2016. április 25., hétfő

Once Upon a Time fanfiction - VII. rész


VII. rész: Emma titkos terve

– Emma! – A nő kérdőn fordult vissza a sheriff iroda bejárati ajtajából. Neal aggódó arccal nézett rá. Épp most értek vissza az erdei kalandjukról.
– Igen?
– Kérlek… amit az erdőben mondtam, ne mondd el anyáéknak!
– De miért?
– Csak… nem akarom, hogy feleslegesen kiakadjanak. Chris és én, ez még úgyis a jövő zenéje.
– Jól van, ahogy akarod – egyezett bele Emma, majd beléptek az irodába. Odabent már mindenki türelmetlenül várta őket. Sőt időközben a kis társaság kibővül Zelenával és kislányával.
– Mi történt? – szegezte nekik a kérdést kertelés nélkül Regina. Így Emma tömören elmesélte az elmúlt órák eseményeit.
– Tehát ismét két Sötét Úr flangál a városban – morogta Regina. – Nagyszerű!
– Jaj, Neal! – Snow úgy bámulta fiát, mint akit megbabonáztak. – Milyen helyes fiú lett belőled! – mondta minden anyai imádattal a hangjában. Neal idegesen túrt bele a hajába.
– Öhm… igen, kösz anya.
– Ez nagyon furcsa helyzet – ismerte be David. Ő is legalább olyan zavartnak tűnt, mint a fia.
– Csak nyugodtan! Folytassátok csak a megható nyáladzást, mivelünk pedig ne is törődjetek – szólalt meg egy gúnyos hang az egyik cellából. Emma már el is feledkezett a másik két vendégjükről.
– Szóval, Roland és Daniel – nézett végig a két fiún. – Kiengedünk titeket, de meg kell ígérnetek, hogy nincs további hazudozás.
– Jó megígérjük – mondta Roland.
– Aha, persze – morogta Daniel. David nem volt oda az ötletért, hogy a két fiúnak ekkora bizalmat szavazzanak, de végül szó nélkül kiengedte őket és a karpereceiket is leszedték. Regina zavartan nézett végig Rolandon. Nagyon hasonlított az apjára, de a tekintete ugyanolyan volt, mint Marianné és emiatt nagyon kényelmetlenül érezte magát.
– Szóval… – szólalt meg idegesen. – Szeretnéd, ha idehívnám apádat? Biztos örülne neked…
– Kösz anyu, de nem szükséges, ne zavarjuk össze szegényt.
Anyu? – Regina azt hitte nem kap levegőt. Zelena gúnyosan felnevetett, a többiek viszont ugyanúgy meglepődtek, mint Regina.
– Igen, izé… – Roland ellenben olyan vörös lett, mint egy pipacs. – A jövőben megengeded, hogy így szólítsalak. De ha zavar, akkor maradjunk a Reginánál.
– Nem zavar – mosolyodott el Regina. – Szólíts csak úgy, ahogy szoktál.
– Ennél több anyaság neked úgysem jut – nevetett fel gúnyosan Zelena.
– Anya, ez nem volt szép tőled – jegyzete meg Daniel. Az előbbi döbbent csend semmi volt ehhez képest. Zelena úgy festett, mint aki kísértetett látott. Daniel nagyot sóhajtva fordult Nealhez.
– Ezek szerint az én kilétemet még nem boncolgattátok – állapította meg.
– Te… az én fiam vagy? – lépett közelebb kikerekedett szemmel Zelena. Daniel bólintott. – És az apád…
– Hádész – felelte Daniel. Zelena még sosem hatódott meg ennyire.
– Ez hihetetlen, még egy zöldborsócskám fog születni… – szipogta.
– Jaj, anya ne szólíts így! Már a suliban is olyan gáz volt!
– Jó, ne haragudj, drágám! – mondta Zelena, majd fensőbbséges arckifejezéssel Regina felé fordult, hogy a képébe vágja az új hírt, ám Regina leplezetlen dühvel meredt rá, a tekintete szikrákat szórt. – Neked meg mi bajod? – kérdezte Zelena.
– Te… – sziszegte Regina. – Te a halott szerelmemről nevezted el a fiadat!!!
– Oh, nem… az nagyon kegyetlen és gonosz dolog lett volna – felelte Zelena, majd gonoszul elmosolyodott. – Ami nagyon is rám vallana! – nevetett fel.
– Jaj, ősök… – sóhajtott fel Daniel, majd körbenézett. – Roland meg hová tűnt?
 
Roland szomorúan fújta ki a levegőt. Muszáj volt kijönnie a levegőre egy kicsit. Már zsongott a feje a benti zűrzavartól. Tudta, hogy ostobaság, de annyira fájt neki, ahogy Regina ránézett. Tudta, hogy a múlt azon szakaszánál járnak, ahol ő és Regina nem kerültek még közel egymáshoz, de akkor is fájt Regina tartózkodó, már-már megbántott tekintete. Biztos volt benne, hogy az édesanyja vonásait keresi rajta.
– Szervusz, Roland! – A fiú rémülten rezzent össze és fordult a hang irányába. Chris ott állt tőle alig néhány lépésre.
– Szia, Chris – hátrált pár lépést Roland. – Hallom új terveid vannak.
– Látom, nagyon jól tájékozott vagy, mint mindig – mosolyodott el Chris.
– Gondolom, nem véletlenül jelentél itt meg.
– Tényleg nem – bólintott Chris. – Szeretném, ha tudnád, hogy annak ellenére, ami köztem és Neal között történt, még mindig a barátomnak tartalak. Nem akarom, hogy ellenségek legyünk. – Chris hangja őszintén csengett, de Roland mégis gyanakodva vonta össze a szemöldökét.
– Mit akarsz tőlem? – Chris elmosolyodott.
– Tudod mi a közös bennünk, Roland? Az, hogy mindkettőnknek jó oka van arra, hogy meg akarja változtatni a múltat.
– A múltat nem lehet megváltoztatni! – rázta meg hevesen a fejét Roland.
– De igen meglehet! – Chris vérvörös tekintete őrült fényben csillant fel. – Roland, segíts nekem! Csak annyi a dolgunk, hogy eltávolítsuk Nealt!
– Eltávolítani, vagyis megölni! Chris, te nem ilyen ember vagy!
– A dolgok változnak. Ezt neked kéne a legjobban tudni. Én vissza akarom kapni az életemet, amit Neal elvett tőlem. És te… – nézett sokatmondóan Rolandra Chris. – Te nem akarod visszakapni a feleségedet? Nem akarod, hogy a lányod ismerhesse az édesanyját és ne úgy keljen felnőnie, ahogy neked?
– Nekem van anyám! – csattant fel dühösen Roland.
– Ja, persze – horkant fel megvetően Chris. – Regina? Aki rád se bír nézni, mert folyton a halott vetélytársára emlékezteted? Nem ezért nem nősültél meg újra? Hogy a te lányod ne érezze ugyanezt?
– Te semmit sem tudsz rólam, Chris! A családomat pedig ne keverd bele!
– Ahogy akarod – vonta vállat Chris. – Az ajánlatom mindenesetre áll. Ha úgy döntenél, mégis vissza akarod kapni Alexandrát, csak szólj. – Ezzel Chris eltűnt. Roland érezte, hogy a mardosó fájdalom a szívében ismét fellángol, mint mindig, mikor Alexandra eszébe jutott.
 
A sheriff irodában még akkor is forrtak az indulatok, mikor Roland visszatért. Neal aggódva tanulmányozta barátja arcát.
– Hé, minden rendben? – kérdezte.
– Persze, miért?
– Mert úgy festesz, mint aki kísértetet látott.
– Nem… nem történt semmi. Csak kiszellőztettem a fejem. – Neal bólintott, majd visszafordult Emmáékhoz. Emma fáradtan masszírozta meg a halántékát. Nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz dolga lesz. Sem azt, hogy ez a három fiú így felkavarja majd az állóvizet.
– Jól van, Neal. Most meséljetek el mindent, amit tudnunk kell. Miért akarja Gold fia ilyen elszántan megváltoztatni a múltat? – Neal, Roland és Daniel összenézett. Emmának nem tetszett ez a pillantás. Mintha a három fiú már előre megbeszélt volna valamit. És félelme beigazolódott.
– Ne haragudj, Emma – fordult felé Neal őszinte sajnálattal a hangjában. – De nem lehet. – Aztán Roland varázsolt és egy másodperc múlva a három fiúnak már hűlt helye sem volt. Az irodára döbbent csönd telepedett. Majd Regina dühösen elkáromkodta magát.
– Gratulálok, Swan! Megint átvertek! A saját gyerekeink!
– Bizony, mit tesz a jó nevelés – kuncogott fel Zelena.
– Valami komoly dologról lehet szó – vélte Snow, aki ösztönösen védeni akarta fiát.
– Hát igen – bólintott Emma bujkáló mosollyal – Azt hiszem, kénytelenek vagyunk áttérni a B tervre.
– Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül David, mire Emma kihúzta az irodában álló íróasztal fiókját, majd lassan előhúzta a már jól ismert álomfogót. Az kékes fényben ragyogott jelezve, hogy valaki emlékeit tartja fogva. Regina szeme kikerekedett a döbbenettől.
– Ez meg mi? – kérdezte.
– A válaszok a kérdéseinkre. Készen álltok, hogy meg tudjuk, mi történik velünk a jövőben?

Folytatása következik...

2016. április 22., péntek

A herceg II. rész 14. fejezet


A következő napokban a báró igen gyakori vendéggé vált Will szállásán. Will kissé furcsállta, hogy a férfi ilyen nagy figyelmet szentel neki, aki csak egy egyszerű istállófiú, de mindent összevetve örült a látogatásoknak, hisz a nap folyamán más társasága úgy sem volt. Ha a báró úr nem szórakoztatta volna, valószínűleg megölte volna az unalom. Ahogy a napok teltek, Willt egyre jobban ámulatba ejtette a férfi okossága és tapasztalata. Emellett pedig remek történetmondó is volt. Will naphosszat elhallgatta volna a történeteket, a kalandokat, amiket a báró úr más országokban és a háborúkban élt át. A fizetés problémája is megoldódott. A báró úr beleegyezett, hogy nem adja ki Will fizetését, amíg a fiú ismét munkába nem tud állni, de megegyeztek, hogy a pénzt a templomnak adja, és szétosztják a szegények között. Ez a megoldás Willnek is tetszett.

A második héten a báró ismét kihívta az orvost, hogy megnézze megfelelően gyógyul–e Will lába.
– Egy hét és felkelhetsz – mondta a vizsgálat végén az orvos. – Utána még egy-két hétig kímélned kell, de aztán jobb lesz, mint új korában.
– De már dolgozhatok?
– Igen, de semmi megerőltetőt.
– Rendben – bólintott lemondóan Will. Vagyis még mindig nem tud majd teljes erővel dolgozni, mint eddig. De megígérte a báró úrnak, hogy követi az orvos utasításait.
Bár a báró úr igen sokat látogatta, Willnek mégis rengeteg ideje maradt egyedül összezárva a gondolataival. A szülei levele is egyre többször került a fiú kezében. Persze elolvasni továbbra sem tudta, de a betűket látva néha olyan érzése támadt, mintha a szülei ott lennének vele. A levelet nézegetve azonban egy másik gondolat is befészkelte magát a fejébe. Mi lenne, ha odaadná a levelet a báró úrnak? Ő biztos el tudná olvasni, hisz tanult ember. A kérdés csak az… hogy mi van, ha a szülei valami szörnyűséget írtak le a levélben, ahogy ő is gondolja? Mi lesz, ha a báró úr nem érti meg? Ha átadja a katonáknak? De hát a báró úr olyan jó volt hozzá eddig. Talán ha elmondja neki, hogy mi történt, hogy ő nem tudott az egészről semmit, akkor nem fog ítélkezni. Vajon mi a helyes döntés?

A válasz Will gyógyulási idejének utolsó szombatján érkezett meg. A báró úr, mint minden nap, azon a szombaton is meglátogatta Willt. Arcán azonban a szokott mosoly mellett Will némi szomorúságot is fel vélt fedezni.
– Valami baj van? – kérdezte aggódva.
– Nem, Will, dehogy. Csak épp rájöttem, hogy ma tudlak meglátogatni utoljára.
– Igen, hétfőn végre felkelhetek. Már alig várom.
– Te fiatal vagy. Alig várod, hogy visszatérj az életbe, de egy ilyen öregembernek, mint én, jól esett valakivel elbeszélgetni.
– Maga egyáltalán nem öreg – mondta gyorsan Will. – Én is örültem, hogy meglátogatott. Bár azt hiszem, nem voltam túl jó beszélgető partner. Maga viszont nagyon érdekes ember. Szerettem hallgatni a történeteit.
– Én pedig szívesen meséltem őket. És ne becsüld alá magad. Rengeteg érdekes dolgot tudtam meg tőled.
Will szégyenlősen elmosolyodott. Igyekezett nem mutatni, de jól esett neki a dicséret. Úgy sajnálta, hogy mostantól nem lesz olyan szoros kapcsolata a báró úrral, mint az elmúlt hetekben. Persze biztos fognak még találkozni, és talán beszélgetni is, de az már nem lesz ugyanaz. És ekkor Will hirtelen rádöbbent: ez az utolsó esélye. Ha meg akarja kérni a báró urat, hogy olvassa el neki a levelét, akkor azt most kell megtennie. Így Will végre döntésre jutott.
– Uram…
– Tessék, Will.
– Emlékszik, mikor a szüleimről meséltem?
– Hát, persze – Sierra báró önkéntelenül is közelebb húzódott a székén. Talán végre meg tudja a történet hiányzó darabjait? Amire már hetek óta vár.
– Akkor nem mondtam el mindent– majd Will vett egy mély levegőt. – Az igazság az, hogy…– és Will ezúttal tényleg mindent elmondott. A szülei halálát, a házuk felégetését, hogy Porres atya hogyan mentette meg. Mindent. Sierra báró pedig csendben hallgatta. Majd mikor Will a történet végére ért, csak ennyit kérdezett.
– És tudod, hogy miért történt mindez?
– Nem – rázta meg szomorúan a fejét Will. – Fogalmam sincs.
Sierra báró nem felelt. Érezte ő már az első beszélgetésük után, hogy itt valami titok lappang. Bár nem ismerte túl régóta Willt, minden szavát maradéktalanul elhitte. Biztos volt benne, hogy Willnek semmi köze a szülei halálához vagy ahhoz a tettükhöz, ami korai halálukhoz vezetett. Azt viszont teljesen megértette, hogy a fiú ki akarja deríteni az igazságot. Ő is ezt tenné.
– És én miben segíthetek? – kérdezte halvány mosollyal.
Will megkönnyebbülten elmosolyodott, majd a párnája alá nyúlt.
– A szüleimtől csak egy kis fémdoboz maradt rám. Benne az apám összes megtakarított pénzével és egy levéllel.
– Valóban? – ez meglepte a bárót. A parasztok általában nem tudtak írni-olvasni. Akkor hogy került oda az a levél?
– Úgy gondolod, hogy a szüleid írták?
– Tudom, hogy ez lehetetlennek hangzik, de… semmi más lehetőséget nem látok – majd Will lassan a báró úrnak nyújtotta a papírt. – Elolvasná nekem?
– Hát, persze – bólintott komolyan Sierra báró, majd kíváncsian széthajtotta a levelet. Will csak annyit látott, hogy a báró gyorsan átfutja a szöveget, majd megremeg a keze. Will rémülten nézett a férfi döbbent arcába.
– Ennyire szörnyű? – kérdezte aggódva.
Amint megszólalt Sierra báró, mintha csak álomból ébredt volna, zavartan elfordította a fejét.
– Édesapád írta…– mondta lassan.
– És mit írt?
– Azt hogy… – mintha a báró úr kereste volna a szavakat. – Csak azt, hogy nagyon szeretett téged, és ha bármi történne velük, akkor nagyon vigyázz magadra.
– Ennyi? – kérdezte csalódottan Will.
– Igen, ez minden. – Adta vissza a levelet a báró. – Will, ne haragudj, de most mennem kell. Sok a dolgom.
Sierra báró tőle nem megszokott módon komor arccal fölállt, és köszönés nélkül távozott. Will szomorúan nézett utána. Kicsit csalódott volt. Annyira beleélte már magát abba, hogy a szülei leveléből meg tudja mi az igazság. De persze jólestek neki apja szavai. Mindig is bántotta, hogy nem tudott tőle rendesen elbúcsúzni. Jó volt tudni, hogy az apja mennyire szerette. A báró úr döbbent tekintete azonban nem ment ki a fejéből. Olyan furcsa volt.

Sierra báró az egész délutánt azzal töltötte, hogy lendületesen járkált föl–alá a dolgozószobájában, és egyre csak két mondatot ismételgetett magában.
– Ez nem lehet igaz. Ez egyszerűen nem lehet igaz! – Pedig annyira várta, hogy Will beavassa a bizalmába, és megtudja a teljes igazságot, de most, hogy megtudta… azt kívánja, bár sose mondta volna el az igazat. Bár csak egyszer olvasta el a fiú levelét, mégis meg maradt benne minden egyes szó:

Drága Kisfiam,
Mikor ezt a levelet olvasod anyád és én már nem vagyunk az élők sorában, vagy pedig elvittek minket a katonák. Ha ez a helyzet, bármit csinálhatsz, csak ne indulj a keresésünkre! Remélem, biztonságban vagy, és találtál egy megbízható embert, aki felolvassa neked ezeket a sorokat. Most, hogy mi már nem vagyunk veled, meg kell tudnod az igazat, pedig anyáddal úgy akartuk, hogy soha ne kelljen elmondanunk neked. Kérlek, ne légy dühös ránk, mi csak a javadat akartuk.
Az egész évekkel ezelőtt kezdődött. Én akkoriban a királyi palota testőrségénél szolgáltam, mint őrmester. Egy nap éjszakai ügyeletben voltam, mikor a feljebbvalóm megbízást adott. A királyné világra hozta második gyermekét, egy kisfiút. A megbízásom abból állt, hogy tüntessem el a kisfiút még akkor este. Nem tudom a király miért hozta ezt a döntést, de nem tudtam megtenni. Nem akartam megölni egy ártatlan gyermeket, így ahelyett, hogy teljesítettem volna a parancsot, hazavittem a kisbabát, és a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy sajátunkként felneveljük. Ott hagytam a katonaságot, és elköltöztünk a feleségem nagyapjának a birtokára. Will, te voltál az a kisbaba. Meg kell tudnod: te valójában Livídia királyának, III. Henrik és Izabella királyné másodszülött fia vagy. Az apád valamilyen okból halálra ítélt a születésed napján, de mi megmentettünk. Tudom, rengeteg kérdés lehet most a fejedben, de Will kérlek, soha ne jusson eszedbe visszamenni a palotába! Ott a halálodat akarják, és ha kiderülne, hogy életben vagy… nem is tudom, mi történne. Ne menj vissza a palotába! Én az életemnél is jobban szeretlek, és nem akarom, hogy bármi bajod essen. Remélem, egy napon meg tudsz majd bocsátani nekem, és boldogan éled le az életedet valaki mellett, akit szeretsz, és rengeteg gyermeked fog születni. Nagyon szeretlek, kisfiam, kérlek, bocsáss meg.

Ahogy Sierra báró felidézte a halott apa fiához írt sorait, érezte, hogy elfutja szemét a könny. Soha nem hitte volna, hogy ilyen helyzetbe kerül. Ez a férfi, ez az egyszerű katona meg merte tenni azt, amihez neki nem volt bátorsága. Nem kellett elolvasnia a levelet ahhoz, hogy felidézze azt a tizenhat évvel ezelőtti estét. Akkoriban még más ember volt. Igazi hazafi, bízott az ország erejében és természetesen a királyban. Tisztelte, és akár az életét is kész lett volna feláldozni érte. De azon az éjszakán minden megváltozott. A király rendkívüli tanácsot hívatott össze, aminek ő is a tagja volt. Naivan azt hitte, valami államüggyel kapcsolatos dologról lesz majd szó, esetleg egy új háború indításáról. De nem. A király szemrebbenés nélkül közölte, hogy megszületett a második fia, és a fiút minél hamarabb el kell tüntetni. Akkor és ott összedőlt számára az egész világ. Aznap éjjel meglátta a király valódi arcát. Egy önző, hatalomvágytól elborult elméjű embert, akinek senki és semmi nem elég drága ahhoz, hogy föláldozza céljai eléréséhez. Még a fia élete sem. Akkor azt hitte, a kis herceg nem élte meg a reggelt, erre most itt ez a levél. És kiderül, hogy a halottnak hitt herceg nemcsak, hogy nem halt meg, de itt van az ő birtokán. Ez olyan, mint egy csoda. Tizenhat évvel ezelőtt megfogadta, hogy soha többé nem vesz részt a mocskos politikai csatározásokban. Azóta nem is járt a palotában. Soha nem tudta megbocsájtani magának, hogy akkor este nem szólalt fel, nem tett többet a kis hercegért. Ezzel a bűntudattal élt már tizenhat éve. És most itt a lehetőség. A lehetőség, hogy talán… helyre hozza a hibáját. És ott abban a pillanatban Sierra báró már tudta mit kell tennie.

2016. április 18., hétfő

Once Upon a Time fanfiction - VI. rész

VI. rész: Ki az igazi célpont?

Roland szempillái megrebbentek, majd a fiú lassan kinyitotta a szemét. Egy pillanatig fogalma sem volt, hol lehet, csak azért imádkozott, hogy a plafon végre hagyja abba a forgást a feje fölött. Aztán ahogy ez megtörtént, lassan tudatosodott benne, hová is került. A storybrooke-i sheriff iroda egyik cellájába.
– Hé, jól vagy? Jó nagy pukli nőtt a fejeden. – Roland óvatosan oldalra fordította a fejét és meglátta a szomszéd cellában csücsülő Danielt.
– Látom, sikerült feltartanod Emmáékat – sóhajtott fel. Daniel erre vágott egy grimaszt.
– Neked meg látom, sikerült kis híján kinyíratnod magadat. Mi történt a kórházban? Ezek a marhák nem mondanak semmit. – Intett a fejével a sheriff iroda üveges fala felé Daniel, ami mögött ott volt az egész Charming család Regina társaságában és komoly arccal beszélgettek valamiről.
– Nealnek sikerült elmenekülnie és Chris is megjelent.
– És gondolom ő is elmenekült. Ez nagyon nem jó. – Roland bólintott. Az első gondolata persze rögtön az volt, hogy meg kell szökniük, ám aztán meglátta a csuklóján feszülő bőrkarperecet. Daniel vigyorogva lengette meg a saját kezét, amin egy ugyanolyan szépség volt.
– Bizony, annyira azért nem ostobák, hogy hagyjanak eltűnni innen.
– Ezt nagyon jól látod, vöröske. – A két fiú ijedten kapta fel a fejét. A tanácskozásnak vége szakadt, a kis csapat kivonult az irodából és most mind ott sorakoztak a cellák előtt. Regina diadalittas arckifejezéssel nézett végig rajtuk.
– Most pedig áruljátok el, kik vagytok, és mit akartok Gold és Belle gyerekétől.
– Nem mondhatjuk el – felelte komolyan Roland.
– Miért nem? – kérdezte Emma.
– Ugyanazért, amiért te sem mondtad el a szüleidnek, hogy ki vagy, amikor látogatást tettél a múltban.
– Ezt meg honnan tudjátok? Honnan ismertek ilyen jól? – Emma legszívesebben lekevert volna mindkét fiúnak egy pofont, hogy végre szóra bírja őket. Különösen mikor látta, hogy egyiküknek sem akaródzik válaszolni. – Figyeljetek! Sürget az idő! Gold már elindult megkeresni a gyerekét és amilyen jó kedvében volt, amikor elváltunk, biztosak lehetünk benne, hogy a társatoknak nincs sok ideje hátra.
– Így van! Te tűntetted el – nézett dühösen Rolandra Regina. – Úgyhogy azonnal áruld el hova kerültek!
– Nem tehetem.
– Mégis mit ártott nektek az a gyerek? – szólalt meg David ingerülten. – Hisz csak egy újszülött!
– Gold szerint meg akarjátok ölni – mondta komolyan Emma. – Miért?
– Megölni? – horkant fel Daniel. – Eszünkben sincs megölni! – Emma és Regina döbbenten nézett össze, David és Snow úgyszintén.
– Várjunk csak! Nem azért mentetek a kórházba, hogy megöljétek Gold gyerekét? – kérdezte Regina.
– Persze, hogy nem!
– Mi meg akartuk védeni – mondta komolyan Roland. – N… a barátunk is azért vitte magával, hogy megvédje.
– Kitől? – lépett közelebb Emma. – Kitől kell megvédenetek? – Ám a fiúk erre ismét hallgatásba merültek. Emma dühösen elkáromkodta magát. Látta már, hogy nem mennek semmire. Ahogy a barna hajú fiú mondta: ők most ugyanabban a helyzetben vannak, mint ő és Hook annak idején. De akkor is meg kell tudniuk, mi ez az egész. Mert ha Goldon múlik, itt hamarosan elszabadul a pokol…

A kis Christopher ismét felsírt. Neal felsóhajtott, majd óvatosan ringatni kezdte a kezében lévő kis babát. Közben a hét királyságba átkozta Rolandot, hogy pont az erdő közepére varázsolta őket. Itt már mérföldekre elhangzik a baba keserves sírása. Bár előre sejtette, hogy Roland ideküldi, hisz hála az apjának úgy ismerte az egész rengeteget, mint a tenyerét. Neal azonban nem volt ilyen felkészült, ráadásul úgy érezte itt tökéletes célpont lesz Chrisnek vagy ami még rosszabb Goldnak. Mert abban viszont biztos volt, hogy már mindketten a nyomában vannak. Nem túl jó életkilátások…

– Ha valóban meg akarjátok védeni a babát – folytatta Emma. – Akkor engedjétek, hogy segítsünk.
– Mégis csak a Sötét Úr gyerekéről van szó! Ki védhetné meg jobban, mint maga a Zordon? – tette hozzá Regina.
– Ez nem ilyen egyszerű – felelte Roland.
– Most már tényleg az agyamra mentek! – csattant fel Regina, aki úgy tűnik kezdte elveszteni a türelmét. – Azonnal áruljátok el, hol van az a kölyök!
– Ezt én is szeretném tudni. – A szobában lévők egy emberként fordultak az ajtó irányába, amin Gold épp belépett. Elég nyugodtnak látszott, azonban a szemében Emma fel tudta fedezni azt az őrült elhatározást, ami azt jelezte, hogy a Sötét Úr akar valamit. Gold folytatta:
– Ám én magukkal ellentétben hamarosan meg is fogom tudni.
– Mire készül? – kérdezte Emma.
– Visszaszerezni a fiamat, mi mást? – felelte Rumple sztoikus nyugalommal.
– És mégis hogyan akarod megtalálni? – kérdezte Regina enyhe lenézéssel a hangjában.
– A világ legegyszerűbb varázslatával a kereső bűbájjal.
– Tudtommal a kereső bűbáj csak akkor működik, ha a birtokában van egy tárgy attól, akit keres.
– Gratulálok Miss Swan, látom megtanulta a leckét – vigyorodott el gúnyosan Rumple. – Valóban szükségem van ehhez egy személyes tárgyra csakhogy… mivel én magukkal ellentétben tudom, ki a harmadik fiú, ez nem jelenthet gondot.
– Mégis honnan tudnád? – vágta csípőre a kezét Regina.
– Onnan, hogy néhány órája a kórházban az egyik vendégünk a nevén szólította. – Intett a fejével Roland felé a férfi. Roland szeme rémülten kikerekedett, mert a zálogosnak igaza volt. Rumple folytatta:
– És nem volt nehéz rájönnöm ki is ő, tekintettel… hogy az első szülött fiam után nevezték el. – A szobában egy percig néma csend volt. Ennyi idő kellett, míg mindenki ráeszmélt, mit is jelentenek Gold szavai.
– Neal! – nyögött fel Snow. – A harmadik időutazó fiú Neal! A mi fiúnk! – Majd önkéntelenül is a babakocsiba szunyókáló kisfia felé fordult, aki alig egy napja múlt egy éves. De úgy festett a húsz éves kiadása is itt rohangált a környéken. Gold bólintott.
– Pontosan, így nagyon hálás lennék, ha mindenféle ellenkezés nélkül adnának nekem egy ruhadarabot. Szeretném már a saját fiamat is biztonságban tudni.
– Nem kapsz tőlünk semmit! – állt a babakocsi elé harciasan Snow. – Addig nem, amíg meg nem ígéred, hogy egy ujjal sem nyúlsz a fiamhoz!
– Ezt nem kérhetik tőlem – nevetett fel gúnyosan Gold.
– Gold, a fiúk szerint a fia nincs veszélyben – lépett a férfihoz Emma. – A fiú illetve Neal nem azért vitte el, hogy megölje, hanem épp ellenkezőleg meg akarta védeni!
– És maguk ezt el is hiszik? – csattant fel dühösen Rumple.
– Ne higgyetek neki! – Mindenki döbbenten fordult Rolandhoz, aki szikrázó tekintettel meredt Rumple-ra. – Ne segítsetek neki, bármit is mond!
– Miért nem? – kérdezte meglepetten Emma.
– Mert ő az, akitől meg kell védeni Christ! Mikor megtalálja a fiát, meg fogja ölni!

Neal idegesen fordult hátra. Ebben az órában már sokadszor. Nem tehetett róla, de volt egy olyan leküzdhetetlen érzése, hogy valaki jár a környéken. De akármerre is forgatta a fejét, nem látott senkit. A baba a karjában ismét sírdogálni kezdett.
– Ne sírj, Chris! Még egy kicsit bírd ki és aztán visszaviszlek az anyukádhoz!
– Kicsit sem bizarr, ahogy ahhoz a csecsemőhöz beszélsz. – Neal ijedten rezzent össze. Ez a hangot volt az egyik, amit nem akart hallani itt az erdő közepén. Lassan megfordult és szembetalálta magát az izzó, vörös tekintetű Chrissel, aki egy fának vetett háttal, összefont karral állt és úgy meredt Nealre akár egy ősellenségre.
– Hogy találtál rám? – kérdezte Neal félig lemondóan félig kíváncsian.
– Nem volt nehéz, csak követtem az árulás bűzét – felelte megvetéstől csöpögő hangon Chris.
– Én nem árultalak el – mondta őszintén Neal.
– Na persze! – horkant fel Chris. – Akkor miért állsz folyton az utamba? És miért jöttél utánam a portálon keresztül?
– Mert amire készülsz az ostobaság! A múltat nem lehet megváltoztatni!
– De igen meg lehet! Csak egyetlen pici változtatás és minden rendben lesz. Mi nem találjuk meg a maszkot és a szüleinknek sem kell meghalnia.
– Ebben nem lehetsz biztos. Más is megtalálhatja a maszkot. Mindketten tudjuk, hogy ez az egész nem erről szól. Te csak így akarod tisztára mosni a bűntudatodat. Chris, ami történt nem a te hibád!
– Persze, hogy nem – Chris kérdőn fordult fejében élő Rumpelstilskin felé, aki persze ismét a legjobbkor jelent meg. – Megmondtam, nem igaz? Ő is tudja az igazat – intett Neal felé. – Ő is tudja, ki az oka mindennek.
– Mit érdekel az téged, ha meghalok? – fordult vissza Chris Nealhez. – Úgysem számítok neked!
– Chris, hogy mondhatsz ilyet? Persze, hogy számítasz! Mit gondolsz, miért jöttem utánad?
– Ne nézz ostobának, Neal! Te vagy Charming és Snow White fia! Kötelességed volt utánam jönni és megmenteni a világot! Azért hogy te is hős lehess akárcsak a szüleid!

– Hogy merészeled… – sziszegte Gold, majd már emelte is e kezét, hogy a falhoz vágja az idegen fiút, ám az folytatta:
– Talán nincs igazam? Nem volt egy szokatlan látogatód nem is olyan rég? – Rumple erre kábán leengedte a kezét. A szobában szinte vibrált a feszültség. A sheriff irodában lévők még levegőt sem mertek venni. Végül Gold csak ennyit felelt:
– Soha nem bántanám a fiamat. Bárki bármit is mond, én szeretem őt, akármit is fog tenni a jövőben.
– Ki látogatta meg? – kérdezte Emma kertelés nélkül.
– Az nem a maga dolga, Miss Swan! Szeretem a fiamat és vissza fogom vinni az anyjához! Úgyhogy ajánlom, hogy segítsenek vagy esküszöm, hogy a pokolra küldöm az egész társaságot! – Csak egyetlen percig hallgattak, de mintha ez az egy perc is a végtelenségig nyúlt volna. Végül Emma bólintott. Volt egy olyan érzése, hogy Gold nem hazudik. Mondjon bármit is az az idegen fiú.
– Rendben, segítünk, de én is magával megyek. Nem akarom, hogy Neal-nek baja essen. – Rumple kelletlenül bólintott. Így Snow vonakodva, de átnyújtotta Emmának Neal kis sapkáját. Rumple rálocsolta a kereső bűbáj főzetét, mire a sapka felragyogott, majd lassan felemelkedett és kilebegett a szobából.
– Fogja meg a kezemet! – Adta ki az utasítást Rumple. Emma szó nélkül engedelmeskedett. A következő pillanatban már el is tűntek.
– Ez nagyon nagy hiba volt – sóhajtott fel Daniel, miközben visszahuppant a priccsre.

Emma meghökkenve látta, hogy az erdő közepén bukkantak fel. De nem volt sok ideje ezen elmélkedni ugyanis közvetlenül előttük ott állt két fiú. Egyik Neal volt a karjában Gold gyerekével. Emma így utólag nagyon haragudott magára. Hisz már első találkozásukkor feltűnt neki, hogy a fiú milyen ismerős. Nem is csoda, most hogy jobban megnézte a fiú annyira hasonlított az apjára! Illetve az apjukra. Vele szemben azonban egy másik fiú állt, akit Emma még sosem látott azelőtt. De már első látásra megállapította, hogy az újabb ismeretlen megjelenése semmi jót sem sejtet. És ehhez még a fiú vérvörös szempárjába sem kellett belenéznie.
– Hagy találjam ki – fordult a nő Goldhoz. – Ő látogatta meg magát, igaz? – Gold azonban még csak nem is válaszolt. Feltűnésük természetesen nem kerülte el a két fiú figyelmét sem.
– A felmentő sereg? – vigyorodott el gúnyosan Chris. – Nem gondoltam volna, hogy pont ti ketten fogtok megjelenni.
– Emma! – nézett nővérére Neal. – Ne avatkozz bele!
– Sajnos ezzel már elkéstél, Neal. – Neal arca egy pillanatra megmerevedett, mikor tudatosodott benne, hogy a személyazonossága napvilágra került. De úgy döntött Chris most fontosabb, mint Emma, így visszafordult hozzá.
– Chris, fejezzük ezt be! Menjünk haza.
– Chris? – Emma érezte, hogy megsajdul a feje. Ez az egész ügy egyre bonyolultabb. Az negyedik fiú ezek szerint Gold gyereke? Mi ez az egész?
– Christopher! – lépett előre Rumple, Emma még sosem látta őt ennyire aggódni. – Ne csinálj semmi ostobaságot!
– Nahát, kedveském úgy tűnik, mindenki ellened van – duruzsolta a látomás-Rumpelstilskin. Gold szeme dühösen megvillant.
– Te tűnj el innen! – A Zordon felkuncogott.
– Hát persze, el is felejtettem, hogy két Sötét Úr is van itt a köreinkben!
– Chris, ne hallgass rá, bármit is mond! – folytatta Gold. Chris megrázta a fejét, kezdett megfájdulni a feje.
– Látod, kedveském – A látomás olyan közel hajolt Chrishez, hogy csak a fiú érthette szavait. – Mindenki ellened van. Mindenki őt védi! – intett Neal felé.
– De miért? – kérdezte.
– Hisz hősökkel vagy körbevéve, kedveském. És a hősök kit védelmeznek?
– Az ártatlanokat?
– Dehogyis! Azt, aki az igazi bűnös!
– Igazad van… – Chris tekintete úgy sötétült el, akár az éjszakai égbolt és közben le sem vette a szemét Nealről.
– Chris… – szólalt meg tétován a fiú. – Kivel beszélgetsz?
– Az előző Zordonok szellemével – felelte Emma. Kezdte érteni miért figyelmeztették az időutazók, hogy ne bízzon Goldban. De Gold sose bántaná a saját gyermekét, hisz Nealt is annyira szerette, nem igaz?
– Chris – lépett közelebb Neal. – Nem csak téged ért veszteség. Én, Roland, Daniel mindünknek fáj, ami történt, de már nem változtathatunk rajta. Senkit nem lehet hibáztatni.
– Milyen érdekes… – szólalt meg lassan Chris. – Egy bűnös is pontosan ezt mondaná.
– Tessék? – nézett ré Neal meghökkenve. Chris folytatta:
– Mégis ki volt az, aki megtalálta azt az átkozott maszkot? Ki volt az, aki a hőst akarta játszani, pedig mindannyian figyelmeztettük, hogy ne tegye? – Neal nyelt egyet. Chris pedig gyűlölettel teli hangon folytatta: – Ki volt az, aki tönkre tette az én egész életemet?! – Egy percig senki sem szólalt meg, majd Neal szégyenkezve lesütötte a szemét.
– Így van, te voltál az! – szólalt meg győzedelmesen Chris. – És most drágán megfizetsz ezért!
– Csak a sötétség beszél most belőled!
– Oh, nem! – nevetett fel Chris. – Most döbbentem csak rá, hogy a legjobb dolog, ami történhetett velem életemben az, hogy Zordonná váltam. Mert így végre megláthattam az igazi arcodat, Neal! Most végre tehetek azért, hogy megállítsalak! Végre normális éltem lehet, amit nem teszel tönkre!
– Mire készülsz?
– Meg foglak ölni. Méghozzá élvezettel! – Majd Chris Emma és Rumple felé fordult. – Ti pedig ne merjetek az utamba állni! – Ezzel Chris eltűnt. Az erdőben maradtak arcáról különféle érzelmeket lehetett leolvasni. Végül Rumple Neal-hez lépett.
– Kérem a fiamat! – nyújtotta ki a karját ellentmondást nem tűrően. Neal szó nélkül átnyújtotta neki a babát. A fiú halálsápadt volt, Emma őszintén megsajnálta.
– A fia igen szeszélyes természet – szólalt meg Emma Goldra meredve.
– Lehet, csakhogy ez már a maguk gondja.
– Tessék? Segítettünk visszaszerezni a fiát!
– És én nagyon hálás vagyok ezért, Miss Swan, csakhogy az események további alakulása a legkevésbé sem érdekel. – Majd Goldnak is nyoma veszett. Emma dühösen káromkodott egyet, majd Nealhez fordult.
– El kell mondanod mi ez az egész, csak így tudok segíteni neked. – Neal azonban makacsul hallgatott. Emma felsóhajtott, majd folytatta: – A másik két fiú Roland és Daniel? – Neal bólintott. – Roland…
– Robin Hood és Marian fia, igen. Danielt még nem ismerheted. Ő még nem született meg.
– Remek… Most pedig mondd el, mit követtél el Gold fia ellen. Biztos valami szörnyűséget, ha a sötétség hatására meg akar ölni.
– A legszörnyűbb dolgot a világon…
– Mit? – Neal lassan felemelte a fejét. A szemében Emma a legmélyebb fájdalmat tudta felfedezni, amit valaha látott. Neal vett egy mély levegőt.
– Beleszerettem – felelte.

Rumple csendben lépett be a kórterem ajtaján. Belle az ágyban feküdt és békésen aludt, úgy ahogy férje néhány órája magára hagyta. Rumple mellé lépett, majd feloldotta a varázslatot, amellyel Belle-t akarta megóvni a felesleges aggódástól és félelemtől. A nő szeme rögtön felpattant, majd ijedten nézett körbe.
– Rumple! A kicsi! Hol van…
– Ne aggódj, itt van – Majd Rumple mosolyogva adta át a karjában gügyögő kisfiút az anyjának. Belle úgy szorította magához fiát, hogy úgy tűnt soha többé nem akarja majd elengedni.
– Jaj, Rumple úgy megijedtem. Itt volt két fiú és elvitte őt… vagy az csak álom volt? – nézett férjére zavartan Belle. Rumple mosolyogva simogatta meg a karját.
– Már nem számít. Mert Christopher ismét itt van velünk.
– Tudtam, hogy megvéded őt – mosolyodott el Belle. Rumple lassan bólintott, majd megfogta újszülött fia kicsi kezét.
– Igen, megvédem őt. Mindig vigyázni fogok rá, egészen a halálom napjáig.

Folytatása következik...

2016. április 14., csütörtök

Once Upon a Time fanfiction - V. rész

V. rész: Itt az idő!

– Arra gondoltam, ha lány lesz, akkor lehetne Amanda, Viola vagy Emily. Mit gondolsz? – Belle egy percig várakozóan nézett kedvesére, ám Rumple-t úgy látszott, jobban lekötik a nagyi só és bors szórói, mint jövőbeli gyermekük lehetséges neve. Belle végül folytatta:
– Ha pedig fiú lesz, akkor lehetne Robert, Anthony vagy…
– Christopher? – emelte fel lassan a fejét Rumple. Belle meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Igen! Ez a kedvencem. Neked is tetszik?
– Igen, nagyon – bólintott Gold. – A Christopher tökéletes lesz.
– Persze még nem tudjuk, hogy fiú lesz-e vagy lány. De legalább a fiú nevet sikeresen eldöntöttük! – simogatta meg férje kezét Belle. Rumple halványan elmosolyodott, de a gond árnyéka továbbra sem tűnt el az arcáról.
Ekkor nyílt a bejárati ajtó és Emma lépett be rajta Regina társaságában. Egyenesen Gold és Belle asztalához léptek.
– Van bármilyen híre számunkra? – kérdezte Emma kertelés nélkül.
– Félek, nem értem mire céloz, Miss Swan.
– Ne játszd az ostobát! – horkant fel megvetően Regina. – Találkoztál az időutazókkal?
– Ha találkoztam volna velük, higgyék el, tudnának róla. Ha másról nem a hulláikról, amik a boltom előtt hevernek – sziszegte Gold. Emma gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
– Valami baj van? Nem szokta ilyen hamar felkapni a vizet.
– Az égvilágon semmi gond sincs. – Ezzel Gold ismét hallgatásba merült. Belle aggódva tanulmányozta férje arcát, majd Emmához fordult.
– Ti sem találtátok meg őket?
– Még nem. Robin, Hook és apa már egy napja járja az erdőt, de még a nyomukat sem találta.
– Ami nem is lep meg, hisz varázslatot használnak – tette hozzá Regina, majd megérintette Emma vállát. – Menjünk, hátha a kriptámban találunk valamit, ami segít. – Emma bólintott, majd a két nő elhagyta a kávézót. Amint becsukódott mögöttük az ajtó Belle Rumple-hoz fordult.
– Szerintem Emmának igaza van. Téged aggaszt valami. Áruld el micsoda!
– Mondtam, hogy semmi baj – felelte Rumple kicsit nyersebben, mint akarta.
– Mit gondolsz, az a három fiú veszélyt hozhat ránk? – kérdezte Belle, miközben önkéntelenül is védelmezőn átfogta hatalmas pocakját. Rumple tekintete megvillant:
– Próbálják csak meg! Próbálkozzanak csak bármivel, én a végén azt fogom tenni, ami helyes. A mi érdekünkben.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – nézett körbe aggódva a nagyi fogadójának egyik szobájában Roland. Daniel azonban csak levetette magát az ágyra és nagyot nyújtózott.
– Nyugi! Mégis ki keresne minket pont itt?
– Lehet, hogy a nagyi használja ezt a szobát.
– Persze, mert Storybrooke-ban csak úgy virágzik a turizmus – vigyorodott el a vörös hajú fiú. Roland erre csak megadóan legyintett, majd Nealhez fordult, aki már kényelmesen elhelyezkedett az ablaknál. Innen tökéletesen ráláttak a város főutcájára, ráadásul azt is figyelemmel tudták kísérni ki érkezik, és ki hagyja el a nagyi fogadóját.
– Most mennek el! – szólalt meg Roland. Odalent Rumple és Belle alakja tűnt fel, amint a zálogház felé veszik az irányt. Neal bólintott.
– Nem sokára itt az idő.
– Pontosan meddig is kell elütnünk az időt? – kérdezte Daniel. Neal az órájára pillantott.
– 8:50-ig.
– Vicces, hogy ilyen pontosan tudod. Elég nyálas – dőlt vissza a párnákra Daniel.
– Szerintem meg szerencse – szólt közbe Roland. – Így előnyben vagyunk a többiekkel szemben és mi leszünk az elsők.
– Leszámítva persze Belle-t és Goldot, aki jelenleg még a Sötét Úr. Ez nem túl bíztató.
– Ha sikerül meglepnünk őket, nem lesz gond. – Bár Roland mindent megtett, hogy hangjából magabiztosság csengjen ki, nem igazán járt sikerrel. Egy darabig mind a hárman hallgattak.
– Vajon Chris merre lehet? – törte meg végül a csendet Neal. Rolandnak nem kerülte el a figyelmét, hogy barátja már jó ideje nem a főutcát figyeli, hanem tekintete elgondolkozva vándorolt a város mögött húzódó erdőségre.
– Biztos, hogy jól van – felelte végül.
– Persze, hogy jól van, hisz ő a Sötét Úr – kotyogott közbe Daniel.
– Kösz, hogy emlékeztetsz erre – morogta Neal. – Fogalmam sincs, mi járhat most a fejében vagy, hogy mire készül.
– Bármi lesz is, mi meg fogjuk akadályozni – felelte Roland komolyan. – A múltat nem lehet megváltoztatni, a sok fájdalom ellenére… ezt neki is be kell majd látnia. – Neal bólintott, bár közben azt kívánta bárcsak ő is olyan biztos lenne mindebben, mint Roland. Csodálta barátja meginghatatlan tartását, hisz hozzájuk hasonlóan ő is elvesztett valakit, akit szeretett.

Chris egy göcsörtös tölgyfa tövében ült, hátát a durva törzsnek vetetve. Innen tökéletes kilátása nyílt Storybrooke házaira. Chris érezte, ahogy lassan egy árulkodó könnycsepp gördül le az arcán. Aztán az elsőt lassan követte a többi.
– Mi ez a siránkozás, kedveském? – szólalt meg egy ismerős hang a fiú mellett. – Mit szólnának az emberek egy zokogó Sötét Urat látva? Oda lenne a jó hírünk.
– Mit akarsz? – törölte meg gyorsan a szemét Chris. – Azt hittem már eltűntél a fejemből.
– Nem tűnhetek el onnan, kedvesem – hajolt le Chrishez Rumpelstilskin, illetve az előző Zordonok megtestesítője. – Mert én immár a részed vagyok, és nem szabadulhatsz tőlem.
– Mondja valamit, amit nem tudok. Mit akarsz?
– Semmi különöset. Csak nem fér a fejembe, illetve a te fejedbe, hogy hogyan lehetséges, hogy te uralod a világ leghatalmasabb fekete mágiáját és mégis itt üldögélsz magányosan az erdő közepén ahelyett, hogy lemennél abba a poros, kis városba és elvennéd, amit akarsz!
– Ez a tervem. De elég nehéz megölni valakit, aki még meg sem született!
– Én nem is erről beszéltem! Erről a… nagyon megható, de mérhetetlenül ostoba öngyilkos kísérletedről.
– Már eldöntöttem. És nem tudsz lebeszélni róla – szögezte le Chris. A fejében lévő fantom azonban nem adta fel.
– Pedig az önfeláldozáson kívül annyi minden van, amit még megtehetnél. Felejtsd el a múltat! Felejtsd el a halottakat!
– Nem! – pattant fel dühösen Chris ültéből és izzó tekintetét Rumple-re vetette: – Meg fogom menteni őket! Megváltoztatom a múltat és akkor mind élni fognak!
– Gondolj a következményekre, kedveském. A múltat megváltoztatni veszélyes dolog.
– Nem érdekelnek a következmények! Csak az számít, hogy a szüleim és mindenki más éljen!
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – tárta szét a karját kérdőn Rumple, majd lassan körbesétálta Christ. A fiú tekintetével követte a szellem alakot.
– Igen!
– Egész biztos? Biztos, hogy… te tehetsz mindenről? Minden szörnyűség, ami történt csakis kizárólag a… te hibád?
– Mit akarsz ezzel…
– Tehát csakis a tiéd! Nem valaki másé. Valakié, aki botor módon a jó szívére hallgatott, pedig te figyelmeztetted, hogy ne tegye? Valakié, aki évek óta csak a bolondot járatta veled? Valakié, aki… még arra sem volt képes, hogy kiálljon melletted?
– Én… nem…
– Látod, kedveském. Még sem fekete-fehér az egész történet. Mert ki volt az, aki voltaképpen egész életedben csak dróton rángatott, míg végül… cserben nem hagyott. Ki volt az? – Chris egy pillanatig csak dermedten bámult az előző Sötét Úr szemébe. Mert nagyon is tudta kire illik tökéletesen az előbbi leírás. Lassan felemelte a fejét, majd gyűlölettel és csalódottsággal teli hangon kimondta azt az átkozott nevet:
Neal!

Emma és Regina némileg lelombozva sétáltak végig a város főutcáján. A kriptában természetesen semmit sem találtak, ami segíthetne a jelenelgi helyzetben. Emma épp eltette a mobilját.
– Még mindig semmi? – kérdezte Regina.
– Semmi! – sóhajtott fel Emma. – Azt a hármat, mintha a föld nyelte volna el. Legalább tudnánk, mire készülnek.
– Gold tud valamit – húzta el a száját Regina. – Remélem, nem vetted be a múltkori meséjét.
– Persze, hogy nem. Nem is értem, hisz az ő érdeke is, hogy… – Ám Emma hirtelen megakadt a mondókájában. – Regina! – mutatott előre. A polgármester követte a szemével és ő is meglátta.
– Ezek ők! – nyögött fel. Valóban, a főutca túloldalán pontosan a zálogházzal szemben ott állt a három fiú. Annyira hétköznapiak voltak, hogy simán beleolvadtak a storybrooke-i járókelők közé.
– Most mit tegyünk? – nézett barátjára Emma. Regina válaszul elvigyorodott.
– A harmadik nem tud varázsolni, igaz?
– Igen.
– Akkor ideje egy kettő-kettő elleni küzdelemnek!

– Oh, a fenébe! – morogta Daniel, mikor megpillantotta a két feléjük közeledő nőt. Roland idegesen szorította ökölbe a kezét.
– Most mi a fenét csináljunk?
– Nincs időnk velük foglalkozni – mondta Neal. – Mindjárt itt az idő.
– Az idő? Minek az ideje? – kérdezte Emma az utolsó szót elcsípve. – Mire készültök?
– Az nem a te dolgod! – vetette oda Roland. – Megmondtam, hogy ne állj az utunkba.
– Sajnos nem tehetem, ez a megmentői kötelezettségeimmel jár együtt – felelte a nő. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd a beállt csendet hirtelen egy autó fékjének csikorgása törte meg. A kis társaság egy emberként fordult a hang irányába, de csak Gold fekete autója kanyarodott ki a sarkon és teljes sebességgel elhajtott egyenesen a kórház irányába. Neal tekintete rögtön a nagy óratoronyra rebbent.
– Mindjárt 8:50 van! Azonnal mennünk kell! – fordult a másik két fiú felé.
– 8:50? – Emma már semmit sem értett. – Mi lesz 8:50-kor? – Ám a fiúk rá sem hederítettek. Daniel ellentmondást nem tűrően meglökte Rolandot.
– Siessetek! Menjetek a kórházba! Én addig feltartom őket!
– A kórházba? – kérdezte értetlenül Emma.
– A gyerek! – Regina azonban végre megértette. – Belle és Gold gyereke! A gyereket akarják, nem Goldot! – Emma és Regina szinte egyszerre mozdult, hogy kiszórják a varázslatot, amivel leteríthetik az ellenfelüket. Ám elkéstek. A három fiúból kettőnek addigra már hűlt helye sem volt. Csak a vörös hajú fiú nézett rájuk gúnyos vigyorral.
– Hoppá! Erről lekéstetek, hölgyek! – nevetett fel.
– Regina – szólalt meg Emma. – Menj gyorsan…
– Esélytelen, Swan! Ez a vöröske okosabb annál, hogy hagyjon elmenni.
– Tény, hogy okosabb vagyok nálatok – vigyorodott el a fiú, majd a két nőhöz hasonlóan ő is felemelte a kezét, hogy felkészüljön a varázslatra. Ám a következő pillanatban minden előzmény nélkül a fiú szeme hirtelen fennakadt, majd ájultan terült el a földön. Emma és Regina döbbenten bámulta az eszméletlen fiút.
– Mi a… – kezdte Regina.
– Megint kudarcot vallottál, hugicám? – nevetett fel Zelena. – Szerencsére a nővérkéd, mindig kihúz a csávából. – Lépett oda hozzájuk a gonosz boszorkány. Elég bizarr látvány nyújtott a járdán állva, babakocsit tolva, miután épp az imént szórt ki egy erős varázslatot.
– Elbírtunk volna vele – húzta fel az orrát Regina.
– Ez gondolom egy köszönöm akart lenni – mosolyodott el gúnyosan Zelena, majd a fiúra pillantott. – Ki ez?
– Még nem tudjuk, de van ennél fontosabb dolgunk is – vágott közbe idegesen Emma. – Regina, zárjátok be a fiút és blokkoljátok le a varázserejét!
– Meg lesz, te siess a kórházba! – Emma csak bólintott, majd amilyen gyorsan csak tudott bevágódott a kis, sárga bogárhátúba és eltűnt a kórház irányába.
 
– Jól van, Belle! Nagyon szépen csinálod! Még egy utolsó nyomást! – Belle kórházi ruhája a hátához tapadt, haja csapzott volt, kezével pedig olyan erővel szorította Rumple kezét, hogy az ujjai elfehéredtek. De összeszedte az utolsó csepp erejét is és nyomott. A következő pillanatba pedig boldog mosoly terült szét az arcán, mikor meghallotta, ahogy kisbabája felsír.
– Kisfiú! – kiáltott fel Dr. Whale, miközben elvágta a köldökzsinórt és bebugyolálta a kicsit egy tiszta takaróba. Az óra számlapja pontosan 8:50-et mutatott. A doktor átnyújtotta Belle-nek a babáját, majd magára hagyta a friss szülőket. Belle földöntúli boldogsággal szorította magához kisfiát. Aztán Rumple-ra pillantott. A férfi csak állt és nézte újszülött fiát, mintha a világ legcsodásabb kis teremtménye érkezett volna meg a földre.
– Istenem… milyen gyönyörű…
– A mi fiúnk, Rumple. Végre megérkezett! Christopher végre velünk van! – Belle még mondott volna mást is, ám ebben a pillanatban az arca hirtelen megmerevedett és nem mozdult többet. Mintha ott helyben jéggé dermedt volna. Rumple rémülten hőkölt hátra, majd a kórterem ajtaja felé fordult. Ott két fiatalember állt. Rumple ugyan még sosem találkozott velük, de e nélkül is tudta, hogy a két időutazóhoz van szerencséje.
– Mit akartok itt? – kiáltott fel a Sötét Úr, majd már készen is állt, hogy megvédje családját.
– Neal! Menj Chrisért! – szólalt meg Roland, majd gyorsan kiszórt egy védelmező bűbájt. Rumple ugyanis már támadott is. Ám első átkai simán lepattantak a Roland által emelt akadályról. Nealnek így sikerült Belle ágyához kerülnie.
– Hozzá ne merj érni a fiamhoz, vagy esküszöm, megöllek! – ordított fel Rumple.
– Sajnálom, Belle – motyogta Neal, de nem mert a nő megfagyott tekintetébe nézni. Aztán óvatosan kivette a kezéből a pólyás kisbabát. Rumple felordított, majd Roland fájdalmasan felkiáltott és a földre rogyott. Rumple már ott állt felette eszelős tekintettel. Aztán hirtelen kivágódott a kórterem ajtaja.
– Neal! Ne merészeld! – És Chris lépett be dühtől szikrázó tekintetét Nealre vetve.
– Chris…
– Neal! Tűnj innen! – kiáltott fel Roland, majd intett a kezével és a következő pillanatban Neal és a baba eltűnt a szemük elől. Chris dühösen felordított.
– A franc egyen meg, Roland! – Majd Roland teste teljes erőből a falnak vágódott és a fiú nem mozdult többet. A Belle-t sakkban tartó varázs azonnal eltűnt, ám mielőtt bármit mondhatott volna, Rumple egy mozdulattal elaltatta feleségét. Aztán lassan felnőtt fia felé fordult.
– Christopher…
– Ne szólj hozzám! – csattant fel a fiú, szikrázó tekintetét az apjára szegezve. – Megkértelek, hogy segíts nekem, de te még erre az egyszerű feladatra sem voltál képes!
– Egyszerű feladat? Christopher, a fiam vagy! Hogy gondolhattad, hogy képes lennék bántani téged? Különösen azután, ami Bae-el történt…
– Oh, hát persze! – horkant fel megvetően Chris. – Mást sem hallgattam egész életemben! Csak azt, hogy Bae így és Bae úgy! Ő halott, apa! Halott! Felfogtad?! És én nem ő vagyok!
– Tudom és bocsáss meg! Szeretném ezt most jobban csinálni. Segíteni akarok neked.
– Már eleget segítettél! Hála a segítségednek jutottunk idáig! – Majd Chris eltűnt. Rumple csak meredten bámulta a pontot, ahol fiának nyoma veszett. Talán az örökkévalóságig így maradt volna, ám ekkor ismét kitárult a szoba ajtaja és a lihegő Emma lépett be.
– Gold! Az időutazó fiúk… ide… – Ám ekkor Emma meglátta a szobában történteket. Az alvó Belle-t az ágyban és a falnál heverő eszméletlen fiút. Végül a szoba közepén álló Goldot, aki úgy festett, mint aki kísértetet látott. – Mi történt? – kérdezte a nő. Először azt hitte Gold nem is fog válaszolni. Ám aztán a Sötét Úr lassan megszólalt:
– A harmadik… elvitte a fiamat. Meg akarja ölni.

Folytatás követezik...