I. fejezet
Egyetlen egy
emléket őrzök azokból az időkből, amit nem a börtönben töltöttem. Öt éves
voltam és az apám születésnapját ünnepeltük.
Emlékszem, egy
kis házban laktunk egy erdő szélén. Körülöttünk hegyek magasodtak, a nap
hétágra sütött… Az apám jó ember volt. Bár nem sok mindenre emlékszem vele
kapcsolatban még most is fel tudom idézni erős termetét, meleg barna szemét,
dús szakállát és mély zengő hangját. Az anyám pont az ellentétje volt. Pici,
törékeny asszony. Az arcára már nem is emlékszem csak puha, simogató kezére,
aranyszőke hajára és kenyér illatú kötényére. Nem voltak barátaink így apa
születésnapját is csak szűken, hármasban töltöttük. Anyám süteményt sütött, apa
és én a kerti padon ültünk, én a madarakat etettem, apám pipázott. Minden
nyugodt és békés volt. Aztán egyszer csak apám tekintete megkeményedett. Tőle
nem megszokott kemény hangon rám szólt, hogy menjek be a házba. Én
engedelmeskedtem. Anyával a konyhában kuporodtunk össze az egyik sarokban. Még most
is emlékszem, hogy anyám máskor meleg keze milyen jéghideg volt és egész
testében reszketett. Kintről patadobogás hallatszott, majd férfihangokat
hallottam, amikbe bele keveredett apám mély basszusa. Aztán hallatszott egy
fájdalmas kiáltás és minden elcsendesült. Soha többet nem hallottam az apám
hangját. Nem sokkal ezután néhány férfi tőrt be a házunkba kitéptek anyám ölelő
karjaiból, és ide hoztak. Az ország legszigorúbban őrzött börtönében, ahonnan
még soha senki sem szökött meg.
A börtön egy
hatalmas tó kellős közepén egy kis szigetre épült, magas kőoszlopai mintha a
napig érnének, csupán egyetlen kapun lehet kijutni, ami a tón átívelő hídhoz
vezet. És persze mindenhol őrök állnak. Végig a falakon és állítólag végig a
hídon is. A börtön parancsnokot Gordon ezredesnek hívják. Magas, nagydarab
ember, minden fekete rajta, engem leginkább egy varjúra emlékeztet. Fekete a
haja, a szakálla még a szeme is. Mindig szigorú, de gonosznak nem mondanám. Velem
ugyan sosem volt kedves, mindig valami számomra érthetetlen félelemmel tekint
rám, mintha bármelyik pillanatban megölhetném.
Egy ilyen helyre
zártak be engem, egy öt éves kisgyereket. Az első három napot végig sírtam.
Vertem, kapartam, rúgtam a cellám ajtaját. Hívtam az apámat, az anyámat, de
néhány pofontól és gúnyos röhögéstől leszámítva semmit sem kaptam. Aztán három
nap után abba hagytam. Kénytelen voltam belátni, hogy soha többé nem fogom
látni egyiküket sem. Azóta vagyok egyedül. Öt éves voltam mikor bekerültem a
börtönbe, azóta sem tudom, miért. Most tizennyolc vagyok. Vagy leszek… ki tudja
azt már. Az idő múlását csak az évszakok váltakozásából tudom követni.
Az elmúlt
tizenhárom évet egyedül töltöttem. Nem kerestem a kapcsolatot a többi rabbal,
egyrészt mert nem is akartam, másrészt mert teljesen el vagyok tőlük
szigetelve. Még a cellám is más, az összes többi cella falai kőből készültek,
ahogy az egész börtön, ezzel szemben az enyémnek hideg, fém falai vannak. Míg a
többi rab párosával, sőt van, hogy hármasával osztozott a cellákon, én mindig
egyedül voltam. De nem is emiatt voltam igazán elszigetelve, hanem azért mert a
többi rabbal ellentétben nekem fogalmam sincs miért kerültem ide. Fogalmam
sincs.
Csak egyet
tudok, nem követtem el semmit, nem bántottam soha senkit. Akkor miért? Miért
hoztak ide? Miért bánnak úgy velem, mint egy őrülttel, aki bármelyik percben
kitörhet? Nem tudtam a válaszokat. Néha őszintén csodálkoztam, hogy nem őrültem
még meg. Tíz éves korom óta jóformán egy szót sem szóltam, nem keresem a
kapcsolatot senkivel, egyedül vagyok…. Illetve nem egészen.
Az egész
tizenkét éves koromban kezdődött. A telek mindig nagyon hidegek itt a
börtönben. A cellák akár a jégvermek, az egyetlen fényforrás a folyosón
lobogó fáklyák. A folyosón járőröző katonák meleg kucsmában és kabátban lődörögnek,
míg mi rabok a cellánk egyik sarkába húzódunk, hogy legalább valamelyest védve
legyünk a hidegtől. Mindenkinek van egy-egy takarója bár az enyém inkább már
csak egy rongy. Azzal takarózunk éjjelenként. Utálom a teleket. Ilyenkor
általában még az udvarra sem mehetünk ki kicsit mozogni. Egész nap a zárka
magányában szinte beleőrülök a csendbe. Az ember ilyenkor még gondolkodni sem
tud, vagy valami mással elfoglalni magát. Egyre csak azt az irtózatos hideget
érzed, ami a csontodig hatol.
Az esték a legrosszabbak.
A sötétség ekkor áthatolhatatlan, a hideg pedig csak fokozódik. A rémisztő
csendről már nem is beszélve. De ami engem igazán megrémít, azaz hogy sose
tudod, kit visznek el egy ilyen estén. Ez az időszak az, mikor a legnagyobb a halálozás,
a legtöbben halálra fagynak. Az évek során számos olyan éjszaka volt, mikor nem
mertem elaludni, mert féltem, hogy nem ébredek fel többet.
Az a bizonyos
éjszaka is ilyen volt. Már éjfél körül járhatott, én az ajtóhoz legközelebbi
sarokban kuporodtam és próbáltam nem minden tagomban remegni. Vágyakozva figyeltem
a cellám mellett lobogó fáklyát. A szemhéjam egyre nehezedett, legszívesebben
elaludtam volna. Végül is mit számít, ha meghalok? Nem hiányoznék senkinek. Nem
fáznék soha többé, nem bántana senki… azon az éjszakán éreztem először azt,
hogy nem akarok élni.
Már épp
lehunytam volna a szememet, hogy beletörődve a sorsomba átadjam magam a talán
örökké tartó alvásnak, mikor hirtelen valaki beszélni kezdett. Illetve nem is
beszélni, hanem… nem is tudom, hogy fejezhetném ki. Valami különös földöntúli hangot
hallottam, amit azelőtt még soha. És pontosan tudtam honnan jött. Tudom,
őröltségnek hangzik, de… a tűz beszélt hozzám. Egy különös, lágy és simogató
hangot hallottam, ami önkéntelenül is arra késztetett, hogy felálljak és az
ajtóm rácsához lépjek. Annyira furcsa volt. Nem mondanám, hogy értettem mit
akar mondani inkább csak éreztem… azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Máig
sem tudom mi vezérelt akkor. De egyszer csak kinyújtottam a kezem a rácsokon át,
és a fáklya felé nyúltam. Aztán megtörtént a legcsodálatosabb dolog, amit ember
elképzelhet. Mert akkor este a tűz a fáklya végéről átcsúszott az én kezemre.
Gyorsan visszahúztam a kezem a cellába és megbűvölve figyeltem a tenyeremen
táncoló apró lángot. Nem égette a kezem, csak kellemes meleget éreztem. A
tagjaimban a remegés kezdett alább hagyni. A kis láng egész éjjel kitartott.
Csak ültem és figyeltem a táncát és hallgattam kedves pattogását. Reggel pedig
elég volt arra gondolnom, hogy mi lesz, ha az őrök észreveszik és már el is
tűnt. Fogalmam sincs hogyan csináltam. De azt viszont tudtam, hogy újra meg
tudom csinálni. És még csak gondolkoznom se kellett hogyan csináljam. A tűz
megmondta. Vagy inkább sugallta? Úgy éreztem ő és én jó barátok lettünk.
Aztán ahogy a
napok teltek-múltak újabb meglepetések következtek. Hamarosan már nem csak a
tűz beszélt hozzám, hanem mind a négy elem. A föld mély bölcs hangján szólt
hozzám, mint aki az egész világot ismeri és figyeli a rajta történő
változásokat már a kezdetek óta. A víz nagyon szeszélyes. Van, hogy pajkosan és
barátságosan bugyog, és van, hogy haragosan arra buzdít, hogy lázadjak fel, ne
békéljek meg a sorsommal. Ezzel néha nem tudok mit kezdeni, de még ennél is
rosszabb a levegő. Ő folyton arról susog, hogy a világ milyen hatalmas és
szabad, semminek sem szabadna gátat vetni. A négyből a levegőt kedvelem
legkevésbé. Fáj hallgatni, amit a kötetlenségről és a szabadságról beszél. Hisz
én itt vagyok, bezárva, ennek a börtönnek a falai között és vajnyi kevés az
esélyem, hogy valaha is kikerüljek innen. Hisz innen képtelenség megszökni. Ezt
mindenki tudja.
Egyszer láttam
egy rabot, aki megpróbálta. De még a szigetet a szárazfölddel összekötő hídig
sem jutott el, az őrök azonnal elkapták, aztán vitték a börtön közepén álló
bitófához és ott mindannyiunk szeme láttára kivégezték. Szörnyű élmény volt. Így
aztán nem nagyon szoktam odafigyelni Levegőre.
Mióta
felfedeztem ezt a különös adottságomat talán még jobban elszigetelődtem a többi
rabtól. Még kevésbé tűnt fontosnak, hogy barátokat szerezzek, hisz minek? Itt
volt nekem négy barát, akiken senkivel sem kellett osztoznom, és akik csak
kedvesen szóltak hozzám. Néha úgy éreztem bíztatnak. Tűzzel és Vízzel már egész
sokáig jutottunk. Esténként mindig gyakorolni szoktam. Víz ugyanúgy a kezembe
kúszik a vizes kancsóból, mint Tűz a fáklyákról. Arra is hamar rájöttem, hogy
képes vagyok változtatni az alakjukat, sőt növelni is őket. Tűz már nem csak
egy kis láng volt a tenyeremen, hanem egy hatalmas gömb, amivel akár erdőtüzet
is képes lettem volna gyújtani. Földdel ilyesmiket még nem tudtam kipróbálni,
hisz vele csak kint az udvaron találkozom, ott pedig nem merem furcsa
képességemet próbálgatni. Pedig Föld már nagyon bíztat. Levegővel meg úgy
döntöttem addig nem foglalkozom, míg nem talál valami jobb témát a szabadság
helyett. Szóval így telnek napjaim a börtön nem is annyira magányos és
kegyetlen világában. Nem is akartam változást a szokványos hétköznapokban.
Aztán egy nap, a szokásostól eltérően, a korai órákban kinyílt a cellám ajtaja…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése