Elemek Mestere III. fejezet

Adam betartotta az ígéretét. A következő hét során egyetlen percre sem hagyott egyedül, és állandóan beszélt. Még életemben nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyit volt képes fecsegni. Néha azért sikerült megszabadulnom tőle, de az talán még rosszabb volt, ugyanis ilyenkor mindig odacsapódott más rabokhoz, és rólam kérdezgette őket. Aztán visszatért hozzám, és izgalomtól csillogó szemmel elmesélte miket tudott meg. És a legtöbb új információ nem volt épp hízelgő rám nézve.

– Az a nagydarab pasas azt mondja idióta vagy, szerinte biztos beleőrültél az ittlétbe.

– Azok a fickók mindennap fogadásokat kötnek, hogy vajon mikor borulsz ki, és ölsz meg itt mindenkit.

– Állítólag van egy piszkos kis titkod, ami miatt idekerültél, és addig fogsz itt maradni, amíg be nem vallod.

Hogy csak a legjobbakat említsem. A nap további részében pedig vagy kérdésekkel bombázott, vagy saját magáról locsogott. Én igyekeztem nem odafigyelni rá, de nem sok sikerrel. Egy hétig bírtam aztán föladtam.

Épp lent voltunk az udvaron. Én a szokásos helyemen álltam, hátamat a hűvös kőfalnak vetve. Persze Adam is ott volt és épp arról fecsegett, mennyire elege van az itteni kosztból, ami általában szikkadt kenyérből és penészes sajtból állt. Az én fejem már zsongott. Szerettem volna már Földdel beszélni, szükségem volt rá. De hamar beláttam, hogy ezt, így Adammel a nyakamon, csak egyféleképpen tudom elérni.

– Rendben van – szólaltam meg halkan, mikor Adam tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, de a szavaim után rögtön elhallgatott, és arcán győzedelmes vigyorral nézett rám.

– Igen?

– Feltehetsz három kérdést – mondtam. – És cserébe a következő három délután békén hagysz.

Adam egy kicsit elgondolkozott, de végül bólintott.

– Kezdetnek jó, de ne hidd, hogy ezzel megszabadultál tőlem.

Én csak vállat vontam. Ez egyelőre nem érdekelt, ezzel a problémával majd akkor foglalkozom, ha eljött az ideje. Adam néhány percig csendben gondolkozott, aztán visszafordult hozzám:

– Jól van, tudom, miket kérdezzek. Először is: tényleg öt évesen kerültél ide?

– Igen – feleltem. Számítottam erre a kérdésre, ahogy a következőre is.

– Miért kerültél ide?

– Nem tudom.

Adamnek ez a válasz láthatóan nem tetszett, rosszallva vonta össze a szemöldökét.

– Nem ér hazudni, akkor jár nekem még egy kérdés.

– Nem hazudok, tényleg nem tudom – mondtam őszintén.

– Akkor meséld el, hogyan történt!

– Ez nem kérdés volt – próbáltam kibújni a válaszadás elől, persze sikertelenül. Adam fájdalmasan forgatta körbe a szemét.

– Jó, akkor: hogyan történt?

– Erről nem szeretnék beszélni.

 – Azt mondtad bármit kérdezhetek – vetett ellen Adam, de valószínűleg az arcomra is kiülhetett mennyire kényelmetlenül érint a kérdés, mert Adam végül kelletlenül bólintott:

– Jól van, akkor még kérdezhetek kettőt és nem kell válaszolnod.

– Rendben  – egyeztem bele. Inkább ez, minthogy elmeséljem mi történt a szüleimmel.

– Miért álldogálsz mindig itt? – tette föl a következő kérdést Adam.

– Árnyékos és csendes.

Ez még igaz is volt. Azért szoktam ebben a sarokban állni, mert senki se jár erre, és én gondtalanul beszélgethetek Földdel. De ezt Adamnek nem kell tudnia.

– Az utolsó kérdést elteszem későbbre  – aztán otthagyott.

Végre megszabadultam tőle, három egész napra.

Adam ismét csak betartotta az ígéretét. A következő három délután messzire elkerült, csak néhány kíváncsi pillantásra méltatott. Én pedig végre ismét teljes figyelmemet Földnek szentelhettem. De egy kicsit csalódtam. Azt vártam, hogy Föld szokásos mély morajlásával meg fog nyugtatni, de a következő napokban mintha egy kicsit szigorúbbá vált volna. Egyre erőszakosabban kérte, sőt követelte, hogy kezdjek el vele is olyan kapcsolatba kerülni, mint Tűzzel és Vízzel, hogy kezdjem el használni őt. Hiába mondtam neki, hogy itt kint az udvaron rengeteg ember van, és biztos észrevennék, de Földet ez cseppet sem érdekelte. A harmadik délutánra végül engedtem neki.
Az elemek sosem utasítanak engem, csak sugallják, mit kell tennem. Föld sugallatára óvatosan a vastag kőfalra helyeztem a tenyeremet, majd nagyon lassan ökölbeszorítottam a kezemet. Abban a pillanatban a kőfal egy hajszálnyira csak, de megrepedt, a börtönt pedig egy gyenge kis remegés rázta meg. Először azt hittem csak én éreztem, de mikor óvatosan körbepillantottam az udvaron minden rab arcán értetlenséget láttam. Többen a fejüket forgatták, az őrök is tanácstalanul pillantottak össze.

– Éreztétek? – kérdezte egyikük. – Földrengés volt, pedig ilyesmi erre felé még sose fordult elő.

Ettől egy kicsit megnyugodtam, tehát nem vették észre, hogy én csináltam. De aztán megláttam valami mást is… Megfagyott ereimben a vér. Mert Adam ott állt, nem messze tőlem, döbbenettől kikerekedő szemét rám vetve… És már tudtam, hogy ő mindent látott…

Fogalmam sem volt, mi fog történni. Az első gondolatom az volt, hogy Adam első útja a börtön parancsnokhoz fog vezetni, és beárul. Aztán eszembe jutott: mégis ki hinne neki? Nem volt bizonyítéka, és mégis ki hallott olyasmiről, hogy valaki földrengést okozzon? Senki, remélhetőleg. Ha pedig Adam nyíltan rákérdez, egyszerűen letagadom. Ha szerencsém lesz, mikor legközelebb találkozunk, Adam elhiteti magával, hogy csak a szeme káprázott.

Estig tehát nem történt semmi. Mikor visszatértünk a cellába Adam nem nézett a szemembe, nem is szólt semmit. Helyette a cella falait tanulmányozta olyan ábrázattal, mintha most látná őket először. Ezt nem igazán tudtam mire vélni. Végül aztán Adam mégiscsak erőt vett magán és lassan megszólalt.

– Tudom, mit láttam – nézett rám sokatmondóan. – Azt ugyan nem tudom, hogyan lehetséges ez, de… megtörtént. Ebben biztos vagyok.

Én csak tetetett nyugalommal vállat vontam.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Oh, tényleg? Ezek szerint a földrengést sem érezted délután?

– Persze, hogy éreztem.

– Nyílván, hisz te csináltad.

– Ugyan mit?

– A földrengést! Tudom, hogy te voltál!

– Ostobaság. Ilyen nem létezik.

– Lehet, de tudom, mit láttam. Láttam, hogy… a kezed alatt megrepedt a kőfal aztán… jött a földrengés. Nem vagyok őrült, tudom, hogy te voltál!

– Én…

Fogalmam sincs mit mondjak erre. Semmi értelme tovább tagadni, hisz Adam nyíltan megmondta, hogy látta az egészet. De nem mondhatom el neki… ez csak az én dolgom, ráadásul, ha elmondom a teljes igazságot, őrültnek fog tartani. Ha nem tart már most is annak. A tekintetéből legalábbis erre következtetek.

– Mégis…– szólalt meg ismét Adam kikerekedett szemmel. – Hogy csináltad?

Azt hiszem, tényleg kezdek megőrülni. Valóban csodálatot hallok a hangjában? Nem, biztos tévedek.

– Ígéred, hogy nem mondod el senkinek? – kérdeztem végül beletörődötten. Nem volt már erőm tovább tagadni, ráadásul Víz is bíztatóan locsogott a kancsóból. Adam szerencsére rögtön rábólintott.

– Most viccelsz? – nevetett fel, mint egy csintalan kisgyerek. – Ha el is mondanám bárkinek, mégis ki hinne nekem?

Vállat vontam.

– Nem tudom, talán más is képes ilyesmire.

– Kizártnak tartom. De mesélj inkább. Hogy csinálod? Ki tanított erre?

– Senki – feleltem őszintén. – Én csak azt csinálom, amit ők mondanak.

– Kik azok az ők?

– Hát ők… az elemek.

– Ezt nem értem – vallotta be Adam, az arcáról is értetlenség sugárzott. – Milyen elemek? Kik azok?

– Tudod… a négy elem. Víz, Tűz, Föld és Levegő.

– Azt akarod mondani, hogy… beszélnek hozzád?

– Nem, vagyis… nem úgy ahogy te beszélsz hozzám. Inkább csak érzéseket sugallnak.

– De hogy rengetted meg a földet?

– Én csak követtem Föld utasításait. Már olyan régóta kért, hogy gyakoroljak, tehát megtettem.

– És a többi elemmel is tudsz… ilyen dolgokat? – bólintottam. Adam most már leplezetlen csodálattal nézett rám.

– És… miket tudsz?

Gondoltam, ha már úgyis elmondtam neki az igazat, akár meg is mutathatom. Az őrök ilyenkor vacsoráztak, a folyosón senki sem járt. Így a kezemet a vizes kancsó fölé helyeztem, Víz pedig már ki is csusszant a kancsóból és, mint egy labda elhelyezkedett a tenyeremen. Kellemes bizsergés járt át, mint mindig, ha a képességemet használtam. Lopva Adamre pillantottam. Ő tátott szájjal bámult rám, úgy festett, mint aki menten elájul.

– Ez… fantasztikus! – nyögte. Majd a szeme lelkesen felcsillant. – Tudod, mit jelent ez?

– Öhm… mit?

– Hogy nem jutott eddig eszedbe?! Ezzel a képességeddel könnyedén meg tudnál innen szökni!

– Megszökni?

– Persze! Az őrök mindig azzal rémisztgetnek minket, hogy ha ki is tudnánk jutni a börtönből, mivel egy szigeten vagyunk, és csak egyetlen híd vezet a szárazföldre, úgyse jutnánk messzire. De te uralkodni tudsz a vízen! Nem is kell használnod a hidat, hogy kijuss a szárazföldre!

– Nem uralkodom rajtuk – vetettem ellen. – Csak segítenek nekem, ha ők nem akarnák, nem tudnám használni őket.

– Jó, jó. A lényeg, hogy neked meg van az esélyed rá, hogy kijuss innen.

– Kijutni? – Ez a szó, eddig teljesen ismeretlen volt számomra. Még csak nem is mertem hangosan kimondani, annyira törvénysértésnek éreztem. Adam viszont egyre jobban belelkesült.

– Gondold csak el, simán itt hagyhatnád ezt a trágyadomb helyet!

– De én… én nem akarom – böktem ki, Adamnek ez persze egyáltalán nem tetszett.

– Nem akarod, vagy nem mered? – A hangja csak úgy csöpögött a gúnytól. Én nagyot nyeltem.

– Nem merek – mondtam, és ez Adamet láthatóan meglepte.

– Oh… erre nem is gondoltam…

– Mire? – vontam össze értetlenül a szemöldökömet. Adam hangulatváltozásait elég nehéz volt követni.

– Hát, hogy te félsz… félsz a kinti világtól.

– Én nem…

De tudtam, hogy hiába is tagadnám, mert Adamnek igaza volt. Rossz volt az élet a börtönben, sőt egyenes borzalmas, de legalább ismertem, és kiigazodtam rajta. A kinti világ egészen idáig csak egy távoli álomkép volt, amiről úgy véltem úgyse érhetem el soha. De azok után, amiket Adam mondott, hogy akár meg is szökhetnék innen, ha akarnék… túlságosan valóságossá tette az egészet. El se tudtam képzelni, hogy esetleg… egy nap én is odakint járhatok szabadon, mint bárki más. Lehet, hogy Levegő is ugyanezt akarta mondani? Ráadásul most mintha vidáman kacagna rajtam. Mint aki megkönnyebbült, hogy végre célt ért az üzenete.

– Figyelj – huppant le mellém a földre Adam–, sose gondoltál még arra, hogy kikerülj innen? Az egész életedet itt töltötted, de valami szép emléket csak őrzöl abból az időből, mikor még odakint éltél.

– Csak egyet – mondtam halkan. – De az sem épp a legszebb.

– Tényleg nem tudod, miért kerültél ide?

– Nem, fogalmam sincs.

– Nem lehet, hogy emiatt? – meglepetten pillantottam Adamre, aki folytatta. – Talán a képességed miatt. Valaki lehet, hogy meglátott kiskorodban, és feljelentett. Téged meg bezártak, nehogy kárt tegyél valakiben.

– De hát tizenkét éves koromig én sem tudtam róla! Akkor szóltak először hozzám.

– És a szüleid? Ha kijutnál innen, megkereshetnéd őket, és megkérdezhetnéd.

– A szüleim meghaltak – feleltem komoran. – Közvetlenül azelőtt, hogy engem idehoztak. A katonák megölték őket. – El sem hiszem, hogy elmondtam neki! Pedig megfogadtam, hogy nem fogom. De úgy tűnik, ahogy beszélget az ember, elfeledkezik róla, hogy mit akar elmondani és mit nem. Ez is egy új élmény. Adam sajnálkozva megveregette a vállamat. Ez is furcsa volt, még soha senki nem tett velem ilyen kedves dolgot.

– Nagyon sajnálom – mondta őszinte sajnálkozással a hangjában. – Tudod, ez a dolog egyre furcsább– folytatta elgondolkozva. – Mégis mi oka lehet rá a katonáknak, hogy betörjenek egy család házába, és bebörtönözzenek egy öt éves gyereket?

– Nem tudom, de kérlek, ne beszéljünk erről többet.

– Jól van, ne haragudj! De még mindig az a véleményem, hogy meg kéne próbálnod kijutni innen.

– De még azt sem tudom, hogy csinálhatnám – tártam szét a karom tanácstalanul. – Vagy neked van valami ötleted?

– Azt hittem már sose kérdezed meg – vigyorodott el Adam. – Van egy ajánlatom.

– Iiigen?

– Vigyél magaddal – mondta Adam. – Ha megígéred, hogy együtt szökünk, én megtervezem, hogyan tegyünk. Az egészet rám bízhatod, neked csak a megvalósítással kell foglalkoznod. Na, mit mondasz?– nézett rám várakozóan. Én azonban még mindig nem voltam meggyőzve.

– Ha elkapnak minket – mondtam –, ki fognak végezni.

– Hát van benne némi rizikó, de anélkül, hol maradna az izgalom?– nevetett fel könnyeden Adam, majd a jobb kezét nyújtotta felém. – Tehát, megegyeztünk?– Egy percig még hezitáltam. Őrültség lenne belevágni, sőt kész öngyilkosság. De aztán, mintha csak a sors intézte volna így, hirtelen mint egy álomkép lepergett előttem az egész életem. Ahogy itt maradok a börtönben, örökre. A napok unalmas egyhangúsággal vánszorogtak előre. Én pedig teljes magányban élek és halok meg végül, anélkül hogy akár megpróbálnék változtatni. Ez annyira megrémített, hogy hirtelen támadt magabiztossággal fogadtam el a felém nyújtott baráti jobbot.

– Megegyeztünk!
Akkor még nem tudtam mibe keveredtem bele.

A herceg I.rész 2.fejezet

I. rész

Egy sötét éjszaka

2. fejezet

Hajnali háromkor végre felsírt. A főudvarhölgy megkönnyebbülten sóhajtott föl, miközben kivette a bába kezéből a síró csecsemőt. Kisfiú volt, és a hangjából ítélve teljesen egészséges. Szegény királynő végre megnyugodhat. Már mindenki aggódott. A vajúdás már órákkal ezelőtt elkezdődött, de a kisbaba nem akart jönni. Félő volt, hogy a kicsi már megfulladt az anyja méhében. De most, hogy végre kibújt, és láthatóan nem volt semmi baja, a szobában lévő összes nő megkönnyebbült. Kivéve a királynőt, aki ájultan hevert a párnák között. Az udvarhölgy átadta a kicsit az egyik segédjének, utasította a szolgálólányt, hogy hozzon hideg vizes borogatást, ő maga pedig megmosakodott, és indult a tanácsterem felé. Értesítenie kell a királyt, hogy a gyermeke megszületett.

Alig több mint tíz perc múlva a király és tanácsosai már értesültek is a nagy hírről. A főudvarhölgy boldog mosollyal nézett királyára, de a férfi nem viszonozta a gesztust. Az arca elsötétült, és szeme különös őrült fényben csillant fel. Az udvarhölgy egy kicsit meg is rémült. De az udvarban töltött közel húsz év alatt már megtanulta leplezni az érzéseit, így nyugodt hangon fordult a királyhoz:

- Felség, ha óhajtja, megtekintheti a kis herceget. A felséges asszony biztos örülne…

- Távozhatsz- mondta a férfi ridegen.

Majd több szót nem is pazarolva a nőre, tanácsosaihoz fordult. Nincs mese, azonnal cselekednie kell. Az udvarhölgy megszeppenten hátrált ki a szobából. Nem értette. Mi járhat a király fejében, ami annyira lefoglalja, hogy még az újszülött fiát sem akarja látni? Amint becsukódott az ajtó az udvarhölgy mögött, a termen halk zúgolódás futott végig.

- Uraim, remélem, tudják, mi a teendő- szólalt meg elsőként Henrik hideg nyugalommal.

A tanácsosok mind összerezzentek. Néhányan egyetértően bólogattak, mások viszont… rémült tekintettel meredtek urukra.

- Felség, hogy… hogy érti ezt?- szólalt meg végül az egyik báró.

- Nagyon jól tudja- mordult fel a szomszédja. - Az országnak nem lehet két trónörököse.

- De hát nincs két trónörökös! Henry herceget továbbra is megilleti az elsőszülött joga. Ő lesz a következő uralkodó, ezt senki nem kérdőjelezi meg.

Néhány báró és gróf, akik ugyancsak apák voltak, egyetértően bólogattak.

- Az én jogomat sem kérdőjelezte meg senki, mégis fellázadtak ellenem- szólalt meg halkan a király. Igazából nem értette, mire jó ez az egész. Tudja, mit kell tennie, és ez a sok idióta is pontosan tudja. De nem baj. Így legalább megtudja, kik vannak ellene, és kik állnak mellette. A báró azonban nem adta fel ilyen könnyen. Lelkiismeretes ember volt, akinek már királya tervének gondolatától is bűntudata támadt.

- De Felség, az hogy önnel ez történt, még nem jelenti azt, hogy a fiával is megtörténik.

- Ebben egyetértünk, ugyanis még esélyt sem adok neki, hogy megtörténhessen, és ezzel lezártnak tekintem az ügyet.

A tanácsosok beletörődötten bólintottak. Néhányan elégedettek voltak a döntéssel, hisz ezzel biztosították hatalmukat a következő évekre, néhányan viszont nem. A lelkiismeret sajnos még nem veszett ki mindenkiből. A király csendesen intett, így a tanácsosok fölálltak, hogy elhagyják a termet. Búcsúzóul a király még halkan megjegyezte.

- Azt remélem, nem kell mondanom, uraim, hogy az, ami ebben a szobában elhangzott, államtitok. Ha bárkinek is beszélnek róla, legyen az csak a feleségük vagy a halott anyjuk, az azonnali fejvesztést jelent. Maguknak és az egész családjuknak, világos?

- Igen uram!- és ezzel a húsz férfi kilépett a szobából, egy újabb súlyos titokkal a lelkük legmélyén

Hogy III. Henrik meddig ült ott az üres szobában, azt nem tudta volna megmondani. Annyira imádkozott az Istenhez, hogy ne kelljen ezt a szörnyűséget megtennie. De nincs mit tenni. Az ország érdekében cselekednie kell.

- Ilma!

A duci szobalány már be is pördült a szobába, és mosolyogva lépett ura elé.

- Hívatott Felség?

- Keresd meg Torro kapitányt, beszélni akarok vele.

- A kapitány úr már biztos alszik.

- Nem érdekel, ha kell, rángasd ki az ágyából, de azonnal látni akarom.

- Igenis uram!- ezzel Ilma már el is tűnt.

Henrik elégedetten bólintott. Torro kapitány jó katona. Nem kérdez, és nem gondolkodik, hogy helyes-e, amit meg kell tennie vagy nem. Ő majd elintézi az ügyet, és holnap reggel már el is felejtheti. A felesége meg… neki nem is kell tudnia róla. Majd azt mondják a gyerek halva született. Majdcsak földolgozza. Erős asszony.

A matriarka - Vilma

Vilma

Május huszonnyolcadika, ez a nap úgy fog bevonulni az országom történelmébe, mint a legnagyobb győzelem napja – gondolta elégedetten II. Vilma az ország 12. matriarkája, miközben boldog mosollyal nézett végig az őt éljenző tömegen. Az emberek teljesen megtöltötték a főváros utcáit, mindenki a legszebb ruháját öltötte magára, sokan már boldogan ölelték magukhoz a csatából hazatért férjeiket, fiaikat vagy testvéreiket. Voltak persze szomorkodók is. Ezzel Vilma tisztában volt. A csata komoly veszteségekkel járt mindkét oldalon, ennek ellenére elmondhatták, hogy fényes győzelmet arattak a pökhendi szomszédos nőgyűlölő király és csatlósai fölött. A csata végére az ellenség fejvesztve menekült, míg az ő emberei minden ellenséget át nem kergetettek a határaikon. Csak a sebesültek és halottak maradtak. Utóbbiakat egy tömegsírban temették el, előbbieket pedig ellátták, és már szállították is őket az ország bányáiba, hadihajóira a szerencsésebbeket az ország nemeseinek otthonaiba, hogy rabszolgaként tengessék hátralevő életüket. Így szóltak az ország törvényei. Vilma tudta, hogy néhány rabszolga az ő palotájába is kerül, kíváncsi volt rájuk. Kedvelte az egzotikus küllemű férfiakat, a szomszédos birodalom pedig olyan hatalmas kiterjedésű volt, hogy biztos lehetett benne, hogy hű szolgája Madame Róza a legjóképűbb férfiakat fogja neki kiválasztani. A megtermett nő gyermekkora óta ismerte őt, így az ízlésével is tisztában volt. Vilma könnyű szívvel rá tudta bízni a döntést.

 

– Asszonyom, megérkeztünk. – Vilma összerezzent. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy a csatából hazatért győzelmi menet, amelynek az élén hadvezéreivel együtt haladt, végigért a Főutcán, és megérkeztek az uralkodói palota díszes vaskapujához. Vilma boldogan sóhajtott fel. Végre, ismét itthon. Lehet, hogy büszkesége és vezetői mivolta néha elszólította, és ő örömmel tett is eleget kötelességeinek, mégis hazatérni szeretett a legjobban. Hiányoztak neki a gyermekei, a csata hosszú napokra elhúzódott, így lassan két hete nem járt már itthon. Legkisebb lánya, még alig volt három hónapos és olyan régen tartotta már a karjaiban, hogy az szinte fájt. Családja is hiányzott neki. Az édesapja és öccse, akiket mindennél jobban szeretett, és persze a két kedvese, gyermekei apjai, akiket maga mellé emelt, hogy itt éljenek vele a palotában. Mert akár Matriarka volt, akár nem, Vilma elsősorban a családjának élt. Most is úgy érezte, a díszes vaskapu túl lassan tárul ki és tűnik fel mögötte a palota gyönyörű virágokkal borított előkertje. A cseresznyefák kivirágoztak, a levegőt finom orgona illat töltötte be. Tényleg rég volt már itthon, állapította meg Vilma, hisz mikor elindultak a fák épp csak bimbózni kezdtek.

A menet lassan haladt végig, a kővel kirakott úton, míg a palota előtt végre megpillantotta azokat, akiket keresett. Régi hagyomány volt, hogy a hadjáratból hazatérő uralkodónőt a családja a palota előtt várta és Vilma ennek nagyon örült. Amennyire díszes mélyzöld selyemruhája és arany páncélja, amit hadjáratokon mindig hordania kellett, engedte, gyorsan leszállt a lóról, és édesapja elé sietett, aki már ott várt rá kitárt karokkal, hogy keblére ölelje egyetlen leányát.

– Édesapám! – kiáltott fel boldogan Vilma, akár egy kislány, és hajtotta le a fejét, hogy apja Miksa főherceg homlokon csókolja. Ő volt az egyetlen férfi az egész országban, aki ezt nyilvánosan megtehette, öccse és férjei csak a kezét csókolhatták meg.

– Drága, egyetlen leányom örülök, hogy végre hazatértél! – Miksa boldogan mosolygott, mélyzöld szeme, akárcsak lányának örömtől csillogott. Vilmának mégsem kerülte el a figyelmét, hogy apja a két hét alatt, amíg nem látta erősen lefogyott, arca sápadt és beesett volt. Miksa főherceg már nem volt fiatal, közeljárt az ötvenhez, és már évek óta küzdött reumával és egyre erősödő köhögéssel, ennek ellenére Vilma azzal nyugtatta magát, hogy édesapját mindig megviseli, ha lánya hadjáratra indult. Ezzel magyarázta tehát a férfi állapotát. A következő, aki elé lépett legfiatalabb fiútestvére volt, Henri, aki szintén boldog mosollyal csókolt kezet neki, és gratulált a sikeres csatához. Henri öt évvel volt fiatalabb Vilmánál, rajta kívül Vilmának még két bátya volt, mindketten a fővárostól távol éltek birtokaikon, csak Henri maradt a palotában, hogy édesapjuk mellett segédkezzen. A legfiatalabb fivérnek mindig ez volt a feladata már nemzedékek óta. Vilma nagyon szerette öccsét, ő volt az egyetlen testvére, akivel ugyanattól az apától származtak (bátyjaik édesapja néhány éve halálozott el).

– Jó titeket újra látni – mondta őszintén Vilma.

– De gondolom, nem mi hiányoztunk neked legjobban – mosolyodott el kedvesen Henri, mire Vilma halkan felnevetett. Mert Henrinek igaza volt…

– Édesanyám, úgy hiányoztál!

– Te is nekem, kis tündérem! – Vilma majdnem elsírta magát, ahogy magához ölelte legidősebb gyermekét, a nyolc éves Viktóriát, aki ott állt türelmesen apja mellett és a férfi kezét szorongatva várta, hogy végre rákerüljön a sor, és üdvözölhesse hazatérő édesanyját. Vilma büszkén nézett végig kicsi trónörökösén. Lehet, hogy csak az anyai büszkeség tette, de mintha lánya mindennap egyre szebb lett volna. Anyja mélyzöld szemét, de apja sötétbarna haját örökölte, még csak nyolc éves volt, de már több időt töltött kint a szabadban lovaglással és kirándulással, arca így mindig napbarnított volt, körme alatt pedig ott volt az az állandó koszréteg, amit apja enyhe szigora sem tudott leszedetni, pedig Vilma első férje, mindent megtett.

– Kedvesem, örülök, hogy jó egészségben látlak! – fordult leányuk után első férjéhez Vilma kedves mosollyal.

– Asszonyom, én örülök, hogy épségben tértél haza hozzánk, és fényes győzelmet arattál ellenségeink felett. – Majd a férfi kézen csókolta. Vilma csak mosolyogni tudott első férje udvarias hanghordozásán. Joseph és ő már öt éves koruk óta ismerték egymást. Joe a keleti országrész leggazdagabb családjának volt a legfiatalabb sarja, és öt éves kora óta a palotában nevelkedett. A két család sose titkolta szándékát, hogy a két gyermeküket, Vilmát és Joseph–et egy párként lássa, és akaratuk 9 évvel ezelőtt teljesült is. Vilma mindig is legkedvesebb barátjaként tekintett a Joseph–re, ám mikor megtudta, hogy az akkor még 18 éves fiú ennél is többet érez iránta, az valahogy meghatotta, és teljesen helyénvalónak érezte a fiú udvarlását. Joe kedves és gyöngéd szeretőnek és társnak bizonyult. Kapcsolatuknak meg is lett a gyümölcse. Alig egy évvel később, hogy Vilma Joe–t első férjéül választotta, megszületett Viktória, a trónörökös. Az ország ünnepelt, Vilma pedig nagyon boldog volt. Akkor úgy érezte nem is kell neki soha másik férfi. Joe volt a legjobb barátja szerettek együtt lenni, ráadásul, ahogy az évek teltek Joe igazán jóképű férfivá nőtte ki magát, magas volt és jó kiállású, sötétbarna haja rövidre vágva, mély barna szeme pedig melegen csillogott, főleg ha Vilmára nézett. Akkoriban csak Joe volt neki, ám Vilma akkoriban még alig múlt húsz éves, és igazi fiatal nőként ennél többre vágyott. És akkor ismerte meg Kristoff–ot.

Kristoff az északon szomszédos királyságból érkezett a palotába, mint hadifogoly az egyik hadjáratuk során. Kristoff az egyik északi nemes úr fiaként került fogságba eredetileg azért, hogy túszként tartsák itt, amíg az északi király ki nem cseréli őt Vilma valamelyik hadvezérére. Azonban a sors másként akarta. Vilmának elég volt egyetlen találkozás, egyetlen pillantás a férfi hideg tengerkék szemébe, és elveszett. Ezután kezdődött szenvedélyes kapcsolatuk. Vilma úgy érezte mintha újjá született volna. Folyton csak Krisszel akart lenni, fogni a kezét, csókolni és ölelni, magában akarta érezni őt. Minden éjszakát együtt töltöttek. Krisz igazi északi nemes volt, fehér bőrrel és búza szőke hajjal, a természete kicsit heves volt, de még ez sem érdekelte Vilmát. Alig két hónapja ismerték egymást, mikor Vilma megválasztotta őt második férjének. Ha Viktória nem lett volna, akkor elsőnek, de mivel Joseph volt a trónörökös apja, ez a pozíció már örökre az övé maradt.  Még az sem érdekelte Vilmát, hogy ezekben az időkben (és később is) Joe–t teljesen elhanyagolta. Ő csak Krisszel akart lenni, más nem érdekelte. Idén voltak már öt éve együtt, és három gyermekük született, két kisfiú és három hónappal ezelőtt végre egy kislány, aki apja búza szőke haját örökölte, így Vilma csak az ő szőke kisangyalának nevezte a kicsi Vilmát. Két fia inkább ráhasonlítottak barna hajukkal, de apjuk fehér bőrét és kék szemét örökölték, Miksa az idősebb öt, Miklós a fiatalabb három éves volt. Most hogy hazatért Vilma boldogan ölelte magához mindkét fiát, akik boldogan visongva bújtak anyjukhoz. A kicsi Vilma boldogan gügyögve bújt a karjába, mikor apja átadta neki. Krisz boldogan mosolygott Vilmára, amitől a nő, mint mindig most is egész testében beleremegett. Alig várta az éjszakát, két hét Krisz érintése nélkül… ez viselte talán a legnehezebben.

 

– Leányom, hazatérted örömére, estére mulatságot szerveztünk – mondta az apja miközben a kötelező üdvözlések után elindultak be a palotába.

– Köszönöm, apám, kedves tőletek.

– Előtte gondolom, lepihennél, kedvesem – szólt közbe halkan Joseph, aki Vilmáék mögött haladt, mellette Kristofffal. A két férfi mikor kénytelen volt egymás közelében tartózkodni, rendszerint tudomást sem vett egymásról. Vilma ezt sose értette, amennyire ő tudta, kisebb veszekedéseket leszámítva két férje között sose volt nagyobb nézeteltérés. Mégse lehetett őket sose együtt látni, csak ha feltétlenül muszáj volt. Első férje felvetésére Vilma bólintott, tényleg fáradt volt, jó lett volna kicsit lepihenni. Ahogy öregedett a páncél viselése, a sátorban alvás és a sok éjszakázás egyre jobban kimerítették, alig várta, hogy Viktória idősebb legyen, akkor majd ő átveszi tőle ezeket a kötelezettségeket. De arra még várnia kell, most élveznie kell, hogy az országra ismét a béke időszaka köszöntött, és ez mindenkire boldogságot hoz. Kivétel nélkül.

Elemek Mestere II.fejezet

Elemek Mestere

II. fejezet

A velem egyidős fiút bilincsben lökték be a cellámban. Piszkos szőke haja és égszínkék szeme volt. A tekintete még ebben a szorult helyzetben is pajkosan csillogott, szája szélén huncut mosolyt fedeztem fel. Úgy tűnt nem nagyon viselte meg, hogy ide került a legszörnyűbb helyre az egész kerek világon. De mit keres itt? Nem itt a börtönben, az nem különösebben érdekel, gondolom, azért amiért a többi rab is, lopásért, esetleg gyilkosságért. De mit keres itt az én cellámban? Sose volt még cellatársam, mindig egyedül voltam, és ez jól is van így. Már pedig nagyon úgy tűnt, hogy ez most meg fog változni, az őr ugyanis már le is csatolta a fiú csuklójáról a bilincset, majd hozzávágott egy takarót, tányért és egy kancsó vizet. Egyszóval mindent, amire egy rabnak itt szüksége lehet. Majd elfordult, kimasírozott a cellából, és jó hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Ez a fiú most tényleg itt fog maradni? De miért?

– Milyen trágyadomb egy hely – szólalt meg a fiú, miközben körbenézett az apró cellában. Arcáról még mindig nem tűnt el a kis mosoly, pedig ez a gesztus igazán nem illik ide, erre a helyre. Miután a cellával végzett, engem is jó alaposan végigmért. Én pedig csak ültem ott a sarokban, és még mindig nem tértem magamhoz a döbbenettől. Még mindig nem értettem mit keres itt, de olyan rég szóltam emberhez, hogy nem mertem megkérdezni. És nem is akartam barátkozni vele.

– Te valami őrült sorozatgyilkos vagy? – nézett rám kérdőn a fiú, az én értetlenségem pedig csak tovább fokozódott, és ez valószínűleg az arcomra is kiülhetett ugyanis a fiú már magyarázatot is adott: – Csak mert mikor idehoztak ezek az idióták vagy félórát vitatkoztak azon, hogy melyik cellába kerüljek. Állítólag az egész nyomorult börtön tele van. Mondjuk nem is csodálom… na mindegy. A lényeg, hogy a börtön parancsnoknak nagyon nem akaródzott, hogy engem idetegyenek be melléd. De végül belátta, hogy nincs más választása. Még azt is mondta, hogy: „csak nem lesz semmi baj”, aztán idehoztak. Miközben hallgattam őket egy nagydarab, félszemű őrültre számítottam, de te… egész normálisnak tűnsz – aztán gyanakodva összevonta a szemöldökét – Vagy ez csak a látszat?

Istenem mennyit tud ez beszélni. Én pedig még mindig nem tudom, mit mondjak. Vagy mondjak egyáltalán valamit? Levegő persze itt susog a fülembe, hogy legyek nyitott és kedves. De nem vagyok hajlandó figyelni rá. Mindig butaságokat hord össze.

– Azt már látom, hogy nem vagy túl beszédes – állapította meg a fiú. – Én állítólag rengeteget beszélek, legalábbis a húgom szerint. De nyugtass meg, hogy nem fogsz megölni álmomban.

Azt hiszem, erre már tényleg illene reagálni valamit, így sután bólintottam.

– Akkor jó, te amúgy miért kerültél ide? – de már meg se várta válaszolok-e, rögtön folytatta. – Én loptam. Az apám meghalt, és az anyám új férje elkergetett engem meg a húgomat hazulról. Leila ezután hamar férjhez ment. A férje viszont egy idióta. Folyton bántja őt. Nem is csoda, hisz katona szóval, remélem, hamar elpatkol valamelyik lázadásban, amit igyekeznek folyton leverni. Hallottál erről? Mindegy, miután a húgom férjhez ment próbáltam munkát szerezni, de nem sikerült, így összeálltam néhány másik fiúval és éjszakánként elkezdtünk lopni járni. Mint utóbb kiderült ez öreg hiba volt, ugyanis mind spiclik voltak, fejvadászok tudod, tele van velük az ország. Persze azonnal beköptek a helyőrségnél, és elkaptak. Így kerültem ide.

Kénytelen voltam belátni, hogy alig értettem valamit abból, amit a fiú összehordott. Fejvadászok? Spiclik? Lázadások? Az elmúlt tizenhárom évben sok minden járt a fejemben, de azon sose gondolkoztam el mi történik úgy igazán a börtön falain kívül. De azok alapján, amiket ez a furcsa fiú elmondott ott sem könnyebb vagy kellemesebb az élet, mint idebent. Az a világ elég rémisztőnek tűnik. Miért győzköd akkor Levegő folyton arról, hogy mennyivel szebb az a világ? Milyen butaság.

– Csak úgy kíváncsiságból, te mindig ilyen keveset beszélsz, vagy én vagyok rád ilyen hatással? – Vállat vontam. Kezdtem egyre ostobábbnak érezni magam, most már tényleg mondanom kell valamit, lehet, hogy a fiú addig el sem fog hallgatni, de nem tudom, mit mondhatnék.

– Na, legalább a nevedet mondd meg! Én Adam vagyok. – Ebben a percben felharsant a börtön tornyából a kűrt. Ez jelezte mindennap, hogy kimehetünk az udvarra. Megkönnyebbülten pattantam fel ültemből, és amint kinyílt a cella ajtaja szó szerint kimenekültem a saját cellámból. Alig vártam, hogy kijussak az udvarra. Odakint, ott volt Föld. Ő mindig meg tudott nyugtatni. Talán azt is tudni fogja, mit csináljak most ebben az új helyzetben.

Ma szerencsés napom volt. Szép idő volt, a tél már elvonult és a tavaszi napsugarak még ide a börtönbe is befurakodtak. A szép idő tiszteletére az őrök megengedték, hogy egész délután kint lehessünk az udvaron. Én ez idő alatt csak álltam ott a szokásos helyemen az udvar legtávolabbi sarkában a fal mellett. Arcomat a falnak nyomtam, és csak hallgattam Föld megnyugtató hangját. Arra biztatott, hogy ne féljek az újtól, mert az talán még jót is hozhat. De én még mindig nem nyugodtam meg. Azért néha körbelestem az udvaron, hogy a fiú, vagyis Adam mit csinál. Egy darabig az udvart járta, beszélgetett más rabokkal. Ha szerencsém lesz, kibeszélgeti magát, és elfárad estére, engem pedig békén hagy. De mit fogok csinálni este? Ilyenkor Tűzzel és Vízzel szoktam gyakorolni, de most ha ő is ott lesz, ezt nem tehetem meg. De akkor hol és hogyan fogok gyakorolni? Tűz és Víz, sőt még Föld is mindig arra biztat, hogy gyakoroljak, bár nem tudom miért, de legalább elfoglalom magam. Most mit csináljak?

Este Adam le sem vette rólam a szemét. Olyan furcsán bámult rám. Kíváncsian, de ugyanakkor talán sajnálkozva is. Nem tudtam mire vélni. De úgy voltam vele, addig nem érdekel, amíg csendben van, és békén hagy. De ez a kellemes csend nem tartott sokáig.

– Beszélgettem a többi rabbal – szólalt meg Adam. – Kérdezősködtem rólad, mivel te úgy tűnik nem vagy hajlandó beszélni magadról. – Ezt mindenfajta szégyenlőség nélkül mondta, úgy tűnk cseppet sem érezte kellemetlennek, hogy rólam beszélt a hátam mögött.

– A többi fickó azt mondta te vagy az egyik legrégebbi rab itt a börtönben. Egy öregember pedig azt állította ő emlékszik a napra, amikor idehoztak téged és… csak öt éves voltál. – Adam kíváncsian oldalra hajtotta a fejét: – Ez igaz?
 

Neki ez tényleg nem kellemetlen? Mert nekem igen. Elég nekem éjszakánként ezekre a szörnyű emlékekkel megküzdenem, semmi kedvem még egy vadidegen szájából is visszahallani. Különben sem tartozik rá, ez az én ügyem. Én sem kérdezgettem őt miért került ide, magától mesélte el. Senki sem kérte rá. Én főleg nem.

– Feltételezem, nem akarsz róla beszélni – sóhajtott fel Adam. – Pedig bevallom, nagyon érdekelne miért kerültél ide, persze csak ha az öreg nem hazudott és tényleg öt éves voltál. Mégis mit csinálhattál? Talán… megölted a szüleidet?

– Nem! – Ezen én is meglepődtem. Olyan rég hallottam már a saját hangomat, hogy teljesen idegennek tűnt. De nem tehetek róla, mégis mit képzel magáról ez a… Még hogy én megöltem a szüleimet? Mégis ki lenne képes ilyen szörnyűségre? Én biztosan nem. Hogy feltételezhet ilyet rólam? Adam ráadásul nem is tűnt megbántottnak, vagy meglepettnek hogy végre megszólaltam, számomra teljesen érthetetlen okból pajkosan elmosolyodott.

– Szóval ez a módja… beszélsz velem, de csak ha feldühítlek. Hát legyen. Még öt évig biztos össze leszünk zárva, kivéve persze, ha téged hamarabb kiengednek, vagy ha sikerül megszöknöm, ahogy tervezem. És figyelmeztetlek… – mondta vészjósló hangon. – Nálam idegesítőbb embert keresve sem találhatsz. Rá foglak venni, hogy beszélj velem, ha törik, ha szakad.

Atyaisten! Mibe keveredtem?

A herceg I. rész 1.fejezet

I. rész

Egy sötét éjszaka

1. fejezet

Fülledt nyári éjszaka borult Livídiára azon a napon. A királyi palotát körülvevő táj sötét és fénytelen volt. Egyetlen csillag sem ragyogott az égen, az Újhold sötét korongja teljesen beleolvadt a háttért adó ég feketeségébe. Még az egyszerű földművesek is félve húzódtak vissza házaikba. Egy ilyen éjszaka csak rossz hír hozója lehet, mondták. És pont ezt az éjszakát választott ki a jó Isten Izabella királyné második gyermeke megszületésére. Livídia ország első asszonyánál naplementekor indult meg a vajúdás, öt órával ezelőtt. A szép királynő arca eltorzult a kíntól, miközben az egyre sűrűbben jövő fájásokat igyekezett hang nélkül, méltóságteljesen kibírni. A bába és az udvarhölgyek szorgalmasan sürögtek-forogtak asszonyuk körül. A halk nyüzsgést csak néha szakította meg egy-egy fájdalmas kiáltás. Izabella ilyenkor szégyenkezve kért bocsánatot, ilyenkor úgy érezte nem viselkedett királynőhöz méltóan, és félve kérdezte a főudvarhölgyet, hogy nem zavarta-e meg férje nyugalmát. Az udvarhölgyek csendesen nyugtatgatták királynőjüket. Hogyan is mondhatták volna meg, hogy a király igazából nem is kíváncsi születendő gyermekére?

 Szegény asszony honnan is tudhatta volna, hogy férjét jelenleg egészen más gondok foglalkoztatják, mint felesége szenvedése. Ő és tanácsosai a palota tanácstermében gyűltek össze, és a lehető legnagyobb problémára igyekeztek megoldást találni. Mi lesz, ha a születendő gyermek fiú? III. Henrik Livídia 25. királya gondterhelt arccal pillantgatott egyre gyakrabban az ajtó felé. A főudvarhölgyet várta, akinek az örömteli hírt kellett meghoznia, miszerint a királyi gyermek világra jött. Henrik azonban aggodalommal gondolt arra a percre. Emlékezett ő még, milyen veszéllyel jár az, ha egy királyi családban két fiúgyermek születik. Három évvel ezelőtt felhőtlenül boldog volt, miután felesége kétszeri vetélés után végre megajándékozta őt és az országot egy fiúgyermekkel. A kisfiú, akit természetesen nagyrabecsült nagyapja és apja után a Henrik nevet kapta, de mindenki csak Henrynek szólította, mind a mai napig életerős és egészséges fiú volt. Henrik mindig úgy tekintett rá, mint tökéletes trónörökösre. A király az életére azóta megelégedéssel tekintett. Megvolt a trónörökös, biztosította a dinasztia további fennmaradását. Így volt ez egészen kilenc hónappal ezelőttig. A királynő ekkor jelentette be, hogy ismét gyermeket vár. A király ekkor még nem aggódott. A királynő már annyiszor vetélt el gyenge szervezete miatt, hogy bejelentése még egyáltalán nem adott okot az aggodalomra. A hatodik hónap után kezdődtek a gondok. Mi lesz, ha a születendő gyermek fiú lesz? A királynak esze ágában sem volt még egy herceget felnevelni. Annak idején, mielőtt megkoronázták volna, ő és három fivére éltek teljes szeretetben apjuk udvarában. Ő volt a legidősebb és a trónörökös. Apja halála után teljes nyugalommal és nem kevés büszkeséggel készülődött a koronázásra, mikor testvérei föllázadtak ellene. Sokan melléjük álltak főleg a szegény parasztok közül. Ők már akkor is sok kellemetlenséget okoztak. Neki és testőrségének három évébe telt, mire leverte a lázadást, testvéreit pedig kivégeztette. Akkor tanulta meg, hogy soha ne bízzon meg senkiben és semmiben. Ez volt uralkodásának egyik alapelve. Számtalanszor indított háborút, sokszor lépett szövetségre a szomszédos országokkal, de megbízni egyikben sem bízott meg. Ez eddig tökéletesen bevált. Fiának is ezt tanította, mikor nagy ritkán időt tudott szakítani, hogy vele lehessen. Az újabb herceg esetleges világra jövetele azonban mindent felborított. Nem kockáztathatja meg, hogy halála után fiának is át kelljen élnie azt, amit neki. Nem csak azért, hogy megvédje fiát, ugyan. A megpróbáltatások csak erősebbé tesznek. Nem, nem a fiát, hanem az országát féltette. Egy estleges testvérháború magával hozza azt a veszélyt is, hogy az ország kettészakad. És akkor mi lesz abból, amit ő és nagyra becsült ősei annyi fáradtság árán létrehoztak? Annyi véres háború és nehezen megszerzett területek mind a semmibe vesznének. Henrik, ahogy már elődjei is, sose indított háborút ok nélkül. A háborúk nem voltak hiábavalóak még akkor sem, ha évekig eltartottak, és több ezer katona vesztette életét a csatamezőn. Hála ezeknek a hadjáratoknak az országba tömegével jöttek, önként vagy kis rásegítéssel, Henriknek ez mindegy volt, a hozzáértő kézművesek, mesteremberek és kovácsok mind a négy égtájról. De ha ez a kölyök megszületik, és kitör a király szerint elkerülhetetlen testvérháború, akkor minden elveszik. Nem, ezt nem engedheti. Minden áron megvédi az országát, ha kell születendő gyermekét is képes ezért föláldozni. Reméljük, Isten kegyes lesz hozzá, és egy kis hercegnőt küld ide hozzájuk. Csak remélhetjük.

A matriarka Prológus

Prológus

Valahol messze a nagyvilágban volt egy ország. Nem is akármilyen. Földjét a láthatárig nyúló aranyló búzaföldek borították, dús mezein több száz fős marha és juh csordák legelésztek, tengerpartján halászhajók tucatjai fogták a legjobb halakat az egész környéken. Az országban gazdagság és jólét uralkodott. Annak ellenére, hogy ez a gazdag föld folyamatosan háborúban állt a szomszédos királyságokkal. És ennek nem csak az ország hívogató gazdagsága volt az oka. Ennél sokkal fontosabb indok volt a férfiúi irigység és önhittség. Az akkori késő középkori viszonyok között az urak igen rossz szemmel néztek egy olyan ország virágzását, ahol már évszázadok óta asszonyok uralkodtak. Már pedig ebben az országban, ahol történetünk játszódik, ez volt az ősi hagyomány már évszázadok óta. Az ország egyedüli vezetője a Matriarka rendelkezett a legfelső hatalommal. Ő volt a vezetői tanács, a hadsereg és az egyház egyedüli irányítója. A nép körében feltétlen tiszteletnek örvendett, ahogy egy uralkodónak illet. De nem is ez szította fel elsősorban a szomszédos királyok és hadvezérek haragját, bár már az is elég felháborító volt, hogy egy nő parancsolt a férfiak felett is. Nem, a szomszédok legfőbb haragját az ország egy számunkra különös szokása váltotta ki. Nevezetesen a Matriarka párválasztása. Törvénybe volt ugyanis foglalva, hogy a Matriarkának jogában állt a népe bármelyik férfi tagjával kapcsolatot létesíteni. Legyen az egy éjszaka, egy év vagy akár egy egész élet. A kiválasztott férfiakat pedig a legnagyobb tisztelet övezte.  Különösen azt vagy azokat, akiket az uralkodónő maga mellé emelt, hogy vele éljenek a palotában és gyermeket nemzenek neki. A kiválasztott férfiak jöhettek bárhonnan. Gazdag vagy szegény családból, még az sem jelentett akadályt, ha a kiválasztott férfi esetleg nős volt. Ilyenkor az asszonyt szégyenkezés helyett büszkeség töltötte el, és amennyiben a férj visszatért hozzá, a családot ezután tisztelet és megbecsülés övezte. A Matriárkával való együtthálás nem számított házasságtörésnek. A nép számára ez az ősi szokás teljesen elfogadottnak és helyénvalónak számított, a környékbeli uralkodók haragját mégis felszította. A háborúk és hadjáratok már évek óta tartottak, a megvetés és ellenségeskedés nemzedékről nemzedékre szállt. Az ország mégis tartotta magát. Ellenség évek óta még csak az országhatárt sem tudta átlépni.

Így volt ez II. Vilma uralkodása alatt is, mikor történetünk elkezdődött. Vilmát akár csak elődeit páratlan szépséggel áldotta meg a sors. Mogyoróbarna haja fényesen és levendulától illatozva omlott vékony vállára, napbarnított pirospozsgás arcát igéző mélyzöld szeme tette különlegesség. Nem volt túl magas, vékony alakját pedig azután is megtartotta, hogy négy gyermeket hozott a világra. A férfiak és nők mind csodálattal adóztak neki. Vilma elődeihez hasonlóan, bár nagyon fiatalon tizenhat évesen került trónra édesanyja halála után, biztos kézzel irányította az országot. Igen felvilágosult uralkodó volt. Értett a művészetekhez, a politikához, a gazdasághoz még a hadviseléshez is. Azonban egy valami nem volt rá jellemző: a meghunyászkodás. Soha, még csak fel sem merült benne a békekötés, vagy ne adj isten, a megadás lehetősége. Az ellenséggel, kemény kézzel, könyörtelenül bánt. Az árulást kíméletlenül megtorolta. Talán ez volt az oka, hogy az utóbbi években a legtöbb ellenséges ország letett a háborúskodásról, és visszavonult. Az egyik a leghatalmasabb birodalom azonban továbbra is kitartott… Oly annyira, hogy hamarosan egy hatalmas csatára készülődtek… amely eldönti mindkét ország sorsát. És bár Vilma ezt akkor még nem tudta, de az ő sorsát is visszavonhatatlanul egyetlen ember felé sodorta.

Elemek Mestere I.fejezet

Elemek Mestere
I. fejezet

Egyetlen egy emléket őrzök azokból az időkből, amit nem a börtönben töltöttem. Öt éves voltam és az apám születésnapját ünnepeltük.

Emlékszem, egy kis házban laktunk egy erdő szélén. Körülöttünk hegyek magasodtak, a nap hétágra sütött… Az apám jó ember volt. Bár nem sok mindenre emlékszem vele kapcsolatban még most is fel tudom idézni erős termetét, meleg barna szemét, dús szakállát és mély zengő hangját. Az anyám pont az ellentétje volt. Pici, törékeny asszony. Az arcára már nem is emlékszem csak puha, simogató kezére, aranyszőke hajára és kenyér illatú kötényére. Nem voltak barátaink így apa születésnapját is csak szűken, hármasban töltöttük. Anyám süteményt sütött, apa és én a kerti padon ültünk, én a madarakat etettem, apám pipázott. Minden nyugodt és békés volt. Aztán egyszer csak apám tekintete megkeményedett. Tőle nem megszokott kemény hangon rám szólt, hogy menjek be a házba. Én engedelmeskedtem. Anyával a konyhában kuporodtunk össze az egyik sarokban. Még most is emlékszem, hogy anyám máskor meleg keze milyen jéghideg volt és egész testében reszketett. Kintről patadobogás hallatszott, majd férfihangokat hallottam, amikbe bele keveredett apám mély basszusa. Aztán hallatszott egy fájdalmas kiáltás és minden elcsendesült. Soha többet nem hallottam az apám hangját. Nem sokkal ezután néhány férfi tőrt be a házunkba kitéptek anyám ölelő karjaiból, és ide hoztak. Az ország legszigorúbban őrzött börtönében, ahonnan még soha senki sem szökött meg.

A börtön egy hatalmas tó kellős közepén egy kis szigetre épült, magas kőoszlopai mintha a napig érnének, csupán egyetlen kapun lehet kijutni, ami a tón átívelő hídhoz vezet. És persze mindenhol őrök állnak. Végig a falakon és állítólag végig a hídon is. A börtön parancsnokot Gordon ezredesnek hívják. Magas, nagydarab ember, minden fekete rajta, engem leginkább egy varjúra emlékeztet. Fekete a haja, a szakálla még a szeme is. Mindig szigorú, de gonosznak nem mondanám. Velem ugyan sosem volt kedves, mindig valami számomra érthetetlen félelemmel tekint rám, mintha bármelyik pillanatban megölhetném.

Egy ilyen helyre zártak be engem, egy öt éves kisgyereket. Az első három napot végig sírtam. Vertem, kapartam, rúgtam a cellám ajtaját. Hívtam az apámat, az anyámat, de néhány pofontól és gúnyos röhögéstől leszámítva semmit sem kaptam. Aztán három nap után abba hagytam. Kénytelen voltam belátni, hogy soha többé nem fogom látni egyiküket sem. Azóta vagyok egyedül. Öt éves voltam mikor bekerültem a börtönbe, azóta sem tudom, miért. Most tizennyolc vagyok. Vagy leszek… ki tudja azt már. Az idő múlását csak az évszakok váltakozásából tudom követni.

Az elmúlt tizenhárom évet egyedül töltöttem. Nem kerestem a kapcsolatot a többi rabbal, egyrészt mert nem is akartam, másrészt mert teljesen el vagyok tőlük szigetelve. Még a cellám is más, az összes többi cella falai kőből készültek, ahogy az egész börtön, ezzel szemben az enyémnek hideg, fém falai vannak. Míg a többi rab párosával, sőt van, hogy hármasával osztozott a cellákon, én mindig egyedül voltam. De nem is emiatt voltam igazán elszigetelve, hanem azért mert a többi rabbal ellentétben nekem fogalmam sincs miért kerültem ide. Fogalmam sincs.

Csak egyet tudok, nem követtem el semmit, nem bántottam soha senkit. Akkor miért? Miért hoztak ide? Miért bánnak úgy velem, mint egy őrülttel, aki bármelyik percben kitörhet? Nem tudtam a válaszokat. Néha őszintén csodálkoztam, hogy nem őrültem még meg. Tíz éves korom óta jóformán egy szót sem szóltam, nem keresem a kapcsolatot senkivel, egyedül vagyok…. Illetve nem egészen.

Az egész tizenkét éves koromban kezdődött. A telek mindig nagyon hidegek itt a börtönben. A cellák akár a jégvermek, az egyetlen fényforrás a folyosón lobogó fáklyák. A folyosón járőröző katonák meleg kucsmában és kabátban lődörögnek, míg mi rabok a cellánk egyik sarkába húzódunk, hogy legalább valamelyest védve legyünk a hidegtől. Mindenkinek van egy-egy takarója bár az enyém inkább már csak egy rongy. Azzal takarózunk éjjelenként. Utálom a teleket. Ilyenkor általában még az udvarra sem mehetünk ki kicsit mozogni. Egész nap a zárka magányában szinte beleőrülök a csendbe. Az ember ilyenkor még gondolkodni sem tud, vagy valami mással elfoglalni magát. Egyre csak azt az irtózatos hideget érzed, ami a csontodig hatol.

Az esték a legrosszabbak. A sötétség ekkor áthatolhatatlan, a hideg pedig csak fokozódik. A rémisztő csendről már nem is beszélve. De ami engem igazán megrémít, azaz hogy sose tudod, kit visznek el egy ilyen estén. Ez az időszak az, mikor a legnagyobb a halálozás, a legtöbben halálra fagynak. Az évek során számos olyan éjszaka volt, mikor nem mertem elaludni, mert féltem, hogy nem ébredek fel többet.

Az a bizonyos éjszaka is ilyen volt. Már éjfél körül járhatott, én az ajtóhoz legközelebbi sarokban kuporodtam és próbáltam nem minden tagomban remegni. Vágyakozva figyeltem a cellám mellett lobogó fáklyát. A szemhéjam egyre nehezedett, legszívesebben elaludtam volna. Végül is mit számít, ha meghalok? Nem hiányoznék senkinek. Nem fáznék soha többé, nem bántana senki… azon az éjszakán éreztem először azt, hogy nem akarok élni.

Már épp lehunytam volna a szememet, hogy beletörődve a sorsomba átadjam magam a talán örökké tartó alvásnak, mikor hirtelen valaki beszélni kezdett. Illetve nem is beszélni, hanem… nem is tudom, hogy fejezhetném ki. Valami különös földöntúli hangot hallottam, amit azelőtt még soha. És pontosan tudtam honnan jött. Tudom, őröltségnek hangzik, de… a tűz beszélt hozzám. Egy különös, lágy és simogató hangot hallottam, ami önkéntelenül is arra késztetett, hogy felálljak és az ajtóm rácsához lépjek. Annyira furcsa volt. Nem mondanám, hogy értettem mit akar mondani inkább csak éreztem… azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Máig sem tudom mi vezérelt akkor. De egyszer csak kinyújtottam a kezem a rácsokon át, és a fáklya felé nyúltam. Aztán megtörtént a legcsodálatosabb dolog, amit ember elképzelhet. Mert akkor este a tűz a fáklya végéről átcsúszott az én kezemre. Gyorsan visszahúztam a kezem a cellába és megbűvölve figyeltem a tenyeremen táncoló apró lángot. Nem égette a kezem, csak kellemes meleget éreztem. A tagjaimban a remegés kezdett alább hagyni. A kis láng egész éjjel kitartott. Csak ültem és figyeltem a táncát és hallgattam kedves pattogását. Reggel pedig elég volt arra gondolnom, hogy mi lesz, ha az őrök észreveszik és már el is tűnt. Fogalmam sincs hogyan csináltam. De azt viszont tudtam, hogy újra meg tudom csinálni. És még csak gondolkoznom se kellett hogyan csináljam. A tűz megmondta. Vagy inkább sugallta? Úgy éreztem ő és én jó barátok lettünk.

Aztán ahogy a napok teltek-múltak újabb meglepetések következtek. Hamarosan már nem csak a tűz beszélt hozzám, hanem mind a négy elem. A föld mély bölcs hangján szólt hozzám, mint aki az egész világot ismeri és figyeli a rajta történő változásokat már a kezdetek óta. A víz nagyon szeszélyes. Van, hogy pajkosan és barátságosan bugyog, és van, hogy haragosan arra buzdít, hogy lázadjak fel, ne békéljek meg a sorsommal. Ezzel néha nem tudok mit kezdeni, de még ennél is rosszabb a levegő. Ő folyton arról susog, hogy a világ milyen hatalmas és szabad, semminek sem szabadna gátat vetni. A négyből a levegőt kedvelem legkevésbé. Fáj hallgatni, amit a kötetlenségről és a szabadságról beszél. Hisz én itt vagyok, bezárva, ennek a börtönnek a falai között és vajnyi kevés az esélyem, hogy valaha is kikerüljek innen. Hisz innen képtelenség megszökni. Ezt mindenki tudja.

Egyszer láttam egy rabot, aki megpróbálta. De még a szigetet a szárazfölddel összekötő hídig sem jutott el, az őrök azonnal elkapták, aztán vitték a börtön közepén álló bitófához és ott mindannyiunk szeme láttára kivégezték. Szörnyű élmény volt. Így aztán nem nagyon szoktam odafigyelni Levegőre.

Mióta felfedeztem ezt a különös adottságomat talán még jobban elszigetelődtem a többi rabtól. Még kevésbé tűnt fontosnak, hogy barátokat szerezzek, hisz minek? Itt volt nekem négy barát, akiken senkivel sem kellett osztoznom, és akik csak kedvesen szóltak hozzám. Néha úgy éreztem bíztatnak. Tűzzel és Vízzel már egész sokáig jutottunk. Esténként mindig gyakorolni szoktam. Víz ugyanúgy a kezembe kúszik a vizes kancsóból, mint Tűz a fáklyákról. Arra is hamar rájöttem, hogy képes vagyok változtatni az alakjukat, sőt növelni is őket. Tűz már nem csak egy kis láng volt a tenyeremen, hanem egy hatalmas gömb, amivel akár erdőtüzet is képes lettem volna gyújtani. Földdel ilyesmiket még nem tudtam kipróbálni, hisz vele csak kint az udvaron találkozom, ott pedig nem merem furcsa képességemet próbálgatni. Pedig Föld már nagyon bíztat. Levegővel meg úgy döntöttem addig nem foglalkozom, míg nem talál valami jobb témát a szabadság helyett. Szóval így telnek napjaim a börtön nem is annyira magányos és kegyetlen világában. Nem is akartam változást a szokványos hétköznapokban. Aztán egy nap, a szokásostól eltérően, a korai órákban kinyílt a cellám ajtaja…

1.évad 11. epizód - Karácsonyi húzás

101  BELSÖ, FIÚK LAKÁSA, NAPPALI – NAPPAL                101

András és Attila belép a lakásba, kezükben néhány szatyorral.

Dávid a kanapén ül a macskákkal.

ANDRÁS

Sziasztok! Megjöttünk!

DÁVID

Sokáig elvoltatok.

ANDRÁS

(morcosan)

Ja, az ember azt hinné egy héttel karácsony előtt még kulturált körülmények között vehet mézeskalács fűszerkeveréket.

DÁVID

Miért? Mi történt?

ATTILA

Egy néni sípcsonton rúgta.

DÁVID

(döbbenten)

Nem mondod?!

ANDRÁS

De! Közben vérben forgószemekkel azt kiáltotta: „Te vézna hurkapálca ne is álmodj róla! Az a fűszer már az enyém!”

DÁVID

És aztán?

ATTILA

Aztán a következő pillanatban a néni a piskóta lapok közé zuhant.

DÁVID

Mert megbotlott?

ANDRÁS

Nem, mert Ati odalökte.

ATTILA

Ja, de találd ki kié lett az utolsó mézeskalács keverééék???

András erre előrántja a zacskóból a fűszerkeveréket.

ANDRÁS

Hát a miénk!

ATTILA

Ezt neked mézeskalács tolvaj néni!

FÖCÍM

102  BELSÖ, FIÚK LAKÁSA, NAPPALI – FOLYTATÓLAG           102

András mosolyogva megy kipakolni a konyhába, Attila leül Dávid mellé.

Anti kilép a szobájából, kezében egy piros, zöld csíkos keménykalap.

ANTI

Nézzétek! Megtaláltam!

ATTILA

Micsodát?

ANTI

Hát a karácsonyi kalapunkat. Egy hét múlva karácsony, ideje megtartanunk a karácsonyi húzást.

DÁVID

Szuper! Majdnem el is felejtettem.

ANTI

Tartsuk meg ma este, Baluék úgyis átjönnek.

Attila és Dávid helyeslően bólogat.

ANDRÁS

Tényleg akartok karácsonyi húzást?

DÁVID

Persze, miért ne akarnánk?

ANTI

Igen, ez a mi közös hagyományunk!

ATTILA

Ja, és emlékeztet azokra az időkre mikor még nem indult be a színház, és olyan csórók voltunk, hogy még hat darab ajándékra sem tellett.

ANTI

Bah, emlékszem abban az évben te húztál engem.

ATTILA

És milyen király ajándékot kaptál!

ANTI

Elemet vettél az elemlámpámba!

ATTILA

Ugye milyen hasznos?

ANTI

Nincs is elemlámpám!

ATTILA

Hálátlan!

DÁVID

András, miért nem akarsz karácsonyi húzást?

ANDRÁS

Szó sincs róla, hogy nem akarok, csak… nem lenne furcsa? Most, hogy összejöttetek Annával ti úgyis vesztek egymásnak valamit, Balu és Kriszti is megajándékozza egymást, szóval így nem sok értelme lenne.

DÁVID

Ez hülyeség! Anna biztos, hogy…

Ekkor Anna belép.

ANNA

Hahó, srácok! Ki emleget engem?

ATTILA

Csak a pasid.

ANNA

(mosolyogva)

Oh, de jó!

Anna megcsókolja Dávidot.

ANNA

Miért emlegettél?

ANTI

András szerint nem kéne megtartani a karácsonyi húzást.

ANNA

Mi? De miért nem? Én imádom a karácsonyi húzást!

DÁVID

Na, ugye mondtam!

ANDRÁS

Jó, a fejemet azért ne harapjátok le, akkor este húzunk a hülye kalapból!

ANTI

Nem is hülye! A csöves, akitől vettem azt mondta ez jól állna bárkinek!

103  BELSÖ, FIÚK LAKÁSA, DÁVID SZOBÁJA – ÉJJEL           103

Dávid és Anna az ágyban fekszenek összeölelkezve

ANNA

(mosolyogva)

Nem hiszem el, hogy Anti tényleg a fejére húzta azt a kalapot.

 

DÁVID

Én azt nem hiszem el, hogy azt a kalapot három év alatt még nem rágták szét a molyok.

ANNA

Elárulod kit húztál?

DÁVID

Neeem, azt nem szabad! Tiltja a szabályzat!

ANNA

Jaj, ugyan már! Kriszti és Balu mindig elmondják egymásnak ki kit húzott!

DÁVID

(felháborodottan)

Ezt nem mondod komolyan! 

ANNA

Nem is tudtad? Mindig megbeszélik, hogy tudják húzta-e valaki a másikat. Kriszti teljesen oda van, hogy Balu mindig őt húzza… szerinte ez olyan romantikus!

DÁVID

(morcosan)

Aha… marha romantikus…

ANNA

Szóval kit húztál?

DÁVID

Örülnél, ha téged húztalak volna?

ANNA

Áh, nem…

(kicsit csendben fekszenek egymás mellett)

Mondjuk… jó lenne, ha végre egyszer én is felvághatnék a romantikus véletlenjeimmel…

DÁVID

Hááát… lehet, hogy idén megteheted.

Anna felpattan fektéből.

ANNA

(mosolyogva)

Nem mondod! Ez azt jelenti, hogy engem húztál? 

DÁVID

Nem, én nem mondtam ilyet…

ANNA

De céloztál rá! Szóval?

DÁVID

Hát karácsonyeste úgyis kiderül… de addig se éld bele magad…

ANNA

Tehát engem húztál! Ez az! Fel kell hívnom Krisztit!

Majd Anna kipattan az ágyból, és felmarja a mobilját az éjjeli szekrényről, és már a füléhez is emeli.

 

DÁVID

(félhangosan)

Oh, basszus… te barom!

104  BELSÖ, SZÍNHÁZ, PRÓBATEREM – NAPPAL                 104

Balu a padon ül, és a cipőfűzőjét köti.

Dávid belép.

BALU

Helló, haver! Mi a helyzet? Ja, amúgy köszi, hogy megint megcinkelted a papírokat, Kriszti majd elalélt, hogy idén is őt húztam. De azt meg hogy a fenébe csináltad, hogy te meg Annát húztad?! Nem gondolod, hogy kicsit átlátszó lesz, ha…

Dávid erre teljes erejéből fejbe csapja Balut.

BALU

(felháborodottan)

Au! Haver, mi van már?!

DÁVID

(dühösen)

Még hogy mi van?! Te idióta!

Még egyszer fejbe vágja.

DÁVID

A hülye mesterkedésed miatt most marha nagy pácban vagyok!

BALU

Miről beszélsz?

DÁVID

Három éve csináljuk ezt a hülyeséget a papírokkal, de eddig egy szóval se mondtad, hogy te és Kriszti minden évben kibeszélitek egymás között ki kit húzott!

BALU

És akkor mi van?

DÁVID

Az, hogy Anna és Kriszti is mindig kibeszéli!

BALU

Oh, a szemetek! Hiszen a húzás az titkos!

DÁVID

Na, ne mondd!

BALU

De ez miért az én hibám?! Ha dühös vagy a nőink pletykálása miatt verd őket fejbe!

 

DÁVID

Nem verhetek fejbe lányokat! Az egyikkel ágyba bújok éjszakánként! És a mama is megtiltotta!

BALU

Haver… totál elvesztettem a fonalat! Mondd már, mi van!

DÁVID

Anna totál romantikusnak találja, hogy te „véletlenül” minden évben Krisztit húzod.

BALU

Hát… végülis ez a mi kis tervünk lényege…

DÁVID

Nem! Az, hogy te anno smucig voltál két ajándékot venni!

BALU

Dávid, ne hánytorgasd fel mindig a múltat! És mi van akkor, ha Anna ezt romantikusnak találja?

DÁVID

Az, hogy ő is erre vágyik!

BALU

Mármint mire? Hogy te húzd ki őt?

DÁVID

Igen! Tegnap este, olyan szomorú, őzike szemekkel ecsetelte, hogy annyira vágyik, hogy Krisztihez hasonlóan az ő nevét is a pasija húzza ki a kalapból… hogy a végén azt mondtam neki, hogy őt húztam!

BALU

Aha… de ezek szerint…

DÁVID

Nem őt húztam! Csak azért mondtam, hogy örömet okozzak neki!

BALU

Oh, te romantikus majom!

Balu feláll.

BALU

Hát sok sikert, ahhoz hogy kimagyarázd magad. Na, csá!

DÁVID

Állj! Most meg hová mész?! Segítened kell!

BALU

Oh, dehogy kell! Te keverted bele magad, mássz is ki egyedül.

DÁVID

Tényleg? És ehhez mit szólsz? Vagy segítesz, vagy elmondom Krisztinek, hogy évek óta én cinkelem meg a papírokat!

Balu egy percig dühösen néz.

BALU

Oh, a fenébe! Jó, mit akarsz csinálni?

DÁVID

Meg kell tudnunk ki húzta Annát és rávenni, hogy cseréljen velem!

BALU

Haver, ez halva született ötlet. Anti és András túl becsületesek sose fogják elmondani! Attiláról meg ne is beszéljünk…

DÁVID

Ő biztos elmondaná.

BALU

Ja, ha eleget fizetsz neki.

105  BELSÖ, FIÚK LAKÁSA, ANTI SZOBÁJA – NAPPAL           105

Anti a szekrénynél áll, és egy zsákba pakolja a ruháit.

Anna az ágyon ül, és segít neki.

ANNA

(nevetve)

De most komolyan, ezt a pólót mikor hordtad?

Majd felmutat egy piros sárga virágos hawaii pólót.

ANTI

Oh, az a farsangi jelmezem, mikor Tom Selleck-nek öltöztem.

ANNA

Komolyan? Volt bajszod is meg minden?

ANTI

Persze! Apának akkor még volt haja, azt nyírtuk le titokban a bátyáimmal mikor épp aludt.

ANNA

Bocs, de nem tudom elképzelni. Nem is hasonlítasz Tom Selleck-re.

ANTI

Hát pedig, ez a nem is hasonlít Tom Selleck-re srác megnyerte a jelmezversenyt kilencedikben.

ANNA

És te ezt most odaadod a rászorulóknak. Olyan önzetlen vagy!

ANTI

Tudom.

Attila belép kezében egy csomó ruhával.

ATTILA

Hahó! Meghoztam a megunt rongyaimat a rászorulóknak!

Majd ledobja a ruháit az ágyra.

ANTI

Hé! Ezek már rendszerezve voltak!

ATTILA

Perelj be!

ANNA

Ati, biztos ezeket is oda akarod adni? A Metalica pólód meg a bőrnacid?

ATTILA

Dehogyis! Azt adom oda, ami rajtam van, csak nem akartam összekoszolni a király szerelésem az esti mozi előtt.

ANTI

Mi?! Ati, nem adhatsz koszos ruhát a rászorulóknak! Ez jótékonykodás, nem a tisztítód!

ATTILA

Jaj, ugyan már! Ha meleg srác kapja a cuccaimat még örülni is fog, hogy beleizzadtam előtte.

Majd Attila lecsatolja az övét és rajta lógó fémláncot, rádobja az ágyra, majd a két ruhával kimegy a fürdőbe.

ANNA

(fejcsóválva)

Javíthatatlan.

ANTI

Az… pedig a karácsonyi jótékonykodás az egyik legszebb dolog a világon!

Majd Anti bedobálja a maradék ruhákat a zsákba (vele együtt Attila övét és láncát is).

ANTI

Siessünk, a hely nem sokára bezár.

ANNA

Oké, menjünk!

Kimennek a szobából.

106  BELSÖ, FIÚK LAKÁSA, NAPPALI – FOLYTATÓLAG           106

Dávid a kanapén ül a cicákkal.

Anti és Anna kijön a szobából.

ANNA

Szia, kicsim!

 

Megpuszilják egymást.

DÁVID

Hova mentek így együtt?

ANTI

Leadjuk a jótékonykodási cuccokat. Anna, gyere!

DÁVID

Anti, beszélnem kell veled!

ANTI

Jaj, Dávid, szállj le rólam! Megmondtam, hogy nem árulom el, kit húztam!

Kilép az ajtón.

ANNA

Történt valami? Olyan feszültnek tűnsz.

DÁVID

Nem igaz! Nem vagyok feszült!

ANNA

(mosolyogva)

Tudom ám, mi bajod!

DÁVID

Tényleg?

ANNA

Dávid, ez nyilvánvaló!

DÁVID

Komolyan? Jaj, cica, én annyira szégyellem magam! Akkora egy marha vagyok! Meg tudsz nekem bocsájtani?

ANNA

Kicsim, ne aggódj, semmi baj. Sőt, még segíteni is fogok neked!

DÁVID

(értetlenül)

Segíteni?

ANNA

Persze! Észre sem vetted?

Majd mosolyogva felemeli a kisasztalon heverő katalógus füzetet.

ANNA

Már két napja idetettem, be is jelöltem az oldalakat. Így tudsz nekem venni egy szuper ajándékot!

DÁVID

Ajándékot? Aha, persze… hisz téged húztalak, kell vennem valami szupert…

ANNA

Így van. Most megyek, Anti már biztos vár.

Majd megpuszilja Dávidot, és elmegy.

Dávid hátradől a kanapén.

DÁVID

Mert egy nőcis katalógus biztos kihúz a pácból…

Majd hirtelen feláll, és eltűnik Anti szobájában.

107  BELSÖ, FIÚK LAKÁSA, NAPPALI – ESTE                      107

András belép a lakásba Ubullal, lekapcsolja a kutya pórázát, majd felfigyel az Anti szobájából jövő zajokra.

Bemegy a szobába.

108  BELSÖ, FIÚK LAKÁSA, ANTI SZOBÁJA – FOLYTATÓLAG      108

Dávid ott van a szobában, és épp bőszen keres valamit a fiókos szekrényben.

András belép.

ANDRÁS

(értetlenül)

Te meg mi az ördögöt művelsz?

Dávid rémülten kapja fel a fejét.

DÁVID

(zavart mosollyal)

Áh, szia, András! Én semmit csak… téged nem öl meg a kíváncsiság Anti mit vett annak, akit húzott?

ANDRÁS

Öhm, nem! Mégis mit művelsz? Anti piszok dühös lesz, hogy felforgattad a szobáját.

DÁVID

Hát a tiédben nem találtam semmit, szóval…

ANDRÁS

Az én szobámban?! Dávid, mi bajod van?!

DÁVID

Tudom, bocsánat! De muszáj tudnom ki húzta Annát!

ANDRÁS

De miért?

DÁVID

Mert Anna azt hiszi én húztam! Nem okozhatok neki csalódást, mikor végre romantikusnak tart! Ezt lenne szíved elvenni tőlem?

ANDRÁS

Az istenért! Jól van! Nem én húztam Annát!

DÁVID

De akkor ki?! Nem lehettél te, se Balu, se Kriszti, se én!

ANDRÁS

Anti a cetlijét mindig a párna alá rejti.

 

Dávid döbbenten néz az ágyra, ami érintetlenül hever a nagy kupiban.

Majd benyúl a párna alá, és ott van a cetli.

DÁVID

Ez most komoly?! A párna alá?! Miért nem dobja el, mint más normális ember?!

ANDRÁS

Mit panaszkodsz? Ha kidobja, te sose találod meg. Hisz gondolom, a szemetest csak nem túrnád át. 

DÁVID

(nem néz András szemébe, félhangosan)

Aha… ilyen hülyeség eszembe se jutna…

ANDRÁS

Dávid, fúj! Én azt hittem Ubul volt az! Te meg hagytad, hogy leszidjam szegény állatot!

DÁVID

Már bocs, miért nem védte meg magát? Elég nagyfiú már!

Majd szétnyitja a papírlapot.

DÁVID

(boldogan)

Ez az!

ANDRÁS

Hála istennek! Akkor, ha Anti hazaért kérd meg, hogy cseréljen veled.

DÁVID

(felháborodottan)

Kéri a fene! Elég, ha kicserélem az enyémmel, mázli, hogy nem őt húztam!

     Majd ki is cseréli.

 

ANDRÁS

Dávid! Ezt nem teheted! Azt hiszed, Anti nem veszi észre?

DÁVID

Ugyan már, hisz olyan tökfejű! Simán beveszi, hogy csak rosszul emlékszik kit húzott. Na, gyere és együnk valamit! Megéheztem ebben a nagy kutakodásban!

ANDRÁS

Ennyit az őszinte kapcsolatokról…

Kimennek a szobából.

109  BELSÖ, FIÚK LAKÁSA, NAPPALI – ESTE                      109

Anti, Dávid és András a kanapén ül.

ANTI

Mégis miért ment be Ubul a szobámba?

DÁVID

Ki tudja?! Biztos érzett valamit, lehet, hogy egerünk van. Ugye András?

András nem felel, csak csúnyán néz.

Ekkor belép Attila a lakásba.

ATTILA

Sziasztok!

ANDRÁS

Szia, jó volt a film?

ATTILA

Aha, király volt! A zombik megint elpusztították az egész világot.

(Antinak)

Anti, mozi előtt itt hagytam az övemet és a láncot az ágyon.

ANTI

Akkor még biztos most is ott van.

Attila bemegy Anti szobájába.

ANTI

(visszafordul a fiúkhoz)

Miféle egér tudna feljönni a harmadik emeltre?

DÁVID

Hát egy szuper egér!

ANTI

Hú, de menő!

ATTILA

(szobából)

Anti!

ANTI

Tessék?

Attila dühösen kiviharzik Anti szobájából.

ATTILA

Hol van?!

ANTI

(értetlenül)

Micsoda?

ATTILA

A láncom! Ott hagytam az ágyon de most nincs sehol!

ANTI

(döbbenten elkerekedő szemmel)

Oh, akkor lehet, hogy…

ATTILA

(fenyegetően)

Neee…

ANTI

Biztos összefogtam a többi ruháddal, és elvittem a jótékonyszervezethez!

ATTILA

Most szórakozol velem?! Hogy lehettél ennyire figyelmetlen!

ANTI

Jó, nyugi csak egy öv és egy vacak lánc majd veszek neked egy másikat!

ATTILA

Az… nem olyan volt, amiből másikat lehet venni!

Majd Attila elindul az ajtó felé.

ANDRÁS

Most meg hová mész?

ATTILA

Megkeresem a hülye vacak láncomat!

ANTI

De már bezártak!

ATTILA

Nem érdekel!

Majd bevágja maga mögött az ajtót.

A szobára kínos csend borul.

DÁVID

(Antinak)

Szerintem, utána kéne menned.

ANTI

(felsóhajt)

Jó, rendben! Bár nem értem miért akadt úgy ki.

Felveszi a kabátját, és Attila után indul.

110  KÜLSÖ, BUDAPEST, JÓTÉKONYSÁGI SÁTOR – ESTE          110

A téren ott van a sátor, előtte a zárva tábla. A szervezet tagjai még ott vannak, és épp elpakolnak.

Attila és Anti jönnek.

ANTI

Látod, mondtam, hogy már bezártak! Menjünk inkább haza!

ATTILA

Nem megyek el innen a láncom nélkül! Úgyhogy akár be is foghatod!

(az egyik tagnak)

Elnézést!

A nő feléjük fordul.

NŐ

Igen, miben segíthetek?

ATTILA

Ma hoztunk egy adag ruhát, de véletlenül belekeveredett valami, amit nem akartam, és vissza szeretném kapni.

NŐ

Sajnálom, de már bezártunk. Az összes ruhát elzártuk egy konténerben.

ATTILA

Nem, maga ezt nem érti! Vissza kell kapnom a cuccomat, ha kell bezáratom ezt az egész kócerájt!

NŐ

(felháborodottan)

De uram! Ez egy jótékonysági szervezet! Mi a rászoruló családoknak segítünk…

ATTILA

Magasról teszek a…

ANTI

A barátom úgy érti, hogy nagyon fontos neki az a lánc, és kérem, legyen olyan jó, hogy segít. Kérem, csak mutassa meg, hol vannak a ma beérkezett holmik, és mi megkeressük, ami kell.

NŐ

Jó, rendben! Ha tényleg ennyire fontos… a mai adag ruhák abban a konténerben vannak.

ANTI

Nagyon köszönjük!

A nő csak bólint, majd elmegy.

Anti és Attila a mutatott konténerhez lép.

ANTI

Hú, mennyi ruha van itt.

ATTILA

Igen.

Majd a két fiú várakozóan egymásra néz.

ATTILA

Akkor gyerünk!

ANTI

Mi van?!

ATTILA

A te hibád, hogy egyáltalán itt kell lennünk! Úgyhogy te mászol be a koszos ruhák közé!

ANTI

Szerintem ezek tiszták.

ATTILA

Akkor nem kell tartanod semmitől.

ANTI

Ati, ez nevetséges! Miért olyan fontos neked az a lánc?

ATTILA

Azért mert… mert csak! A barátom vagy, úgyhogy kutya kötelességed bemászni a konténerbe a kedvemért!

ANTI

Oh, a fene egye meg!

Majd Anti bemászik a konténerbe, és persze egy kiáltás kíséretében el is merül a tengernyi ruhában.

ANTI

Istenem, ez iszonyú!

ATTILA

Nagyon büdösek?

ANTI

Nem, de iszonyú egyes embereknek, milyen pocsék ízlése van!

ATTILA

Ja, mint neked! Fogd be, és keresd a láncomat!

Anti vesz egy mély levegőt, és eltűnik a ruha tengerben.

ATTILA

Megtaláltad?

ANTI

(ruhák közül)

Még nem!

 

Attila egyre idegesebben tördeli a kezét.

ATTILA

(idegesen)

De most komolyan, Anti, meg van már?

Anti keze hirtelen kilendül a ruhák közül benne a lánccal.

ANTI

Megvan!

ATTILA

Hál isten! Add ide!

Attila kikapja Anti kezéből a láncot, és boldog mosollyal megnézi.

ANTI

Biztos, hogy ez a tiéd? Lehet, hogy más őrült rocker is adományozott ilyen láncot, és én ha egyszer kimászom innen tuti nem mászom vissza újra.

ATTILA

Nyugi, biztos ez az.

ANTI

Honnan tudod?

Miközben kimászik a konténerből.

ATTILA

A gravírozásból.

ANTI

Gravíroztattad a láncod? Nem is tudtam.

ATTILA

Nem én, hanem… anya.

 

ANTI

(meglepetten)

Anyukádtól kaptad ezt a láncot?

ATTILA

Igen, a tizenhetedik szülinapomra. Előtte két héttel mondtam meg neki, csak neki, hogy meleg vagyok. A következő két hétben nem szólt hozzám, folyton csak szomorúan nézett… azt hittem meggyűlöl engem. Aztán elérkezett a szülinapom, és akkor kaptam tőle ezt… ezzel a gravírozással.

Attila Antinak nyújtja a láncot.

ANTI

(felolvassa)

Olyannak szeretlek, amilyen vagy.

(Anti elmosolyodik)

Ez nagyon szép. De anyukád már…

ATTILA

Akkor már tudtuk, hogy rákos. Fél év múlva halt meg, aztán apám és én, hát… tudod, mi történt.
 

ANTI

Ezért volt olyan fontos neked.

ATTILA

Igen.

ANTI

Oh, Ati…

(elvigyorodik)

Te érzelgős vagy!

ATTILA

Fogd be! Te vagy az érzelgős!

Összenevetnek, majd haza indulnak.

ANTI

De most komolyan, volt bent egy Gucci táska is!

ATTILA

Lenyúltad?

ANTI

Nem, hisz karácsonykor jótékonykodni kell.

 

ATTILA

Lúzer!

111  BELSÖ, FIÚK LAKÁSA, NAPPALI – ESTE                      111

Mindenki a kanapén és a fotelekben ül.

Zajlik a karácsonyi ajándékozás.

Anna épp kinyitja a Dávidtól kapott ajándékát.

ANNA

Oh, kicsim! Egy rózsaszín selyemkendő! Imádom! Honnan tudtad, hogy pont erre vágyom?

DÁVID

Hát a nőcis katalógus a szamárfüllel és a sok-sok felkiáltó jellel elég nagy segítség volt.

ANNA

(mosolyogva)

Nagyon tetszik, köszönöm!

KRISZTI

A mi pasijaink a legromantikusabbak.

ANNA

Igen, így van. Olyan édes, hogy mindketten csalnak a húzásnál csakhogy minket húzzanak!

Balu és Dávid döbbenten kapja fel a fejét.

BALU

Hogy… mi?

KRISZTI

Nem tudom, hogy csináljátok, de nagyon édes.

ATTILA

(Balunak)

Ugye nem képzelted, hogy bármelyikünk is elhitte, hogy három éve „véletlenül” húzod ki mindig Krisztit?

KRISZTI

Nem szóltam, mert imádom, hogy a pasim ilyen romantikus.

Majd Kriszti megcsókolja Balut.

ANNA

Szerintem megcinkelték a lapokat, aztán megbeszélték, ha valaki a másik barátnőjét húzza, akkor cserélnek.

Balu és Dávid kényszeredetten felnevet.

BALU, DÁVID

Igen, pontosan így volt…

DÁVID

(Andrásnak, suttogva)

Te végig tudtál erről?

ANDRÁS

(vigyorogva)

Talán.

ANTI

Képzeljétek, én meg voltam róla győződve, hogy Annát húztam… konkrétan emlékszem, hogy mikor kihúztuk, és megnéztem akkor az ő neve állt a cetlin.

(Anti megvonja a vállát)

De úgy tűnik rosszul emlékeztem.

 

DÁVID

(zavartan felnevet)

Hogy te milyen lyukas agyú vagy!

ATTILA

(Antinak)

Erről jut eszembe, én meg téged húztalak!

Majd odaadja az ajándékát.

ANTI

De jó, köszönöm!

Anti kicsomagolja az ajándékát, majd döbbenten néz a benne lévő tárgyra.

ANTI

(felháborodottan)

Egy elemlámpa?!

ATTILA

(vigyorogva)

Aha! Az elemekhez, amiket három éve tőlem kaptál!

ANTI

(dühösen)

Te szemét!

(majd hozzávágja az elemlámpát)

Ezért másztam be abba a büdös konténerbe?!

ATTILA

Hé! Ne akadj már ki! Nézd, rózsaszínen világít.

Majd felkapcsolja az elemlámpát, ami tényleg rózsaszínen világít.

ANNA

(elámulva)

De cuki! Anti, ha neked nem kell, add nekem!

ANTI

(felháborodottan)

El a kezekkel! Ez az én cuki rózsaszín elemlámpám!

Mindenki felnevet.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!

 

Köszönöm, hogy ennyi héten át velem tartottatok. Hogy tetszettek az eddigi részek? Szeretnétek folytatást? Minden véleménynek örülök :)

 

És ne feledjétek, holnap kerül fel az új történetem az Elemek Mestere első része. Remélem, tetszeni fog.