2016. június 23., csütörtök

A herceg III. rész 1. fejezet


Az év első igazi tavaszi napja volt abban az évben. A hosszú és hideg tél után a fákon végre megjelentek az első rügyek, madárcsicsergés töltötte be a levegőt, a nap melegen sütött le a dolgozó emberekre. A cirógató napsugarak Sierra báró barátságos dolgozószobájába is bekúsztak. A báró finoman megmunkált asztala mögött ült, és a birtok papírjaiba mélyedt. Mint mindig, most is teljesen belemerült a munkájába. A sarokból jövő neszre azonban fölkapta a fejét. Nem volt ugyanis egyedül a szobában. Will Solto elmélázva nézett ki az ablakon. Annyira elragadták a gondolatai, hogy még azt sem vette észre, hogy az ölében tartott könyv szép lassan kicsúszik a kezéből, és hangos puffanással a padlóra esik. Sierra báró rosszallóan megcsóválta a fejét, de egy szeretetteljes mosolyt nem tudott elnyomni.
– Will, mi lesz a törvénykönyvvel?
A szigorú hangra Will ijedten rezzent össze, majd egy fáradt sóhajjal lehajolt, hogy fölvegye a könyvet. Ilyen szép időben véteknek érezte, hogy bent kell rostokolnia a szobában, ráadásul ez a törvénykönyv is iszonyú unalmas volt.
– Tudom, hogy nem a legizgalmasabb olvasmány, amit valaha adtam neked – folytatta már sokkal kevésbé szigorú hangon Sierra báró. – De sajnos ezt is meg kell tanulni.
– Igen, tudom – mosolyodott el Will. – De sokkal nehezebb a törvényekkel foglalkozni, mikor odakint ilyen gyönyörű az idő. Ráadásul először az évben…
– Kezdem érteni, honnan fúj a szél – csóválta meg a fejét rosszallva a báró. – De nem bánom. Menj, és lovagolj egyet, de egy óra múlva itt légy!
– Igen, uram, köszönöm!
Will olyan gyorsan pattant fel, és fordult ki az ajtón, hogy a báró úrnak még pislogni se volt ideje, a fiú már el is tűnt. És Sierra báró végre megengedhetett magának egy igazi szívből jövő mosolyt.
Hihetetlen, hogy már több mint két éve annak a bizonyos napnak, hogy a kezébe akadt Will rejtélyes levele, megismerte a fiú múltját, és azt a titkot, amiről még neki magának sincs fogalma. Will azóta felnőtt tizennyolc éves fiúvá érett. Az elmúlt két évben szorgalmasan tanult. Megtanult írni és olvasni, Sierra báró beavatta a számtan, a csillagászat és a gazdaságtan rejtelmeibe. Ahogy a báró úr már előre sejtette, a fiú nagyon érdeklődő és fogékony volt. Sierra báró pedig nagyon elégedett volt. Úgy érezte, Will egyre jobban közelít ahhoz a szinthez, ami egy jövendőbeli hercegtől elvárható. Emellett Will nemcsak szellemileg, de külsőleg is rengeteg változott. Kisfiús bája kiteljesedett, és igazán jóképű fiú lett belőle. Borostyánszínű szeme, ha lehet, még élénkebben csillogott, ráadásul kedvességét, szerénységét és becsületességét sem vesztette el. Sierra báró pedig az évek folyamán annyira megszerette, mintha csak a saját fia lett volna. Ki is vívta ezzel családja rosszallását. Gyerekei már a kezdetektől fogva ellenszenvvel fordultak Will felé. Igazából irigykedtek. A bárónak három fia volt, és velük összesen nem foglalkozott annyit, mint Willel az elmúlt két évben. Felesége, a báróné, is értetlenül állt a dolog előtt. A báró úr természetesen senkit sem avatott be Will titkába. Egyrészt mert tudta, hogy családja és barátai úgysem értenék meg, hisz mind a király hű alattvalói voltak, másrészt pedig nem érezte volna tisztességesnek Willel szemben, hogy a fiú tudta nélkül mindenkinek elárulja a titkát, azt a titkot, amit még ő sem ismer.

Will persze minderről semmit sem tudott. Az elmúlt két év úgy lebegett előtte, mint egy valóra vált álom. Azt persze tudta, hogy a báró úr családja nem kedveli, de ezt annak tudta be, hogy ő csak egy egyszerű parasztfiú. Hogy is várhatná el bárkitől is, hogy egyenlőként bánjon vele? Mindent összevetve a napjai boldogan teltek. Még mindig az istállófiúk szálláshelyén aludt Iannal együtt. A két fiú barátsága továbbra is megmaradt. Ian boldog volt, hisz végre feljebb lépett a ranglétrán, és lovászfiú lett belőle, sőt Tom, aki az idő folyamán már rengeteg tapasztalatra tett szert, annyira elégedett volt vele, hogy saját maga kezdte el kitanítani a fiút, hogy egy nap majd átvegye az ő helyét. Will, bár nagyon szeretett volna, már rég nem dolgozott az istállóban. Idejét teljesen a tanulás töltötte ki, amiért jó pár fiú ellenszenvét kivívta magának. De Willt már jó ideje nem foglalkoztatta ez a gond. Ian továbbra is kitartott mellette, és csak ez számított. És bár egyelőre fogalma sem volt, mihez fog kezdeni a megszerzett tudással, élvezte a tanulást, és igyekezett nem okozni csalódást a báró úrnak, aki olyan jó volt hozzá.
Így aztán nem csoda, hogy a mai napon némi bűntudattal a szívében hagyta el Sierra báró dolgozószobáját, és indult az istálló felé, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Hisz hiába szeretett tanulni, ez a törvénykönyv, amivel már egy hete szenvedett, a legunalmasabb dolog volt, ami eddig a kezébe akadt. Nem is értette, a báró úr miért tartja ilyen fontosnak. Hisz mikor fogja ő valaha is hasznát venni annak, hogy ismeri az ország eddigi összes elfogadott törvényét? Valószínűleg soha. De ezt a báró úr biztosan jobban tudja.

Mikor Will egy óra múlva visszaért a lovaglásból, legnagyobb meglepetésére a ház ajtajában nem más várt rá, mint a báróné. Sierra báró felesége negyvenes éveiben járó szigorú tekintetű, tekintélyt parancsoló hölgy volt. Haját mindig feszes kontyban hordta, ruhája csinos és természetesen vadonatúj volt. Will egy kicsit tartott tőle. A báróné mindig rideg udvariassággal beszélt vele, de sose volt hozzá egy jó szava sem. Így nem csoda, hogy Will némi szorongással a lelkében lépett a nő elé.
– Végre megérkeztél – morogta köszönés helyett a bárónő. – Már egy félórája várok rád.
– Elnézést asszonyom, de a báró úr azt mondta, elmehetek egy órára.
– Jól van, nem érdekes. A férjem megkért, hogy mondjam meg, levitte a könyvedet a könyvtárba, miután megjöttél, folytasd a tanulást ott.
– Rendben van – bólintott Will, majd tétován a nőhöz fordult. – Megkérdezhetem, hogy miért? A báró úr eddig sose kérte, hogy egyedül tanuljak.
– Nem mintha rád tartozna, de a báró úrnak váratlan vendége érkezett a katonaságtól.
Will nem tehetett róla, de a hír hallatán úgy érezte, mintha bukfencet hányt volna a gyomra. Bár már két éve történt, Will emlékezetében még mindig élesen élt az az éjjel, mikor elvesztette a szüleit, mikor a katonák elfogták, bezárták, és mikor fölégették a házukat. De a legélénkebben mégis a katonák parancsnokának kegyetlen szavai éltek benne. Willt kirázta a hideg, ha csak rá gondolt. Így aztán gyorsan megköszönte a bárónénak, hogy megvárta, majd elindult a könyvtár irányába.
– Fiú!
Will értetlenül fordult vissza az utána szóló bárónéhoz. Mit akarhat még tőle?
– Igen, asszonyom?
– Valamilyen számomra ismeretlen okból a férjem a szárnyai alá vett téged. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mi értelme egy parasztfiú tanítatásával ennyit foglalkozni, hisz valljuk be, ha egyszer elkerülsz innen, akkor sem fogsz mást csinálni, mint a földet túrni. De én nem szólok bele. De remélem, tisztában vagy vele, te nem vagy más a férjem számára, mint szórakozás. Egy jó kis elfoglaltság, amivel el tudja ütni az időt. Egy idő után meg fogja unni, hogy veled foglalkozzon, és akkor te szépen visszakerülsz oda, ahová való vagy, a többi paraszt közé. Remélem, világosan fogalmaztam.
Willt őszintén megdöbbentették az előbbi szavak. Egy pillanatra még a méreg is elfutotta, ugyanis nagyon jól tudta, hogy a nőnek nincs igaza. A báró úr jó ember volt, és Will még csak elképzelni se tudta, hogy ilyen szörnyűségre képes lenne, mint amiket a felesége az előbb elmondott róla. Úgy tűnik, a nő egyáltalán nem ismeri a férjét, ha ilyesmiket képes feltételezni róla. Legszívesebben mindezt a nő arcába mondta volna, de inkább a báró úr iránti tiszteletből visszafogta magát és csak ennyit felelt:
– Köszönöm a tanácsot, asszonyom, észben fogom tartani. – Majd megfordult és határozott léptekkel elindult a könyvtár irányába.
Sierra báróné ezúttal nem tartóztatta fel. Az okos nő elgondolkozva nézett a fiú után. Ez a kölyök egyre szemtelenebb – gondolta a nő ingerülten. Mindenképp beszélnie kell erről a férjével. Már lassan két éve rontja itt a levegőt, és már kezdi elfelejteni, hol is van a helye. Eddig csöndben tűrte a férje ostoba jótékonykodását, de most már elég. Ennek a fiúnak el kell tűnnie innen, minél hamarabb.

Sierra báró ingerülten kopogott karosszéke karfáján. Akárcsak délelőtt, most is dolgozószobájában ült íróasztala mögött, de ezúttal nem Will társaságában, hanem egy olyan vendéggel, akit a háta közepére kívánt. A vendég pedig nem volt más, mint a hadsereg egyik vezére, Simon parancsnok. Sierra jól emlékezett Simonra még abból az időből, mikor még ő állt a katonák élén egy igen csak véres háború folyamán. Simon akkor még csak közlegény volt, de már akkor kiütközött rajta kegyetlensége és szívtelen viselkedése. Sierra egyszerűen felháborítónak tartotta, hogy egy ilyen barbárt neveztek ki a háborúba induló katonák élére. Ha Sierra csak arra gondolt, hogy micsoda példát fog mutatni a fiatal katonáknak, elfutotta a méreg. Arról a parancsról nem is szólva, amit Simon hozott neki egyenesen a királytól.
– Pontosan miből is állna ez a parancs? – kérdezte komoran a férfi.
Simon félszegen megvonta a vállát.
– Amit hallott, báró úr. A király ismét hadat üzent a szomszédos királynak, és parancsba adta minden egyes nemesnek és földesúrnak, hogy jobbágyaik révén járuljanak hozzá a hadsereg létszámához.
– Mi van a hadsereggel? Tudtommal a livídiai hadsereg a legütőképesebb a környéken.
– Ez így is van, de hiába ütőképes egy hadsereg, ha a létszáma a fele annak a hadseregnek, ami ellen vonul.
– Tehát a fiatalok körében egyre kevésbé vonzó a katonai pálya. Nem is értem, miért.
Simon eleresztette a füle mellett a gúnyos megjegyzést. Sierra, ez az ostoba öregember azt hiszi, mindig mindent jobban tud. Megválthatja a világot a beszűkült gondolkodásával a békéről és a jobbágyai pátyolgatásáról. És neki ilyen ostobaságokkal kell töltenie az idejét. Bezzeg, ha akkor két évvel ezelőtt nem szalasztja el azt a lehetőséget…, már rég a királyi testőrség parancsnoka lehetne. Az az idióta Torro pedig már rég a föld alatt rohadna a drágalátos kisfiával együtt. Ehelyett itt ül, és Sierra gúnyolódásait hallgatja. Csak kerülne még egyszer a kezébe az a kölyök…
– Báró úr, ez királyi parancs. Úgyhogy kérem, írja össze annak az ötven jobbágynak a nevét, akiket átad királyi szolgálatra. Sajnos nem érek rá egész nap, még más földesurakhoz is el kell mennem.
– Hát persze, ez érthető. – Sierra báró felállt. – Kérem, várjon, az iratokat a könyvtárban tárolom, mindjárt felhozom.
– Csak nyugodtan.
Amint becsukódott a férfi után az ajtó, Simon lustán felrakta lábát a méregdrága íróasztalra, és pipára gyújtott. Hogy ő mennyire utálja ezt az egészet.
 
Mindeközben Will a könyvtárszoba egyik kényelmes székében ült háttal az ablaknak, hogy még véletlenül se ejtse kísértésbe a kívülről beáradó napfény. A fiú alig negyedórája ült ott a könyvébe mélyedve, mikor megérkezett Sierra báró. Will kicsit meg is ijedt tőle. Még sose látta a báró urat ilyen ingerültnek.
– Valami baj történt? – kérdezte aggódva.
– Nem, dehogy – morogta a férfi. – Will, kérlek, hozd ide nekem a birtok iratait. Tudod, hol találod, igaz?
– Igen, uram.
Will már föl is pattant, és eltűnt a polcok között, hogy néhány perc múlva visszatérjen kezében egy hatalmas bőrkötésű könyvvel. Sierra báró egy kurta biccentés kíséretében átvette a könyvet, majd az ajtó felé indult.
– Folytasd a tanulást, mindjárt visszajövök.
– Rendben. Uram?
– Tessék? – fordult vissza kissé türelmetlenül a báró úr, de amint Will aggódó szemébe nézett, némileg megenyhültek a vonásai. Szegény Will nem tehetett róla, de ahogy a báró úr ingerült arcát figyelte, önkéntelenül is a báróné szavai jutottak az eszébe. Mi van, ha igaza volt, és a báró úr tényleg kezdi megunni őt? Ha nem jó szándékból, hanem puszta szórakozásból foglalkozott vele egészen idáig? Félelme és aggodalma valószínűleg az arcára is kiülhetett, mert a báró úr egy engesztelő mosollyal fordult vissza hozzá.
– Will, ne haragudj, nem miattad vagyok ilyen ingerült. Csak a vendég, aki a dolgozószobámban vár… hát nem a legjobb emberek közül való. Érted mire gondolok?
– Igen, uram, és elnézést, csak még sose láttam ilyen rosszkedvűnek…
– Ígérem, ha ez az ember eltűnik innen, egy jó darabig nem is fogsz. – Ezzel a báró úr becsukta maga mögött az ajtót ismét magára hagyva Willt. A fiú lelkében háborgó rossz érzést azonban még a báró úr kedves szavai sem tudták elmulasztani.

2016. június 17., péntek

A herceg II. rész 15. fejezet


Hétfő reggel Will olyan boldogan pattant ki az ágyból mintha csak háromheti száműzetésben lett volna. Ian aggódva figyelte barátját.
– Nem fáj? – kérdezte.
– Egy kicsit, de inkább zsibbadt.
– Szerintem te vagy az egyetlen fiú ezen az egész birtokon, aki három hétig azon nyavalygott, hogy nem dolgozhat.
– Mert majdnem megölt az unalom! Te is ezt éreznéd, ha három hétig csak a falat bámulnád.
– Ja, végre kipihenhetném magamat, szörnyű.
A két fiú ilyen vidám hangulatban érkezett meg az istállóba, ahol nem más várt rájuk, mint Sierra báró.
– Jó reggelt, uram! – köszönt mosolyogva Will. Örült, hogy ilyen hamar találkoztak, legutóbb a báró úr olyan hirtelen távozott, hogy még tisztességesen meg sem tudta köszönni azt, hogy felolvasta neki a szülei levelét.
– Jó reggelt! – biccentett a báró úr. – Will, beszélhetnék veled egy percet?
– Természetesen.
Will követte a báró urat az istálló mögé.
– Talán valami baj van? – kérdezte aggódva. Nem tudta megmondani miért, de valahogy olyan különös érzése támadt, ahogy a báró úr ránézett. Olyan különös tekintettel mérte végig, mintha a veséjébe akarna látni. Willt a megérzése ezúttal sem csapta be. Sierra báró némileg dühösen fordította el a fejét. Hogy nem vette észre eddig? Hisz ezek a szemek… Izabella királynőnek pont ilyen csillogó borostyánszínű szemei vannak. Emlékszik, mikor a királlyal a házasságkötés előtt álltak, a jósok rossz ómennek tartották. Szerintük ilyen szemei csak a boszorkányoknak lehetnek. Ráadásul ez az orr, meg áll, pont olyan, mint Henry hercegé, vagyis a királyé. Hogy nem vette észre? De most már mindegy. Ideje rendbe hozni a múlt hibáit.
– Will, figyelj, szeretnék valami fontosat megbeszélni veled.
Sierra báró mélyet sóhajtott. Úgy tervezte félre hívja Willt, és mindent elmond neki. Elmondja, hogy ő Livídia koronás hercege, a saját apja az életére tört, és az emberek, akiket ő a szüleinek hitt, igazából csak két idegen, akiknek azért kellett meghalnia, mert annak idején megmentették az életét… De ahogy a tizenhat éves fiú őszinte, csillogó szemébe nézett, Sierra báró elbizonytalanodott. Tényleg ezt kell tennie? Will vajon elég érett ahhoz, hogy feldolgozzon egy ilyen szörnyű és fontos hírt? És vajon meg fogja érteni azt, amit kérni készül tőle?  Hisz ez hatalmas felelősség. Nem fog beleroppanni?
– Uram? – nézett kérdőn urára a fiú.
És akkor belenézett a fiatal fiú őszinte, aggódó, de még mindig gyermeki tekintetébe, Sierra báró meghozta a döntést. Igen, meg fogja mondani Willnek az igazat, de… nem most. Majd ha egy kicsit idősebb lesz…, hisz alig négy hónapja történt, hogy elvesztette a szüleit és az otthonát. Nem zúdíthat a nyakába még egy szörnyű hírt. Majd ha idősebb lesz… Addig kitanítja. Megtanítja írni és olvasni, bevezeti a matematika és földraj rejtelmeibe, és megtanít neki mindent, amire egy ifjú hercegnek és talán… egy majdani királynak szüksége lehet. És ha majd megtanult mindent, ha már meg tudja állni a helyét, akkor mindent elmond neki. És akkor… olyan dolog fog következni, amit még nem látott ez az ország! III. Henrik király még megbánja azt a napot, mikor úgy döntött, a könnyebbik utat választja, és megölet egy ártatlan kisgyermeket…
Sierra báró ezzel a mély elhatározással a szívében fordult William Soltóhoz, és elmondta neki a kérését.
 

2016. június 3., péntek

Once Upon a Time fanfiction - XI. fejezet (VÉGE)


XI. fejezet: A boldog befejezés

Ideje volt, hogy a fiúk hazatérjenek. Végre szent volt a béke. Ahogy a kis csapat visszafelé haladt a városba, Neal és Chris úgy turbékoltak, akár a friss szerelmesek. David és Rumple kicsit lemaradva figyelte fiaikat.
– Szóval, hamarosan egy család leszünk – szólalt meg David Rumple-ra pillantva, aki szintén csatlkaozott a kis csapathoz.
– Tudtommal, már rég azok vagyunk – felelte a Sötét Úr halvány mosollyal. – Csak mostantól nagypapa társak mellett, már apósok is leszünk.
– Nem irigylem a krónikást, akinek majd meg kell rajzolni a családfánkat – csóválta meg a fejét David. Snow halvány mosolyra húzta a száját, miközben a babahordóban alvó kisfiát ringatta. A kis álomszuszék már megint átaludta az izgalmakat.

Az öreg pajta ugyanolyan rozoga és elhagyatott volt, mint azelőtt. A Charming család búcsúzóul, szorosan megölelte egymást. Snownak nem kerülte el a figyelmét, hogy Neal Emmát és Davidet egy másodpercnél tovább szorította magához. A nő örült, hogy hamarosan megihatja a felejtő bűbájt és nem kell a jövőjük terhével élnie tovább. Azzal, hogy alig húsz év múlva David és Emma az életét veszti.
– Vigyázz magadra hazafelé! – veregette meg fia vállát David. Neal bólintott.
– Jó volt titeket még egyszer látni – felelte a fiú. A szeme elhomályosult, de igyekezett erősnek maradni. Hisz amint hazaér őt ugyanaz a szörnyű helyzet fogja fogadni.
– Szeretünk, Neal – mondta őszintén Emma, majd óvatosan Hook felé sandított, de őt lefoglalta Daniel ugratása. – Neal? Kérdezhetek valamit?
– Persze, mi a baj?
– A jövőben… Hook és én… mikor alapítunk családot?
– Oh… – Neal idegesen simított végig a haján. – Számít ez? Úgyis megiszod a felejtő bűbájt és nem emlékszel majd rá.
– De tudnom kell! Kérlek!
– Tudod… a jövőben sem lesz Storybrooke egy békésebb hely. Néhány év múlva lesz egy kisebb autóbaleseted és… meg kell majd műteni, azután pedig nem lehet már gyereked.
– De… – Emma igyekezett nem mutatni, de a hallottak eléggé megviselték. – De előtte Hook és én… hiszen már beszéltünk róla…
– Igen, de te mindig visszakoztál. Mindig azt mondtad még várjatok. Aztán…
– Aztán egy nap már késő volt – sóhajtott fel Emma szomorúan, majd mosolyt erőltetett az arcára. – Köszönöm, Neal! Ezt tudnom kellett.
 
Kicsivel arrébb Chris és Rumple is búcsúzkodott. Chris úgy érezte, hogy képtelen elengedni apját.
– Ne haragudj rám – suttogta a fiú. – Ami a jövőben történik…
– Ne aggódj, megiszom a felejtő bűbájt és minden rendben lesz – felelte Rumple halvány mosollyal. – Hihetetlen, hogy… egy olyan embernek, mint nekem sikerült, ilyen nagyszerű fiút nevelnem. Vigyázz anyádra, mikor én már nem leszek.
– Úgy lesz – ígérte Chris. – Szeretlek, apa.
– Én is téged – simogatta meg fia karját még búcsúzóul Rumple. – És ne aggódj, minden rendben lesz.

Ezután a négy fiú elbúcsúzott, majd Chris megnyitotta az idő portált. Az ismerős arany fényoszlop ismét az ég felé tőrt, az eddig kéklő ég beborult. Az átjáró megnyílt. Mindezt Chris olyan könnyedén tette meg, hogy minden jelenlévőnek, még a Sötét Úrnak is elállt a lélegzete.
– Isten veletek! – kiáltott még oda búcsúzóul Emma, majd a négy fiút elnyelte az átjáró aranyló tengere. Az átjáró pedig végleg bezárult. Ideje, hogy minden visszatérjen a normál kerékvágásba. Amennyire ez Storybrooke-ban lehetséges.
– Már csak egy dolog van hátra, igaz? – fordult Emma Regina felé, aki bólintott, majd kabátja zsebéből elővett hat apró üvegcsét és szétosztotta a felejtő bűbájt. Mindenkinek jutott.
– Nem fog hiányozni az emlékük – mondta Hook. – Egy csomó gondot okoztak.
– Lehetséges – bólintott mosolyogva Emma, majd felpattintotta az üvegcse tetejét és rászórt egy keveset a saját mágiájából. Hook meglepetten figyelte a műveletet.
– Mit művelsz, Swan?
– Csak egy kis módosítás – nevetett fel a lány. – Van valami, amit nem akarok elfelejteni.
– Akkor fenékig! – kiáltott fel David.
– Te is, Krokodil! – vetette oda Hook Rumple-nek, aki szokásához híven kicsit a társaságtól távolabb állt.
– Törődj a magad dolgával, kalóz! – morogta a zálogos, majd a szájához emelte az üvegcsét. Vele együtt a kis társaság többi tagja is felhajtotta az üvegek tartalmát. A kis csapat tekintete egy pillanatra elhomályosult, majd úgy kapák fel a fejüket, mint akik álomból ébredtek.
– Mi a fenét keresünk az erdő közepén? – csattant fel Regina. – Nekem nincs időm ilyesmire!

Storybrooke, évekkel később…

A jövőbeli Storybrooke-ban az időportál megnyílása és bezárása között alig egy perc telt el. A négy fiú tompa puffanással ért földet.
– Aú! – nyögött fel Daniel, miközben feltápászkodott és leporolta magát. – Soha többé nem ugrálok át portálokon, tropára fog menni a térdem öregségemre.
– Vagyis jövőre? – nevetett fel Neal.
– De vicces! – vágott egy grimaszt Daniel, majd kinyújtóztatta a tagjait és körbenézett. – Hé! Az óratorony teteje nem sérült meg a harc során? – A másik három fiú is a fák fölött kimagasló épület ép födémje felé fordult és megdöbbenve látták, hogy Danielnek igaza van.
– Furcsa… – morogta Roland. – Lehet, hogy rossz helyen járunk?
– Vagyis nem a jó időpontba érkeztünk vissza? – kérdezte Chris kérdőn Neal felé fordulva, aki viszont kikerekedett szemmel bámult rá, arcán őszinte döbbenettel. – Neal, mit bámulsz?
– Chris… a szemed…
– Tessék?
– A szemed megint kék – mondta Roland ő is hasonló döbbenettel.
– Ja és a menő bőrcuccok is eltűntek – tette hozzá Daniel. Chris végignézet magán és meghökkenve látta, hogy a fiúknak igaza van. Ismét a régi önmaga volt. Sőt most hogy jobban belegondolt a Sötét Urak erejét sem érezte már a magáénak és a tőr sem simult az oldalához, ahogy eddig. Visszaváltozott? De hogyan?
– Menjünk be a városba! Meg kell tudnunk, mi történt itt!
Ám nem jutottak messzire, alig félúton jártak, mikor az erdei út kanyarjában feltűnt egy ismerős autó. A városi sheriff járgánya.
– Apa kocsija? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Neal. A kocsi néhány métert még haladt előre, majd leparkolt nem messze a fiúktól. Az ajtók kitárultak és David szállt ki a járműből Emmával együtt.
– Fiúk! Hol jártatok? Három napja keresünk titeket – lépett oda hozzájuk David.
– Apa… de hogyan? Hisz te meg…
– Hol voltatok? Már mindenki betegre aggódta magát. Regina őrjöng, Gold azzal fenyegetőzik, hogy a földdel teszi egyenlővé a várost. Merre kódorogtatok? – nézett végig a fiúkon Emma, azok azonban sóbálvánnyá meredve csak álltak és úgy bámultak rá, mintha valami csodalény lenne. – Válaszolnátok végre?!
– Emma… – szólalt meg végül Roland. – Mi történt? A maszk és benne a jós…
– Milyen maszk? Milyen jós? – kérdezte meglepetten David.
– Emma! Apa jól van? – kérdezte hirtelen Chris.
– Persze, hogy jól van. Miért? Nagyon furcsán viselkedtek. Elmondanátok végre, mi történt? – Chris azonban ezt már nem hallotta. Egy szempillantás alatt eltűnt, Neal biztos volt benne, hogy az édesapjához ment. Neal még mindig nem tudta mi történhetett, de nagyon úgy fest, hogy minden igyekezetük ellenére valamit megváltoztattak a múltban. Vagyis a maszk megtalálása és Facilier ámokfutása meg sem történt.
– Apa, Emma, jobb, ha leültök, ez egy hosszú történet…

Gold a zálogház hátsószobájában állt és nyugodt mosollyal fényezgette az egyik aranyból készült mellvértet, mikor Chris megjelent.
– Apa! – Majd a fiú apja nyakába ugrott és szorosan megölelte.
– Fiam! Végre hazatértél, sokáig elvoltál!
– Apa, én ezt nem értem, hogyan… – Majd Chris már bele is fogott volna a magyarázatba, mikor Gold közbevágott.
– Megmondtam nem igaz? – mosolyodott el Rumple. – Megígértem, hogy minden rendben lesz. Csak tennem kellett érte.
– Nem ittad meg a felejtő bűbájt. – Chris meg sem lepődött. Tudhatta volna, hogy apja életösztöne győzedelmeskedni fog. Mindig így volt. – Mit tettél?
– Oh, csak egy apróságot… szóra sem érdemes – vigyorodott el a Sötét Úr, ahogy felidézte azt a bizonyos délutánt.

Storybrooke napjainkban…

Hétágra sütött a nap, a tenger hullámai halk morajlással ütődtek a kikötő dokkjának faoszlopaihoz. Belle férjébe karolva sétált végig a kikötőn és boldogan figyelte a férfit, aki leplezetlen büszkeséggel tolta a babakocsit. Christopher boldogan gügyögött benne. Belle önkéntelenül is felkuncogott, ahogy belegondolt, hogy épp a félelmetes, babakocsit toló Sötét Úr lépked mellette.
– Mi olyan mulatságos? – fordult hozzá Rumple kérdőn.
– Semmi, csak olyan boldog vagyok. Mindig is erre vágytunk, végre igazi család lettünk.
– Igen, bárcsak Bae is itt lenne velünk.
– Itt van – szorította meg férje karját Belle. – Mindig is itt lesz. – Rumple bólintott. Tudta, hogy feleségének igaza van.
– Mit szólnál egy fagyihoz? – kérdezte Belle, miközben már a homokos parton haladtak és kicsivel messzebb feltűnt a mozgó fagylaltos kocsi.
– Jól hangzik. Én addig vigyázok Christopherre.
– Rendben, egy perc és jövök. – Rumple figyelte a nő távolodó alakját, majd gyorsan megfordult és kiszórt egy kereső bűbájt az előtte elterülő homokos partra. A vudu maszk, abban a pillanatban kipattant a homok fogáságból és a Sötét Úr kezébe repült. A maszkból egy távoli hang szűrődött ki.
Segítséééég! Segítsééég! – A kis Christopher halkan nyöszörögni kezdet, mire Rumple nyugtatóan megrázogatta a babakocsit.
– Semmi baj, Chris! Csak apának el kell még intéznie egy apróságot, hisz nem emlékszel? Megígértem, hogy mindig melletted leszek. A bátyádnak is ugyanezt ígértem, azonban… nem tudtam megtartani az ígéretemet. De nálad nem fogom elkövetni ezt a hibát. Nem áll az utamban más… csak ez a kis légypiszok! – Majd Rumple undorodva eldobta magától a maszkot, ami ahogy földet ért azonnal lángra lobbant. Hamarosan nem maradt belőle más csak hamu és egy távoli ordítás, ami még sokáig csengett a Sötét Úr fölében. Rumple győzedelmesen elvigyorodott. Belle ebben a percben tért vissza kezében két fagyival.
– Itt is vagyok! Minden rendben?
– A legnagyobb rendben. Épp azt mondtam Chrisnek, hogy mostantól örökre együtt maradunk.

Este Emma és Hook kézen fogva andalogtak a város főutcáján. Henry ma Reginánál aludt, így csak az övék volt az éjszaka.
– Szerinted mit kerestünk ott a pajtánál? – kérdezte épp Hook.
– Fogalmam sincs, de ha fontos okból az úgyis kiderül.
– Ez igaz… Swan? Visszatérve, amit a Nagyinál mondtam. Igazad van, ez a baba dolog még nagyon korai. Sajnálom, hogy erőltettem.
– Nem! Kilian… igazad volt. – Emma nagyot sóhajtott. – Az igazság az, hogy… félek. Henry nagyszerű gyerek, de… ez nem csak az én érdemem. Az első években Regina volt mellette. Félek, hogy egyedül nem tudnám ilyen jól csinálni.
– Nem vagy egyedül, Swan – fogta meg a nő kezét Hook. – Itt vagyok én is. Egy csapat vagyunk. De ha még nem vagy biztos benne, semmi baj. Még várhatunk.
– Nem akarok várni – mondta őszintén Emma. – Nem tudom, mit kerestünk ott a pajtánál, de azt tudom, hogy azóta vagyok ebben biztos. Eddig kételkedtem, de most már tudom, hogy nagy hiba lenne, ha nem vágnánk bele.
– Ezek szerint…
– Hook kapitány! – mosolyodott el Emma. – Csinálj nekem gyereket!
– Örömmel, drágám! – A szerelmes pár nevetése még sokáig visszhangzott az éjszakában.

Ugyanebben az időben Regina házában.
– Álmos vagyok! – nyafogta Roland a szemét dörzsölgetve. Robin szeretettel elmosolyodott.
– Jól van, kishaver, gyere, lefektetlek!
– Nem! Azt akarom, hogy Regina fektessen le! – Regina boldogan mosolyodott el, majd kézen fogta Rolandot és felmentek a vendégszobába. A kisfiú pizsamát húzott, majd bebújt a jó, puha ágyba. Regina megigazította a takarót.
– Szép álmokat, Roland!
– Regina, kérdezhetek valamit? – fogta meg a kicsi Regina kezét. A nő meglepetten vonta fel a szemöldökét, de mosolyogva bólintott.
– Persze, drágám. Kérdezz csak!
– Az anyukám már a mennyországban van – mondta a kisfiú komolyan.
– Igen, így van. – Regina nem tehetett róla, de Marian említése még mindig rossz érzést keltett a lelkében. Tudta, hogy akár élve akár halva mindig az élete része lesz. Így mindent meg kell tennie, hogy ezt el tudja fogadni. Roland közben folytatta:
– Én nagyon szeretem őt.
– Ez természetes, hisz az édesanyád.
– De tudod, arra gondoltam… – A kisfiú szégyenlősen elmosolyodott. – Hogy amíg nem találkozom vele ismét a mennyországban, mi lenne, ha addig te lennél az anyukám?
– Oh, Roland… – Regina hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Annyira meghatódott a kisfiú kérésétől, hogy még egy árulkodó könnycsepp is kibuggyant a szeme sarkából. – Boldogan lennék az anyukád! – Majd megölelték egymást. Így esett, hogy a Gonosz Királynő két nagyszerű fiú édesanyja lett.

Storybrooke-ba pedig minden visszatért a megszokott kerékvágásba. De vajon meddig?
 
VÉGE

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Életem első fanfiction-jának írása meglepően élvezetes volt, köszönöm, hogy ilyen sokan olvastátok, és hogy ennyi kedves hozzászólást kaptam J

Hogy tetszett a befejezés? És a történet? Írd meg kommentben!

2016. június 2., csütörtök

Once Upon a Time fanfiction - X. fejezet


X. fejezet: Mindennek a vége

– Mégis hogy történhetett ez meg? – David tombolt a dühtől. Már felrúgta a sheriff iroda összes bútorát, sőt még a cella vasrácsát is megtisztelte a lába nyomával. Snow ezzel szemben csak ült egy széken és igyekezett visszatartani a könnyeit. Emma bátorítóan megsimogatta anyja vállát.
– Megtaláljuk, anya. Ígérem!
– De mégis hova vihette? Te! – mutatott Regina ellentmondást nem tűrően Danielre. – Neked tudnod kell.
– Gőzöm sincs – vont vállat a vörös hajú fiú. – Ha tudnám, már utánuk mentem volna.
– Te ismered őket, Gold fia biztos olyan helyen rejtőzködik, ami fontos a számára – mondta Emma. Daniel azonban ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint ők. Ez egyáltalán nem dobta fel Emmát. Pedig még a fiú emlékeit is szó nélkül visszaadta, hogy azok segítsenek a megoldás keresésében. Ám mindhiába. Hova vihették Nealt?

– Mire várunk még? – morogta Roland, kínosan ügyelve, hogy ne nézzen a babahordóban szunyókáló kisfiúra. Bár elhatározása cseppet sem lankadt, hogy visszaszerzi Alexandrát, de a lelkiismerete kezdett háborogni. Chris arcáról se tudott semmit leolvasni.
– Igazából semmire – felelte végül a fiú. – Csak… szeretném egyedül csinálni. – Roland bólintott.
– Itt maradok és ügyelek, hogy senki ne zavarjon meg. – Chris egyetértően biccentett, majd szó nélkül felkapta a babahordót és lassan elindult a tengerpart sziklásabb vége felé. Roland figyelte távolodó alakját, miközben a lelke jobbik része, már úgy üvöltött, akár egy ketrecbezárt vadállat. A fiú azonban makacsul összeszorította a száját. Vissza akarja kapni Alexet. Azt akarja, hogy a lánya az anyja mellett nőjön fel és ezért kész bármit megtenni. De a kis hang a fejében szüntelenül kérdezgette: És Alex is ezt akarná?

– Soha nem találunk rájuk – morogta Regina Emma sárga bogárhátújában ülve. Már majd félórája járták az utcákat, hátha a nyomára akadnak a két fiúnak. – Mégis mit hiszel, hogy az egyik utcasarkon csöveznek?
– Nem, de inkább járom az utcákat, mint hogy egy helyben üljek és ölbe tett kézzel várakozzak – felelte Emma. – Amúgy mi a baj? Nem szoktál ennyire csipkelődős lenni… ilyen korán.
– Az jár a fejemben, amit Daniel emlékeiben láttunk – felelte némi morcos szünet után Regina. – Ugye tudod, ha sikerrel járunk és megmentjük Nealt, akkor alig húsz év múlva mind meghalunk?
– Igen, tudom. De nem változtathatunk a múlton illetve… a jövőn. Húsz év pedig még rengeteg idő.
– Nyugtalanító, hogy te ilyen egyszerűen beletörődtél. Hihetetlen, hogy az az átkozott jós lesz a vesztem!
– Tanulság, hogy soha senkit ne zárj be évekre egy ronda maszkba. Amúgy mit tett ellened az a szerencsétlen?
– Mármint a Gonosz Királynő ellen? Hazudott nekem.
– Ennyi? Mégis miben?
– Azt mondta… hogy rátalálok az igaz szerelmemre és… hogy két csodás fiú anyja leszek.
– Oh… és ez miért…
– Ne légy ilyen értetlen, Swan! – csattant fel dühösen Regina. – Tudod jól, hogy nekem nem születhet gyermekem! Tettem róla… bár már nagyon bánom.
– És Henry? – nézett a nőre sokatmondóan Emma. – Van egy fiad, Henry. Nem számít, hogy én szültem, ő ugyanúgy az anyjának tart téged, mint engem. – Regina nem felelt. Így Emma folytatta: – És ott van Robin is. Az igaz szerelmed, végül rátaláltál.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy a jós talán mégsem hazudott. Talán tényleg ez a jövő vár rád. Egy szerető férfi és két fiú.
– Roland anyának nevezett – bökte ki Regina.
– Talán hamarosan megváltozik a kapcsolatotok. Persze csak ha rájuk találunk… – Regina bólintott, de az iménti beszélgetés még sokáig ott motoszkált a fejében.
– Hé, az ott nem Neal? – kiáltott fel hirtelen Emma. Regina kizökkenve a gondolataiból a mutatott irányba fordult és valóban! Neal ott ült a kocsma előtt a földön és borús tekintettel döntötte le egyik felest a másik után. Emma gyorsan lefékezte a kocsit és kipattant.
– Neal! Mit művelsz?
– Nem mindegy? – felelte Neal enyhén ittas hangon. – Úgyis hamarosan meghalok.
– Micsoda változatosság látni a Charming család egy tagját az önsajnálatba fulladni – jegyezte meg epésen Regina. Emma azonban leintette.
– Neal, Roland elrabolt téged, mármint a baba éned. Meg kell találnunk! – Neal érdektelenül vállat vont.
– Jobb is, ha meghalok.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Minden az én hibám! – Neal igyekezett, de nem tudta megakadályozni, hogy egy árulkodó könnycsepp kicsorduljon. – Rolandnak és Chrisnek is igaza volt! Ha én nem hívom oda, Alexnek eszébe sem jutott volna, hogy a bányához menjen! Ha már a kezdetektől fogva őszinte vagyok veletek, akkor Chris sem gyűlölt volna meg! Ő nagyszerű ember és jobbat érdemel nálam! Szánalmas alak vagyok!
– Tényleg az vagy – felelte keményen Regina. – Hisz itt ülsz és sajnáltatod magad ahelyett, hogy ezt elmondanád Rolandnak és Chrisnek is. Ha tényleg a barátaid, akkor meg fognak bocsátani.
– Nem, már túlkéső – rázta meg a fejét Neal.
– A bocsánatkéréshez sosem lehet túl késő! – szorította meg öccse karját Emma. – Tudod, hol lehet Christopher? – Neal egy percig nem felelt, igazából miután Daniel és Roland is faképnél hagyta, szinte azonnal beugrott neki a megoldás. Hisz jobban ismerte Christ bárkinél.
– A tengerparton. Ahol minden elkezdődött.

Chris a hullámok nyaldosta fövenyen állt szemben a babahordóban alvó Neallel. Régen annyira szerette a tengerpartot. Kisgyerekként gyakran lejártak ide a szüleivel, Neallel is itt volt az első találkájuk. Neal itt mondta neki először, hogy szereti. De ma már csak a fájdalmat és a kínt idézi fel ez a hely. Milyen jó lesz mindettől megszabadulnia. Egy új életet akar. Már csak ez az átkozott gyerek áll az útjában. Itt az ideje elvégezni a feladatát. Ezután Chris összpontosított és a halálos energiagömb már meg is jelent a tenyerében. Már csak el kell dobnia…
– Chris, várj! – Neal és Emma ebben a pillanatban jelentek meg a parton. Emma a fiú felé lépett. – Christopher, mielőtt bármit is teszel… Neal szeretne mondani neked valamit.
– Nem érdekel a könyörgése – vetette oda Chris.
– Nem könyörögni akarok – felelte Neal, majd nagy levegőt vett. – Én bocsánatot akarok kérni. Mindenben igazad volt. Te gondolkodás nélkül felvállaltál a szüleid előtt, mindent megtettél kettőnkért, én pedig semmivel sem viszonoztak. Chris, ha újra csinálhatnám, esküszöm, minden más lenne. Nem titkolóznék se Emma se a szüleim előtt. Te lennél nekem a legfontosabb, nem pedig az ostoba látszat. – Chris megvetően felhorkantott.
– Hazugság! Csak azért mondod ezeket, hogy mentsd az életedet!
– Minden szót komolyan gondoltam! Ha hazamennénk, mindent elmondanék anyának, gondolkodás nélkül. – Chris gonoszul elvigyorodott.
– Hát lássuk! – majd csettintett. Abban a pillanatban egy sötét felhőben előtűnt Snow és Charming. Zavarodottan néztek körbe, hogy mégis hogyan kerültek a sheriff irodából a tengerpartra.
– Gyerünk, Neal! – nézett a fiúra gúnyosan Chris. – Itt az alkalom, mondd el nekik az igazat!

Kicsivel arrébb Regina is megjelent a tengerpart homokjában. Azonnal kiszúrta az egyik sziklán ücsörgő Rolandot. Regina gondolkodás nélkül a fiúhoz lépett.
– Csatlakozhatok? – kérdezte, majd leült Roland mellé. A fiú fel sem nézett.
– Nem segítesz megmenteni Nealt? – kérdezte végül.
– Vannak ott elegen – vont válla Regina. – És te miért nem vagy ott?
– Megígértem Chrisnek, hogy távol tartom őket, de… nem megy.
– Azért mert tudod, hogy nem lenne helyes.
– Vissza akarom kapni Alexet… mindennél jobban. Csak… aztán belegondoltam, hogy ha visszatérne és megtudná, hogy így hoztam vissza az életbe… soha nem bocsátana meg nekem.
– Jobb ember vagy, mint én – mosolyodott el keserédesen Regina. – Évekig küzdöttem, hogy visszahozzam Danielt aztán azért, hogy megbosszuljam a halálát, de soha nem jutott eszembe, hogy mit szólna ahhoz a nőhöz, akivé váltam. Biztos megundorodott volna tőlem. – Roland nem felelt. Egy könnycsepp lassan legördült az arcán.
– Annyira hiányzik Alex! – tőrt ki belőle majd felzokogott. Regina gondolkodás nélkül átölelte és magához vonta.
– Tudom, de idővel majd jobb lesz csak… engedd el! Ne hordozd magaddal, ahogy én tettem. Ideje továbblépni.

Neal csak állt és képtelen volt akár egyetlen szót is kinyögni. Chris megvetően felhorkantott.
– Tudtam! Egy szánalmas, gyáva féreg vagy, Neal!
– Neal! – Emma bátorítóan megszorította öccse vállát. Úgy tűnik az érzelmeik nehéz kifejezése családi vonás. – Mondd el anyáéknak!
– Mit mondjon el? Neal? – nézett felnőtt fiára kérdőn Snow. – Bármilyen szörnyűség, biztos lehet rajta segíteni!
– Nem szörnyűség! – Neal végre megtalálta a hangját és a szülei felé fordult. – Anya, apa szerelmes vagyok Christopher Goldba! Már évek óta együtt vagyunk, sajnálom, hogy nem mondtam el nektek de… féltem. Most már tudom, hogy nagy hiba volt. Nekem ő mindennél fontosabb! Azt hittem, hogy nem fogjátok megérteni. – Neal szavait csend fogadta. Aztán Snow lassan közelebb lépett.
– Ő az igazi? – kérdezte egyszerűen. Neal lassan elmosolyodott és Chris felé fordult.
– Igen, ő az igazi. Mellette akarok lenni életem végéig, persze csak ha ő is akarja. – Chris halkan felszipogott. Neal lassan mellé lépett és megfogta a kezét. – Szeretlek, Chris. Az akarok lenni, akit megérdemelsz. Őszintén, titkolózás nélkül.
– Én is szeretlek – suttogta Chris, majd hagyta, hogy Neal gyöngéden megemelje a fejét és megcsókolja. Chris Gold még soha nem érezte, hogy ennyire szeretik.
A part túl végében Rumple elmosolyodott. Örült, hogy a fia végre megtalálta a boldogságot.

Folytatása következik...

(Holnap érkezik az utolsó rész!)