2016. január 31., vasárnap

A herceg II. rész 7. fejezet


Ez a nap talán még nagyobb rettegéssel telt Will számára, mint az előző. Bár Porres atya többször is elment körbenézni a faluban, és mindig azzal a hírrel tért vissza, hogy az elképzelése helyes, és a katonák valóban a paplakot és a templomot hagyják utoljára. Estére biztos kifáradnak, és másnapra halasztják a keresést. Akkor Will el tud szökni előlük, és menedéket találhat az egyik közeli faluban. Eliza is egész nap talpon volt. Pogácsát sütött, kimosta Will ruháit, és kis csomagot készített a fiúnak. A csomagba bekerült többek között egy tiszta ágyhuzat, tartalék ing és persze az a fémdoboz, ami azóta is érintetlenül hevert a konyhaasztalon, mióta az atya kimentette a Solto ház romjai közül. Will még mindig nem bírta rávenni magát, hogy kinyissa. Persze tudta, hogy mi van benne. A szülei félretett pénze, amiből ő és az apja faanyagot akart venni, hogy kibővítsék a tehénistállót, és hogy vegyenek egy új tehenet… Még néhány egyszerű pénzérme is ilyen fájdalmas emlékeket idézett föl Willben, így aztán a kis doboz úgy került be a csomag legmélyébe, hogy Will még azt sem tudta, voltaképp mennyi pénz áll a rendelkezésére. De nem is igazán érdekelte. Ebben a feszült hangulatban telt el az egész nap, míg végül el nem érkezett a várva várt óra. Lement a nap. A városban kutató katonák fáradtan tértek vissza a szálláshelyükre. A falu elcsendesedett. Az utcák kiürültek, a falusiak mind nyugovóra tértek. Itt volt az idő. Porres atya nem kis aggodalommal figyelte a köpenyébe burkolódzó Will Soltót. Hiába érezte úgy, hogy minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy Will biztonságban hagyja el a falut, és hiába tudta, hogy Wilson Solto is ezt akarta volna, mégis szörnyen aggódott a fiú miatt. Simon parancsnok nagyon kegyetlen ember volt, és valamilyen okból eltökélt szándéka volt, hogy elkapja Willt, és ettől semmi sem tántoríthatta el. Remélhetőleg egy másik faluba már nem fogja követni őt.
– Ideje indulnod – szorította meg a fiú vállát az atya. Will némán bólintott. Búcsúzóul még egyszer megölelte Elizát, aki könnyeivel küszködve, homlokon csókolta a fiút, majd Porres atya nyomában Will kilépett az ajtón. Az atya egészen a falu határáig kísérte Willt.
– Nem lesz semmi baj – mondta inkább a saját maga megnyugtatására Porres atya. – Az a fontos, hogy egész éjjel menjél, és ne állj meg. Így ha reggel fel is fedezik az eltűnésedet, már nem tehetnek semmit.
– Ugye gondját viseli a szüleim sírjának, amíg távol vagyok? – kérdezte halkan Will.
– Természetesen, emiatt ne aggódj.
– Atyám… – Will nem tudta mit kéne mondania. Szerette volna megköszönni, amit érte tett, és egyben elmondani mennyire sajnálja, hogy ennyi gondot okozott az atyának. De Porres atya csak mosolyogva legyintett, majd megölelte a fiút. Értette ő szavak nélkül is, hogy a fiú mennyire hálás. Az atyának jelenleg csak egy dolog volt fontos: hogy Will épen és egészségesen jusson el a következő faluig, és persze ha már ott van, boldogulni is tudjon.
– Légy jó, Will, ezt sose felejtsd el. Bármi is történjen veled az életed során, neked jónak kell maradnod.
– Igen, atyám, megígérem! – Ezekkel a szavakkal mondott búcsút William Solto Porres atyának és vele együtt annak a falunak és annak a világnak, ami eddig az élete része volt, és talán az egyetlen dolog, amit ismert. Most pedig nem állt más előtte, mint a rémisztő ismeretlen.

2016. január 24., vasárnap

A herceg II.rész 6.fejezet


Will úgy rohant, mintha üldöznék. Mégis úgy érezte, mintha az út a szokásosnál kétszer tovább tartott volna. Végül aztán végtelennek tűnő idő után elérte a birtok kapuját. Az éjszaka sötétjében először csak annyit látott, hogy sehol sincsenek katonák. Erre Will egy kicsit megnyugodott, de aztán elérte a házat, és elé tárult az a látvány… Will hirtelen fel sem fogta, hogy mit lát. A térdei megremegtek, majd hirtelen a földre rogyott. A házuk…, amit az apja olyan nagy gonddal és szeretettel épített…, teljesen porig égett. A kőből készült kémény kormosan és magányosan meredt ki a földből, ezen kívül semmi más nem maradt a házból. A fagerendák, már ami maradt belőlük, egymás hegyén hátán feküdtek teljesen elszenesedve. A gerendák alatt pedig ott feküdt… ott feküdt két holttest. Egy férfié és egy nőé. Bár a két halott test a felismerhetetlenségig összeégett, Will mégis pontosan tudta, hogy kik azok. A szülei feküdtek ott holtan, összeégve. Will érezte, hogy minden ereje elszáll. Zokogva borult a földre, és csak sírt és sírt hosszú-hosszú percekig. Az égen villám csapott végig, majd egy hangos dörgés kíséretében szakadni kezdett az eső. Will könnyei egybefolytak az esőcseppekkel, percek alatt teljesen elázott, de nem is érezte. Egyre csak egy gondolat járt a fejében: a szülei meghaltak. Nincs már senkije. Aztán jött egy újabb gondolat: a szüleit meggyilkolták. Megölték őket, ahogy őt is meg akarták ölni. De miért? Mit követtek el, hogy ilyen sorsra kellett jutniuk? Ahogy a kérdések záporoztak a fejében, lassan elapadtak a könnyei. Lassan, mintha álomból ébredt volna, fölállt és a romokhoz sétált. Közben levette a köpenyét, amit még az atyától kapott, és kettétépte. Óvatosan beterítette vele a két testet, majd az istálló felé vette az irányt. Azt szerencsére épen hagyták, így az apja szerszámai is megmaradtak. Will merően a földre szegezve a tekintetét belépett, és leemelte az ásót a helyéről. Tudta, ha akár egyetlen pillantást is vetne az ismerős helyiségre, ismét erőt venne rajta a zokogás. Mennyi időt töltöttek itt az apjával…, de most nem gondolhat erre. Dolga van. Teljesítenie kell a kötelességét, és meg kell adnia a szüleinek a végtisztességet, ahogy azt megérdemlik. Hiába érzi úgy, hogy mindjárt ő is meghal velük… Az eső egyre hevesebben szakadt, miközben Will a két sírt ásta. A föld felpuhult, ez némileg segítette Will dolgát. Először édesanyját fektette a sírba, majd édesapját. Fejfa helyett csupán két faágat kötött össze. Ennél többet nem tehetett. Miután végzett, leült a két sír közé. Már nem sírt. A bánat helyét egy mély elhatározás vette át:
– Ki fogom deríteni, hogy miért tették ezt veletek – mondta fennhangon. – Esküszöm, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem tudom az igazat. Esküszöm nektek… – Szavai még sokáig visszhangoztak az éjszaka sötétjében.

Másnap reggel már nyoma sem volt az éjszakai esőnek. A nap vidáman sütött be a paplak vendégszobájába. Az ágyban Will mélyen aludt. Még arra sem ébredt föl, mikor Eliza belépett, megigazította a fiú takaróját, és egy pohár tejet tett az ágy mellett álló asztalkára. Eliza szeretettel megsimogatta a fiú kócos fejét. Sajnálta szegény gyereket. Még csak tizenhat éves, és máris mennyi csapás érte. Egy éjszaka alatt elveszített mindenkit, akit szeretett. Mikor az éjszaka közepén megjelent, bőrig ázva és sárosan… Porres atya nem kérdezett semmit. Csak némán átölelte a fiút, majd megkérte Elizát, hogy gondoskodjon a fiúról. Eliza tiszta ruhát és mosdóvizet adott Willnek, majd lefektette. Ahogy Will feje a párnához ért, már aludt is. Azóta sem ébredt föl. Talán jobb is. Amíg nincs ébren, nem érzi a fájdalmat, ami érte.
Miután Eliza kilépett Will szobájából, a konyhába indult, hogy reggelit készítsen. Az atya még nem is reggelizett. A nap első sugaraival indult útnak, hogy beszentelje a két sírt, és elbúcsúztassa a Solto házaspárt. Porres atya nagyon jó ember volt, ezt Eliza mindig is tudta, de félt, hogy ezúttal olyan dologba avatkozik, ami még veszélyes is lehet. Soltóék nem véletlenül haltak meg. És az sem véletlen, hogy Porres atya titokban akarja tartani Will ittlétét. De mi ez az egész? Eliza nagyon kíváncsi lett volna rá.

Porres atya bő egy óra múlva érkezett haza. Will már fölébredt, és Elizával együtt éppen reggelizett. Tegnap este óta egyetlen szót sem szólt, és Porres atyáék nem is erőltették a dolgot. De most az atya óvatosan a fiúhoz fordult.
– Elmentem a házatokhoz – szólalt meg. – Beszenteltem a szüleid sírját. Nagyon szép munkát végeztél, fiam. Méltó nyughelyet biztosítottál szegény elhunyt szüleid számára.
Will csak némán bólintott, de nem nézett az atyára, továbbra is a tányérjára meredt. Nem akarta, hogy az atya és Eliza lássák, hogy a szeme ismét megtelik könnyel. Az atya óvatosan folytatta:
– Megnéztem a házatokat is. Sajnos… nem sok minden maradt belőle.
Will keze megremegett, de az atya szerencsére nem vette észre.
– De azért találtam valamit. – Majd az atya benyúlt ruhája ujjába, és előhúzott egy fémdobozt. A közepes méretű szépen megmunkált doboz, bár teljesen belepte a korom, semmiféle károsodást nem szenvedett. Porres atya átnyújtotta Willnek, aki fásultan átvette, de jóformán rá sem nézett.
– A szüleid nagyon okos emberek voltak. A félretett pénzüknek igen jó helyet találtak. Ez… némi biztonságot nyújt majd neked.
Will ismét bólintott. Porres atya közben elfoglalta Eliza megüresedett helyét, és megragadta a fiú vállát, hogy az felé forduljon. A hangja most sokkal komolyabban csengett.
– Will, jól figyelj rám! Tudom, hogy most mennyire fáj… szörnyű veszteség ért. Én magam is… nagyon kedveltem édesapádékat, de az ő kedvükért muszáj összeszedned magadat. A katonák hajnal óta járják a házakat, mindent átkutatnak. A parancsnok nagyon dühös…
Will most először nézett az atyára. Szemében félelem csillogott.
– Engem keresnek.
– Valószínűleg – bólintott az atya.
– Akkor most mit csináljak? – Will érezte, hogy ismét elönti a kétségbeesés. Eddig annyira lefoglalta a szülei iránti gyásza, hogy teljesen elfeledkezett a parancsnokról, és arról, hogy valószínűleg egyáltalán nem tett le arról, hogy őt megölje. De most mit csináljon? Porres atya gyöngéden megszorította a fiú vállát.
– Will,… mint mondtam, a szüleid elegendő pénzt hagytak rád. Addig egész biztos kitart, míg el nem jutsz egy másik városba, és munkát nem szerzel.
– Menjek el? – Will most ijedt meg csak igazán. Nem elég, hogy a szüleit elvesztette, még az otthonát is el kell hagynia? Az atya továbbra is komolyan meredt a fiúra.
– Sajnálom, Will, de nincs más megoldás. Bár a parancsnok istenfélő ember, ez nem fogja visszatartani attól, hogy átkutassa a templomot és a házamat is. Sajnálom, Will, de ma este el kell menned.
– De nem akarok… – motyogta inkább csak magának Will. Persze tudta, hogy az atyának igaza van. El kell mennie a saját és persze Porres atyáék érdekében is. Nem hozhat rájuk veszélyt, hisz annyi mindent köszönhet nekik. De ha elmegy, akkor hogyan fogja kideríteni, hogy mi történt a szüleivel? Aggodalmát meg is osztotta az atyával, de az csak megcsóválta a fejét.
– Hidd el, megértem mit érzel. Engem is érdekel miért történt ez az egész, de most sokkal fontosabb a te biztonságod. Szerintem a parancsnok jelenleg annyira dühös, hogyha megtalálna téged, fittyet hányna minden eddigi óvatosságra, és azon nyomban… – Az atya nem fejezte be a mondatot, de Will anélkül is tudta mit tenne Simon. Megölné őt. De akkor is… megígérte a szüleinek, hogy kideríti mi történt. Porres atya mintha csak olvasott volna a fiú gondolataiban folytatta:
– Szerintem a szüleid is azt akarnák, hogy biztonságos helyre menj. A katonák még biztos itt maradnak egy ideig. Én addig megpróbálom kideríteni mi történt. Ha megtudok valamit, azonnal küldetek érted. Jó lesz így?
Will kelletlenül bár, de beleegyezően bólintott. Végülis csak addig kell eltűnnie, amíg elülnek a viharfelhők. Simon előbb-utóbb biztos feladja a keresését. Nem lehet ő olyan fontos...

Simon izzó tekintettel nézett végig a városka főutcáján. Katonái időről-időre megjelentek a falu lakosai között, majd eltűntek egy-egy házban. Így ment ez már reggel óta. A katonák járták a házakat, mindent átkutattak, mindezt eredmény nélkül. Az a kölyök eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Erre a gondolatra Simon dühösen ökölbe szorította a kezét. Még mindig elfutotta a méreg, ha a tegnap estére gondolt. Pedig az elején minden olyan remekül ment. Soltóék meghaltak, a kölyköt pedig sikerült elkapniuk. Mégis mire Simon visszatért a szálláshelyükre, aludni küldte az embereit, és elindult, hogy végre végezzen azzal a kölyökkel, az nyomtalanul eltűnt! Simon rögtön tudta mit jelent ez. Valaki megszöktette. A kölyök meg volt kötözve, kizárt tehát, hogy egyedül képes lett volna megszökni. De ki segített neki? És ami még fontosabb, az az illető honnan szerzett tudomást erről az egészről? Simon nagyon kíváncsi volt a válaszokra, de ahhoz meg kell találnia azt az átkozott kölyköt! És aki rejtegetni meri…, az hamar Soltóék sorsára fog jutni…, ebben biztos lehet.

2016. január 22., péntek

A matriarka - Vilma és Dávid


Vilma

Vilma elégedetlenül húzta össze a szemét, és nézett az előtte álló Madame Rózára. Egyáltalán nem tetszett neki, amit a nő az előbb a tudomására hozott.
– Ezek szerint, Dávid nem jön el hozzám ma este.
– Nagyon sajnálom, asszonyom, de ez most lehetetlen. Dávid kemény büntetést kapott, meg kell értenie, asszonyom, hogy így nem küldhetem fel önhöz.
– Mégis miért kellett megbüntetni?! Még csak egy napja van itt az égszerelmére! – Vilmát más körülmények között egyáltalán nem érdekelte volna, hogy melyik szolgáló milyen büntetést kapott, de most Dávidról volt szó, és az estéről, amit ő már olyan szépen eltervezett. Eddig olyan szép volt ez a nap, itt van lent a palota cseresznyevirágtól illatozó kertjében a gyerekeivel. Erre Róza nem csak, hogy megzavarja az együtttöltött perceket, de még ráadásul egy ilyen szörnyű hírrel is áll eléje! Ez felháborító!
– Nagyon sajnálom, asszonyom! – mondta őszintén Róza. De Vilma csak legyintett.
– Nem érdekel, Róza! Mikorra tudod felküldeni hozzám Dávidot?
– Robin már kezelésbe vette, holnap de inkább holnapután már rendben lesz.
– Akkor legyen úgy, de ha holnapután se lesz a szobámban, akkor, Róza, komolyan mondom, nagyon megbánod a hanyagságodat!
– Igen, asszonyom, ígérem, nem kell majd csalódnod! – Vilma bólintott, majd intett, és Róza egy meghajlás kíséretében elvonult. Vilma mérgesen kifújta a levegőt, miközben hátradőlt a kerti székében. Miért nem megy minden simán? Bár tény, hogy egy kicsit szigorú volt Rózával, igazából nem is érti, mi van vele. Régen érzett ilyen heves vágyat valaki iránt, akit még csak egyszer látott, és akivel még soha nem is beszélt! Talán pont az izgatja fel, hogy olyan nehezen kapja meg? Mindig is természetes volt számára, hogy Joe ott van neki, Kriszt is olyan könnyen kapta meg, de Dávid… az a dac a szemében nem tagadhatta nagyon izgató volt, a gondolat, hogy ezt a dacot nem sokára csodálat veszi át, pedig még ennél is izgatóbb. De semmi baj, úgy is az lesz, amit ő akar. Ő a matriarka, itt mindig az történik, amit ő akar! És ha Dávidot akarja, akkor meg is fogja kapni!
Vilma ettől a gondolattól egy kicsit megnyugodott, és visszafordult gyerekei felé. Miksa és Miklós a palota kertjének hatalmas tava mellett álltak, és a kacsázást gyakorolták. Viktória, a nővérük türelmesen tanítgatta őket. A kis Vilma békésen aludt Vilma mellett a kiságyában. Vilma annyira büszke volt a gyermekeire. Annak külön örült, hogy ilyen jól kijöttek egymással, emlékezett, hogy annak idején ő és a bátyái folyton versenyeztek egymással. Jó, hogy Viktória ilyen féltő gonddal vigyázott az öccseire. Miután Madame Róza távozott, Viktória magára hagyta a kishercegeket, és csatlakozott az anyjához.
– Édesanya, eljössz holnap a lovagló órámra? Az ugratást fogjuk gyakorolni. – Vilma elmosolyodott, és magához vonta kislányát.
– Persze, hogy elmegyek. De nem helyes, hogy ennyi időt töltesz a lovakkal. Ugye a tanulás is ilyen jól megy? – Ahogy Vilma várta, Viktória vágott erre egy grimaszt.
– Nem szeretem a tanáromat! Olyan öreg és unalmas.
– Thomas tanár úr a legjobb nevű oktató az egész országban. Henri bátyádat is ő tanította.
– Igen, tudom… – mondta lemondóan Viktória. Vilma ezen csak mosolyogni tudott. Viktória annyira más volt, mint ő. Az ő korában, ő imádott tanulni, a lovaglás, térképolvasás csak időpocsékolásnak tűnt. Kislányával pont ellentétesen volt. De meg kell értenie, hogy egy napon ő lesz a következő matriarka, és ez felelősséggel teli feladatokkal jár, amit csak sok tanulás során sajátíthat el.

Dávid

Dávid morcosan húzta a feje alá vékony párnáját, miközben hagyta, hogy Robin bekenje a hátát valami bűzös gyógykenőccsel. Robin szerint ez két nap alatt begyógyítja a sérüléseit. Dávid már alig várta. De volt most egy ennél is égetőbb gondja. A matriarka kérése… egy dologban biztos volt, ő nem fog ágyba bújni azzal a nővel. Még akkor, sem ha gyönyörű, és igen minden kétséget kizáróan nagyon kívánatos. De ezek ellenére sértette a büszkeségét, hogy egy nő csak úgy utasítgatja, és magához rendeli, hogy ő elégítse ki a pillanatnyi vágyait! Azt már nem! Inkább meghal, de nem alázkodik meg ennek a nőnek! Arról nem is szólva…
Dávid hazájának egy olyan szegletében nőtt fel, ahol a vallást nagyon komolyan vették. A falu papja volt az egyik legbefolyásosabb személy a környéken. Dávid a családjával minden vasárnap templomba járt. A vallási előírásokat nagyon komolyan vették, így a házasság előtti nemi életet is. Dávid úgy tanulta senki mással nem lehet együtt csak a majdani feleségével. És ehhez tartani is akarta magát.
Hallotta, ahogy Robin felsóhajt.
– Dávid, tudom, hogy nehéz, de ami nem sokára történni fog veled, az a legnagyobb megtiszteltetés, ami egy férfit ebben az országban érhet.
– Engem ez nem érdekel – morogta Dávid.
– Te is láttad, hogy a Matriarka gyönyörű. És hidd csak el nekem, a vele töltött éjszakák nagyon élvezetesek.
– Remek! Tehát csak három éjszakát kell elviselnem, mint neked, és jöhetek vissza az istállóba szénát túrni.
– Ez csak tőled függ – vont vállat Robin, majd lehalkítva a hangját közelebb hajolt Dávidhoz. – Emlékszel, mit mondtam neked tegnap este? Hogy benned meg van a lehetőség, hogy magasabbra juss. Itt van most az alkalom, hogy ezt meg is tedd. – Dávid ezt még válaszra sem méltatta, akkora ostobaságnak tartotta. Esze ágában sem volt magasabbra jutni. Ő csak egyet akart, minél hamarabb hazajutni a családjához. Még csak az hiányozna, hogy ő is egy olyan díszes ruhákban parádézó uracska legyen, mint a matriarka második férje. Az a Kristoff vagy, hogy is hívják. Azt már nem! Miután Dávid nem válaszolt Robin lemondóan sóhajtott.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs vagy. Ez nem túl szerencsés itt a palotában.
– Robin, hagyj már békén! Keress egy másik szerencsétlent, akin jótékonykodhatsz! – csattant fel mérgesen Dávid, majd morcosan folytatta: – Különben is, nem azt mondtad, hogy az a Kristoff nem bírja a konkurenciát?
– Ez igaz, de tehet Kristoff, amit csak akar, a végső döntést a Matriarka hozza meg.
– Ha ez igaz, akkor hogyhogy te nem parádézol ott vele együtt? – Robinon rögtön látszott, hogy ez a megjegyzés nagyon megbántotta, Dávid egy kicsit el is szégyellte magát. De a fiú végül csak ennyit felelt:
– Annak más oka volt.
– Micsoda? – De Robin erre nem felelt. Dávid érezte, ezzel túlfeszítette a húrt. Robin közben befejezte a fiú hátának bekenését, és elkezdett összepakolni.
– Próbálj meg nyugton maradni a mai nap, holnap majd beosztalak valami könnyebb munkára. – Majd Robin felállt, és távozott. Dávid még néhány percig forgolódott és tovább szidta magában a Matriarkát, Kristoffot, Robint és Madame Rózát, de végül a kimerültség és a fájdalom győzedelmeskedett, és mély álomba merült.

2016. január 17., vasárnap

A herceg II. rész 5. fejezet


– Porres atya, ébren van még?
Porres atya már épp lefekvéshez készülődött, mikor Eliza, a házvezetőnője, bekopogott hozzá. Az atya fáradtan nyitott ajtót.
– Talán történt valami, Eliza kedves?
– Elnézést, hogy ilyen későn zavarom, de van itt egy fiatalember, aki feltétlenül beszélni akar magával.
– Nem ér rá reggelig?
– Elég zaklatottnak tűnt. Az egyik fiatal katona, aki a faluba érkezett.
– Rendben, kísérje be az imaterembe, máris megyek.
– Igen, atyám.

Pár perc múlva Porres atya már tiszta papi ruhában lépett be a falu kis templomának imatermébe. Eliza igazat mondott. A terem túlsó végében az egyik padon egy szép szál fiatalember ült. Nagyon fiatal volt, talán tizenhét–tizennyolc éves. Fejét leszegte, és meredten bámulta a cipője orrát. Kezét görcsösen ökölbe szorította, de még így is látszott, hogy mennyire remeg a keze. Porres atya tapasztalt szemével rögtön látta, hogy a fiút valami nagy baj érte. Csendben odasétált hozzá, és leült mellé.
– Jó estét, fiam, beszélni akartál velem?
A fiú enyhén összerezzent az atya hangjára, keze pedig csak még jobban kezdett remegni.
– Oldozzon fel atyám, mert vétkeztem – mondta automatikusan a fiatal katona.
– Mi a bűnöd, fiam?
– Valami szörnyűséget csináltam… De esküszöm, hogy nem akartam, de megparancsolták, és én… nekem teljesítenem kellett a parancsot.
– Fiam, a katonaélet sajnos ezzel jár. Néha olyan dolgokat is meg kell tenni, amit nem akarsz.
– De én nem ezért lettem katona! Nem azért, hogy ártatlanokat öljek meg!
– Kérlek, mondd el, mi történt. – Porres atya továbbra is nyugodt hangon beszélt, de kezdett aggódni. Miről beszélhet ez a fiú?
– De ugye nem mondja el senkinek? – A fiú szemében most először csillant meg a félelem. Porres atya pedig csak még jobban sajnálta, és persze csak még jobban aggódott. Itt valami nagyon piszkos ügy bújik meg.
– Fiam, én ígéretet tettem Istennek, hogy amit a hívei elmondanak nekem, azt magamban tartom, és senkinek sem adom tovább. Úgyhogy mondd el nyugodtan mi a bánatod!
Így aztán a kis katona el is mondott mindent. Mire mondandója végére ért, Porres atya szinte már bánta, hogy föltette a kérdést.
– És miért tettétek ezt, fiam?
– Nem tudom… A parancsnok úr nem mondta el, én csak… a parancsot teljesítettem.
Porres atya legszívesebben megkérdezte volna a fiútól, hogy szegény Soltóék, akik olyan jó emberek voltak, mégis mit ártottak a parancsnok úrnak, de tudta, hogy fölösleges. A szavaiból ítélve a fiú semmit sem tudott az ügy hátteréről. Az atya viszont teljesen megdermedt. Soltóék halottak. Alig van még három órája, hogy a lakása konyhájában együtt iszogattak Soltóval. Szegény Will… Porres atya rémülten kapta föl a fejét.
– És a fiúval mit csináltatok?
– Tessék? Milyen fiúval? – nézett föl értetlenül a kiskatona.
– A Solto házaspárnak volt egy fia. Ő is… szóval ő is a házban volt?
– Nem tudom…, bár a parancsnok úr emlegetett valami fiút. Róla is beszélgettek azzal a férfival, de nem értettem az egészet. Azt hiszem a parancsnok úr őt már korábban letartóztatta.
– És most hol van?
– Gondolom a szálláshelyen, de lehet, hogy már ő is… – A kiskatona nem folytatta.
Porres atya tudta, nem szabad tovább feszegetnie a témát. Szegény fiú már így is teljesen magába fordult, ha még egy életet a nyakába akaszt, már nem fogja bírni. Így inkább ezt mondta:
– Fiam, azt sajnos nem mondhatom, hogy ne érezz bűntudatot, de az, hogy így érzel, nemes lélekre vall. És az Úr szemében a bűnbánó lélek ugyanannyit ér, mint egy tiszta lélek. Úgyhogy menj békével!
– Köszönöm – vetett keresztet a fiatal fiú.
A mély megkönnyebbülés annyira látszott az arcán, hogy az atya önkéntelenül is elmosolyodott. Egy lélekkel több, akin segíteni tudott. Miután a fiú elhagyta az imatermet, Porres atya elgondolkodva az oltárhoz lépett. Egyre csak egy gondolat járt a fejében: Soltóék halottak. A katonák mind a kettőjüket megölték. Mégis miféle bűnt követhettek el? És vajon mi történt Willel? A fiatal katona szerint őt is elkapták, de hogy mi történt vele, azt nem tudta. Porres atya egyben viszont teljesen biztos volt. Soltóék rendes emberek voltak, és el sem tudta képzelni, hogy milyen szörnyűséget követhettek el, amiért ilyen borzalmas véget kellett érniük. Valahogy nem tetszett neki ez az egész. És Will… vele vajon mi történt? Lehet, hogy őt is kivégezték? Vagy még életben van? Porres atya persze tudta, hogy semmi köze ehhez az egészhez. Mégsem tudott egy helyben maradni. Egy perc múlva már a lakásán volt, magára kanyarította a köpenyét, és kilépett a házból, majd a katonák szállása felé vette az irányt.
 
Will úgy meredt az ajtóra, mintha csak meg akarta volna bűvölni. Pedig egyáltalán nem ez volt a szándéka. Mindig úgy képzelte, hogy a saját házában, a saját ágyában éri majd a halál. A szerettei és a papja ott lesznek mellette, a pap föladja az utolsó kenetet, a felesége pedig fogja a kezét… Ehhez képest itt ült megkötözve, egy sötét raktárban, teljesen egyedül, és egy olyan bűnért ölik meg, amit el sem követett, vagy ha el is követte, nem tud róla. Ráadásul az a katona azt mondta, a szüleit is bevonja a dologba. Mi lesz, ha őket is elkapják… Will beleremegett ebbe a gondolatba. Azt nem engedheti. Ha kell, magára vállal akármit, öljék meg őt, csak a szüleit ne bántsák. Persze félt a haláltól. De félelménél nagyobb volt az az elhatározása, hogy megvédje a szüleit. Mert ők tényleg nem követhettek el semmit. Ekkor zaj hallatszott odakintről. Majd valaki elhúzta a reteszt és kinyílt az ajtó... 

Porres atya nem is gondolta volna, hogy ilyen könnyen be tud majd jutni a katonák szállására. A kapuban álló őr a kapualjban szundikált, az épület egyetlen szoba kivételével sötétségbe burkolódzott. Az atya szinte biztos volt, hogy a parancsnok úr még ébren van, így azt a szobát messzire elkerülte. Hogy Will hol lehet, arról viszont fogalma sem volt. Végül úgy döntött mindenhova benéz, és lehetőleg kerüli a feltűnést. Szerencsére a legtöbb katona már az igazak álmát aludta. Ha pedig valaki ébren is lett volna, aligha vette volna észre a fekete köpenybe bújt papot. Porres atya alig negyedóra alatt bejárta a ház környékét és az udvart, de nem találta Willt. Már–már fel akarta adni, mikor megakadt a szeme az udvar leghátsó sarkában álló kamrán. Ha Will ott sincs, akkor akár fel is adhatja a keresést, Will akkor már biztos, hogy halott.

Will rémülten rezzent össze, amint meghallotta a közeledő lépteket. Biztos volt benne, hogy a parancsnok tért vissza, hogy beváltsa a fenyegetését, de miután kinyílt az ajtó, a parancsnok helyett egy fekete köpenybe burkolt alak lépett be rajta. És miután leemelte köpenye csuklyáját, Will boldogan ismert rá Porres atyára. A pap kissé rémülten hajolt le hozzá, és oldozta el. Will ugyan a sötétben nem látta jól az arcát, de mintha némi megkönnyebbülés is látszott volna rajta. Miután a fiú a szájpecektől is megszabadult, aggódva fordult a paphoz.
– Atyám, maga tudja, hogy mi történik itt?
– Ne most, Will, előbb jussunk ki innen. Tessék, vedd ezt fel!
Majd Willnek nyújtotta a köpenyét, amibe a fiú késedelem nélkül bele is bújt. Will szíve végig hevesen kalapált, miközben átvágtak az udvaron, és kiléptek a kapun. A kapuban posztoló őr szerencsére még mindig az igazak álmát aludta. Már a paplak felé tartottak, mikor Will megtorpant. Vajon mi lehet a szüleivel?
– Will, gyere, húzódjunk biztonságba.
– Nem! A házunkhoz kell mennünk – mondta Will ellentmondást nem tűrően. – Az a parancsnok azt mondta, oda megy, mielőtt megöl engem. Muszáj oda mennünk, lehet, hogy veszély leselkedik apáékra. – Majd Will több szót nem is pazarolva az atyára sarkon fordult, és eltűnt az éj sötétjében. Porres atyának még pislogni sem volt ideje… Hát ezért szöktette meg a fiút? Hogy egyenesen a vesztébe rohanjon? De nem kiáltott a fiú után. Tudta, hogy úgysem lenne semmi értelme. Bár ő sajnos nagyon jól tudta, hogy mi vár Willre, mikor hazaér…

2016. január 13., szerda

A matriarka - Dávid


Dávid

Dávid érezte, ahogy a vödörnyi jeges víz lecsurog a hátán, és teljesen átáztatja a ruháját. Madame Róza nem tréfált, tényleg jól megkapja majd a magáét.
Miután az idős hölggyel ott hagyták a báltermet, a Madame leterelte őt a szálláshely külön, kis kertjébe, ahol a szakácsok termesztették a zöldfűszereket, és itt volt a kerekes kút is, ahonnan a vizet lehetett felhúzni a konyha számára. Ezután a Madame felhúzatott vele egy vödörnyi vizet, amit aztán a nyakába is öntött. Dávid összeszorította a fogát, ez piszkosul fog fájni. Látta, ahogy a Madame elővesz a sarokból egy méretes nádpálcát, majd a földre mutat vele.
– Feküdj hassal a földre! – szólalt meg a lehető legridegebb hangon Madame Róza, Dávid pedig tette, amit mondott. – Kellett neked bajt okozni már az első napon! Most jól elverlek, hogy a Matriarka második férje ne veressen el még jobban. És egy szót se halljak közben! – Aztán lecsapott, Dávidot váratlanul érte az ütés, de sikerült magában tartania a fájdalmas kiáltását. Madame Róza minden együttérzés nélkül csapott le a nádpálcával, a vizes ingen keresztül minden ütés úgy csattant Dávid hátán, mintha ezer kés szurkálta volna egyszerre. A fiú úgy a tízedikig számolta az ütéseket, de aztán a kín úgy elhatalmasodott rajta, hogy már nem tudott semmi másra koncentrálni csak a hátába nyilalló égető fájdalomra. Fogalma sem volt, meddig tarthatott, de egyszer csak azt vette észre, hogy nem záporoznak rá további ütések. Dávid vér ízét érezte a szájában, úgy néz ki ráharapott a nyelvére, miközben összeszorította a száját. Nem bírta volna elviselni, ha Madame Róza hallja a fájdalomtól elfúló kiáltásait. Úgy érezte moccanni sem tud, a karjai mintha ólomból lettek volna, mintha Róza nem csak a hátát, de az egész testét elverte volna. Legszívesebben ott maradt volna a kavicsos földön fekve, amíg meg nem hal, vagy a fájdalom el nem múlik. Csak tompán hallotta, ahogy az idős nő visszateszi a sarokba a nád pálcáját, majd botjára támaszkodva mellé sétál.
– Indulás a szállásodra! Este vacsorát sem kapsz, és ajánlom, hogy több baj ne legyen veled! – Dávid még arra sem vette a fáradtságot, hogy bólintson, még mindig úgy gondolta, hogy ő semmi rosszat nem tett. Miért kéne neki hajbókolnia két taknyos kölyök és az apjuk előtt, aki csak annyival állt fölötte, hogy sikerült bekönyörögnie magát annak a nőnek az ágyába! Ő ilyen mélyre sose fog süllyedni! Nem! Inkább a halál!
– Hallod, mit mondtam? – szólalt meg sürgetően Róza.
– Hallottam, menjek a szobámban – morogta Dávid, közben óvatosan ülőhelyzetbe tornászta magát.
– Ne hidd, hogy ez nekem örömet okoz – folytatta Róza egy árnyalatnyival barátságosabb hangon. – De meg kell végre tanulnod, hol van a helyed! Az életed, az, aki voltál ezelőtt, felejts el mindent! Te most már idetartozol, egy egyszerű szolgáló vagy, aki tisztelettel tartozik a feljebbvalóinak! Világos? – Dávid azonban a fájdalom ellenére is dacosan felszegte a fejét.
– Nem, egyáltalán nem világos! Mert én erre képtelen vagyok! Nem fogok meghunyászkodni, elverhet, akár hányszor csak akar, nem érdekel! Engem nem fognak megváltoztatni!
– Az életeddel játszol, kölyök! – Dávid makacsul összeszorította a száját. Mintha ő nem lenne ezzel tisztában. De akkor sem tudja megtenni, nem fordíthat hátat önmagának.
– Nem akarok veled több gondot, holnaptól az istállóban fogsz dolgozni, a palota közelébe se mehetsz, amíg én nem döntök másként! – Dávid csak vállat vont, de rögtön meg is bánta, a hátában ugyanis ismét belenyilallt az égető fájdalom. Róza csak fáradtan felsóhajtott.
A sok év alatt, míg itt szolgált, annyi szolgálóval találkozott már és képzett ki, de ilyen keményfejűvel, mint ez a kölyök talán még sose. De nem engedheti, hogy több bajt okozzon, az ilyeneket távol a nyilvánosságtól kell tartani, amíg meg nem törnek.
– Eredj a helyedre! Mára végeztem veled! – Ezzel Madame Róza otthagyta.
Dávid még üldögélt ott egy kicsit, próbált mélyeket lélegezni, és összeszedni az erejét, hogy valahogy eljusson az ágyáig. Végül csak sikerült föltápászkodnia, és mindent elkövetve, hogy ne kiáltson fel minden lépésnél fájdalmában, néhány perc alatt el is jutott a konyháig, ahol természetesen nagy volt a nyüzsgés, így Dávid joggal remélte, hogy senki még csak egy pillantásra sem fogja méltatni, és csendben elsurranhat a szálláshelyek irányába. Arra azonban nem számított, hogy Madame Rózát is ott fogja találni, ráadásul Robin társaságában. Remek, már csak az hiányzik, hogy Robin okoskodását is végig kelljen hallgatnia. De az rögtön feltűnt neki, hogy Robin sokkal sápadtabb és gondterheltebb, mint mikor utoljára látta, talán tényleg leszidták valamiért a felsőbb körök. De most ez érdekli a legkevésbé, most csak aludni akart egy nagyot.
– Dávid! Gyere ide! – Oh, a fene egye meg… Dávid gyorsan visszanyelte a kitörni készülő káromkodását. Mit akarnak még ezek tőle? De mivel nem akart ma már több vitát, szó nélkül odabicegett a konyha egyik félreeső sarkában álldogáló Robinhoz, és a szintén zaklatott tekintetű Madame Rózához.
– Biztos vagy benne, hogy a Matriarka őrá gondolt? – kérdezte épp az idős nő, mikor Dávid odaért hozzájuk.
– Igen, biztos! – csattant fel dühösen Robin, majd idegesen végigsimította vörös hajkoronáját. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Róza beletörődötten felsóhajtott.
– Ez nagyon nem jött jókor.
– Amiatt ne aggódjon, majd én rendbe teszem.
– Nem köszönöm, Madame Róza már rendbe tett az előbb – kotyogott közbe morcosan Dávid, amivel ki is vívta Robin döbbent tekintetét. A fiú nem igazán értette miről folyt a szó, de nem is nagyon érdekelte. Neki nem volt más vágya, mint ledőlni az ágyába és addig aludni, amíg el nem múlik a fájdalom a hátában. Robin ezután kérdőn Rózára pillantott.
– Erről beszéltem, Robin! Szemtelen volt, így megbüntettem. De így hogyan álljon az asszonyunk elé? Ráadásul a szeretett második férje parancsára kapta meg a büntetését!
– Ez nagyon nem jó – nyögött fel Robin.
– Mégis miről van szó? – kérdezte Dávid, már kezdte őt is érdekelni miről folyik a szó, úgy tűnik, hogy róla, de hova kell neki mennie?
– A Matriarka kéret téged, Dávid. Veled akarja tölteni az éjszakát.
– Micsoda?! – Dávid azt hitte rosszul hall. Hogy mit akar az a nőszemély?! Soha! Még ha nem is verték volna el az előbb, akkor sem lenne hajlandó megtenni! Mégis milyen idióta nő ez? Csak mert tegnap este egy kicsit megbámulta? Tehát még csak kedvére meg sem nézhet magának embereket, anélkül, hogy bajba ne keveredne? Milyen elmebeteg egy hely ez?!
– Nem, Robin! Erre nem vesztek rá! Inkább kérek még háromszor ennyi verést, nem érdekel!
– Én mindent megtettem – tárta szét a karját Robin, majd Madame Rózához fordult: – Asszonyom, kérem, próbáljon meg beszélni a Matriarkával! – Róza bólintott.
– Nincs más választásunk, akár hogy nézzük a helyzetet, Dávid ma este nem állhat a Matriarka elé, ezt neki is meg kell értenie. – Aztán Madame Róza köszönés nélkül elsietett. Dávid megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
– Akkor, ha jól értem nem kell sehova se mennem.
– Az még nem biztos, lehet, hogy Madame Róza elintézi a mai estét, de akármit is csinálsz, elkerülni nem tudod.
– Miért nem?! Mégis mit akar tőlem az a nő? Hisz nem is ismer!
– A fenébe Dávid, mikor tanulod már meg, hogy ez itt nem számít! A Matriarka téged akar, és meg is fog kapni, akármit is csinálsz! Most pedig indíts az ágyba! Hozok valami gyógykenőcsöt, muszáj rendbe raknunk téged, amilyen gyorsan csak lehet! – Dávid bár örült, hogy a fájdalma nem sokára enyhülni fog, a jövőbeli kilátásai egyáltalán nem tetszettek neki. Nagyon nem!

2016. január 9., szombat

A herceg II. rész 4. fejezet

 
II. rész
Napsütötte évek után
4. fejezet
 
 
Solto idegesen járkált föl-alá. Ilina a ház előtti kispadon ült, és meredten nézett a sötétségbe. Mindketten Willt várták. A fiúnak már több mint egy órája itthon kellett volna lennie még akkor is, ha a leghosszabb úton indult haza. Solto pedig önkéntelenül is a legrosszabbra gondolt. Már az sem tetszett neki, hogy Will hazaindult teljesen egyedül, bár el kellett ismernie, hogy ez részben az ő hibája is. Annyira elmerült a beszélgetésben Porres atyával, hogy el is felejtette, Will mennyire nem bír sokáig egy helyben maradni. Várható volt, hogy megunja a várakozást, és elindul egyedül.
– Az én hibám – mondta ki hangosan is a férfi. – Azonnal haza kellett volna jönnünk.
– Ne mondj ilyet. Biztos… biztos, hogy mindjárt megjön.
Ilina igyekezett nem mutatni, de a sírás szélén állt. De nem akarta a férjét még jobban elkeseríteni.
– Visszamegyek a faluba, és megkeresem. Lehet, hogy csak beugrott valamelyik szomszédhoz.
– Csak találd meg – mondta Ilina.
Azonban Solto még elő sem tudta készíteni a szekeret, a távolból patadobogás hangzott fel. Soltónak alig volt ideje megfordulni, a ház előtt már vagy egy tucat lovas katona sorakozott fel. Élükön Simonnal. A katonák már le is pattantak lovaikról, és körbefogták a házat. Solto egy lépéssel felesége mellett termett, aki félve bújt férjéhez. Simon nem szállt le a lováról, onnan nézett farkasszemet Soltóval.
– Jó estét, Simon. Minek köszönhetjük a kedves látogatásotokat? – kérdezte hidegen Solto. Simon azonban nem rettent meg a hideg hangtól, sőt gúnyos vigyora csak még szélesebb lett.
– Ilina, bár eltelt tizenhat év, te semmit sem változtál, még mindig gyönyörű vagy. Pedig a terhesség a legtöbb nőt elcsúfítja, de a te esetedben szerencsére nem ez történt.
– Csak azért jöttél, hogy a feleségem szépségét dicsérd, vagy akarsz is valamit? Mert ha nem, akkor kérlek, távozzatok a birtokomról – szakította félbe a férfit ridegen Solto.
Simon rögtön elkomorodott.
– Rendben, Solto, ha így akarod, akkor térjünk a lényegre. Nem hiányzik nektek valami? Vagy inkább… valaki?
Solto rémülten rezzent össze. Csak egy kérdés járt a fejében: miről beszél Simon? Csak nem…
– Mit csináltál Willel? – előzte meg a kérdéssel Ilina.
– Nyugodjatok meg, csak hát olyan jóvágású kölyök, és már elmúlt tizenhat éves. Gondoltam, remek katona válna belőle.
– Ezt felejtsd el! – csattant föl dühösen Solto. – Azonnal megmondod, hol van a fiam, vagy esküszöm, hogy… – De Simon mintha meg sem hallotta volna.
– Tudod, Solto, érdekes dolog jutott eszembe a kis beszélgetésünk után…
– És pedig?
Solto most rémült csak meg igazán. Lehet, hogy a legnagyobb félelme bizonyosodott be?
– Eszembe jutott, hogy bizony már több mint tizenhat éve nem találkoztunk, pontosabban… a múlt hónapban múlt tizenhat éve.
– És?
– És milyen érdekes, hogy a fiatok is a múlt hónapban múlt tizenhat éves.
Ilina rémülten pillantott férjére, ami persze nem kerülte el Simon figyelmét, így folytatta:
– És hát az is eszembe jutott, hogy azelőtt milyen gyakran találkoztunk, és Ilina,… nem rémlik, hogy terhes lettél volna.
– Ehhez semmi közöd, Simon – felelte villámló szemekkel Solto.
– Tényleg? Szerintem, meg van. Hisz nem kell hozzá nagy ész, hogy valaki rájöjjön, kik is a legújabb gyanúsítottak a halottnak hitt kis herceg ügyében.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Dehogynem, Solto. Tudod, hogy én mit gondolok? A király Torrót bízta meg annak idején a herceg megölésével, de az a marha nem tudta megtenni. Így jöttél te a képbe. De te is ugyanolyan vagy, mint a drága cimborád. Gyenge. Úgyhogy gondoltátok, a saját hasznotokra fordítjátok a helyzetet. Magatokhoz veszitek a kölyköt, és ezzel végre teljesül a nagy álmotok, hogy legyen gyereketek. Aztán meg eltűntetek, mint ahogy a kis herceg is eltűnt. Így van?
– Befejezted? Ne haragudj, de nincs időnk a marhaságaidra. Azonnal mondd meg, hol van a fiam!
– A te fiad? – vigyorodott el Simon. Tudta, hogy elkapta őket. Solto még tartotta magát, ahogy jó katonához illik, de Ilina már a sírás és kétségbeesés szélén állt.
– Ugye nem bántottad Willt? – kérdezte halkan Ilina.
– Nem, még nem. Bár ki tudja… a vallatást nem mindenki szokta túlélni.
És ekkor megtörtént: Ilina keserves sírásba tört ki. Solto vigasztalóan magához vonta feleségét, de a szemét nem vette le Simonról.
– Mégis mit vársz tőlünk Simon? – kérdezte lassan.
– Az igazat.
– Oh igen? És mi lesz aztán? Ha nem beszélünk, akkor te valami mondva csinált indokkal megöletsz minket, ha pedig beszélünk, akkor felségárulás vádjával szintén megöletsz. Vagy talán nem így tervezed? Megöletsz minket, majd Willt is, és aztán bezsebeled a jutalmadat a királynál.
– Nem feltétlenül. Persze azt nem ígérhetem, hogy a fiú túléli az estét, de nektek nem feltétlenül kell meghalnotok, persze csak ha bevalljátok a bűnötöket.
– Nincs mit bevallanunk, ugyanis nem követtünk el semmilyen bűnt. Isten a tanúm rá, ha újra átélném azt az estét, ma is ugyanazt tenném, és ha lenne benned némi becsület, te is ezt tetted volna.
– Túl sok rosszat képzelsz rólam Solto. De legyen… ezennel ünnepélyesen megesküszöm, hogy nem küldlek akasztófára egyikkőtöket sem. Ez így megfelel?
– Simon, csak add vissza a fiúnkat – szólalt meg sírva Ilina. – Esküszöm, hogy még ma elmegyünk innen. Ha kell, egy másik országba, és soha többet nem hallasz rólunk. Te meg nyugodtan mondd el a királynak, hogy megtaláltad a herceget, és meg is ölted. A katonáid majd tanúskodnak melletted, és megkapod a jutalmadat.
Simon egy percig nem felelt. Mindig is tudta, hogy Ilina nagyon okos asszony, de hogy még ravasz is… milyen kár, hogy Solto felesége lett. Végül aztán bólintott.
– Korrekt ajánlatnak tűnik.
– Tényleg? – vonta össze Solto gyanakodva a szemöldökét.
– Igen, legyen így. Látod, Solto, nem vagyok én olyan kegyetlen.
– És Will?
– Utánatok küldöm. Egy óra és veletek lesz. Ha kell, meg is esküszöm.
Solto viszont még mindig nem hitt neki. Simon gyűlöli őt, mindig is gyűlölte. Komolyan megelégedne ennyivel? Megelégedne azzal, hogy egy titkos alku által bezsebelje a jutalmat? De akkor is… ki kell jutniuk innen a katonák gyűrűjéből. Ha sikerülne egyedül maradniuk, akkor elbújtatná Ilinát, ő maga pedig el tudna menni kiszabadítani Willt. Mert abban viszont teljesen biztos volt, hogy Simon nem fogja elengedni Willt. Okosabb ő annál. Időt kell nyerniük…
– Rendben, Simon, ha ezt megtennéd… nagyon hálásak lennénk.
– Élni, és élni hagyni. Ez a mottó, nem igaz? Gyerünk, fiúk, induljunk! – Majd parancsnokuk szavára a katonák leengedték fegyvereiket, felpattantak lovaikra, és visszaindultak a városba. Solto karon ragadta Ilinát, és amilyen gyorsan csak tudtak, bementek a házba.
– Most mit csináljunk? – kérdezte rémülten Ilina, amint Solto becsukta maguk mögött az ajtót.
– Te mész, és elrejtőzöl az erdőben, én pedig visszamegyek a faluba, és megkeresem Willt. Aztán indulunk utánad.
– Nem fogja elengedni Willt, ugye?
– Nem hiszem, sőt azt sem hiszem, hogy minket… – Ebben a pillanatban patadobogás törte meg az éjszaka csendjét. Wilson Solto az ablakhoz lépett, de már csak annyit látott, hogy egy tüzes nyílvessző röpül az éjszakában, betöri az ablakot, majd belefúródik egyenesen a szívébe.

A vörös lángok úgy hasítottak bele az éjszaka fekete égboltjába, mintha csak a nap első sugarai jöttek volna fel az égre. A sok fiatal katona még visszanézni sem mert. Nem akarták látni a máglyaként égő házat és a benne égő két testet… de a fülüket nem tudták becsukni. Egyre csak ott csengett benne annak a nőnek az utolsó, fájdalmas sikolya…

Simon parancsnok elégedetten mosolyodott el. Ezzel vége. A két hazaáruló meghalt. Már csak a kölyök van hátra… És hogy volt–e bűntudata? Miért lett volna? Hisz nem hazudott. Megígérte, hogy nem küldi Soltóékat akasztófára, és nem is küldte. Hisz a máglyahalál nem egyenlő a bitóval. És a másik ígérete? Azt is maradéktalanul be fogja tartani. Azt a kölyköt… egy órán belül a szülei után fogja küldeni, a túlvilágra.

2016. január 7., csütörtök

A matriarka - Vilma és Kristoff



Vilma épp befejezte a reggelijét, mikor kopogtattak. Miután Vilma megadta az engedélyt a bemenetelre, Szilvia lépett be az ajtón Robin kíséretében. Vilma rögtön melegen a férfire mosolygott. Milyen rég látta Robint, az évek múlásával még jóképűbb lett, már nem az a riadt kisfiú volt, mint évekkel ezelőtt. Milyen kár, hogy akkor régen el kellett őt küldenie, pedig milyen szép vörös hajú gyermekeik születhettek volna…
– Szilvia, hagyj most magunkra! – A nő rögtön meghajolt, és el is hagyta a szobát. Robinon látszott, hogy enyhén feszeng, és nem érti mit is keres ő itt, hisz Vilma olyan régen hívatta, ráadásul a szobájába!
– Robin, rég találkoztunk, remélem, jól megy a sorod.
– Köszönöm, asszonyom, minden rendben.
– Jaj, Robin, ne nézz ilyen rémülten! Nem akarlak megenni! – Vilma igazából jót nevetett magában, még ha tudta is hogy nem szép tőle, de szegény Robin olyan feszülten álldogált ott az ajtónál, Vilma szavaira viszont mintha egy kicsit megnyugodott volna.
– Elnézést asszonyom, csak meglepett, hogy ilyen váratlanul hívatott. Mivel lehetek a szolgálatára?
– Drágám, a segítségedet szeretném kérni, de ígérd meg, hogy a kérdésem köztünk marad.
– Természetesen, asszonyom!
– Tegnap este… láttalak egy fiúval beszélgetni, az ünnepség alatt a balkonról. – Robin szeme meglepetten kikerekedett.
– Bocsánat, nem akartuk megzavarni, csak beszélgettünk, nem gondoltam, hogy felhallatszik odáig.
– Emiatt ne aggódj, nem hallottam semmit, de mondd csak Robin, ki az a fiú? Még sose láttam azelőtt.
– Dávidnak hívják, csak tegnap érkezett a palotába két másik fiúval együtt, Madame Róza tegnap választotta ki őket.
– Értem, tehát a tegnapi csata során került fogságba. – Így máris érthetőbb volt az a dacos tekintet, Vilma gyakran látott hasonlót a frissen érkezett férfiak és nők szemében. – Tehát Dávid… Nagyon helyes fiú. – Vilma észre sem vette, hogy önkéntelenül is elmosolyodik. Azonban Robint sem ejtették a fejére, így rögtön átlátta, hogy Vilma miért érdeklődik az új fiú felől. És igazából számított is erre.
– Gondoltam, hogy elnyeri majd asszonyom tetszését – jegyezte meg halkan, amivel meg is lepte Vilmát.
– Oh, tényleg? Talán ilyen jól ismersz?
– Madame Róza is ezen a véleményen volt, de a fiú elég makacs és csökönyös természet, így először nem is akartuk magunkkal hozni, én kértem meg a Madame-ot, hogy tegyen egy próbát.
– Ugyan miért tettél ilyet?
– Erre nem tudok válaszolni, csak volt egy megérzésem.
– És most biztos nagyon elégedett vagy magaddal, hisz a megérzésed ezek szerint helyesnek bizonyult – jegyezte meg Vilma kicsit talán élesen. Valamiért sértette a büszkeségét, hogy az ízlése ilyen nyilvánvaló, és mások már jobban tudják, mit akar, mint ő maga. Robin mosolyából azonban pontosan ezt tudta kiolvasni, igen a férfi nagyon is büszke volt magára. Vilma mégsem tudott rá sokáig haragudni, inkább várakozóan hátra dőlt a székén.
– Akkor mesélj, Robin, mit tudsz arról a fiúról?
– Amennyit eddig sikerült meg tudnom róla, amitől Madame Róza is óva intett, hogy nagyon csökönyös, öntörvényű és büszke. – Majd Robin némi tétovázás után folytatta. – Asszonyom, ha szabad ezt mondanom, egyelőre még ne gondoljon rá.
– Te adsz tanácsot nekem? – kérdezte rosszallva Vilma. Robin azonban hevesen megrázta a fejét.
– Ez távol álljon tőlem, de kérem, értse meg, ahogy én látom, Dávidban még rengeteg harag van, átélt egy szörnyű csatát, ráadásul elvesztette a családját, neki azt hiszem sokkal több időben telik megbarátkozni az új helyzetével, mint a többieknek.
– Ne beszélj ostobaságokat! Ő is csak egy rabszolga, mint bárki más! – csattant fel szokatlan hevességgel Vilma. Még a gondolat is sértette, hogy valaki nem hódol be neki azon nyomban. Ő ennek az országnak az uralkodója, ő vezette győzelemre az embereit a tegnapi csatában! Ez a kis rabszolga csak ne álljon ellen neki! Törődjön csak bele a sorsába, mint bárki más!
– Robin, készítsd fel, és még ma este hozd elém!
– Asszonyom, minden tiszteletem, de ez nagyon nem jó ötlet…
– Ne vitatkozz velem! Tedd, amit mondtam, ha Dávid nincs itt a ma esti harangkondulásra azt rajtad fogom elverni! Világos?
– Igen, asszonyom, ahogy parancsolja – felelte beletörődötten Robin, ami jó adag elégtétellel töltötte el Vilmát.
– Helyes! Most távozhatsz! – intett elégedett mosollyal Vilma, végül úgyis mindig eléri, hogy az legyen, amit ő akar. És ezzel hamarosan az a dacos Dávid is tisztában lesz.


Kristoff majd felrobbant a dühtől. Mégis mit képzel magáról az a semmirekellő! Hogy mert így beszélni a fiaival! És utána… ahogy nézett rá… és ahogy visszabeszélt! Legszívesebben ő maga verte volna agyon ott helyben azt az átkozottat! Mekkora élvezet lett volna! Melegen ajánlja, hogy Róza jó alaposan ellássa a baját. Majd megtanulja az a kölyök a leckét. Ugyanakkor szerencse is, hogy ez így alakult, még a harag mellett is Krisznek rögtön feltűnt, hogy a fiú milyen jóképű. Még szerencse, hogy azelőtt állította félre, hogy Vilma találkozott volna vele. Akár komoly vetélytárs is lehetett volna belőle, ha meg van a magához való esze. De ez most már lényegtelen. A mai incidens után Róza biztos nem engedi többet az uralkodói család közelébe sem! Nagyon helyes!
– Édesapa, most ki fogják végezni azt a szolgát, aki ránk kiabált? – Kristoff gonoszul elmosolyodott idősebb fia kérdésére.
– Sajnos nem, csak jól elverik a szemtelenségéért.
– Nem volt joga így beszélnie veled, ugye?
– Nem bizony, ő csak egy kis senki, mi pedig az uralkodói család tagjai vagyunk.
– Kérjük meg a mamát, hogy végeztesse ki! – makacskodott tovább Miksa Kristoff nagy büszkeségére.
– Az túl kegyes vég az ilyeneknek, ezt még meg kell tanulnod. Az sokkal nagyobb büntetés annak az átkozottnak, hogy itt ragadt, távol a családjától örökre, és egészen a haláláig minket kell majd szolgálnia. – Miksa erre nem mondott semmit, még kicsi volt így nem érthette Kristoff kegyetlen gondolkodásmódját. Közben bekanyarodtak a következő folyosóra, ahonnan Vilma szobája is nyílt. Kristoffék eredetileg ide tartottak, hogy a fiúk anyjukkal töltsék a délelőttöt. Krisz tekintete rögtön elkomorult, Joseph és Viktória már ott voltak, ráadásul Joseph mosolyogva beszélgetett valakivel. Robin? Mi fenét keres ez itt? Már évek óta nem lehetett itt látni, pontosabban mióta Kristoff elintézte, hogy be se tehesse ide a lábát. Akkor hogy került most ide?
– Édesanya! – Közben Vilma is kilépett az ajtón és boldogan ölelte magához felé siető fiait, és adott egy nagy puszit Viktóriának.
– Jó reggelt, drágáim! Mehetünk a kertbe? Joe, Krisz, velünk tartotok?
– Köszönöm, kedvesem, de nekem még beszélnem kell Viktória tanárjával, de érezzétek jól magatokat! – felelte Joseph a tőle megszokott undorító udvarias hangnemben.
– Drágám, ez a ti időtök, élvezzétek csak ki – mondta ő is, mire Vilma mosolyogva bólintott, majd kézen fogta gyerekeit, és Szilviával elindultak a kertbe. De a nő még odahajolt a fal mellett ácsorgó Robinhoz is.
– Robin, ne felejtsd el, amit mondtam!
– Igen, asszonyom! Szép napot kívánok! – Ezzel a nő és gyerekek elmentek. Amint befordultak a sarkon, Joseph is elköszönt Robintól, Kriszre szokás szerint ügyet sem vetett, és távozott. Krisz csak sajnálni tudta ezt az idiótát, ez az egyetlen fegyvere ellene, milyen szánalmas. Amint vetélytársa is elhagyta a folyosót Krisz Robinhoz fordult, mivel láthatóan a szolga is menni készült.
– Robin, mi a fenét keresel te itt? – kérdezte nem túl kedvesen. Robin azonban állta a tekintetét.
– A Matriarka hívatott, uram.
– A szobájába? Ugyan mit akart tőled?
– Sajnálom, uram, de az asszonyom meghagyta, hogy ne beszéljek erről.
– Oh, tényleg? – Krisznek ez egyáltalán nem tetszett. Vilma csak egyetlen dolgot szokott titkolni előle. Ha egy új férfit akart az ágyába vinni. Remek, a mai után semmi kedve nem volt ehhez.
– Ki az?
– Tessék, uram?
– Jaj, ne játszd már az ostobát! Ki az a férfi?!
– Uram, már mondtam, hogy nem beszélhetek erről. Most, ha megbocsájtasz, vissza kell mennem dolgozni – Ezzel Robin meghajolt, láthatóan távozni készült.
– Vigyázz Robin! Egyszer már eltűntettelek innen, ne kelljen még egyszer megtennem, különben esküszöm, sokkal rosszabb helyre foglak küldeni, mint a szolgák szállása! – Kristoff örömmel látta, hogy szavaira Robin halál sápadt lesz.
Helyes, majd megtanulják ezek itt mind, hogy ővele nem lehet szórakozni! Bárki is az az új férfi, őt is el fogja tüntetni, ahogy az előzőeket is az elmúlt öt évben! Mert csak neki van helye a Matriarka szívében és senki másnak!

2016. január 1., péntek

A herceg - II. rész 3. fejezet



II. rész
Napsütötte évek után

3. fejezet

Simon parancsnok még soha életében nem érzett ilyen mértékű elégedettséget. Annak idején annyira irigykedett Soltóra. Annak az idiótának meg volt mindene, amire ő csak vágyhatott. Egy gyönyörű feleség, tehetséges volt a munkájában, és még a kapitány barátsága is neki jutott. Simon pedig szörnyen irigykedett rá, és teljes szívéből gyűlölte. De most, hogy így látta Soltót… mint egy egyszerű földmunkást, akinek már nincs hivatása, se semmije, csak egy valószínűleg már megcsúfult felesége és egy engedetlen fia. Igazából akkor lenne teljes a győzelme Solto felett, ha az a kölyök nem jött volna a világra. Solto egyetlen vágya, ami nem teljesült annak idején, az a gyermekáldás volt. Bezzeg most, hogy föladta az egész életét, megkapta a gyereket. És már tizenhat éves… tehát a kölyök még abban az évben született, mikor Soltóék elhagyták az udvart. Ilina aztán jó gyorsan megesett. Főleg ha a fiú a múlt hónapban múlt tizenhat éves… a múlt hónapban. Mekkora botrány volt egy hónapja az udvarban! A királyné, mint minden évben, a kápolnába tartott, hogy imádkozzon elhunyt kisfiáért, és ott állítólag valaki elmondta neki, hogy a férje ölette meg a kicsit. Egy hónap telt el azóta, de a királyné még mindig nem beszélt a férjével. Nem mintha a királyt túlzottan zavarta volna. Volt neki elég ágyasa, akikkel beszélgetni is lehetett. A királynő iszonyatos nagy patáliát csapott… nem is csoda. A kis herceg akkor lett volna tizenhat éves. Simon csodálkozva kapta föl a fejét. Várjunk csak! A kölyök azt mondta, a múlt hónapban múlt tizenhat éves. Tehát ugyanabban a hónapban született, mint a herceg. De hát Ilina nem is volt állapotos, mikor Soltóék elköltöztek. Simon erre tisztán emlékezett. Ilina gyönyörű nő volt akkoriban, Simon pedig gyakran látta őt, hisz mint minden katonafeleség, Ilina is gyakran bejárt a katonaszállásra, hogy ebédet vigyen a férjének. És Ilina határozottan nem úgy festett, mint aki gyermeket vár. Arról nem is szólva, hogy Soltónak első dolga lett volna szétkürtölni az örömhírt. Hisz olyan régóta vágytak gyerekre, ezt mindenki tudta. De mindez nem történt meg… Ráadásul a herceg is akkoriban született és tűnt el, mint Soltóék. Lehetséges lenne… hogy a pletykák igazak, és a herceg koránt sem olyan halott, mint amilyennek az udvar hiszi? Sőt itt van ebben az isten háta mögötti kis faluban?
Simon arcán szép lassan diadalmas vigyor terült szét. Igen, biztos, hogy igaza van. És ha ezt most elintézi… ha ő egyedül, ő pontot tesz az ügy végére, a király biztos, hogy megjutalmazza érte. Ő lesz az új udvari főparancsnok, Torro meg örülhet, ha nem végzik ki az egész családjával együtt. Solto és Torro jó barátok voltak, biztos együtt tervelték ki az egészet. Mindig is tudta, hogy gyengék. Még egy egyszerű parancsot sem képesek végrehajtani. Nem baj… majd ő teljesíti, még ha tizenhat év késéssel is. Ez a kölyök meghozza majd a szerencséjét… előbb persze meg kell bizonyosodnia az igazáról. Beszélnie kell Soltóval és Ilinával. Valahogy majd csak kicsikarja belőlük a vallomást, utána meg… már nem lesz rájuk szüksége. De addig is… jobb, ha elkapja azt a kölyköt. Az persze Simonnak meg sem fordult a fejében, hogy a fiú bármiről is tudna, de ki tudja? És így Soltóékat is könnyebb lesz megtörni.
– Hé, maguk ketten! – kiáltott oda két lézengő katonájának a férfi. A két fiatal tiszt azonnal vigyázba vágta magát.
– Igen, uram!
– Most jól figyeljenek, komoly feladatom van a számukra...

A nap már félig lenyugodott a láthatáron. Az ég már szürkéskékben játszott, és az első csillagok is megjelentek. Will a paplak kis előszobájában üldögélt, és apját várta. Apja már úgy egy órája megérkezett, hogy hazavigye őt, de Porres atya ragaszkodott hozzá, hogy meghívja egy pohár borra. Apja meg túl udvarias volt ahhoz, hogy visszautasítsa. Most is bent ültek a másik szobában, és beszélgettek. És Will kezdte nagyon elunni magát. Végül aztán úgy döntött, hazaindul apja nélkül. Szerencsére nem laktak messze, ha siet félóra alatt megjárja. Az apja meg majd utoléri. Így aztán Will felállt, és az éppen cipőt tisztogató Eliza nénihez, Porres atya házvezetőnőjéhez lépett.
– Eliza néni, én hazaindulok. Meg tetszik majd mondani apának?
– Persze, kedvesem. Menj csak, és üdvözlöm anyádat.
– Átadom, viszontlátásra.
Will kilépett az ajtón a meleg nyári éjszakába. Még sose járt bent a faluban este, de nem is nagyon bánta. Minden olyan sötét volt, az utcákon egy lélek sem járt. Will alig várta, hogy kiérjen a főútra. Ott legalább nem lesz olyan érzése, mintha valaki követné.
– Gyáva nyúl! – korholta magát. – Mégis ki akarna követni pont téged?
Szerencsére közben már el is érte a falu határát. Itt állt a faluba érkezett katonák ideiglenes szállása egy régi falusi ház. Egyedül innen szűrődött ki némi fény. A kapu előtt két katona állt őrt. Will önkéntelenül is gyorsított léptein. Nem mintha félt volna a katonáktól, csak épp valahogy nem tetszett neki, ahogy az a két fiatal katonatiszt ránézett. Will olyan gyorsan haladt el a kapu előtt, hogy észre sem vette, hogy a két katona elhagyja az őrhelyét, és utána indul… Aztán minden olyan gyorsan történt. Will érezte, ahogy valaki erősen megragadja hátulról, és hátra tekeri a karját. Még kiáltani sem volt ideje, mert a következő pillanatban egy másik valaki már be is kötötte a száját egy ronggyal, így a kiáltásból csak egy tompa nyöszörgés hallatszott. Az a két valaki erősen lefogta, és mire Will újból észbe kapott, már egy sötét raktárban volt. Keze az egyik tartóoszlop mögé kötözve, szája betömve és teljesen egyedül volt. Hallotta, ahogy a két katona becsukja a raktár ajtaját, és ráhúzzák a reteszt. Be volt zárva. És megkötözve. A katonák szállásának raktárában. Willen pedig olyan fokú félelem lett úrrá, amilyet még sohase érzett. Miért hozták ide? Mit követett el? Hisz nem tett semmi rosszat, miért teszik akkor ezt a katonák? Will úgy érezte, tehetetlenségében mindjárt elsírja magát. Megpróbálta kihúzni a kezét a kötelekből, de mindhiába. A katonák alaposan megkötözték. Úgy tűnik, innen, akármennyire is akar, csak segítséggel tud megszökni. Kivéve, ha a katonák elengedik. De ebben Will erősen kételkedett. Annyira félt… vajon mit akarhatnak tőle?

Simon épp ideiglenes irodájában ült, és a besorozott fiúk névsorát készítette, mikor kopogtattak. Simon elégedetten elvigyorodott. Biztos a két katona lesz. Megvan a kölyök.
– Tessék! – szólt ki, a két fiatal katona belépett.
– Uram – tisztelgett az egyikük. – Teljesítettük a parancsot.
– Helyes, szép munka volt, fiúk. Most térjenek vissza az őrhelyükre.
– Igenis… uram? Elmondaná mi ez az egész? – kérdezte kicsit félve a fiatalember.
– Az magukat ne érdekelje! Ha tovább kíváncsiskodnak, már mehetnek is ki a csatamezőre! Világosan beszéltem?
– Igenis!
– Lelépni!
A két katona behúzva fülét-farkát elkullogott. Ha a parancsnok a csatatérrel fenyegetőzött, jobb volt minél gyorsabban eltűnni a közeléből. A legtöbb magas rangú katonánál ez csak üres fenyegetés volt, de Simonról mindenki tudta, hogy ő gondolkodás nélkül kész be is váltani.
Simon elégedetten pakolta el a papírjait. Épp itt az ideje elbeszélgetni azzal a fiúval.
 
Will hallotta, ahogy valaki elhúzza az ajtó reteszét, majd kinyílt az ajtó, és egy magas, sötét tekintetű alak lépett be a raktár sötétjébe. Egyik kezében gyertyát tartott, így Will, amint közelebb lépett hozzá, megláthatta az arcát. Ismerte ezt a férfit. A katonák parancsnoka volt és az édesapja ismerőse. Will ijedten rezzent össze, a férfi másik kezében ugyanis egy kést tartott. Hideg szemeivel végigmérte a fiút, majd letette a gyertyát az egyik faládára, és leguggolt Will elé. A fiú legszívesebben hátrébb húzódott volna, de a mögötte lévő oszlop nem engedte, így csak annyit tehetett, hogy igyekezett minél jobban egybeolvadni a faoszloppal. Nem tudta, mit akar tőle a férfi, de abban biztos volt, hogy semmi jót.
Simon jót mulatott a fiú rémületén. Ez neki csak jól jött. Elég sok embert hallgatott már ki, így már messziről megismerte azt a tekintetet, amiből biztos lehetett, hogy az illető nem fog hazudni. Tudta, hogy most kérdezhet bármit, a kölyök az igazat fogja mondani. A kérdés már csak az, hogy azt feleli-e majd, amit hallani akar. A férfi megragadta a fiú állát, hogy az rá nézzen, és lehúzta a szájáról a pecket. De mielőtt Will bármit is mondhatott volna, vagy egyáltalán lélegzethez jutott volna, a férfi a kezében tartott kést már a fiú torkának is szegezte.
– Most jól figyelj ide, mert csak egyszer fogom elmondani – kezdte a férfi hidegen. – Most fel fogok tenni neked néhány kérdést, és te válaszolni fogsz. Mégpedig az igazat fogod mondani különben… – a férfi fenyegetően közelebb húzta a kést a fiú torkához.
Will érezte a hideg fém érintését a bőrén.
– Világos?
– Mit akar tőlem…
– Világos?!
Will hiába próbálkozott meg egy halk kérdéssel, a férfi durván félbeszakította, így Will csak némán bólintott. Simon elvette a kést a fiú torkától, de továbbra is a kezében.
– Helyes, apád neve?
– De miért akarja…
– Nem kérdem meg még egyszer!
– Wilson Solto – felelte Will beletörődötten. Úgy tűnik, itt ő tényleg csak egyet tehet. Válaszolnia kell a kérdésekre, de, hogy miért, azt úgy látszik, nem fogja megtudni. És emiatt csak még jobban félt. És ezt ez a férfi is nagyon jól tudta.
– És az anyádé? – folytatta Simon.
– Ilina Solto.
– Mikor költöztetek ide?
– Még a születésem előtt.
– És miért?
– Mert megörököltük a dédapámtól.
– Más oka nem volt?
– Más oka? – Will rémületét most először vette át döbbenet. – Miféle oka lehetett volna még?
– Én is ezt kérdem.
Will nem felelt, ugyanis nem tudott volna mit. Teljesen abszurdnak találta a kérdést. Nem értette, miért kérdez ilyeneket ez a férfi. Ő soha életében nem csinált semmi rosszat. Se ő, se a családja. De akkor miért van itt? Miért kérdezgeti ez a férfi?
– Hát, ha te nem tudod – vigyorodott el Simon–, akkor majd megkérdezem a szüleidet.
– Tessék? Mit akar tő…
Will még a kérdést sem tudta végigmondani, Simon már vissza is húzta a szájára a pecket.
– Én a helyedben a fölösleges kérdezgetések helyett inkább arra használnám a maradék kis időmet, hogy rendet tegyek a lelkemben. Az Úr elé nem szabad bűnös lélekkel állni.
Simon meglegyintette a fiú arcát, majd kilépett az ajtón. Will pedig ott maradt egyedül, halálra rémülve, és csak egy kérdés járt a fejében: miért?