Tóth Eszter
Nagymamát karácsonyra
Venezuela
Venezuelában
katolikus országként a karácsony reggeli szent mise nagyon fontos részét képezi
az ünnepnek. Az ország fővárosában karácsony reggel a fiatal hívek
görkorcsolyával mennek a templomba. Ez a kedves szokás ma már annyira népszerű,
hogy az autós utakat is lezárják, hogy a templomba igyekvők zavartalanul
közlekedhessenek.
A petárdák éles visszhangot vertek Caracas
utcáin. A templomok harangjai aláfestő zeneként szolgáltak az éles
csattanásokhoz. Daniela homloka gyöngyözött a mikulás sapka alatt, még a menet
szél sem hűtötte le huszonhét fokos hőségben. A lány hátra pillantott a válla
fölött. A családi lakás zöld ablakai végre eltűntek a kereszteződésben. Szíve
meglódult. Pár másodpercig hezitált, hogy helyesen cselekszik e, majd ökölbe
szorított kézzel lefékezte a görkorcsolyát és irányt váltott.
– Megőrültél?! – hallotta a háta mögött
Maria felháborodott kiáltását. Látta, hogy a mögötte haladó osztálytársa
majdnem orra bukott az ő manővere miatt. De nem érdekelte. Gyorsan átbújt az
utcát lezáró kordon alatt, ügyet sem vetett a meglepett rendőrökre és
bámészkodókra. Pár perc múlva már egy
szűk utcán haladt.
Daniela kifújta a levegőt. Sikerült!
Már csak el kell jutnia Abuelához. Ez volt a terv könnyebbik része. Rávenni
makacs nagyanyját, hogy jöjjön el vele a szent misére már más tészta. Az anyja
persze szörnyen dühös lesz, amiért leszakadt a templomba tartó menettől, sőt
valószínűleg tombolni fog, amiért késik a miséről, de nem volt más választása.
Nem telhet el ismét egy karácsony Abuela nélkül!
Daniela olyan pontosan emlékezett Abuela
lakásához vezető útra, mintha csak tegnap jártak volna nála, nem három évvel
ezelőtt. Ahogy kiért a lezárt útszakaszból már lassabban haladt a főváros
utcáin. A járókelők döbbenten fordultak utána, több autó és motoros
türelmetlenül rádudált, ahogy elrobogott mellettük. A lány inkább bele se akart
gondolni milyen hülyén nézhet ki így a barátok és ismerősök megnyugtató tömege
nélkül a rikító piros mikuláskabátban és sapkában. Úgy húsz perc múlva, pont
mikor a harangok egyszerre zúgtak fel a városban, hívogatva a híveket,
megérkezett Abuela lakásához. Addigra a telefonja már háromszor rezgett
türelmetlenül a zsebében, de Daniela minden alkalommal kinyomta. Az anyjának
várnia kell.
Váltáscipőt persze nem hozott magával, így
kénytelen kellett kapcsolta le a görkorcsolyát és mezítláb lépett a több
emeletes társasház bejáratához. Daniela undorodva rázkódott meg ahogy csupasz
talpa a földhöz ért. Inkább nem is akart belegondolni, hogy hány millió bacilus
érintkezik most a talpával. Nagymamája a húszas lakásban lakott. A menettől
való leszakadás óta most először elbizonytalanodott. Mi van, ha Abuela be sem
fogja engedni? Mi van, ha feleslegesen jött ide és haragítja magára az anyját?
A lányt sötét gondolataiból a bejárati ajtó berregése zökkentette ki. Az ajtó
kinyílt és egy bozontos sötéthajú fiú álmos képe jelent meg mögötte. Kezében
egy pórázon apró keverék kutyát vezetett. Az ismeretlen fiú összevonta dús
szemöldökét. A meszticek jellegzetes vonásait viselte. Bőre kreol árnyalatban
pompázott, mandulavágású szeme kutatóan mérte végig Danielát. A lány elkapta a
fejét a kutató tekintet elől. Nem tartotta éppen eszméletlenül jóképűnek, de volt
a fiúban valami kellemes kisugárzás, ami megmelengette a szívét és egyben
zavarba ejtette.
– Segíthetek? – kérdezte az idegen.
Daniela zavartan pillantott rá. Aztán felismerte a kínálkozó lehetőséget és
megragadta a nyitott ajtót készen arra, hogy beosonjon a fiú mellett.
– A nagymamámhoz jöttem. Köszi, így
legalább nem kell felzavarnom szegényt.
– Milyen nagymamához? – állta el az útját
az idegen. Tekintete gyanakvónak tűnt. Danielát elkapta a méreg. Minek üti bele
az orrát Senor Bozontos szemöldök?
– Semmi közöd hozzá! – kísérelt meg ismét
bejutni az ajtón, ám a fiú nem mozdult.
– Mivel veled ellentétben itt lakom, és
még soha életemben nem láttalak erre igenis jogom van tudni!
Daniela felsóhajtott.
– Ha mindenképp tudni akarod Alehandra
Perezhez jöttem.
A bozontos szemöldök azonnal a bozontos
haj tövéig szaladt.
– Donna Perez a nagymamád?
– Ismered őt? – lepte meg Daniela. A
nagyanyja sose volt egy társaságkedvelő egyén. A tinédzser fiúkat pedig
kifejezetten rühellte. Az állította róluk, hogy büdösek és szemtelenek.
– A szomszédom – adta meg a választ a fiú.
– És sose beszélt arról, hogy unokája van.
– Akkor kevesebb mint három éve ismered –
morogta a lány, mire a fiú ajtót szorítókeze mintha egy leheletnyit gyengült
volna.
– Három éve nem látogattad meg? – hangjába némi számonkérés vegyült, ami
felbosszantotta Danielát.
– Ha ismered Abuelát akkor tudhatod, hogy
nem könnyű eset. De most itt vagyok és ha kell a hajánál fogva rángatom el a misére
és utána a családi ebédre.
Tegnap este legalábbis ez volt a terv. Tegnap
jutott el arra a pontra, hogy belátta nem várhat az anyjára. A fiatalabb Alehandra
Perez asszonyi nevén Senora Gonzales ugyanolyan makacs volt, mint az édesanyja.
Daniela azonban emlékezett azokra a karácsonyokra, amiket együtt töltöttek.
Abuela ínycsiklandozó tamaléjére, a betlehemre, amit együtt állítottak fel, de
leginkább arra emlékezett, hogy az anyja azokon az estéken nem sírta álomba
magát. Három évvel ezelőtt minden megváltozott. Daniela pedig vissza akarta
kapni a múlt karácsonyait.
A fiú még méregette őt egy darabig, majd
nagyot sóhajtva arrébb lépett.
– Be ne köpj, hogy én engedtelek be!
A feszült helyzet ellenére Daniela
felkuncogott.
– Csak nem félsz tőle?
– Mint az ördögtől – bólogatott a fiú.
Majd elgondolkozva hozzátette: – De még jobban félek, hogy bosszúból nem főz nekem
több tamalet. Abba biztos belehalnék.
– Nem tudom mit panaszkodsz, én három éve
meg vagyok tőle fosztva.
A fiú a szívéhez kapott.
– Részvétem!
Komoly tragikába hajló hangjától
Danielából kirobbant a nevetés. A fiú is felkuncogott, majd búcsút intett és a
kutyával folytatták a sétájukat. Daniela az ajtóból azonban visszafordult.
– Egyébként, hogy hívnak?
A fiú meglepetten visszafordult. Daniela
elbizonytalanodva folytatta:
– Csak hogy tudjam kit ne köpjek be
Abuelának.
A fiú erre szélesen elmosolyodott.
– Jose Martinez. Hát te? Csak hogy tudjam
a kivel való találkozást tagadjam le Donna Perez előtt.
Daniela felkuncogott.
– Daniela Gonzales.
– Nagyon örültem, Daniela Gonzales.
– Én is neked, Jose Martinez.
***
Abuela ajtaján hatalmas magyalkoszorú
virított. Daniela némi csalódottságot érzett. Valamiért abban a hitben volt,
hogy a nagyanyja mint a gagyi amerikai filmekben teljes depresszióban,
karácsony ellenes hangulatban tengődik. De az ajtódísz és Jose tamale-s
története egyértelműen arra utalt, hogy Abuela teljesen jól el van a családja
nélkül is. Danielában felmerül, hogy sarkon fordul és elmegy. De az anyja
sírása minduntalan ott csengett a fülében. Lehet, hogy Abuelának nincs rájuk
szüksége, de nekik nagyon is szükségük van őrá. Ezzel a gondolattal a lány bekopogott.
Három évvel ezelőtt az idősebb Alehandra
Perez szigorú tekintetű asszony volt, akinek barázdált arcán ugyan nyomot
hagyott az idő, de Daniela már kisgyerekként is több nevetőránc nyomát vélte
felfedezni, mint a fájdalom barázdáit. Daniela döbbenten fedezte fel ennek a
változását. A rosszallás ráncai azonnal elmélyedtek Abuela homokán, ahogy
meglátta unokáját.
– Anyád küldött? – szegezte neki köszönés
helyett. Daniela nagyon nyelt, majd mosolyt erőltetett az arcára.
– Feliz navidad, Abuela!
A ráncok csak tovább mélyültek.
– Szép kis karácsony, így három év után.
– Ha jól emlékszem, te se nagyon törted
magad, hogy ez másként legyen.
Abuela az égnek emelte a tekintetét.
– Szemtelen fruska! Na, gyere be! Épp
elkészült a tamale.
Daniela feszülten lépte át az ismerős
küszöböt. A régi bútorok és az apró konyhából szálló illat kellemes emlékeket
idézett fel benne. A nappali sarkában apró karácsonyfa állt, mellette a fából
faragott betlehem, amit még Abuelo készített. A párja az ő ablakukban
ékeskedett.
– Mióta járkálsz te mezítláb? – morogta a
nagyanyja, miközben tálcára pakolta a kukoricacsuhés batyukat. Daniela mélyen
belélegezte a fűszeres hús, zöldségek és a sajt ínycsiklandozó keverékét.
– Nagyon hiányzott a tamaled – vallotta
be, miközben letette a görkorcsolyáját az ajtó mellé.
– Legalább az hiányzott – motyogta az
öregasszony. Daniela azonnal elszégyellte magát.
– A templomba tartó menetből váltam ki,
csak a görkorcsolya volt nálam, ezért voltam mezítláb.
– Ostoba egy szokás.
– Én szeretem. Jövőre már Carolina és
eljöhet velem. Anya nem engedte, míg be nem tölti a tizenkettőt.
Húga és anyja említésére Abuela arca
megrándult. Gyorsan a lány elé tolta az ünnepi ételt.
– Egyél!
– Össze is pakolhatnánk és átmehetnénk
hozzánk. Anyáék biztos nagyon örülnének.
– Azt erősen kétlem.
– Hiányzol nekünk, különösen anyának…
Azt nem merte elmondani, hogy a nő mennyit
sírt az anyjával történt veszekedés óta.
– Ha annyira hiányzom miért nem ő jött el?
– Mert a Perezek makacsok, mint az
öszvérek.
Abuela szája szeglete megrándult, de arca
egy szempillantás alatt ismét komoly lett.
– Kettőnk közül nem én tartozom
bocsánatkéréssel.
Ebben volt igazság. De Daniela hiába
könyörgött az anyjának már hetek óta a fiatalabb Alehandra makacssága
mindenkién túl tett. Az egyetlen reménye Abuelában maradt. Meg volt róla
győződve, ha a két nőt sikerül egy légtérbe terelni, akkor minden megoldódik. De
ezt elérni egyelőre sokkal nehezebb volt, mint gondolta.
– Kérlek, Abuela! Csak gyere át a
karácsonyi ebédre! Ha gondolod elhozhatod…
– Szeretőmet is? – horkant fel megvetően
Abuela. Daniela arca lángba borult. Ő sose hívta így Abuela barátját, akivel
két évvel Abuelo halála után találkozott. Igazából nem tartotta nagy dolognak.
Miért kéne Abuelának magányosan töltenie a hátra levő éveit? De az anyja
másként gondolta. A gondolatra, hogy egy idegen az apja helyére léphet olyan
vitát váltott ki, amelynek viharja három év után is tombolt.
– Juan a lányánál tölti az ünnepeket –
felelte Abuela. Daniela bólintott.
– Szívesen megismerném.
Abuela morgott valamit az orra alatt, majd
a még érintetlen tányér felé intett.
– Egyél!
Daniela nem tudta mit tehetne még, így
megragadta a kést és villát és neki látott. Így telt el a következő óra. Abuela
csendben figyelte, ahogy eltünteti az összes tamalet, közben Daniela
semmiségekről mesélt neki. Az iskolai kórusról, az osztálytársairól és a
jövőbeli terveiről. Annyira belelendült, hogy egy szempillantás alatt már azt
is megosztotta, hogyan jutott be az épületbe. Abuela erre végre felnevetett.
– Jose, az a szemtelen kölyök! Holnap
biztos kiskutya szemekkel fog itt a küszöböm előtt könyörögni.
– De ugye nem haragszol rá?
Abuela szeme körüli nevető ráncai
elmélyültek.
– Persze, hogy nem – némi barátságos csend
után folytatta: – Örülök, hogy itt vagy.
Daniela szívét kellemes melegség járta át.
Jó volt itt, ketten a nagymamájával. Talán nem így képzelte el ezt a
karácsonyt, de most talán meg kell elégednie ennyivel.
Abban a pillanatban újból rezegni kezdett
a mobilja a zsebében. Daniela először figyelmen kívül akarta hagyni, de Abuela
intett a fejével.
– Jobb, ha felveszed. Nehogy aggódjanak
érted.
Daniela megadóan bólintott, majd felvette
a telefont. Az anyja hangja dühtől remegve szólalt meg a vonal túlsó végén.
– Hol az ördögben jársz?! Maria azt mondta
majdnem balesetet okoztál, aztán eltűntél a menetből. Mégis mit képzelsz
magadról?!
– Abuelánál vagyok – szavaira a vonal
mintha megsüketült volna. Daniela némileg bátrabban folytatta. – Vele szeretném
tölteni a szent estét. Remélem megérted.
Azzal letette. Abuela szeme furcsán
csillogott, ahogy ránézett, majd a nő elkapta az üres tényért és a mosogató
felé fordult.
– Ha már itt maradsz, tedd magad hasznossá
és fejezd be a fadíszítést!
Daniela örömmel bújt ki a
mikuláskabátjából és látott munkához.
***
Órákkal később Daniela törökülésben ült a
szőnyegen, a telefonján kedvenc karácsonyi lejátszási listája szólt, Abuela
foteljében a kávéját szürcsölgetve hallgatta a zenét.
– Ez a Jose Feliciano még mindig egy
csődör – jegyezte meg, mikor felhangzott a híres Feliz Navidad legújabb
verziója.
Ekkor kopogtattak. Mindketten meglepetten
fordultak az ajtó felé, mire Abuela intett Danielának.
– Nyisd ki, lányom!
Daniela engedelmeskedett és kitárta az
ajtót. Halk sikkantás hagyta el a száját. Alehandra Gonzales vadonatúj fekete
ruhájában állt az ajtóban.
– Egy Jose nevű fiú engedett be –
magyarázta, megsimogatta lány arcát, majd beljebb lépett. Anya és lánya
tekintete összekapcsolódott. Daniela visszatartotta a lélegzetét. A pillanatok
csigalassúsággal vánszorogtak, míg a fiatalabb nő megszólalt.
– Feliz Navidad, mama.
