2015. november 15., vasárnap

Elemek Mestere I.fejezet

Elemek Mestere
I. fejezet


Egyetlen egy emléket őrzök azokból az időkből, amit nem a börtönben töltöttem. Öt éves voltam és az apám születésnapját ünnepeltük.

Emlékszem, egy kis házban laktunk egy erdő szélén. Körülöttünk hegyek magasodtak, a nap hétágra sütött… Az apám jó ember volt. Bár nem sok mindenre emlékszem vele kapcsolatban még most is fel tudom idézni erős termetét, meleg barna szemét, dús szakállát és mély zengő hangját. Az anyám pont az ellentétje volt. Pici, törékeny asszony. Az arcára már nem is emlékszem csak puha, simogató kezére, aranyszőke hajára és kenyér illatú kötényére. Nem voltak barátaink így apa születésnapját is csak szűken, hármasban töltöttük. Anyám süteményt sütött, apa és én a kerti padon ültünk, én a madarakat etettem, apám pipázott. Minden nyugodt és békés volt. Aztán egyszer csak apám tekintete megkeményedett. Tőle nem megszokott kemény hangon rám szólt, hogy menjek be a házba. Én engedelmeskedtem. Anyával a konyhában kuporodtunk össze az egyik sarokban. Még most is emlékszem, hogy anyám máskor meleg keze milyen jéghideg volt és egész testében reszketett. Kintről patadobogás hallatszott, majd férfihangokat hallottam, amikbe bele keveredett apám mély basszusa. Aztán hallatszott egy fájdalmas kiáltás és minden elcsendesült. Soha többet nem hallottam az apám hangját. Nem sokkal ezután néhány férfi tőrt be a házunkba kitéptek anyám ölelő karjaiból, és ide hoztak. Az ország legszigorúbban őrzött börtönében, ahonnan még soha senki sem szökött meg.

A börtön egy hatalmas tó kellős közepén egy kis szigetre épült, magas kőoszlopai mintha a napig érnének, csupán egyetlen kapun lehet kijutni, ami a tón átívelő hídhoz vezet. És persze mindenhol őrök állnak. Végig a falakon és állítólag végig a hídon is. A börtön parancsnokot Gordon ezredesnek hívják. Magas, nagydarab ember, minden fekete rajta, engem leginkább egy varjúra emlékeztet. Fekete a haja, a szakálla még a szeme is. Mindig szigorú, de gonosznak nem mondanám. Velem ugyan sosem volt kedves, mindig valami számomra érthetetlen félelemmel tekint rám, mintha bármelyik pillanatban megölhetném.

Egy ilyen helyre zártak be engem, egy öt éves kisgyereket. Az első három napot végig sírtam. Vertem, kapartam, rúgtam a cellám ajtaját. Hívtam az apámat, az anyámat, de néhány pofontól és gúnyos röhögéstől leszámítva semmit sem kaptam. Aztán három nap után abba hagytam. Kénytelen voltam belátni, hogy soha többé nem fogom látni egyiküket sem. Azóta vagyok egyedül. Öt éves voltam mikor bekerültem a börtönbe, azóta sem tudom, miért. Most tizennyolc vagyok. Vagy leszek… ki tudja azt már. Az idő múlását csak az évszakok váltakozásából tudom követni.

Az elmúlt tizenhárom évet egyedül töltöttem. Nem kerestem a kapcsolatot a többi rabbal, egyrészt mert nem is akartam, másrészt mert teljesen el vagyok tőlük szigetelve. Még a cellám is más, az összes többi cella falai kőből készültek, ahogy az egész börtön, ezzel szemben az enyémnek hideg, fém falai vannak. Míg a többi rab párosával, sőt van, hogy hármasával osztozott a cellákon, én mindig egyedül voltam. De nem is emiatt voltam igazán elszigetelve, hanem azért mert a többi rabbal ellentétben nekem fogalmam sincs miért kerültem ide. Fogalmam sincs.

Csak egyet tudok, nem követtem el semmit, nem bántottam soha senkit. Akkor miért? Miért hoztak ide? Miért bánnak úgy velem, mint egy őrülttel, aki bármelyik percben kitörhet? Nem tudtam a válaszokat. Néha őszintén csodálkoztam, hogy nem őrültem még meg. Tíz éves korom óta jóformán egy szót sem szóltam, nem keresem a kapcsolatot senkivel, egyedül vagyok…. Illetve nem egészen.

Az egész tizenkét éves koromban kezdődött. A telek mindig nagyon hidegek itt a börtönben. A cellák akár a jégvermek, az egyetlen fényforrás a folyosón lobogó fáklyák. A folyosón járőröző katonák meleg kucsmában és kabátban lődörögnek, míg mi rabok a cellánk egyik sarkába húzódunk, hogy legalább valamelyest védve legyünk a hidegtől. Mindenkinek van egy-egy takarója bár az enyém inkább már csak egy rongy. Azzal takarózunk éjjelenként. Utálom a teleket. Ilyenkor általában még az udvarra sem mehetünk ki kicsit mozogni. Egész nap a zárka magányában szinte beleőrülök a csendbe. Az ember ilyenkor még gondolkodni sem tud, vagy valami mással elfoglalni magát. Egyre csak azt az irtózatos hideget érzed, ami a csontodig hatol.

Az esték a legrosszabbak. A sötétség ekkor áthatolhatatlan, a hideg pedig csak fokozódik. A rémisztő csendről már nem is beszélve. De ami engem igazán megrémít, azaz hogy sose tudod, kit visznek el egy ilyen estén. Ez az időszak az, mikor a legnagyobb a halálozás, a legtöbben halálra fagynak. Az évek során számos olyan éjszaka volt, mikor nem mertem elaludni, mert féltem, hogy nem ébredek fel többet.

Az a bizonyos éjszaka is ilyen volt. Már éjfél körül járhatott, én az ajtóhoz legközelebbi sarokban kuporodtam és próbáltam nem minden tagomban remegni. Vágyakozva figyeltem a cellám mellett lobogó fáklyát. A szemhéjam egyre nehezedett, legszívesebben elaludtam volna. Végül is mit számít, ha meghalok? Nem hiányoznék senkinek. Nem fáznék soha többé, nem bántana senki… azon az éjszakán éreztem először azt, hogy nem akarok élni.

Már épp lehunytam volna a szememet, hogy beletörődve a sorsomba átadjam magam a talán örökké tartó alvásnak, mikor hirtelen valaki beszélni kezdett. Illetve nem is beszélni, hanem… nem is tudom, hogy fejezhetném ki. Valami különös földöntúli hangot hallottam, amit azelőtt még soha. És pontosan tudtam honnan jött. Tudom, őröltségnek hangzik, de… a tűz beszélt hozzám. Egy különös, lágy és simogató hangot hallottam, ami önkéntelenül is arra késztetett, hogy felálljak és az ajtóm rácsához lépjek. Annyira furcsa volt. Nem mondanám, hogy értettem mit akar mondani inkább csak éreztem… azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Máig sem tudom mi vezérelt akkor. De egyszer csak kinyújtottam a kezem a rácsokon át, és a fáklya felé nyúltam. Aztán megtörtént a legcsodálatosabb dolog, amit ember elképzelhet. Mert akkor este a tűz a fáklya végéről átcsúszott az én kezemre. Gyorsan visszahúztam a kezem a cellába és megbűvölve figyeltem a tenyeremen táncoló apró lángot. Nem égette a kezem, csak kellemes meleget éreztem. A tagjaimban a remegés kezdett alább hagyni. A kis láng egész éjjel kitartott. Csak ültem és figyeltem a táncát és hallgattam kedves pattogását. Reggel pedig elég volt arra gondolnom, hogy mi lesz, ha az őrök észreveszik és már el is tűnt. Fogalmam sincs hogyan csináltam. De azt viszont tudtam, hogy újra meg tudom csinálni. És még csak gondolkoznom se kellett hogyan csináljam. A tűz megmondta. Vagy inkább sugallta? Úgy éreztem ő és én jó barátok lettünk.

Aztán ahogy a napok teltek-múltak újabb meglepetések következtek. Hamarosan már nem csak a tűz beszélt hozzám, hanem mind a négy elem. A föld mély bölcs hangján szólt hozzám, mint aki az egész világot ismeri és figyeli a rajta történő változásokat már a kezdetek óta. A víz nagyon szeszélyes. Van, hogy pajkosan és barátságosan bugyog, és van, hogy haragosan arra buzdít, hogy lázadjak fel, ne békéljek meg a sorsommal. Ezzel néha nem tudok mit kezdeni, de még ennél is rosszabb a levegő. Ő folyton arról susog, hogy a világ milyen hatalmas és szabad, semminek sem szabadna gátat vetni. A négyből a levegőt kedvelem legkevésbé. Fáj hallgatni, amit a kötetlenségről és a szabadságról beszél. Hisz én itt vagyok, bezárva, ennek a börtönnek a falai között és vajnyi kevés az esélyem, hogy valaha is kikerüljek innen. Hisz innen képtelenség megszökni. Ezt mindenki tudja.

Egyszer láttam egy rabot, aki megpróbálta. De még a szigetet a szárazfölddel összekötő hídig sem jutott el, az őrök azonnal elkapták, aztán vitték a börtön közepén álló bitófához és ott mindannyiunk szeme láttára kivégezték. Szörnyű élmény volt. Így aztán nem nagyon szoktam odafigyelni Levegőre.

Mióta felfedeztem ezt a különös adottságomat talán még jobban elszigetelődtem a többi rabtól. Még kevésbé tűnt fontosnak, hogy barátokat szerezzek, hisz minek? Itt volt nekem négy barát, akiken senkivel sem kellett osztoznom, és akik csak kedvesen szóltak hozzám. Néha úgy éreztem bíztatnak. Tűzzel és Vízzel már egész sokáig jutottunk. Esténként mindig gyakorolni szoktam. Víz ugyanúgy a kezembe kúszik a vizes kancsóból, mint Tűz a fáklyákról. Arra is hamar rájöttem, hogy képes vagyok változtatni az alakjukat, sőt növelni is őket. Tűz már nem csak egy kis láng volt a tenyeremen, hanem egy hatalmas gömb, amivel akár erdőtüzet is képes lettem volna gyújtani. Földdel ilyesmiket még nem tudtam kipróbálni, hisz vele csak kint az udvaron találkozom, ott pedig nem merem furcsa képességemet próbálgatni. Pedig Föld már nagyon bíztat. Levegővel meg úgy döntöttem addig nem foglalkozom, míg nem talál valami jobb témát a szabadság helyett. Szóval így telnek napjaim a börtön nem is annyira magányos és kegyetlen világában. Nem is akartam változást a szokványos hétköznapokban. Aztán egy nap, a szokásostól eltérően, a korai órákban kinyílt a cellám ajtaja…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése