújtotta. A hatalmas négytornyú palota kőfalai az ég felé magasodtak, díszes vaskapuja zárva volt. Minden bejárat előtt egy–egy katona posztolt. Will rögtön látta, hogy ide nehéz lesz bejutni. A fiú majd félnapot bóklászott a palota körül, és amennyire meg tudta figyelni, úgy látta, hogy a palotába egyedül a nemeseknek, a katonáknak és a szolgáknak van szabad bejárása. Mivel nemes nem volt, katonának meg semmi pénzért sem állt volna be, az egyetlen lehetőségnek az tűnt, ha beáll szolgának. A kérdés már csak az volt, hogyan tudná ezt megtenni. Jobb ötlet híján Will úgy döntött, felkeresi azt a helyet, ahol a legutóbb is szerencsével járt a munkakeresés terén: a helyi fogadót.

Daniel Torro fáradtan nyújtóztatta ki tagjait. Már harmadik napja volt éjszakai szolgálatban, és lassan már semmi más vágya nem volt, minthogy végre jó alaposan kialudja magát. De nem volt mit tenni. Fiatal katonatiszt volt, így nem válogathatott még akkor sem, ha az apja történetesen a palota főparancsnoka volt…

A legtöbb ilyen fárasztó nap után Daniel igen népes baráti társaságával betért az egyik kedvenc kocsmájukba, és néhány korsó sörrel ünnepelték meg a nap sikeres befejezését. A mai nap azonban más volt. Daniel legtöbb barátja vidéki volt, és egész évben egyedül ebben a három napban tudott hazalátogatni. A holnap ugyanis különleges nap volt a livídiai polgárok életében. A holnapi napon ünnepelte ugyanis Livídia fennállásának háromszázadik évfordulóját. Daniel már most várta a holnapi hatalmas vásárt és ünnepséget, a jó falatokat és italokat. Még az estét is várta, pedig akkor szolgálatban volt, de nem akárhol! Hála az apja közreműködésének bent a királyi bálteremben kellett posztolnia, és bár a mulatságban nem vehetett részt, ez akkor is nagy dolog volt. Még akkor is, ha neki társaitól eltérően dolgoznia kellett az ünnepnapon.

Így történhetett meg, hogy ezen az ünnep előtti napon Daniel egyedül üldögélt az egyik ablak melletti asztalnál a város egyik legnevesebb kocsmájában. A fiatalember érdeklődve figyelte a kocsmában betért embereket. Többségük utazó volt, akik vidékről érkeztek, vagy pedig szegény családok fiai, akik munkát keresni jöttek a fővárosba. Az egyik ilyen fiú különösen felkeltette Daniel érdeklődését. Igazából maga sem tudta, miért akadt meg a szeme rajta. Nem volt különösebben feltűnő jelenség. Jóképű volt, ez igaz, de nem volt se túl magas vagy erős testalkatú, és Daniel szinte teljesen biztos volt benne, hogy még sose találkozott vele ezelőtt és mégis… valahogy olyan ismerős volt neki. De hogy honnan, arról fogalma sem volt. Így aztán csak figyelte az idegen fiút, miközben az a csapossal beszélgetett. Daniel a nyakát tette volna rá, hogy a fiú munkát keres, de a csapos láthatóan nem szolgált neki túl sok jó hírrel. Daniel nem is csodálta. A mostani időkben nagyon nehéz volt munkát találni. A fiú annyira belemerült gondolataiba és az idegen fiú figyelésébe, hogy észre sem vette a mellélépő ismerőst.

– Szabad ez a hely, Daniel fiam? – Daniel rémülten rezzent össze. Észre sem vette, hogy egyik legrégibb ismerőse és apja jó barátja mellé lépett. Carl Morgan negyvenes éveiben járó magas, erős testalkatú férfi volt. Marcona külsejéről és szigorú hangjáról az emberek első pillantásra katonának hitték. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. Morgan ugyanis nem katona volt, hanem a királyi palota főszakácsa. Ő vezette az egész konyhát, a szakácsoktól kezdve a mosogatófiúkon át a konyhaasszonyokig. De nem ez volt a legfontosabb feladata. Az ő felelőssége volt az egész királyi család ételeinek elkészítése. Morgan igen szigorú és ellenkezést nem tűrő vezető hírében állt. Nagyon ritkán találkozott olyan problémával, amit ne tudott volna megoldani. Most azonban pontosan ez történt.

– Valami baj van? – kérdezte Daniel, miközben kihúzta a mellette lévő széket, és barátja leült. A fiú rögtön látta, hogy a férfit valami nagy gond érte.

– Ne is kérdezd! – mordult fel Morgan, miközben rendelt egy kupa sört. – Holnap este lesz az év legnagyobb estéje, erre az én egyik mosogatófiúm közli, hogy hazamegy a falujába nősülni. Igazán várhatott volna még egy napot. Most meg nem tudom, kit állítsak be a helyére.

– Ez tényleg nagy baj – bólintott Daniel, de még mindig nem vette le a szemét az idegen fiúról. Az közben befejezte a beszélgetést a kocsmárossal, és helyet foglalt az egyik közelükben lévő asztalnál. Eléggé lehangoltnak látszott, most már biztos volt, hogy nem kapott jó híreket.

– De látom téged is nyomaszt valami – jegyezte meg epésen Morgan. Kissé sértette, hogy nem kapott elég megértést az ő nagy gondjára.

– Nem, elnézést, Mr. Morgan, csak… – Akkor Daniel szemei izgatottan felcsillantak. – Tehát, akkor most szüksége lenne egy új emberre?

– Igen, de hol találhatnék egy megbízható, jó kiállású fiút?

– Mit szólna hozzá? – bökött a fejével az ismeretlen fiú felé. Danielnek fogalma sem volt, mit csinál, csak egyet tudott: segíteni akar annak a fiúnak. Valahogy úgy érezte, ők ketten jó barátok lehetnek, még így is, hogy eddig egy szót sem beszéltek egymással. Morgan azonban rosszkedvűen ingatta a fejét.

– Daniel, tudod jól, hogy nem szeretek idegeneket alkalmazni. A mostani időkben veszélyes lenne…

– Ugyan már, ez csak egy fiatal fiú, olyan, mint én. És különben is, ha valamire készülne, az egy éjszaka alatt kiderülne, nem?

– Talán igazad van…

– És szerintem rokonszenves is.

– Csak tudnám mi a csuda ütött beléd? Máskor nem szoktál vadidegen kisfiúkat pátyolgatni.

– Tudom, de… ez a fiú munkát keres. Magának meg munkaerő kell, szóval…

– Jól van, várj egy percet! – majd Morgan további magyarázkodás nélkül fölállt, és az idegen fiú asztalához lépett.

Will elcsigázottan ült le az egyik szabad asztalhoz. Úgy tűnik hiába jött ide. A kocsmáros szerint semmi esélye bejutni a palotába. Oda csak azoknak a szerencséseknek van esélye bejutni, akiknek megfelelő kapcsolatai vannak. Idegeneket még a kapu közelébe sem engednek.

– De miért nem? – kérdezte Will a nagydarab férfitól.

Az megvonta a vállát.

– Félnek a merénylőktől. Hisz mégis csak a királyi család él ott.

Akkor most mégis mit csináljon? Annyira belemerült a gondolataiba, hogy még azt sem vette észre, hogy az idegen férfi az asztalához lép. Csak arra figyelt föl, mikor az a valaki megköszörülte a torkát mellette. A fiú ijedten rezzent össze, és ijedelme csak nőtt, mikor meglátta a mellette álló termetes férfit. Így ránézésre katonai parancsnoknak tűnt. Will legszívesebben azon nyomban elrohant volna.

– Jó napot, fiam – biccentett a férfi. Mély, szigorú hangja volt, de ugyanakkor valahogy barátságos is. Így Will némileg megnyugodva köszönt vissza.

– Jó napot, segíthetek valamiben?

– Ami azt illeti igen. Úgy tűnik nekem, hogy munkát keresel.

– Igen, így van.

– Talán tudok segíteni.

Will bizalmatlanul húzódott hátrébb.

– Valóban?

Morgan nem mutatta, de tetszett neki a fiú bizalmatlansága. Ez is azt bizonyítja, hogy van esze, és nem az ellenség kémje.

– Igen, szakács vagyok, a nevem Carl Morgan, és az egyik mosogatófiúm épp ma mondott fel. Ha akarod, betöltheted a helyét.

– Talán fogadója van?

– Nem egészen. – Itt a férfi lehalkította a hangját. – Tudod, én a királyi palota főszakácsa vagyok.

Ezeket a szavakat hallva Will szíve akkorát dobbant, hogy már azt hitte, a mellkasán is látszik. Hát mégis eljött az esély…

– Szóval érdekelne?

– Persze, hogy érdekelne! – Will igyekezett, hogy ne tűnjön túl lelkesnek a hangja. – De még sose dolgoztam konyhán. Eddig istállófiú voltam.

– Az nem gond. Kész vagyok betanítani téged, de van egy feltételem.

– Igen?

– Nem tűröm se a lustaságot, se a hanyagságot. Ha az én konyhámon akarsz dolgozni, keményen kell dolgoznod, és mindig azt kell tenned, amit mondok. Érthető?

– Igen, uram! – bólintott Will. – Mikor kezdhetek?

– Akár most rögtön. Kint várlak – intett az ajtó felé Morgan, majd halványan elmosolyodott. – Egyébként… köszönd a szerencsédet annak a kölyöknek – mutatott az egyik ablak melletti asztalra.

Will kíváncsian fordult a mutatott irányba. Az asztalnál egy fiatal katonatiszt ült. Rövidre nyírt sötétbarna haja és melegen csillogó szemei voltak, még szimpatikus is lehetett volna, ha nem lett volna katona. Will nem tehetett róla, de valahányszor, mikor meglátott egy katonát, a hideg futkosott a hátán. Pedig lehet, hogy ennek a fiúnak nincs is hátsó szándéka… Miután Mr. Morgan magára hagyta, tudta, hogy az lenne a tisztességes, ha most odamenne és megköszönné a segítséget, de képtelen volt megtenni. Mi van, ha az a fiú ismeri Simont? Sőt, mi van, ha az egyik embere? Ezt nem kockáztathatja meg. Így aztán Will gyorsan fizetett, felnyalábolta a batyuját és elindult kifelé. De nem jutott messzire.

– Hé, te!

Az idegen fiú, úgy tűnt, nem engedi el ilyen könnyen azt a köszönetet. Sértett tekintettel figyelte a felé forduló Willt, akiről lerítt, hogy most legszívesebben valahol egészen máshol lenne.

Daniel nem értette. Olyan rokonszenves fiúnak tűnt, erre most úgy néz rá, mintha valami szörnyűséget követett volna el ellene. Még arra az időre sem mert odajönni hozzá, míg megköszöni a segítséget. És ez sértette Danielt.  Így nem állhatta meg szó nélkül. Még hogy az a fiú csak úgy köszönés nélkül távozzon? Azt már nem.

– Nem kéne mondanod valamit? – fordult az elé lépő fiú felé Daniel. Will nem mert az ismeretlen katona szemébe nézni. Egyrészt mert szégyellte magát, hisz mégis csak úgy lett volna tisztességes, ha magától jött volna ide köszönetet mondani, másrészt meg félt. Mi van, ha ez a katona felismeri? Bár ez a fiú nem tűnt ellenségesnek. Sőt egész rokonszenves volt. Még így is, hogy ilyen sértetten nézett.

– Na?

– Sajnálom, én… köszönöm, hogy segítettél. Nagyon hálás vagyok.

– Látszik – morogta Daniel, de azért kezdett megenyhülni. – Tudod, nem szoktam mindenkinek segíteni.

Will értetlenül és nemi gyanakvással vonta össze a szemöldökét.

– Akkor nekem miért segítettél?

– Nem tudom – vont vállat Daniel. – Csak… olyan fiúnak tűntél, aki munkát keres. Mr. Morgan pedig épp azt panaszolta, hogy neki új munkaerőre lenne szüksége, szóval…

– Tényleg így volt. És tényleg nagyon hálás vagyok – mondta már sokkal őszintébben Will. Egyre inkább úgy tűnt, félelme alaptalannak bizonyult. Ennek a nála alig idősebb fiúnak tényleg nincs semmi hátsó vagy gonosz szándéka. Ki hitte volna, hogy vannak még ilyen emberek…

Most már Daniel is mosolygott, és kezet nyújtott a fiúnak.

– Daniel Torro – mutatkozott be. – Katonatiszt vagyok a királyi palotában.

– Will S… Smith – mondta tétován Will, de azért melegen megszorította a felé nyújtott kezet. Már mikor megérkezett a városba tisztában volt vele, hogy a háta mögött kell hagynia az igazi nevét, legalábbis egyelőre, ha biztonságban akar lenni. Ki tudja Simon kiknek beszélt róla és a szüleiről. És ki tudja, hogy kik ismerték még a szüleit.

– Azt hiszem fogunk még találkozni – folytatta Daniel. – Holnap este én is szolgálatban leszek.

– Pont az ünnepen?

– Hát igen, tudod, a vidékieket ilyenkor mindig hazaengedik. Én meg itt születtem a városban, úgyhogy eleget láthatom a családomat.

 – Jó neked, még egyszer köszönöm a segítséget. Azt hiszem jobb, ha megyek…

– Igen, Mr. Morgant nem túl szerencsés dolog megvárakoztatni, majd meglátod.

 – Igen, köszönöm, akkor még találkozunk…

– Sok sikert!

Ezzel Will kilépett a hűvös esti levegőre, ahol Mr. Morgan már valóban várt rá.

– Na, végre, remélem jól kibeszélgettétek magatokat.

– Elnézést, uram, én csak…

– Jól van, értem én. Indulás, így is késésben vagyunk.

Will csak bólintott, és elindult a férfi után. Egyenesen a hőn áhított királyi palotába…

 

A herceg III. rész 4. fejezet

Simon elégedetten figyelte a távolban felcsapó lángokat. Tehát a fiatalok remek munkát végeztek, remélhetőleg anélkül, hogy valaki észrevette volna őket. A kölyök tehát már halott. Neki pedig már csak annyi dolga van, hogy elmenjen a királyhoz, és mindent elmondjon neki. És akkor aztán nem csak Torro kerül bajba, hanem, ha szerencséje van, Sierra is, hisz semmibe se kerülne rá fogni, hogy egészen idáig ő bújtatta a kölyköt. A király az utóbbi időben úgyis ki van élezve Sierrára, mióta az hanyagolja a tanácsban való részvételét. Csak egy újabb jó pontot szerezne Őfelségénél. Mindenesetre először is meg kell bizonyosodnia arról, hogy a kölyök valóban meghalt. Holnap szépen visszamegy a birtokra valami mondva csinált indokkal, és szépen körbe szimatol. Hisz ha esetleg valami csoda folytán a kölyök túlélné a mai éjszakát, ezt a hibát még holnap is korrigálhatja. Mert az kizárt, hogy ez az átkozott kölyök újra megszökjön előle. Azt nem engedheti.

Will Solto maga sem tudta meddig szaladt a sűrű erdőben. Meglepetésére senki sem próbálta föltartóztatni. Senki se vette észre, ahogy elhagyja a birtokot, majd letér az útról, és beveti magát a birtok határán lévő erdőbe. Ahogy haladt a fák sűrűjében, jó néhányszor hátra pillantott a válla fölött, de nem követte senki. Végül körülbelül az erdő közepén talált egy hatalmas vén tölgyfát.  Fáradtan rogyott le az egyik kiálló gyökérre.

Nem értette mi történt. Az élete ismét romokban hever. A szülei halála után talált egy helyet, ahol ismét boldog volt, ahol biztonságban érezhette magát, és ahol talált egy embert, akiben úgy érezhette maradéktalanul megbízhat. Erre megjelenik az a katona, ismét…

Még mindig a fülében csengtek annak a lovászfiúnak a szavai:

– Valaki bent égett! Valaki bent égett! – Nem tudta ki lehetett az, de az a szegény fiú is miatta halt meg. Talán az a parancsnok összetévesztette őket, biztos azt hitte ő van bent abban a szobában. És Iant sem látta. De nem, ő nem halhatott meg… nem veszíthet el még valakit, aki fontos a számára. És ismét az ő hibájából. Vajon a katonák parancsnoka elhiszi, hogy bent égett a házban? Nem fog egyenesen a karjaiba sétálni, ha holnap visszamegy? Ha visszamegy… Egy valami már most nyilvánvaló volt a számára. A báró úr hazudott neki: akkor két évvel ezelőtt nem árulta el a teljes igazságot. Will elképzelni se tudta, mi állhat apja levelében, de biztos, hogy jóval több, mint amennyit a férfi elárult neki. Persze ő is ostoba volt. El kellett volna olvasni a levelet rögtön azután, hogy tökéletesen megtanult olvasni, de nem tette. Igazából maga sem tudta miért, egyszerűen csak elfeledkezett róla. Most pedig úgy érezte, ezzel elárulta az apját. De talán, ami ennél is jobban fájt neki, az a csalódás volt, amit a báró úr okozott neki. Ő feltétel nélkül megbízott benne, erre most kiderül, hogy a férfi végig hazudott neki. A bárónénak igaza volt. A férfi tényleg nem puszta jó szándékból tette, amit tett. Volt valami hátsó szándéka. De vajon mi? Bármi is, biztos, hogy köze van hozzá az apja levelének. Ideje megtudnia mi az.

Mikor a báró úr utasítására berohant a szobájába és felnyalábolta a holmiját, mindent, ami az ágyán volt belegyömöszölt a batyujába, és már rohant is kifelé. Meg se nézte mi milyen állapotban van, csak szaladt, ahogy a lába bírta. Will csak remélni merte, hogy apja levele nem szenvedett komoly károsodást. De csalódnia kellett. Mikor előhúzta a levelet, kétségbeesetten látta, hogy az szinte teljesen tönkrement. Az egyik sarka valószínűleg lángra kapott így a papír fele teljesen elégett, a többi részt pedig befedte a korom. Will örülhetett, ha egy–egy szót ki tudott venni. Az egész levélből egyetlen egy mondat volt, amit a fiú teljesen ki tudott betűzni:

„menj vissza a palotába”

A palotába? Will döbbenten meredt a papíron álló négy szóra. Egyszerű parasztfiúként csak annyit tudott a palotáról, hogy az ország központjában fekszik, ott él a királyi család, és ott hozzák meg az ország törvényeit, és döntik el, hogy induljanak–e háborúba vagy ne. Mégis mi köze lehet ehhez az apjának és az anyjának? Will most döbbent csak rá, hogy igazából semmit sem tud szülei azelőtti életéről, hogy ő megszületett volna. Apja sose beszélt róla, ő meg nem kérdezősködött, hisz mi értelme lett volna? Ott volt nekik a birtokuk, az egész életük értelme. De a birtok már tönkre ment, és a szülei se élnek már. Mindennek el kellett pusztulnia, de miért? Úgy hitte, apja leveléből választ kap erre a kérdésre, de a levél szinte teljesen tönkrement. Csak ez a négy szó maradt, amivel fogalma sem volt, mihez kezdhetne. Sierra báró biztos tudna válaszolni, de Will jelenleg annyira dühös volt mentorára, hogy még abban sem volt biztos, hogy betartja az ígéretét, és visszamegy a birtokra. Mégis mi értelme lenne visszamenni? Sierrának biztos meg volt az oka rá, hogy nem árulta el neki a levél tartalmát. Hogy mi volt az az ok, azt nem tudta, de biztos, hogy volt valami hátsó szándéka. Úgy tűnik, ebben a zord világban nem bízhat senkiben, csak magában. Tehát ha ki akarja deríteni, mi történt a szüleivel, és miért vadászik rá már lassan két éve az a parancsnok, akkor neki magának kell kiderítenie. És úgy tűnik, erre csak egy lehetősége van: el kell mennie a palotába.

A herceg III.rész 3.fejezet

Amint tisztes távolságba került a háztól, Simon legszívesebben hangosan felkacagott volna. Hihetetlen, nem lehet, hogy ilyen nagyszerencséje legyen! Akárcsak két évvel ezelőtt… csakhogy akkor hagyta kicsúszni a kezéből a lehetőséget. Még emlékszik milyen dühös volt, mikor háromnapi keresgélés után sem találták meg sem a kölyköt, sem pedig azokat, akik segítettek neki megszökni. Akkor kénytelen volt belátni, hogy álmai a dicsőségről, az előléptetésről, és ami a legfontosabb Torro megleckéztetéséről, fuccsba mentek. Persze, azóta sem ment rosszul a dolga, hisz továbbra is parancsnok maradt, és szinte biztos volt benne, hogy ezután a háború után feljebb lép főparancsnoki rangra. De mi ez, ahhoz képest, amit Torro elért. Ő most ott pöffeszkedik a királyi palotában, a drágalátos kisfia pedig még alig múlt el húsz éves, de nem sokára már őrmester lesz a királyi testőrségnél. Ő pedig még mindig az országot járja, katonákat toboroz, és az életét kockáztatja egy–egy háborúban. És minderről az az átkozott kölyök tehet. Illetve nem, nem teljesen. Ő is hibás, ha rögtön akkor megölte volna, akkor nem alakult volna így. De a sors most ismét az ő malmára hajtja a vizet. Ki hitte volna, hogy itt, ahol a legkevésbé számított rá, egyszer csak megjelenik a kölyök épen és egészségesen, pont itt Sierra birtokán. Hogy hogyan került ide, az Simont cseppet sem érdekelte. A lényeg, hogy itt van, és nem is fog elmenekülni, ezúttal nem. Vajon Sierra tudja kicsoda ez a kölyök? Nyílván nem, hisz honnan is tudná, ha még a kölyök sem tudja? Az egyetlen, aki elmondhatta volna neki, azok Soltóék voltak, de nekik már nem volt rá lehetőségük. Hála neki. Az egyetlen, aki még az útjába áll, az az átkozott kölyök. És már tudja is, mit kell tennie. A katonái a birtokhatáron vártak rá, Simon elégedetten nézett végig rajtuk, arcán gúnyos mosoly terült szét. Ma este végre véget ér ez az egész herceg–história. Most nem szabad hibáznia. Két évvel ezelőtt elszalasztotta a lehetőséget, ezt a hibát nem fogja még egyszer elkövetni. A kölyöknek esélye sem lesz a menekülésre, ezúttal nem.

Miután Will nem túl udvariasan otthagyta a bárót, az egyetlen helyre ment, ahol tudta, hogy egyedül lehet. A birtok kapujában álló harangtoronyba. Ez az épület általában elhagyatott volt, csak naplementekor és hajnalban jött fel ide az egyik béreslegény meghúzni a nagy rézharangot. Ez a harangszó jelezte a munka kezdetét és végét. Will az utóbbi időben gyakran járt ide, legtöbbször olvasott vagy, mint most is, csak ült, és a gondolataiba mélyedt.

Szegény fiú egész testében remegett, de már szinte észre sem vette. Hogy történhetett ez meg? Két év nyugalom után pont itt, ahol olyan boldog volt… egyszer csak minden széthullik, és megjelenik az az ember… Az ember, aki két évvel ezelőtt tönkre tette az életét, és ami még rosszabb, meggyilkolta a szüleit, és őt is meg akarta ölni. Sőt, valószínűleg még most sem tett le erről a szándékáról. Az a tekintet, ahogy ott a dolgozószobában ránézett. Mintha ott helyben képes lett volna megölni. Nem kellett volna hátrafordulnia. De mikor meghallotta azt a hideg hangot, valahogy ösztönösen cselekedett. És ő ott állt. Most mi a csudát csináljon? Fogalma sincs, mi járhat most annak az embernek a fejében, de az biztos, hogy nem fog békében, magától elmenni. Két évvel ezelőtt sikerült elmenekülnie előle, ezt biztos nem hagyja megtorolatlanul. Ki tudja, hogy mit tervez és hogy mikor. Talán az lenne a legjobb, ha beavatná a báró urat. Ő biztosan megvédené, hisz eddig is olyan jó volt hozzá. De azzal nem sodorná őt is veszélybe? Ahogy a szüleit vagy Porres atyát? Azt már nem bírná ki, ha még valakit elvesztene, aki fontos a számára. Nem, jobb, ha a báró úr semmiről sem tud. Így egész biztosan nem kerül veszélybe. De akkor most mihez kezdjen? Az biztos, hogy itt nem maradhat, legalábbis egyelőre. De mi van, ha a parancsnok csak erre vár? Arra, hogy megfutamodjon, és menekülés közben kapja el valahol a birtokhatáron, ahol Sierra már semmit sem tehet? De itt sem maradhat. Azzal veszélybe sodorná a báró urat, Iant és mindenki mást is. Nem, ha már valakinek bajba kell kerülnie, akkor az ő legyen egyedül. El kell mennie, még ma este.

Hiába kereste, Sierra báró egész délután nem akadt Will nyomára. A fiú nem volt se a házban, se a szállásán, se az istállóban. Így aztán átadott egy rövid üzenetet Iannak, hogy amint Will előkerül, azonnal keresse fel őt. Aggódott Willért, nem tagadta. Az csak egy dolog, hogy szemtelenül beszélt a feleségével, bár ezt is meg kell majd beszélniük. Habár ahogy a feleségét ismeri… valószínűleg ő sem volt teljesen vétlen a dologban. A másik dolog viszont sokkal jobban aggasztotta. Vajon mi köze lehet Willnek Simon parancsnokhoz? Az biztos, hogy nagyon megrémítette, mikor a parancsnok megjelent. És milyen halottsápadt lett. Még soha nem látta ilyennek. Meg kell találnia, hogy megmagyarázhassa. Minél hamarabb. 

Will egészen alkonyatig nem mozdult el a harangtoronyból. Csakhogy mikor lement a Nap, kénytelen volt belátni, hogy ideje végrehajtania a tervét. Mielőtt elmegy, ír egy levelet a báró úrnak, amiben bocsánatot kér, és megköszöni a sok jót, amit tőle kapott. Tudta, hogy az lenne a tisztességes, ha mindezt személyesen mondaná el neki, de akkor azt is el kellene mondania, hogy miért megy el. Azt pedig nem teheti. Nem hozhat bajt annak az embernek a fejére, aki annyi jót tett vele. Így aztán miután maga mögött hagyta a harangtornyot, a fiúk szálláshelye felé vette az irányt, ahol meglepetésére Ian már várta.

– A báró úr keres – mondta a fiú, miközben a többi fiúval együtt kint ültek, és fájó tagjaikat nyújtóztatták. Will sejtette, hogy így lesz, de igyekezett elhárítani a dolgot.

– Már késő van, majd felkeresem holnap.

– Azt mondta, mindegy milyen későn érsz vissza, mindenképp keresd meg.

– Jó… majd később. – Ezzel Will el is tűnt a szobájában. Gyorsan összepakol, megírja a levelet és már el is tűnik. Ezt kell tennie, mindenki érdekében. Csakhogy alig kezdett neki, mikor megjelent Ian. Arcáról jól látható aggodalom sugárzott.

– Mi a baj? – kérdezte kertelés nélkül.

– Semmi – felelte Will, de nem nézett Ian szemébe.

– Tényleg? Ha nincs semmi, akkor miért tűntél el egész délutánra? És miért nem akarsz találkozni az öreggel, mikor máskor egyetlen füttyentésére ugrasz?

– Csak fáradt vagyok, ennyi az egész.

– És mit csinálsz a holmiddal?

Will fáradtan sóhajtott fel. Ian előtt már nincs ereje titkolódzni.

– Ma este elmegyek.

– Elmész? Mi az, hogy elmész?!

– Azt nem mondhatom el, úgyhogy ne is kérdezd.

– Will, ugyan már… bármi is a baj, beszéld meg a báró úrral, hisz olyan jóban vagy vele. Biztos segítene.

– Nem mondhatom el neki. Ez csak rám tartozik.

– Még hogy csak rád tartozik. Jó vicc. – Ezzel Ian hátat fordított, és egyszerűen faképnél hagyta Willt. A fiú szomorúan nézett barátja után. Csak remélni merte, hogy nem csinál butaságot.

Ian pontosan tudta hova kell mennie. Azt ugyan nem értette, mi a csuda ütött Willbe, hogy ilyen hirtelen se szó se beszéd nélkül el akar menni, de azt tudta, hogy egyedül a báró úr az, aki észhez tudja téríteni. Csak nehogy elkéssen. Iannak szerencséje volt. A báró úr épp Tommal beszélgetett az istálló előtt, miközben az esti futtatást figyelték. Tom rosszallóan vonta össze a szemöldökét, mikor meglátta a fiút.

– Hol a csudában voltál, fiam? A többiek már rég elkezdték a munkát.

– Elnézést, de… uram! – fordult a báró úrhoz. – Will előkerült.

– Valóban? – mosolyodott el megkönnyebbülten a báró úr. Őszintén szólva már eléggé aggódott. Will már órák óta nem hallatott magáról, és ez nem volt rá jellemző. De amint meglátta a fiú aggódó arcát, rögtön elkomorodott.

– És most hol van?

– A szobájában… csomagol.

– Csomagol?

– Igen, azt mondta, hogy ma este elmegy.

Sierra bárónak nem is kellett több. Korát meghazudtoló sebességgel hagyta ott a két férfit, és indult a fiúk szállása felé. Will el akar menni? De miért? Délelőtt… talán túl szigorúan bánt vele. Talán meg kellett volna hallgatnia az ő verzióját is, hisz nem adott rá sose okot, hogy ne bízzon meg benne. Vagy talán… az a találkozás Simonnal… talán komolyabb az az ügy, mint gondolta. Beszélnie kell Willel méghozzá most azonnal.

 

Will elcsigázottan sóhajtott fel. Lassan mindent sikerült elpakolnia. Már csak a szüleitől örökölt régi fémdoboz maradt hátra, amiben még így két év után is a megtakarított pénzét és persze az apja levelét tartotta. Milyen rég jutott eszébe az a levél. Hiába tanult már meg olvasni, sose jutott eszébe elolvasni apja levelét. Maga sem tudta miért. Végül is tudta mi áll benne, a báró úr elmondta, így valahogy a feledés homályába merült. Will szórakozottan kinyitotta a dobozt, és elővette a levelet. Vajon az apja mit tanácsolna neki, most ebben a helyzetben? Már épp szétnyitotta volna a papírt, mikor hangos dörömbölés rázta meg a csendet. Will ijedten rezzent össze. Vajon ki lehet az?

– Igen? – szólt ki a fiú.

– Will, légy szíves, gyere ki! Beszédem van veled, egész délután kerestelek.

A báró úr volt az. Pont az az ember, akivel most egyáltalán nem akart találkozni. De nem volt mit tenni, így Will kelletlenül föltápászkodott, és kilépett a hűvös koratavaszi estébe. A férfi ott állt, komoly tekintettel, majd intett a fiúnak, hogy kövesse. Will engedelmesen a férfi után indult, mikor aztán kicsit eltávolodtak a fiúk szálláshelyétől a báró tömören elmondta, amit Iantól megtudott. Will döbbenten nézett a báró úr komoly arcába. Ian beárulta, ez meg hogy történhetett meg? Most mégis mit csináljon? A báró úr itt áll előtte, és várja a magyarázatot.

– Nos, Will? Elárulod végre, mi ez az egész?

– Uram, én nem…

– Nem, ne is próbáld azt mondani, hogy nincs semmi. Különben miért akarnál köszönés nélkül az éjszaka leple alatt elmenni? Nem ilyennek ismertelek meg.

Will nem felelt. Csökönyösen a cipője orrára meredt, szemében viszont még mindig ott csillogott az a bizonyos félelem, amit Sierra az után fedezett föl, hogy Simon megjelent a dolgozószobájában. Fogalma sem volt, mi történhetett a fiúval, de egyet biztosan tudott: nem engedheti el. Ha kell, elmondja neki az igazságot, de nem engedi, hogy itt hagyja őt, és ezzel romba döntse az eddig szépen felépített tervét.

– Will, eddig mindig őszinte voltál velem, most mégis titkolódzol. Tudni szeretném, hogy miért.

– Uram, én… – De még mielőtt Will bármit is mondhatott volna, nem is olyan messze tőlük éles kiáltás hangzott fel, majd az elsőt követte a többi is. Will riadtan nézett fel az égre. Hisz az előbb még korom sötét volt, most meg mintha nappali világosság gyúlt volna. Alig egy perc múlva az is kiderült, mi okozza a váratlan világosságot.

– Tűz van! Tűz van! – hallatszott az egyik lovászfiú pánikszerű kiáltása. – Lángol az egész épület!

Will szeme rémülten elkerekedett. Lábai önkéntelenül is elindultak a baj irányába, de mielőtt elindulhatott volna, a báró úr ellentmondást nem tűrően megragadta a karját, és visszafordította. Will döbbenten látta, hogy a férfi szemében félelem csillog. Aztán hirtelen felrémlett előtte egy két évvel ezelőtti éjszaka, amikor ugyanilyen lángok csaptak az égbe elpusztítva két embert, akiket a legjobban szeretett a világon. És erre valószínűleg a báró úr is rájött. Simon visszatért.

– Will, jól figyelj rám. Fogd az apád levelét, és rejtőzz el a közeli erdőben. Olvasd el a levelet, és holnap ilyenkor gyere ide vissza. Megértetted?

– Igen, de… – Will nem értette. Miért kéne elolvasnia az apja levelét? Hisz tudja, mi van benne, a báró úr elmondta, hacsak nem…

– Maga nem mondta el…

– Will! – A férfi már olyan erősen szorította a karját, hogy az már szinte fájt. – Ígérd meg, hogy visszajössz, akármit is olvasol abban a levélben. Megígéred?

– Megígérem – bólintott a fiú, mire a báró úr végre elengedte. Will még egy utolsó pillantást vetett annak az embernek az arcára, aki az elmúlt években annyi sok jót tett vele, majd megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott a szálláshelyükre szaladt.

Időközben szerencsére sikerült megfékezni a tüzet, így bár a szálláshely fele romokban hevert, a többi rész néhány égésnyomtól eltekintve érintetlen volt. Ilyen rész volt Will és Ian szobája is. A fiú ügyet sem vetve a neki szóló dühös kiáltásokra, átfurakodott a többiek között és berohant a szobájába. Odabent szinte mindent fekete hamu borított, de Will minderre most ügyet sem vetett. Az ágyához lépett, felmarkolta a holmiját, és már ki is fordult az ajtón. Kicsit távolabb ment a többiektől, ott mindent belegyömöszölt a batyujába, majd egy gyors pillantást vetett a többiek felé. Iant kereste a tekintetével, de nem látta barátját. Csak remélni tudta, hogy nem esett baja. A legszívesebben megkereste volna, hogy mindent elmondjon neki, de tudta, hogy azzal csak őt sodorná veszélybe. Ha ez a parancsnok képes volt felgyújtani a szálláshelyet csak, hogy őt megölje, akkor bármire képes lehet. Főleg, ha megtudja, hogy terve ismét kudarcba fulladt. Így aztán Will még utoljára végignézett az összegyűlt fiúkon barátját keresve, de mikor ismét nem találta, megfordult és gyors léptekkel eltűnt az épület mögött. Csak távolról hallotta, amint az egyik lovászfiú felkiáltott.

– Te jó ég! Bent volt valaki! Valaki bent égett!!!

A szavak még sokáig visszhangzottak a fülében, ahogy az erdő fele sietett.

A herceg III.rész 2. fejezet

Sierra báró némileg megnyugodva csukta be maga mögött a dolgozószobája ajtaját. Simon végre elkotródott. És viszi magával az ötven legjobb emberét is egy újabb értelmetlen háború miatt. Nem baj, Will hamarosan készen áll. Talán még egy év esetleg kettő, és elég tudása és tapasztalata lesz ahhoz, hogy megbirkózzon azzal a súlyos teherrel, amit a vállára készül rakni. És akkor egyszer s mindenkorra vége lesz ezeknek az ostoba háborúskodásoknak. Ezeknek a gondolatoknak hála Sierra báró már sokkal jobb hangulatban indult vissza Willhez a könyvtárba, hogy folytassák a tanulást. De nem jutott messzire. A lépcsőfordulóban ugyanis nem más várt rá, mint a felesége. A báró rögtön látta, hogy az asszonynak nincs jókedve.

– Beszélnünk kell – mondta köszönés helyett a bárónő.

– Most azonnal, kedvesem? Nem ér rá később?

– Nem, képzeld, nem ér rá később. Elegem van abból, hogy az a kölyök mindenben elsőbbséget élvez nálad. Csak tudnám, hogy miért.

– Kedvesem, ezt már megbeszéltük. Will okos és tehetséges fiú. Sajnálnám, ha kárba veszne ez a tehetség.

– Ne nézz ostobának! Tudom, hogy ez nem a valódi indok. Két évig nyeltem, és nem szóltam egy szót sem, de mára már elfogyott a türelmem. Főleg úgy, hogy ez a kölyök egyre szemtelenebb.

– Ugyan már, Will tisztelettudó és szerény fiú.

– Veled biztosan, de velem szemben ma már kimutatta a foga fehérjét. Ha hallottad volna milyen szemtelenül beszélt vissza nekem a legutóbb.

A báróné elégedetten konstatálta, hogy férje láthatóan megdöbbent. Ez majd végre észhez téríti a férjét, még ha a történet nem is fedi teljesen az igazságot. Hisz azt nem kell tudnia a férjének, hogy ő miket mondott előtte a fiúnak.

– Mi történt pontosan? – kérdezte lassan Sierra báró, miután valamennyire magához tért a döbbenetből. Így aztán a báróné mindent el is mondott, de persze csak azt, amit ő fontosnak tartott.

Mikor Will néhány perccel később bekopogott a dolgozószoba ajtaján, meglepődve látta, hogy a báró úr ugyanolyan komor tekintettel mered maga elé, mint legutóbbi találkozásukkor. A fiúnak ez egyáltalán nem tetszett, de igyekezett mosolyogva a báró úr elé lépni.

– Tehát még mindig nem ment el az a titokzatos vendég? – kérdezte kedvesen, de a báró úr arca továbbra sem enyhült meg. Szigorú tekintettel meredt Willre. A fiú arcáról rögtön lehervadt a mosoly. Itt valami nagy baj történhetett, de micsoda?

– Mi tört…

– Ülj le! – vágott közbe kurtán a férfi olyan komor hangon, hogy Will rögtön tudta, most nem tanácsos ellenkeznie vele.

– Will, jól figyelj, mert csak egyszer fogom megkérdezni – kezdte a báró úr minden szót külön hangsúlyozva.

– Igen? – Will feszülten fészkelődött a székén. Kezdett számára világossá válni, mi aggasztja a báró urat. Ő követett el valamit, de mégis mit? Hisz semmi szokatlan nem történt ezen a napon, kivéve talán a bárónéval való találkozása, de azt valahogy nem tudta elképzelni, hogy az asszony azokat a csípős szavakat visszamondaná a férjének.

– Will, nekem csak egy kérdésem van: mondtál olyasmit a feleségemnek, amivel akarattal megbántottad?

– Tessék?! – Will döbbenetében kis híján kiejtette a kezéből a súlyos törvénykönyvet. – Uram, én soha…

– Tehát a feleségem hazudott?

– Nem, uram, de… én nem éreztem úgy, hogy bármi bántót mondtam volna a bárónénak.

– Én nem így hallottam. A feleségem azt mesélte, csak néhány jó tanácsot akart neked adni, mire te egy gúnyos, szemtelen válasz kíséretében faképnél hagytad. Will, nem tűröm, hogy a feleségemmel vagy a családom bármelyik tagjával így beszélj.

– Jó tanácsot? – Will jóformán csak ennyit fogott fel a báró úr előbbi szavaiból. Az a sok gonoszság, amit a báróné mondott neki, jó tanács lett volna? De ezt mégis, hogy magyarázza meg a báró úrnak? Hisz mégis csak a felesége. Ráadásul nem akar fájdalmat okozni annak az embernek, aki annyi jót tett vele.

– Uram, én…

Ám mielőtt bármit is mondhatott volna hirtelen erőteljes kopogás zavarta meg a szobában uralkodó feszült hangulatot. Sierra azonnal felpattant, és csörtető léptekkel az ajtóhoz ment, és kitárta. Kedve pedig csak egyre rosszabb lett. Az ajtóban ugyanis nem más állt, mint Simon parancsnok.

– Azt hittem már elment, parancsnok – morogta ingerülten Sierra.

– Csak elfelejtettem ezt átadni – nyújtott át egy lepecsételt levelet Simon. – A királyné meghívója a következő bálra. Talán zavarok? – tette hozzá Simon némileg gúnyosan.

– Ami azt illeti, éppen valaminek a közepében vagyok.

– Azt látom – horkant fel gúnyosan Simon a székben ülő fiatal fiú felé pillantva. Abban a pillanatban mintha megfagyott volna a levegő. Amint a két ismerős szempár találkozott, Will úgy kapta el a tekintetét, mintha a hideg fekete szemek megperzselték volna. De hiába fordult el, még így is érezte a hátát perzselő jéghideg tekintetet. Sierra értetlenül figyelte Simon arcát. A férfi arca tömör gyűlöletet sugárzott, amint találkozott a tekintete Willével, aki viszont halálsápadttá vált.

– Valami gond van?

Simon nem felelt rögtön, de aztán szép lassan gonosz vigyor terült szét az arcán.

– Nem dehogy, viszontlátásra, báró úr! – ezzel Simon elfordult, és távozott.

Sierrának azonban egyáltalán nem tetszett az az ördögi vigyor, amit a férfi arcán látott. Vajon mi üthetett belé?

Miután becsukta az ajtót, ismét visszafordult Willhez.

– Szóval mit akartál mondani? – De Will mintha meg sem hallotta volna. Halálsápadtan meredt maga elé olyan arccal, mintha most mondták volna ki rá a halálos ítéletet.

– Will?

– Nekem… most el kell mennem – felelte halkan, szinte elhalóan a fiú, majd kicsit remegve fölállt.

– Még nem végeztünk – fogta meg a fiú karját Sierra, de szinte rögtön utána el is kapta a kezét. Will egész testében remegett, és Sierra, bár még mindig dühös volt, őszintén megijedt a fiút látva.

– Valami baj van?

– Sajnálom, de mennem kell… sajnálom – ezzel a fiú kilépett az ajtón. Sierra pedig értetlenül meredt arra a pontra, ahol a fiú eltűnt. Mi üthetett belé?

A herceg III. rész 1. fejezet

Az év első igazi tavaszi napja volt abban az évben. A hosszú és hideg tél után a fákon végre megjelentek az első rügyek, madárcsicsergés töltötte be a levegőt, a nap melegen sütött le a dolgozó emberekre. A cirógató napsugarak Sierra báró barátságos dolgozószobájába is bekúsztak. A báró finoman megmunkált asztala mögött ült, és a birtok papírjaiba mélyedt. Mint mindig, most is teljesen belemerült a munkájába. A sarokból jövő neszre azonban fölkapta a fejét. Nem volt ugyanis egyedül a szobában. Will Solto elmélázva nézett ki az ablakon. Annyira elragadták a gondolatai, hogy még azt sem vette észre, hogy az ölében tartott könyv szép lassan kicsúszik a kezéből, és hangos puffanással a padlóra esik. Sierra báró rosszallóan megcsóválta a fejét, de egy szeretetteljes mosolyt nem tudott elnyomni.

– Will, mi lesz a törvénykönyvvel?

A szigorú hangra Will ijedten rezzent össze, majd egy fáradt sóhajjal lehajolt, hogy fölvegye a könyvet. Ilyen szép időben véteknek érezte, hogy bent kell rostokolnia a szobában, ráadásul ez a törvénykönyv is iszonyú unalmas volt.

– Tudom, hogy nem a legizgalmasabb olvasmány, amit valaha adtam neked – folytatta már sokkal kevésbé szigorú hangon Sierra báró. – De sajnos ezt is meg kell tanulni.

– Igen, tudom – mosolyodott el Will. – De sokkal nehezebb a törvényekkel foglalkozni, mikor odakint ilyen gyönyörű az idő. Ráadásul először az évben…

– Kezdem érteni, honnan fúj a szél – csóválta meg a fejét rosszallva a báró. – De nem bánom. Menj, és lovagolj egyet, de egy óra múlva itt légy!

– Igen, uram, köszönöm!

Will olyan gyorsan pattant fel, és fordult ki az ajtón, hogy a báró úrnak még pislogni se volt ideje, a fiú már el is tűnt. És Sierra báró végre megengedhetett magának egy igazi szívből jövő mosolyt.

Hihetetlen, hogy már több mint két éve annak a bizonyos napnak, hogy a kezébe akadt Will rejtélyes levele, megismerte a fiú múltját, és azt a titkot, amiről még neki magának sincs fogalma. Will azóta felnőtt tizennyolc éves fiúvá érett. Az elmúlt két évben szorgalmasan tanult. Megtanult írni és olvasni, Sierra báró beavatta a számtan, a csillagászat és a gazdaságtan rejtelmeibe. Ahogy a báró úr már előre sejtette, a fiú nagyon érdeklődő és fogékony volt. Sierra báró pedig nagyon elégedett volt. Úgy érezte, Will egyre jobban közelít ahhoz a szinthez, ami egy jövendőbeli hercegtől elvárható. Emellett Will nemcsak szellemileg, de külsőleg is rengeteg változott. Kisfiús bája kiteljesedett, és igazán jóképű fiú lett belőle. Borostyánszínű szeme, ha lehet, még élénkebben csillogott, ráadásul kedvességét, szerénységét és becsületességét sem vesztette el. Sierra báró pedig az évek folyamán annyira megszerette, mintha csak a saját fia lett volna. Ki is vívta ezzel családja rosszallását. Gyerekei már a kezdetektől fogva ellenszenvvel fordultak Will felé. Igazából irigykedtek. A bárónak három fia volt, és velük összesen nem foglalkozott annyit, mint Willel az elmúlt két évben. Felesége, a báróné, is értetlenül állt a dolog előtt. A báró úr természetesen senkit sem avatott be Will titkába. Egyrészt mert tudta, hogy családja és barátai úgysem értenék meg, hisz mind a király hű alattvalói voltak, másrészt pedig nem érezte volna tisztességesnek Willel szemben, hogy a fiú tudta nélkül mindenkinek elárulja a titkát, azt a titkot, amit még ő sem ismer.

Will persze minderről semmit sem tudott. Az elmúlt két év úgy lebegett előtte, mint egy valóra vált álom. Azt persze tudta, hogy a báró úr családja nem kedveli, de ezt annak tudta be, hogy ő csak egy egyszerű parasztfiú. Hogy is várhatná el bárkitől is, hogy egyenlőként bánjon vele? Mindent összevetve a napjai boldogan teltek. Még mindig az istállófiúk szálláshelyén aludt Iannal együtt. A két fiú barátsága továbbra is megmaradt. Ian boldog volt, hisz végre feljebb lépett a ranglétrán, és lovászfiú lett belőle, sőt Tom, aki az idő folyamán már rengeteg tapasztalatra tett szert, annyira elégedett volt vele, hogy saját maga kezdte el kitanítani a fiút, hogy egy nap majd átvegye az ő helyét. Will, bár nagyon szeretett volna, már rég nem dolgozott az istállóban. Idejét teljesen a tanulás töltötte ki, amiért jó pár fiú ellenszenvét kivívta magának. De Willt már jó ideje nem foglalkoztatta ez a gond. Ian továbbra is kitartott mellette, és csak ez számított. És bár egyelőre fogalma sem volt, mihez fog kezdeni a megszerzett tudással, élvezte a tanulást, és igyekezett nem okozni csalódást a báró úrnak, aki olyan jó volt hozzá.

Így aztán nem csoda, hogy a mai napon némi bűntudattal a szívében hagyta el Sierra báró dolgozószobáját, és indult az istálló felé, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Hisz hiába szeretett tanulni, ez a törvénykönyv, amivel már egy hete szenvedett, a legunalmasabb dolog volt, ami eddig a kezébe akadt. Nem is értette, a báró úr miért tartja ilyen fontosnak. Hisz mikor fogja ő valaha is hasznát venni annak, hogy ismeri az ország eddigi összes elfogadott törvényét? Valószínűleg soha. De ezt a báró úr biztosan jobban tudja.

Mikor Will egy óra múlva visszaért a lovaglásból, legnagyobb meglepetésére a ház ajtajában nem más várt rá, mint a báróné. Sierra báró felesége negyvenes éveiben járó szigorú tekintetű, tekintélyt parancsoló hölgy volt. Haját mindig feszes kontyban hordta, ruhája csinos és természetesen vadonatúj volt. Will egy kicsit tartott tőle. A báróné mindig rideg udvariassággal beszélt vele, de sose volt hozzá egy jó szava sem. Így nem csoda, hogy Will némi szorongással a lelkében lépett a nő elé.

– Végre megérkeztél – morogta köszönés helyett a bárónő. – Már egy félórája várok rád.

– Elnézést asszonyom, de a báró úr azt mondta, elmehetek egy órára.

– Jól van, nem érdekes. A férjem megkért, hogy mondjam meg, levitte a könyvedet a könyvtárba, miután megjöttél, folytasd a tanulást ott.

– Rendben van – bólintott Will, majd tétován a nőhöz fordult. – Megkérdezhetem, hogy miért? A báró úr eddig sose kérte, hogy egyedül tanuljak.

– Nem mintha rád tartozna, de a báró úrnak váratlan vendége érkezett a katonaságtól.

Will nem tehetett róla, de a hír hallatán úgy érezte, mintha bukfencet hányt volna a gyomra. Bár már két éve történt, Will emlékezetében még mindig élesen élt az az éjjel, mikor elvesztette a szüleit, mikor a katonák elfogták, bezárták, és mikor fölégették a házukat. De a legélénkebben mégis a katonák parancsnokának kegyetlen szavai éltek benne. Willt kirázta a hideg, ha csak rá gondolt. Így aztán gyorsan megköszönte a bárónénak, hogy megvárta, majd elindult a könyvtár irányába.

– Fiú!

Will értetlenül fordult vissza az utána szóló bárónéhoz. Mit akarhat még tőle?

– Igen, asszonyom?

– Valamilyen számomra ismeretlen okból a férjem a szárnyai alá vett téged. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mi értelme egy parasztfiú tanítatásával ennyit foglalkozni, hisz valljuk be, ha egyszer elkerülsz innen, akkor sem fogsz mást csinálni, mint a földet túrni. De én nem szólok bele. De remélem, tisztában vagy vele, te nem vagy más a férjem számára, mint szórakozás. Egy jó kis elfoglaltság, amivel el tudja ütni az időt. Egy idő után meg fogja unni, hogy veled foglalkozzon, és akkor te szépen visszakerülsz oda, ahová való vagy, a többi paraszt közé. Remélem, világosan fogalmaztam.

Willt őszintén megdöbbentették az előbbi szavak. Egy pillanatra még a méreg is elfutotta, ugyanis nagyon jól tudta, hogy a nőnek nincs igaza. A báró úr jó ember volt, és Will még csak elképzelni se tudta, hogy ilyen szörnyűségre képes lenne, mint amiket a felesége az előbb elmondott róla. Úgy tűnik, a nő egyáltalán nem ismeri a férjét, ha ilyesmiket képes feltételezni róla. Legszívesebben mindezt a nő arcába mondta volna, de inkább a báró úr iránti tiszteletből visszafogta magát és csak ennyit felelt:

– Köszönöm a tanácsot, asszonyom, észben fogom tartani. – Majd megfordult és határozott léptekkel elindult a könyvtár irányába.

Sierra báróné ezúttal nem tartóztatta fel. Az okos nő elgondolkozva nézett a fiú után. Ez a kölyök egyre szemtelenebb – gondolta a nő ingerülten. Mindenképp beszélnie kell erről a férjével. Már lassan két éve rontja itt a levegőt, és már kezdi elfelejteni, hol is van a helye. Eddig csöndben tűrte a férje ostoba jótékonykodását, de most már elég. Ennek a fiúnak el kell tűnnie innen, minél hamarabb.

Sierra báró ingerülten kopogott karosszéke karfáján. Akárcsak délelőtt, most is dolgozószobájában ült íróasztala mögött, de ezúttal nem Will társaságában, hanem egy olyan vendéggel, akit a háta közepére kívánt. A vendég pedig nem volt más, mint a hadsereg egyik vezére, Simon parancsnok. Sierra jól emlékezett Simonra még abból az időből, mikor még ő állt a katonák élén egy igen csak véres háború folyamán. Simon akkor még csak közlegény volt, de már akkor kiütközött rajta kegyetlensége és szívtelen viselkedése. Sierra egyszerűen felháborítónak tartotta, hogy egy ilyen barbárt neveztek ki a háborúba induló katonák élére. Ha Sierra csak arra gondolt, hogy micsoda példát fog mutatni a fiatal katonáknak, elfutotta a méreg. Arról a parancsról nem is szólva, amit Simon hozott neki egyenesen a királytól.

– Pontosan miből is állna ez a parancs? – kérdezte komoran a férfi.

Simon félszegen megvonta a vállát.

– Amit hallott, báró úr. A király ismét hadat üzent a szomszédos királynak, és parancsba adta minden egyes nemesnek és földesúrnak, hogy jobbágyaik révén járuljanak hozzá a hadsereg létszámához.

– Mi van a hadsereggel? Tudtommal a livídiai hadsereg a legütőképesebb a környéken.

– Ez így is van, de hiába ütőképes egy hadsereg, ha a létszáma a fele annak a hadseregnek, ami ellen vonul.

– Tehát a fiatalok körében egyre kevésbé vonzó a katonai pálya. Nem is értem, miért.

Simon eleresztette a füle mellett a gúnyos megjegyzést. Sierra, ez az ostoba öregember azt hiszi, mindig mindent jobban tud. Megválthatja a világot a beszűkült gondolkodásával a békéről és a jobbágyai pátyolgatásáról. És neki ilyen ostobaságokkal kell töltenie az idejét. Bezzeg, ha akkor két évvel ezelőtt nem szalasztja el azt a lehetőséget…, már rég a királyi testőrség parancsnoka lehetne. Az az idióta Torro pedig már rég a föld alatt rohadna a drágalátos kisfiával együtt. Ehelyett itt ül, és Sierra gúnyolódásait hallgatja. Csak kerülne még egyszer a kezébe az a kölyök…

– Báró úr, ez királyi parancs. Úgyhogy kérem, írja össze annak az ötven jobbágynak a nevét, akiket átad királyi szolgálatra. Sajnos nem érek rá egész nap, még más földesurakhoz is el kell mennem.

– Hát persze, ez érthető. – Sierra báró felállt. – Kérem, várjon, az iratokat a könyvtárban tárolom, mindjárt felhozom.

– Csak nyugodtan.

Amint becsukódott a férfi után az ajtó, Simon lustán felrakta lábát a méregdrága íróasztalra, és pipára gyújtott. Hogy ő mennyire utálja ezt az egészet.

 

Mindeközben Will a könyvtárszoba egyik kényelmes székében ült háttal az ablaknak, hogy még véletlenül se ejtse kísértésbe a kívülről beáradó napfény. A fiú alig negyedórája ült ott a könyvébe mélyedve, mikor megérkezett Sierra báró. Will kicsit meg is ijedt tőle. Még sose látta a báró urat ilyen ingerültnek.

– Valami baj történt? – kérdezte aggódva.

– Nem, dehogy – morogta a férfi. – Will, kérlek, hozd ide nekem a birtok iratait. Tudod, hol találod, igaz?

– Igen, uram.

Will már föl is pattant, és eltűnt a polcok között, hogy néhány perc múlva visszatérjen kezében egy hatalmas bőrkötésű könyvvel. Sierra báró egy kurta biccentés kíséretében átvette a könyvet, majd az ajtó felé indult.

– Folytasd a tanulást, mindjárt visszajövök.

– Rendben. Uram?

– Tessék? – fordult vissza kissé türelmetlenül a báró úr, de amint Will aggódó szemébe nézett, némileg megenyhültek a vonásai. Szegény Will nem tehetett róla, de ahogy a báró úr ingerült arcát figyelte, önkéntelenül is a báróné szavai jutottak az eszébe. Mi van, ha igaza volt, és a báró úr tényleg kezdi megunni őt? Ha nem jó szándékból, hanem puszta szórakozásból foglalkozott vele egészen idáig? Félelme és aggodalma valószínűleg az arcára is kiülhetett, mert a báró úr egy engesztelő mosollyal fordult vissza hozzá.

– Will, ne haragudj, nem miattad vagyok ilyen ingerült. Csak a vendég, aki a dolgozószobámban vár… hát nem a legjobb emberek közül való. Érted mire gondolok?

– Igen, uram, és elnézést, csak még sose láttam ilyen rosszkedvűnek…

– Ígérem, ha ez az ember eltűnik innen, egy jó darabig nem is fogsz. – Ezzel a báró úr becsukta maga mögött az ajtót ismét magára hagyva Willt. A fiú lelkében háborgó rossz érzést azonban még a báró úr kedves szavai sem tudták elmulasztani.

A herceg II. rész 15. fejezet

Hétfő reggel Will olyan boldogan pattant ki az ágyból mintha csak háromheti száműzetésben lett volna. Ian aggódva figyelte barátját.

– Nem fáj? – kérdezte.

– Egy kicsit, de inkább zsibbadt.

– Szerintem te vagy az egyetlen fiú ezen az egész birtokon, aki három hétig azon nyavalygott, hogy nem dolgozhat.

– Mert majdnem megölt az unalom! Te is ezt éreznéd, ha három hétig csak a falat bámulnád.

– Ja, végre kipihenhetném magamat, szörnyű.

A két fiú ilyen vidám hangulatban érkezett meg az istállóba, ahol nem más várt rájuk, mint Sierra báró.

– Jó reggelt, uram! – köszönt mosolyogva Will. Örült, hogy ilyen hamar találkoztak, legutóbb a báró úr olyan hirtelen távozott, hogy még tisztességesen meg sem tudta köszönni azt, hogy felolvasta neki a szülei levelét.

– Jó reggelt! – biccentett a báró úr. – Will, beszélhetnék veled egy percet?

– Természetesen.

Will követte a báró urat az istálló mögé.

– Talán valami baj van? – kérdezte aggódva. Nem tudta megmondani miért, de valahogy olyan különös érzése támadt, ahogy a báró úr ránézett. Olyan különös tekintettel mérte végig, mintha a veséjébe akarna látni. Willt a megérzése ezúttal sem csapta be. Sierra báró némileg dühösen fordította el a fejét. Hogy nem vette észre eddig? Hisz ezek a szemek… Izabella királynőnek pont ilyen csillogó borostyánszínű szemei vannak. Emlékszik, mikor a királlyal a házasságkötés előtt álltak, a jósok rossz ómennek tartották. Szerintük ilyen szemei csak a boszorkányoknak lehetnek. Ráadásul ez az orr, meg áll, pont olyan, mint Henry hercegé, vagyis a királyé. Hogy nem vette észre? De most már mindegy. Ideje rendbe hozni a múlt hibáit.

– Will, figyelj, szeretnék valami fontosat megbeszélni veled.

Sierra báró mélyet sóhajtott. Úgy tervezte félre hívja Willt, és mindent elmond neki. Elmondja, hogy ő Livídia koronás hercege, a saját apja az életére tört, és az emberek, akiket ő a szüleinek hitt, igazából csak két idegen, akiknek azért kellett meghalnia, mert annak idején megmentették az életét… De ahogy a tizenhat éves fiú őszinte, csillogó szemébe nézett, Sierra báró elbizonytalanodott. Tényleg ezt kell tennie? Will vajon elég érett ahhoz, hogy feldolgozzon egy ilyen szörnyű és fontos hírt? És vajon meg fogja érteni azt, amit kérni készül tőle?  Hisz ez hatalmas felelősség. Nem fog beleroppanni?

– Uram? – nézett kérdőn urára a fiú.

És akkor belenézett a fiatal fiú őszinte, aggódó, de még mindig gyermeki tekintetébe, Sierra báró meghozta a döntést. Igen, meg fogja mondani Willnek az igazat, de… nem most. Majd ha egy kicsit idősebb lesz…, hisz alig négy hónapja történt, hogy elvesztette a szüleit és az otthonát. Nem zúdíthat a nyakába még egy szörnyű hírt. Majd ha idősebb lesz… Addig kitanítja. Megtanítja írni és olvasni, bevezeti a matematika és földraj rejtelmeibe, és megtanít neki mindent, amire egy ifjú hercegnek és talán… egy majdani királynak szüksége lehet. És ha majd megtanult mindent, ha már meg tudja állni a helyét, akkor mindent elmond neki. És akkor… olyan dolog fog következni, amit még nem látott ez az ország! III. Henrik király még megbánja azt a napot, mikor úgy döntött, a könnyebbik utat választja, és megölet egy ártatlan kisgyermeket…

Sierra báró ezzel a mély elhatározással a szívében fordult William Soltóhoz, és elmondta neki a kérését.

 

Once Upon a Time fanfiction - XI. fejezet (VÉGE)

XI. fejezet: A boldog befejezés

Ideje volt, hogy a fiúk hazatérjenek. Végre szent volt a béke. Ahogy a kis csapat visszafelé haladt a városba, Neal és Chris úgy turbékoltak, akár a friss szerelmesek. David és Rumple kicsit lemaradva figyelte fiaikat.

– Szóval, hamarosan egy család leszünk – szólalt meg David Rumple-ra pillantva, aki szintén csatlkaozott a kis csapathoz.

– Tudtommal, már rég azok vagyunk – felelte a Sötét Úr halvány mosollyal. – Csak mostantól nagypapa társak mellett, már apósok is leszünk.

– Nem irigylem a krónikást, akinek majd meg kell rajzolni a családfánkat – csóválta meg a fejét David. Snow halvány mosolyra húzta a száját, miközben a babahordóban alvó kisfiát ringatta. A kis álomszuszék már megint átaludta az izgalmakat.

Az öreg pajta ugyanolyan rozoga és elhagyatott volt, mint azelőtt. A Charming család búcsúzóul, szorosan megölelte egymást. Snownak nem kerülte el a figyelmét, hogy Neal Emmát és Davidet egy másodpercnél tovább szorította magához. A nő örült, hogy hamarosan megihatja a felejtő bűbájt és nem kell a jövőjük terhével élnie tovább. Azzal, hogy alig húsz év múlva David és Emma az életét veszti.

– Vigyázz magadra hazafelé! – veregette meg fia vállát David. Neal bólintott.

– Jó volt titeket még egyszer látni – felelte a fiú. A szeme elhomályosult, de igyekezett erősnek maradni. Hisz amint hazaér őt ugyanaz a szörnyű helyzet fogja fogadni.

– Szeretünk, Neal – mondta őszintén Emma, majd óvatosan Hook felé sandított, de őt lefoglalta Daniel ugratása. – Neal? Kérdezhetek valamit?

– Persze, mi a baj?

– A jövőben… Hook és én… mikor alapítunk családot?

– Oh… – Neal idegesen simított végig a haján. – Számít ez? Úgyis megiszod a felejtő bűbájt és nem emlékszel majd rá.

– De tudnom kell! Kérlek!

– Tudod… a jövőben sem lesz Storybrooke egy békésebb hely. Néhány év múlva lesz egy kisebb autóbaleseted és… meg kell majd műteni, azután pedig nem lehet már gyereked.

– De… – Emma igyekezett nem mutatni, de a hallottak eléggé megviselték. – De előtte Hook és én… hiszen már beszéltünk róla…

– Igen, de te mindig visszakoztál. Mindig azt mondtad még várjatok. Aztán…

– Aztán egy nap már késő volt – sóhajtott fel Emma szomorúan, majd mosolyt erőltetett az arcára. – Köszönöm, Neal! Ezt tudnom kellett.

 

Kicsivel arrébb Chris és Rumple is búcsúzkodott. Chris úgy érezte, hogy képtelen elengedni apját.

– Ne haragudj rám – suttogta a fiú. – Ami a jövőben történik…

– Ne aggódj, megiszom a felejtő bűbájt és minden rendben lesz – felelte Rumple halvány mosollyal. – Hihetetlen, hogy… egy olyan embernek, mint nekem sikerült, ilyen nagyszerű fiút nevelnem. Vigyázz anyádra, mikor én már nem leszek.

– Úgy lesz – ígérte Chris. – Szeretlek, apa.

– Én is téged – simogatta meg fia karját még búcsúzóul Rumple. – És ne aggódj, minden rendben lesz.

Ezután a négy fiú elbúcsúzott, majd Chris megnyitotta az idő portált. Az ismerős arany fényoszlop ismét az ég felé tőrt, az eddig kéklő ég beborult. Az átjáró megnyílt. Mindezt Chris olyan könnyedén tette meg, hogy minden jelenlévőnek, még a Sötét Úrnak is elállt a lélegzete.

– Isten veletek! – kiáltott még oda búcsúzóul Emma, majd a négy fiút elnyelte az átjáró aranyló tengere. Az átjáró pedig végleg bezárult. Ideje, hogy minden visszatérjen a normál kerékvágásba. Amennyire ez Storybrooke-ban lehetséges.

– Már csak egy dolog van hátra, igaz? – fordult Emma Regina felé, aki bólintott, majd kabátja zsebéből elővett hat apró üvegcsét és szétosztotta a felejtő bűbájt. Mindenkinek jutott.

– Nem fog hiányozni az emlékük – mondta Hook. – Egy csomó gondot okoztak.

– Lehetséges – bólintott mosolyogva Emma, majd felpattintotta az üvegcse tetejét és rászórt egy keveset a saját mágiájából. Hook meglepetten figyelte a műveletet.

– Mit művelsz, Swan?

– Csak egy kis módosítás – nevetett fel a lány. – Van valami, amit nem akarok elfelejteni.

– Akkor fenékig! – kiáltott fel David.

– Te is, Krokodil! – vetette oda Hook Rumple-nek, aki szokásához híven kicsit a társaságtól távolabb állt.

– Törődj a magad dolgával, kalóz! – morogta a zálogos, majd a szájához emelte az üvegcsét. Vele együtt a kis társaság többi tagja is felhajtotta az üvegek tartalmát. A kis csapat tekintete egy pillanatra elhomályosult, majd úgy kapák fel a fejüket, mint akik álomból ébredtek.

– Mi a fenét keresünk az erdő közepén? – csattant fel Regina. – Nekem nincs időm ilyesmire!

Storybrooke, évekkel később…

A jövőbeli Storybrooke-ban az időportál megnyílása és bezárása között alig egy perc telt el. A négy fiú tompa puffanással ért földet.

– Aú! – nyögött fel Daniel, miközben feltápászkodott és leporolta magát. – Soha többé nem ugrálok át portálokon, tropára fog menni a térdem öregségemre.

– Vagyis jövőre? – nevetett fel Neal.

– De vicces! – vágott egy grimaszt Daniel, majd kinyújtóztatta a tagjait és körbenézett. – Hé! Az óratorony teteje nem sérült meg a harc során? – A másik három fiú is a fák fölött kimagasló épület ép födémje felé fordult és megdöbbenve látták, hogy Danielnek igaza van.

– Furcsa… – morogta Roland. – Lehet, hogy rossz helyen járunk?

– Vagyis nem a jó időpontba érkeztünk vissza? – kérdezte Chris kérdőn Neal felé fordulva, aki viszont kikerekedett szemmel bámult rá, arcán őszinte döbbenettel. – Neal, mit bámulsz?

– Chris… a szemed…

– Tessék?

– A szemed megint kék – mondta Roland ő is hasonló döbbenettel.

– Ja és a menő bőrcuccok is eltűntek – tette hozzá Daniel. Chris végignézet magán és meghökkenve látta, hogy a fiúknak igaza van. Ismét a régi önmaga volt. Sőt most hogy jobban belegondolt a Sötét Urak erejét sem érezte már a magáénak és a tőr sem simult az oldalához, ahogy eddig. Visszaváltozott? De hogyan?

– Menjünk be a városba! Meg kell tudnunk, mi történt itt!

Ám nem jutottak messzire, alig félúton jártak, mikor az erdei út kanyarjában feltűnt egy ismerős autó. A városi sheriff járgánya.

– Apa kocsija? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Neal. A kocsi néhány métert még haladt előre, majd leparkolt nem messze a fiúktól. Az ajtók kitárultak és David szállt ki a járműből Emmával együtt.

– Fiúk! Hol jártatok? Három napja keresünk titeket – lépett oda hozzájuk David.

– Apa… de hogyan? Hisz te meg…

– Hol voltatok? Már mindenki betegre aggódta magát. Regina őrjöng, Gold azzal fenyegetőzik, hogy a földdel teszi egyenlővé a várost. Merre kódorogtatok? – nézett végig a fiúkon Emma, azok azonban sóbálvánnyá meredve csak álltak és úgy bámultak rá, mintha valami csodalény lenne. – Válaszolnátok végre?!

– Emma… – szólalt meg végül Roland. – Mi történt? A maszk és benne a jós…

– Milyen maszk? Milyen jós? – kérdezte meglepetten David.

– Emma! Apa jól van? – kérdezte hirtelen Chris.

– Persze, hogy jól van. Miért? Nagyon furcsán viselkedtek. Elmondanátok végre, mi történt? – Chris azonban ezt már nem hallotta. Egy szempillantás alatt eltűnt, Neal biztos volt benne, hogy az édesapjához ment. Neal még mindig nem tudta mi történhetett, de nagyon úgy fest, hogy minden igyekezetük ellenére valamit megváltoztattak a múltban. Vagyis a maszk megtalálása és Facilier ámokfutása meg sem történt.

– Apa, Emma, jobb, ha leültök, ez egy hosszú történet…

Gold a zálogház hátsószobájában állt és nyugodt mosollyal fényezgette az egyik aranyból készült mellvértet, mikor Chris megjelent.

– Apa! – Majd a fiú apja nyakába ugrott és szorosan megölelte.

– Fiam! Végre hazatértél, sokáig elvoltál!

– Apa, én ezt nem értem, hogyan… – Majd Chris már bele is fogott volna a magyarázatba, mikor Gold közbevágott.

– Megmondtam nem igaz? – mosolyodott el Rumple. – Megígértem, hogy minden rendben lesz. Csak tennem kellett érte.

– Nem ittad meg a felejtő bűbájt. – Chris meg sem lepődött. Tudhatta volna, hogy apja életösztöne győzedelmeskedni fog. Mindig így volt. – Mit tettél?

– Oh, csak egy apróságot… szóra sem érdemes – vigyorodott el a Sötét Úr, ahogy felidézte azt a bizonyos délutánt.

Storybrooke napjainkban…

Hétágra sütött a nap, a tenger hullámai halk morajlással ütődtek a kikötő dokkjának faoszlopaihoz. Belle férjébe karolva sétált végig a kikötőn és boldogan figyelte a férfit, aki leplezetlen büszkeséggel tolta a babakocsit. Christopher boldogan gügyögött benne. Belle önkéntelenül is felkuncogott, ahogy belegondolt, hogy épp a félelmetes, babakocsit toló Sötét Úr lépked mellette.

– Mi olyan mulatságos? – fordult hozzá Rumple kérdőn.

– Semmi, csak olyan boldog vagyok. Mindig is erre vágytunk, végre igazi család lettünk.

– Igen, bárcsak Bae is itt lenne velünk.

– Itt van – szorította meg férje karját Belle. – Mindig is itt lesz. – Rumple bólintott. Tudta, hogy feleségének igaza van.

– Mit szólnál egy fagyihoz? – kérdezte Belle, miközben már a homokos parton haladtak és kicsivel messzebb feltűnt a mozgó fagylaltos kocsi.

– Jól hangzik. Én addig vigyázok Christopherre.

– Rendben, egy perc és jövök. – Rumple figyelte a nő távolodó alakját, majd gyorsan megfordult és kiszórt egy kereső bűbájt az előtte elterülő homokos partra. A vudu maszk, abban a pillanatban kipattant a homok fogáságból és a Sötét Úr kezébe repült. A maszkból egy távoli hang szűrődött ki.

– Segítséééég! Segítsééég! – A kis Christopher halkan nyöszörögni kezdet, mire Rumple nyugtatóan megrázogatta a babakocsit.

– Semmi baj, Chris! Csak apának el kell még intéznie egy apróságot, hisz nem emlékszel? Megígértem, hogy mindig melletted leszek. A bátyádnak is ugyanezt ígértem, azonban… nem tudtam megtartani az ígéretemet. De nálad nem fogom elkövetni ezt a hibát. Nem áll az utamban más… csak ez a kis légypiszok! – Majd Rumple undorodva eldobta magától a maszkot, ami ahogy földet ért azonnal lángra lobbant. Hamarosan nem maradt belőle más csak hamu és egy távoli ordítás, ami még sokáig csengett a Sötét Úr fölében. Rumple győzedelmesen elvigyorodott. Belle ebben a percben tért vissza kezében két fagyival.

– Itt is vagyok! Minden rendben?

– A legnagyobb rendben. Épp azt mondtam Chrisnek, hogy mostantól örökre együtt maradunk.

Este Emma és Hook kézen fogva andalogtak a város főutcáján. Henry ma Reginánál aludt, így csak az övék volt az éjszaka.

– Szerinted mit kerestünk ott a pajtánál? – kérdezte épp Hook.

– Fogalmam sincs, de ha fontos okból az úgyis kiderül.

– Ez igaz… Swan? Visszatérve, amit a Nagyinál mondtam. Igazad van, ez a baba dolog még nagyon korai. Sajnálom, hogy erőltettem.

– Nem! Kilian… igazad volt. – Emma nagyot sóhajtott. – Az igazság az, hogy… félek. Henry nagyszerű gyerek, de… ez nem csak az én érdemem. Az első években Regina volt mellette. Félek, hogy egyedül nem tudnám ilyen jól csinálni.

– Nem vagy egyedül, Swan – fogta meg a nő kezét Hook. – Itt vagyok én is. Egy csapat vagyunk. De ha még nem vagy biztos benne, semmi baj. Még várhatunk.

– Nem akarok várni – mondta őszintén Emma. – Nem tudom, mit kerestünk ott a pajtánál, de azt tudom, hogy azóta vagyok ebben biztos. Eddig kételkedtem, de most már tudom, hogy nagy hiba lenne, ha nem vágnánk bele.

– Ezek szerint…

– Hook kapitány! – mosolyodott el Emma. – Csinálj nekem gyereket!

– Örömmel, drágám! – A szerelmes pár nevetése még sokáig visszhangzott az éjszakában.

Ugyanebben az időben Regina házában.

– Álmos vagyok! – nyafogta Roland a szemét dörzsölgetve. Robin szeretettel elmosolyodott.

– Jól van, kishaver, gyere, lefektetlek!

– Nem! Azt akarom, hogy Regina fektessen le! – Regina boldogan mosolyodott el, majd kézen fogta Rolandot és felmentek a vendégszobába. A kisfiú pizsamát húzott, majd bebújt a jó, puha ágyba. Regina megigazította a takarót.

– Szép álmokat, Roland!

– Regina, kérdezhetek valamit? – fogta meg a kicsi Regina kezét. A nő meglepetten vonta fel a szemöldökét, de mosolyogva bólintott.

– Persze, drágám. Kérdezz csak!

– Az anyukám már a mennyországban van – mondta a kisfiú komolyan.

– Igen, így van. – Regina nem tehetett róla, de Marian említése még mindig rossz érzést keltett a lelkében. Tudta, hogy akár élve akár halva mindig az élete része lesz. Így mindent meg kell tennie, hogy ezt el tudja fogadni. Roland közben folytatta:

– Én nagyon szeretem őt.

– Ez természetes, hisz az édesanyád.

– De tudod, arra gondoltam… – A kisfiú szégyenlősen elmosolyodott. – Hogy amíg nem találkozom vele ismét a mennyországban, mi lenne, ha addig te lennél az anyukám?

– Oh, Roland… – Regina hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Annyira meghatódott a kisfiú kérésétől, hogy még egy árulkodó könnycsepp is kibuggyant a szeme sarkából. – Boldogan lennék az anyukád! – Majd megölelték egymást. Így esett, hogy a Gonosz Királynő két nagyszerű fiú édesanyja lett.

Storybrooke-ba pedig minden visszatért a megszokott kerékvágásba. De vajon meddig?

 

VÉGE

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Életem első fanfiction-jának írása meglepően élvezetes volt, köszönöm, hogy ilyen sokan olvastátok, és hogy ennyi kedves hozzászólást kaptam J

Hogy tetszett a befejezés? És a történet? Írd meg kommentben!