2016. szeptember 30., péntek

Íme a megfejtések!

Sziasztok!

Ugye nem felejtettétek el? Holnap kezdődik a blog második Quiz maratonja: Melyik zeneszámból idéztek? címmel.

A héten feltettem az öt kedvenc filmes idézetemet.
Lássuk a megfejtéseket:

#5
Egyszer volt hol nem volt

Nem is volt kérdés, hogy a kedvenc sorozatom helyet kap ezen a listán. A megosztott idézet egy Hook-Emma párbeszédből lett kiragadva.

#4
Trónok harca

Stark, Tyrel, Baratheon? Mi más lehetne, mint a leges-legjobb fantasy sorozat a Trónok harca :D

#3
Palota ékköve

A koreai sorozatok most ismét fénykorukat élik, de az én kedvencem továbbra is a Palota ékköve, amely nem csak a koreai gasztronómiába, de a gyógyításba is betekintést enged.

#2
Kék madár

Egy szovjet-amerikai mesefilm, de felnőtteknek is ajánlom, mert nekik is tud komoly mondanivalóval szolgálni.

#1
Szulejmán!

Izgalmas történet, gyönyörű ruhák és ékszerek és még szebb monológok. Mi kell még egy jó sorozathoz? :)

Mennyit találtatok el a háromból?
Holnap tehát ne feledjétek kezdődik a Quiz maraton, ahol már nem filmekből hanem különböző zeneszámokból olvashattok részleteket és ki kell találnotok, hogy vajon melyik műből idéztem.
Jó szórakozást!

2016. szeptember 26., hétfő

Quiz maraton - Bemelegítő!

Szombaton kezdődik a blog második Quiz martonja, de arra gondoltam, tartsunk egy kis bemelegítő kört :)

Kicsit visszatérve a márciusi filmidézet kihívásra, szeretném megosztani veletek az én kedvenc idézeteim Top 5-ös listáját.
A feladat: kitalálni, hogy vajon melyik filmekből idéztem :)
A megoldást péntek este hozom.

Lássuk is a listát. Íme az én 5 kedvenc idézetem:

#5
"Szerettelek, úgy ahogy voltál. Szerettem a falaidat. Szerettem én lenni az egyetlen, aki át tud törni rajtuk."

#4
"Lannister, Baratheon, Stark, Tyrell.
A házak nem mások, mint egy kerék küllői. Néha ez van felül, néha az. Ahogy a kerék csak forog és forog. Mindenkit eltapos, aki az útjába kerül. Nem megállítani fogom a kereket.
Szét fogom zúzni!"

#3
"Mindig ilyen voltam... soha nem tudtam beilleszkedni a családomba, de ahhoz, hogy a magam útját járjam túlságosan gyáva voltam. A sikerhez kevés volt az önbizalmam, de a kudarcot mindig el tudtam kerülni. Sok mindenhez értek, de nem eléggé. Van ambícióm, de az hamar alábbhagy. Engem soha nem szerettek feltétel nélkül. De én sem voltam képes ilyen szeretetet adni."

#2
"A madár szabadságra született. Hogy szálljon, suhanjon odafent. Kinek szárnya van, a rabságot nem bírja. Fogságban iszonyú a kínja. Ne fozd meg zöldellő erdőktől, tündöklő kékségű egétől, ne fojtsad torkába énekét. Szánjad meg szárnyaszegett életét. Élőnek kell a szabadság! A homályt oszlató napsugár. És ha jól figyeltek, szivetekbe mélyre lestek, ide száll a madár. Csókold meg és engedd, hadd repüljön tovább."

#1
"Eldöntötted hát, hogy örökre elhagy engem. Szívének utolsó dobbanásával, lelkének minden súlyával, egy itt maradt élet viszontagságaival.
Nem akarom...
Nem akarom, oh csillagkupola... nélküle ne forogj...
Nem akarom, oh hold... nélküle ne mosolyogj...
Nem akarom, oh égbolt, se látóhatár...
Nem akarom az ilyen időket már...
Oly rég voltál szép világ.
Oly régen várom a ragyogást, de sötétségem maradtál...
Nem akarom, ne vidd el őt is mellőlem...
Ne hagyd, hogy eltűnjön végtelenségedben...
Nem akarom, oh kezem... ne engedd a lovat...
Nem akarom, oh nyelvem... ne keress szavakat...
Nem akarom, oh szemem... ne lássak magányt...
Nem akarom az ilyen időket már.
Fényedet akarom, ami a szívemet deríti...
... múló éjszakádat, ahogy a kelő nap hevíti...
Ne vidd el őt is mellőlem, nélkülem...
Te igen, te aki jól tudod, hova mehet...
Te igen, te aki engem is vezetsz.
Te igen, te akiben annyira hiszek.
Ne vidd el mellőlem. Nem akarom."

Nektek van kedvenc filmes idézetetek? :)

2016. szeptember 23., péntek

A herceg III. rész 8. fejezet


Mr. Morgan szerencsére nem vette észre a fú távolmaradását. Csak Lorettától kapott egy alapos fejmosást, hogy hol maradt el ilyen sokáig. Az este további része eseménytelenül telt. A bál egészen hajnalig tartott, Will és a többi konyhai dolgozó munkaideje úgyszintén. Mikor már az utolsó vendég is elment, Will akkor lépett ki a nagy vaskapun a hűvös éjszakába. Az utca a legnagyobb meglepetésére még koránt sem volt kihalt. Még több tucat ember lézengett az utcán hangosan nevetgélve, nem egyen már jó alaposan felöntöttek a garatra. Mr. Morgan még találkozott pár ismerősével, így Will egyedül indult haza a lődörgő embereket kerülgetve.
– Will! Várj már!
De alig pár lépés után Daniel hangja visszafordította. Úgy tűnt a fiú is most végzett a szolgálatával.
– Tessék? – fordult az elé lépő fiú felé. Daniel mosolygott, tehát baj már nem lehet.
– Mit csinálsz holnap délben?
– Holnap? Semmi különöset. Miért?
– Mert apa megkért, hogy a nevében hívjalak meg hozzánk holnap ebédre.
– Tényleg? De hát… azt hittem apád haragszik rám. Akkor miért…
– Ne butáskodj, dehogy haragszik rád. Rám annál inkább. De szeretne megismerni. Ne kérdezd, hogy miért, én se értem.
– Hát ezt jó tudni – húzta el a száját Will.
– De azért eljössz, ugye? Anya istenien főzz, vasárnap pedig mindig sültet készít.
– Szívesen elmegyek. De egy kicsit aggódom apád miatt…
– A fejedet nem fogja leszedni. Ebben biztos lehetsz.
Daniel mosolyát látva Will is kezdett megnyugodni. Miért is kellene aggódnia? Hisz Torro parancsnok ebédre hívta meg, ez igazán kedves tőle. Ráadásul azt sem szabad elfelejtenie, hogy ő a legrégebben itt szolgáló ember, akit eddig megismert. Talán tud valamit a szüleiről…
– Akkor… hol találkozzunk?
– Holnap délben elmegyek Morganékhez. Te csak légy indulásra kész!
– Rendben, akkor holnap találkozunk – intett búcsút a fiú, Daniel úgy szintén.
– Pihend ki magadat! – majd a fiú eltűnt a sokaságban. Will is hazaindult. De Torro meghívása továbbra sem ment ki a fejéből. Önkéntelenül is valami hátsó szándékot keresett a férfi meghívása mögött. De mégis mi lenne az? Hisz a férfi nem is ismeri. Persze az is eszébe jutott, hogy hátha Simon beszélt neki róla, de éppen ezért változtatta meg a nevét. És Daniel is olyan rendes vele. Az apja is rendes embernek tűnt. Csak nem fog csalódni.

Will biztos meglepődött volna, ha megtudja, hogy ezekben a percekben Torro parancsnoknak is ő járt a fejében. Ahogy Willnek ő.
Torro egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből fia új ismerősét. Egyrészt örült neki, hogy Daniel végre talált egy igazi barátot. Persze fiának voltak barátai, nem is kevesen, de Torro meglátása szerint mind léhűtők voltak. Morgan elmondása szerint ez a Will fiú viszont becsületes és tisztelettudó, Daniel csak jót tanulhat tőle. És ha már Morgan is ezt mondja róla, akkor biztos igaz. Nem adná ki akárkinek Johnatan szobáját. Bár ma este inkább Daniel tanította rosszra őt. De hát fiatalok, persze, hogy néha hibáznak. Másrészt viszont… Torrót valami furcsa rossz érzés fogta el vagy inkább nyugtalanság, amitől egyszerűen nem tudott szabadulni. Mikor meglátta a fiú nagy, borostyánszínű szemét… mintha már látta volna valahol. Pedig még sose találkoztak azelőtt, ebben egészen biztos volt. De akkor honnan…, talán ha egy kicsit jobban megismeri, majd beugrik neki honnan olyan ismerős neki. Ezért is hívta meg őt holnap ebédre. Persze az is lehet, hogy csak beleképzeli az egészet. Akárhogy is, abból baja nem lehet, ha megismerkedik fia barátjával. Daniel szerint a fiú vidékről jött, nem ismer itt senkit. Biztos örülni fog a házias kosztnak. Mindenesetre ő maga már alig várja a holnapi ebédet.

Will egész éjjel úgy aludt, mint akit fejbe vágtak. Másnap reggel arra nyitotta ki a szemét, hogy Miss Mary az ágya mellé lép, és egy pohár tejet tesz le az asztalára.
– Jó reggelt! – köszönt Will, miközben igyekezett kitörölni az álmosságot a szeméből.
– Inkább jó napot – mondta a nő. – Már tíz óra is elmúlt. A reggeliről sajnos lemaradtál, Carl is elment már.
– Ma is dolgozik? – kérdezte csodálkozva Will. Vasárnap volt, furcsán hangzott, hogy valaki még ilyenkor is dolgozik.
– Csak délelőtt – felelte Miss Mary. – Ebédre már itthon is lesz. Egy óra múlva eszünk – mondta a nő kifelé menet.
– Miss Morgan… – szólalt meg tétován Will. Tegnap éjjel olyan fáradt volt, hogy eszébe sem jutott szólni a háziaknak, hogy ő holnapra meghívást kapott. Igaz, hogy Miss Mary akkor már szintén aludt. A fiú hangjára a nő visszafordult.
– Igen?
– Tegnap este Torro parancsnok meghívott hozzájuk ma ebédre.
– Értem, akkor elteszem a részedet, majd vacsorára megeszed.
– Elnézést, hogy nem szóltam.
– Ne butáskodj, hisz későn értél haza, mikor is szólhattál volna?
Ezután a nő becsukta maga mögött az ajtót. Nem tűnt dühösnek, Will mégis szégyellte magát. Annyira szeretné megkedveltetni magát vele, de egyelőre úgy érezte, ez meddő próbálkozás csak.
 
Ígéretéhez híven Daniel pontban délben kopogtatott a Morgan ház ajtaján. Will pedig rögtön föl is pattant, hogy beengedje. Mr. Morgan közben már hazaért, és a kandalló előtti székben pihent. Daniel mosolyogva lépett be a kis házba.
– Jó napot, Mr. és Miss Morgan!
– Jó napot, fiam – biccentett Mr. Morgan. – Hallom apád meghívta Willt ebédre.
– Igen, uram.
– Jól van, érezzétek jól magatokat!
– Köszönjük.
– És mondd meg apádnak, hogy isten éltesse!
– Átadom, viszontlátásra, Mr., Miss Morgan.
– Viszontlátásra! – köszönt Will is, majd a két fiú kilépett az ajtón.
– Miért mondta Mr. Morgan, hogy isten éltesse édesapádat? – kérdezte Will, mikor kikanyarodtak a főutcára.
– Mert ma van a születésnapja – felelte Daniel egyszerűen. – Miért? Szerinted mikor szoktak az embernek isten éltessent kívánni?
– Akkor ez különleges nap – mondta Will komolyan, és édesapja születésnapjaira gondolt. Azt a napot mindig hármasban töltötték, édesanyja bármilyen kevés pénzük is volt, sültet készített. Az mindig csodálatos nap volt, és ami a legfontosabb szűk családi körben töltötték. Valahogy mindig úgy képzelte, hogy ez más családoknál is így van. Daniel szerencsére értette mire gondol Will.
– Apa már évek óta nem ünnepli a születésnapját. Pontosabban mióta…
– Mióta?
– Mióta a keresztapámék elköltöztek. Tudod, ő volt apa legjobb barátja.
– Még mindig nem értem – vallotta be Will. Jó, szomorú dolog, ha elköltözik egy barátod, de ez még nem ok arra, hogy soha többé ne akarja megünnepelni a születésnapját. Daniel csak vállat vont.
– Apa nem szeret róla beszélni. Régen minden évben együtt töltötték ezt a napot, de aztán…
– Aztán?
– Igazából nem tudom mi történt. Még csak három éves voltam. Apa csak annyit mondott, hogy egyik napról a másikra tűntek el. Még csak el se búcsúztak tőlünk. Nem mondták el, hova mennek, nem mondták el, hogy miért… csak elmentek. Apa meg volt róla győződve, ha máskor nem is, a születésnapján biztos hall majd hírt róluk, de nem hallott. Azóta csak annyi időre vesz tudomást a születésnapjáról, amíg megkérdezi anyától, hogy érkezett-e levele.
– Ez szomorú – mondta őszintén Will.
– Igen, igazából nem is szoktunk róla beszélni. Csak azért mondom el neked, hogy ne érjen meglepetés.
Will csak bólintott, bár még mindig furcsállta a dolgot. Közben a két fiatal végighaladt a nyüzsgő főutcán, elmentek a hatalmas templom előtt, ami a reggeli mise után már üresen állt. A templom után a fiúk letértek a főutcáról, és egy kis mellékutcán haladtak tovább. A házak ritkulni kezdtek, és Will döbbenten látta, hogy Daniel kivezette őt a városból.
– Egész a város legszélén lakunk – magyarázta Daniel Will csodálkozó arcát látva. – Ne félj, nem akarlak elrabolni – nevetett fel a fiú, de Will ezt nem találta viccesnek. Rabolták már el katonák, és az minden volt csak vicces nem. De persze Daniel minderről semmit sem tudott. És ez így van jól.
– Meg is érkeztünk – mutatott Daniel az előttük lévő házra. Torróék otthona igazán takaros volt. A kéményből sűrű füstoszlop szivárgott, bentről az ablakokon át halvány fény szűrődött ki. A ház mögött kis veteményeskert húzódott.
– Na? Hogy tetszik? – kérdezte várakozóan Daniel. – Tudom, hogy nem egy palota, de azért…
– Pont, mint otthon – suttogta elfúló hangon Will. Nem tehetett róla, de ez a kis ház, amiről már messziről lerítt, hogy egy szép családi otthon, mélyen eltemetett emlékeket idézett föl benne. A hátul lévő veteményeskert egy gondoskodó női kéz kemény munkájának eredménye volt. Ahogy a bent rotyogó ebéd is. Ettől a néhány ártatlan képtől Willt úgy rohamozták meg a régi szép, de annál fájdalmasabb emlékek, hogy úgy érezte, menten belerokkan. Olyan rég gondolt a szüleire. Talán tudatosan ásta el őket az elméjében, hisz most egy sokkal fontosabb dolga volt. Ki kellett derítenie miért történt az a sok szörnyűség az elmúlt két évben. Miért kell most egy idegen családhoz jönnie, egy idegen asszony vasárnapi ebédjét ennie ahelyett, hogy a saját családjával, a saját anyja főztjét enné. Meg kell tudnia, mert amíg a titok ki nem derül, a lelke sem nyugodhat meg.
– Hé! – bökte oldalba barátját Daniel. – Nehogy elaludj, majd ha már tele lesz a hasad anya sültjével.
Persze látta, hogy Will gondolatai valahol egész máshol jártak, a szemei nagyon bepárásodtak. Talán egyszer megtudja, miért.
– Gyerekek, miért álldogáltok odakint? Daniel, miért nem invitálod be a vendéget? – kiáltott ki bentről egy kedves női hang. Daniel vidáman elmosolyodott.
– Gyere, már várnak.
Majd beléptek a házba. A Torro-ház belülről épp olyan takaros és barátságos volt, mint kívülről. A kandallóban tűz ropogott, az egész házat ínycsiklandozó sült illata töltött be. Az asztal már megterítve várt rájuk. Az egyik széken már ott ült Torro parancsnok, és jó kedélyűen pipázott. Mosolyogva biccentett oda Willnek.
– Jó napot, fiam! Látom sikerült ideérnetek.
– Jó napot, Torro parancsnok! Köszönöm a meghívást.
– Nagyon szívesen, hadd mutassam be a feleségemet.
Will csak most vette észre a kandalló mellett álló asszonyt. Dús barna haja és mosolygós kék szemei voltak. Alakja, talán a szülés miatt, igen csak kigömbölyödött.
– Jó napot, Mrs. Torro! – köszönt Will, az asszony meleg mosollyal biccentett vissza.
– Tehát te vagy Will Smith. Daniel már sokat mesélt rólad. Örülök, hogy megismerhetlek.
– Én is örülök, asszonyom, nagyon szép az otthonuk.
– Köszönjük. Ideje asztalhoz ülnünk.
Az ebéd fenséges volt. Will nem is emlékezett, mikor evett utoljára ilyen finomat.
– Mr. Morgan boldog születésnapot kíván. – Először Daniel szólalt meg az evőeszközök csörgését túlharsogva. Will ekkor szembesült azzal, hogy Daniel cseppet sem túlzott. Torro a születésnapi jókívánságot csak egy ingerült morranással vette tudomásul. Ezután kínos csend támadt. Will őszintén remélte, hogy nem az ő jelenléte feszélyezi a többieket.
– Egyébként… nem jött levelem? – szólalt meg hirtelen Torro a feleségére pillantva. Az asszony szomorúan lehorgasztotta a fejét.
– Nem, drágám, sajnos nem jött.
– Szerintem, ha eddig nem vették a fáradtságot, hogy írjanak, akkor ezután sem fognak – morogta halkan Daniel, de elég hangosan ahhoz, hogy az apja meghallja. Torro szemei dühösen villantak fia felé.
– Elég legyen, Daniel! Hisz mégiscsak a keresztszüleid, mutass egy kis tiszteletet!
– Én csak azt mondom, hogy több mint tizennyolc éve annak, hogy elmentek. Ideje lenne beletörődnöd, hogy…
– Daniel, vendégünk van – szólalt meg halkan Mrs. Torro. Az idősebbik Torro úgy kapta fel a fejét és nézett Willre, mint akinek most jut csak eszébe, hogy ő is ott van. Will egész idáig igyekezett úgy tenni, mintha láthatatlan lenne. Nem akart belekeveredni a családi vitába. Mikor Torro parancsnok megszólalt, hangja sajnálkozóan csengett.
– Sajnálom, Will, gondolom azt sem érted, hogy miről van szó.
– Ez nem egészen igaz – vallotta be a fiú. – Daniel elmesélte, mi történt ön és a régi barátja között. Csak hogy ne érjen meglepetés.
– Értem. Egy kívülállónak biztos furcsa lehet ez az eset.
– Egy kicsit igen.
– De tudod, én és Wilson… mi nagyon régi és nagyon jó barátok voltunk. Még soha nem találkoztam ilyen emberrel. Együtt lettünk katonák, együtt haladtunk felfelé a ranglétrán egészen addig, amíg engem ki nem neveztek kapitánynak. Soha sem értettem, hogy tudott akkoriban velem együtt örülni, soha az irigységnek egy apró szikráját sem mutatta. Tényleg nagyszerű ember volt. Ezért is olyan érthetetlen számomra, hogy ő és a felesége csak úgy eltűntek.
Will mindebből nem sokat fogott fel, csak egy dolog járt a fejében.
– Wilson…
– A barátom és Daniel keresztapja: Wilson Solto.
Abban a pillanatban mintha a szoba a feje tetejére állt volna, majd Will előtt elsötétült a világ.

2016. szeptember 20., kedd

Melyik zeneszámból idéztem? Ismét egy hónapos Quiz maraton indul!

Sziasztok!

Emlékeztek még 2016 márciusára? Tudom, régen volt, de akkor egy egy hónapos quiz maratont indítottam a blogomon "Melyik filmből idéztem?" címmel.

Mivel úgy láttam, a kezdeményezésem eléggé népszerű volt, úgy döntöttem megismétlem a játékot, de ezúttal egy új témakörben.
A kérdés, amire október elsejétől keressük a választ: "Melyik zeneszámból idéztem?"

A játék lényege nem változott. Minden nap egy pár soros részletet fogok közzétenni és nektek ki kell találnotok, hogy melyik zenedarabból/műből/számból idéztem.
Elsősorban magyar művekre kell majd gondolnotok, de időről időre belecsempészek majd egy-egy külföldi zenét is.

Remélem, tetszik az ötlet és minél többen csatlakoztok majd hozzám október elsején. :)


2016. szeptember 9., péntek

A herceg III. rész 7. fejezet


Másnap reggel Will a nap első sugaraival ébredt. Le sem tagadhatta mennyire jólesett neki az ágyban töltött éjszaka. Gyorsan felkelt, bevetette az ágyát, hogy Miss Marynek ne legyen ezzel se gondja, felvette a tiszta ingjét, és a titkos kis fémdobozból kivett néhány pénzérmét. Majd Mr. Morgan megmondja, mennyivel tartozik a szállásért és a vacsoráért. A ház még csendes volt, mikor a fiú belépett a nagyszobába. Mr. és Miss Morgan még biztos aludtak. Will talált tojást és sót, úgyhogy nekilátott reggelit készíteni. Milyen jó, hogy néha figyelte az édesanyját, miközben főzött, így legalább valamivel meg tudja hálálni a kedves vendéglátást. Már épp elkészült mindennel, mikor megjelent Mr. Morgan tiszta ruhában frissen és kialudtan. A férfi meglepetten nézett a megterített asztalra és a friss reggelire. Will kicsit félve várta a férfi reakcióját. Mi van, ha Mr. Morgan haragudni fog, amiért engedély nélkül hozzányúlt a dolgaihoz? De félelme alaptalannak bizonyult. A férfi elégedett mosollyal foglalt helyet az asztalnál. Őszintén szólva meglepte a fiú kedvessége. Láthatóan nem a hálátlan fajtából való. Maryvel, úgy tűnik, jó döntést hoztak. Néhány perc múlva Miss Mary is felkelt, így együtt ülhettek le az asztalhoz. Will óvatosan az asztalra tette a kezében tartott pénzérméket.
 – Remélem, ennyi elég lesz, Mr. Morgan. Hadd mondjam el még egyszer, mennyire hálás vagyok…
– Hagyd csak, fiam! – intette le Morgan. – Igazság szerint miután lefeküdtél, elbeszélgettünk Maryvel. Ugyanis már régóta tervezzük, hogy kiadjuk azt a szobát, amiben te aludtál.
– Oh…
– Csak hát olyan nehéz megbízható bérlőt találni, tudod a mai világban…, de te becsületes fiúnak tűnsz, úgyhogy ha tényleg hosszú távra tervezed a városban tartózkodást, itt ellakhatsz. Mi szívesen látunk.
– Mr. Morgan… én nem is tudom, mit mondjak.
– Mondj igent! – szólt közbe Miss Mary. – A bérleti díjban benne van a koszt is, ennél jobbat úgyse találnál.
– De nem lennék a terhükre?
– Ne butáskodj! Nekünk csak jól jön az a plusz kereset.
– Szóval, mit mondasz?
– Hát, ha tényleg komolyan gondolják, akkor igen, nagyon szívesen laknék itt.
– Akkor ezt megbeszéltük. Fejezzük be a reggelit, és induljunk. Sok még a munka.
 
Will el se hitte, hogy ismét ilyen szerencse érte. Nagyon jólesett neki Mr. Morgan ajánlata, és a tegnap hallottak után talán jobb is, hogy ismerősöknél fog megszállni, mint egy ismeretlen helyen körülvéve egy csomó vadidegennel. Egy dolog azonban még mindig zavarta. Már az utcán jártak, mikor Will elő mert hozakodni a kérdésével. Nem tudta ugyan, Mr. Morgan hogyan fog majd reagálni, de úgy érezte, hogy tudnia kell.
– Mr. Morgan…
– Tessék?
– Kérdezhetek valamit?
– Persze, mondd csak.
– Ki az a Johnatan? Tudja, akit tegnap Miss Morgan emlegetett.
Ahogy Will sejtette, a férfi arca azon nyomban elkomorodott, de Will meglepetésére kész volt válaszolni.
– Johnatan Morgan az öcsénk volt. Körülbelül annyi idős lehetett, mint most te, mikor bevonult katonának. Alig egy éve szolgált, mikor a király hadat üzent a szomszédos országnak. Johnatan az elsők között volt, akit behívtak. Alig egy félév múlva érkezett egy levél, hogy elesett az egyik csatában. Aztán egy hét múlva megkötötték a békét.
Will egy szót sem szólt. Teljesen megdöbbentették a hallottak. Most már értette, miért vonakodott Miss Mary átadni a szobát.
– Johnatan kedves és becsületes fiú volt – folytatta sokkal lágyabb hangon Mr. Morgan. – Mary nagyon szerette őt, de már öt éve történt, és azt hiszem ideje továbblépni.
– Értem, Mr. Morgan, nagyon sajnálom.
– Köszönöm, de hagyjuk ezt a témát. Elég nekem Danielt győzködnöm, hogy ne akarjon kimenni a frontra. Szerencsére az apja sem engedi, neki is elég sok rossz emléke van.
– Az apja is katona? – kérdezte meglepetten Will.
– Igen, az idősebbik Torro a palota főparancsnoka. Nagyon jó ember, már régóta vagyunk barátok. Majd te is fogsz vele találkozni, gyakran bejön a konyhára egy pohár borra.
– Régóta van a palotában?
– Mármint Torro? Ha jól tudom több mint 25 éve. 10 évvel ezelőtt nevezték ki főparancsnoknak. De miért érdekel ez téged?
– Csak úgy… Daniel rendes fiúnak tűnt. Azt mondta, fogunk még találkozni.
– Hát, ha mindenképp barátokat keresel, Daniel a legjobb választás. Rendes kölyök az.
– Igen, én is így gondolom.
Közben megérkeztek a palotához. A kapunál már több konyhai dolgozó csoportosult, köztük az a fiú is, aki megígérte Willnek, hogy bekíséri.
– Itt most elválunk  – mondta Morgan. – Van még egy kis dolgom. Jó munkát!
– Köszönöm, uram!
Így Will a többi fiúval együtt elindult a konyhába, hogy elkezdődjön az év legkeményebb munkanapja.
 
A délelőtt szerencsére eseménytelenül telt. Az ebédidőben Will boldogan ült ki a többi fiúval együtt az udvarra. A benti nagy meleg után jólesett a kinti hűs szellő. Bár már nagyon fáradt volt, Will mégis kifejezetten élvezte a konyhán való munkát. Mosogatás és pakolás alatt jó párszor átlesett a szakácsok asztalára. Mr. Morgan lehet, hogy szigorú és néha kicsit zsarnoki vezető volt, de az biztos, hogy értett a dolgához. Az éles kések és hatalmas bárdok olyan sebességgel csattogtak, amilyet Will még sose látott. A fazékban rotyogtak az estére készülő pörköltek, az egész csirkék és pulykák már sütésre készen álltak. Will még soha életében nem látott ekkora mennyiségű ételt. El se tudta képzelni, ki fogja mindezt megenni.

A délután hasonlóan telt, mint a délelőtt. A konyhai munkások, mind keményen dolgoztak, és ahogy ilyenkor már lenni szokott, az idő szélsebesen rohant. Will úgy érezte még szusszanni sincs ideje, máris elérkezett az este és a bál kezdete. Még a konyha szűk ablakain át is lehetett látni, hogy egymás után érkeznek a díszesebbnél díszesebb hintók. Will nem is gondolta volna, hogy ennyi gazdag él a világon. De ennél többet sajnos nem láthattak. Néhány fiú és asszony ugyan megpróbált az ajtó felé osonni, hogy kilessen az udvarra, de Mr. Morgan mindegyiküket erélyesen visszaparancsolta a helyére. Will meg se kísérelt leskelődni. Biztos volt benne, hogy Mr. Morgan vele sokkal szigorúbban járna el, hisz ő még csak próbaidőn van. Így aztán csendben tette a dolgát, és ellenállt minden kísértésnek. Legalábbis megpróbálta.

A bál este tízkor már javában tartott. Will már azt se tudta, hányadik fogást szolgálják fel. Az edények meg csak gyűltek és gyűltek. A fiú úgy érezte, sose lesz vége a mosogatnivalónak. Szinte felüdülésnek érezte, mikor Loretta megkérte, hogy hozzon friss vizet a kinti kútból. Az esti hűs levegő mintha simogatta volna a bőrét. A kút mellett pedig meglepetésére egy ismerőssel találta szembe magát.
 – Daniel Torro? – lépett mosolyogva a fiatal katona mellé a fiú. Daniel mosolyogva biccentett vissza. Jólesett neki, hogy Will most nem nézett keresztül rajta, hanem ugyanolyan barátságos hangulatban közeledett hozzá, mint amilyenben ott a kocsmában elváltak.
 – Mr. Morgan eléggé kifárasztott már?
 – Az nem kifejezés. Pedig mikor felvett, azt mondta nem nehéz munka.
– Mr. Morgannek semmilyen munka sem nehéz, amit el lehet végezni.
– És te? Hogy megy a szolgálat?
– Remekül! Bent posztolok a bálteremben. Azért a gazdagok tudnak élni…
– Igen, képzelem. Ne haragudj, most mennem kell…
– Ne siess annyira! – ragadta meg a fiú karját vidáman Daniel. – Gyere, kukkants be!
– Hova?
– Hova, hova, hát a bálterembe! Ilyet még biztos sose láttál.
– Nem lehet, mi van, ha Mr. Morgan észreveszi, hogy elkóboroltam? Azon nyomban kirúg!
– Ugyan, csak egy perc, meg aztán velem leszel. Én majd kimentlek, ha esetleg észrevesz. Gyere!
– Nem, Daniel, tényleg nem lehet.
– Talán félsz? – kérdezte kissé gúnyosan Daniel.
– Hogy kirúgnak? Igen, képzeld, félek.
– Ugyan már, szerinted Mr. Morgan kiadta volna neked a szobáját, ha ki akarnak rúgni? Erősen kétlem.
– Ezt meg honnan tudod?
– Ő maga mondta reggel az apámnak. Na, gyere!
– Hát…
Will tudta, hogy nem helyes. Úgy érezte, ezzel visszaélne Mr. Morgan bizalmával, de a kíváncsiság is fűtötte. Hisz még sose látta a királyi családot. És bár a palotában dolgozott, ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetősége.
– Rendben, menjünk! De siessünk, nem akarok sokáig elmaradni.
– Ez a beszéd. Erre gyere!
Will kissé feszülten követte új barátját.

A bálterem hatalmasabb és fényűzőbb volt, mint amilyennek Will valaha is képzelte volna. Daniel az egyik oldalsó ajtón vezette őt be, ott, ahol a szolgák hordták be az enni- és innivalókat. Onnan egy oszlop mögül Will és Daniel nyugodtan nézelődhettek. Will még soha életében nem látott ekkora pompát. A bálterem fényes márványpadlója és oszlopai már önmagukban is csodálatosak voltak, de most, biztos az ünnep alkalmából, mindenhonnan virágfüzérek omlottak le, a terem végén pedig Livídia lobogója díszelgett. És ez még csak a terem volt. A vendégek mind díszes, színes ruhákban pompáztak. A hölgyek csak úgy roskadoztak az arany ékszerektől, a férfiak mellkasa pedig csak úgy csillogott az érdemrendektől. Ebben a színpompában Will először nem is találta meg a királyi családot.
– Nézd csak! – bökte oldalba a fiút Daniel. – Ott a király a trónon, épp a katonai parancsnokokkal beszélget.
Will maga sem tudta miért, de Henrik királyt meglátva szorongás fogta el. A király magas szikár férfi volt, koromfekete hajába és szakállába már vegyült néhány ősz hajszál. Szúrós sötétbarna, szinte fekete szemei hideg fényben csillogtak, miközben hallgatta az egyik parancsnok jelentését. Will tudta, hogy hazaáruló gondolat, de szinte biztos volt benne, hogy országuk királya kegyetlen és gonosz ember. Az viszont rögtön feltűnt neki, hogy a király balján lévő trón üres.
– Izabella királyné nincs itt – magyarázta Daniel, látva a fiú kérdő tekintetét. – Sajnos gyakran szokott gyengélkedni. Tegnap is ágynak esett.
– Értem – bólintott Will, majd a király jobb oldalán helyet foglaló fiatalembert vette szemügyre.
– Az ott Henry herceg – mondta Daniel. – A trónörökös.
Will örömmel állapította meg, hogy a herceg sokkal szimpatikusabb, mint az apja. Henry herceg Willnél talán két-három évvel idősebb magas, barna hajú fiú volt. Finom vonású arca igazán rokonszenves benyomást keltett. Barna szemei okosan csillogtak. Willnek az is feltűnt, hogy apjával ellentétben az ő arca aggodalmat sugárzott a parancsnokokat hallgatva.
– A háborúról beszélnek? – kérdezte Will.
– Nyílván. Mostanában ez az egyetlen téma itt az udvarban. – Majd Daniel lehalkította a hangját: – Tudod, Henry herceg nagyon háborúellenes. Apám mesélte, hogy a múltkor pont hallotta, amint apa és fia erről vitáznak. Henry herceg arra akarta rábeszélni az apját, hogy kössenek békét. A király persze nemet mondott.
Will erre nem szólt semmit. De a szíve mélyén Henry hercegnek adott igazat. És máris sokkal jobban tisztelte, mint a királyt.
– Nem is mondasz semmit? – kérdezte kicsit sértődötten Daniel. Láthatóan vérig sértette, hogy ilyen izgalmas információkat oszt meg Willel, és a fiú még csak nem is reagál rá. Will engesztelően elmosolyodott:
– Apádnak nagyon izgalmas élete lehet. Mindig minden fontos történést először tud meg.
– Igaz, de ugyanakkor hatalmas felelőséggel is jár.
– Igen, amiből láthatóan beléd egy csepp sem szorult, fiam.
A két fiú rémülten rezzent össze a mögöttük feldörrenő szigorú hang hallatán. A fiúk mögött ugyanis nem más állt, mint az idősebb Torro, a királyi palota főparancsnoka. Will nála tiszteletet parancsolóbb embert még sose látott. Nagyon hasonlított Danielre, le sem tagadhatták volna, hogy ők ketten apa és fia. De Daniellel ellentétben Torro szemei szigorúak, és tele voltak élettapasztalattal. Will mégis úgy érezte, egy igazán jellemes emberrel áll szemben. Most azonban nagyon szégyellte magát. Lebuktak.
– Kifelé! – intett a fejével az oldalajtó felé Torro, majd a két fiú engedelmesen kivonult a férfi nyomában a szabadba. Will még vetett egy búcsúpillantást a bálterem forgatagára. De rögtön meg is bánta. Henry herceg barna szemei ugyanis pont rá szegeződtek…

– Daniel, mégis mit képzelsz magadról?! Percekre elhagyod a helyedet, aztán meg azt kell látnom, hogy behozol egy vadidegent a királyi bálra?!
– De ap… uram, Will nem idegen – vetett ellen Daniel, mire Torro szigorú szemei fiáról átvándoroltak Willre, aki félve pillantott fel rá. Torro elgondolkozva vonta össze a szemöldökét, bár Will nem értette, hogy miért.
– Te vagy Mr. Morgan új bérlője? – kérdezte a férfi.
– Igen, uram.
– Csodálkozom rajtad, Mr. Morgan azt mondta, hogy becsületes fiú vagy. Erre ilyesmit művelsz, ráadásul az első napodon.
 – Igen, uram. Igaza van. Nagyon sajnálom.
– Még szép… Ti aztán jól egymásra találtatok – mondta Torro már sokkal lágyabb hangon.
A két fiú halványan összemosolygott. Tudták, a nehezén már túl vannak. Torro türelmetlenül intett a fejével.
– Na, indulás vissza dolgozni!
Ezután az eset után Will megfogadta, hogy soha többet nem hagyja, hogy a kíváncsisága felülkerekedjen a bűntudatán.

2016. szeptember 4., vasárnap

A herceg III. rész 6. fejezet


Mikor átléptek a királyi palota hátsó bejáratán, Will szíve már a torkában dobogott az elfojtott izgalomtól. A fiú őszintén csodálkozott, hogy nem ájul el ott helyben. Végre itt van. A szüleinek valami köze volt ehhez a helyhez, és neki ki kell derítenie, micsoda. De ez még odébb van. Először a szerencsésen megszerzett munkáját kell megtartania. Hisz ez a mai nap még nem végleges, Mr. Morgan biztos ma este akarja leteszteli. Hát csak rajta. Nem lehet rosszabb, mint a robotolás Sierra birtokán.

A szolgák bejárata közel sem volt olyan díszes, mint a főkapu. Csak egy sima, jellegtelen vaskapu, ami előtt két termetes őr posztolt. Will kissé megszeppenve nézett rájuk, de Morgan csak némán odabiccentett nekik, mire azok mosolyogva félre álltak, és beengedték őket.
– Általában mindig ugyanazok az őrök állnak itt – magyarázta Mr. Morgan. – Ez azért szükséges, mert ők ismerik az itt dolgozó szolgákat, így senki idegen nem tud beosonni. Ha hosszú távon itt maradsz…– itt Morgan jelentőségteljesen a fiúra pillantott –, idővel téged is megismernek. Addig pedig majd valaki mással kell mindig bejönnöd. Érthető?
– Igen, uram – bólintott Will.
Miután elhagyták a kaput, bejutottak a palota udvarába. Itt aztán volt látnivaló! Már maga a palota is lenyűgöző látványt nyújtott. Széles márványlépcsőjével és díszesen faragott kapujával. A palota mellett pedig ott állt a hatalmas istálló. Bentről friss széna illata terjengett, és lónyihogás hallatszott. Kint az udvaron jó pár lovász és szolga lődörgött. Volt, aki megrakott zsákot vagy vizeskorsót cipelt, más valaki épp egy gyönyörű telivért vezetett kantáron. Willnek azonban nem volt ideje tovább bámészkodni. Morgan ellentmondást nem tűrően a palota bal oldalából nyíló ajtó felé irányította.
– Erre gyere!
Majd Will és Mr. Morgan beléptek az ajtón. Az első dolog, ami Willt megcsapta az iszonytató meleg volt. A hatalmas és nyüzsgő konyha első sarkában a legnagyobb kemence állt, amit Will valaha látott. Előtte két megtermett legény állt, és ügyelt arra, hogy a tűz még véletlenül se aludjon ki. A konyha közepén egy hosszú, keményfából készült munkaasztal állt. Ezen készültek az ínycsiklandozó ételek, itt is legalább öt szakács dolgozott. A falak mentén hatalmas dézsák sorakoztak, itt fiatal nők és férfiak öblítették le a használt edényeket. Morgan ide vezette a mellette haladó fiút.
– Amint már mondtam, az egyik mosogatófiúm kilépett, így te állsz be a helyére. Nem nehéz munka, az egyetlen elvárásom az, hogy ne csinálj rendetlenséget, és ami a legfontosabb, semmit se törj el. Ez eddig világos?
– Igen, világos.
– Helyes. Most Loretta gondjaira bízlak, ő majd megmutatja, mit hogyan csinálj. A mai este még nem lesz túl mozgalmas, a vendégek nagyja csak holnap érkezik. A holnap este viszont, talán mondanom se kell, nagyon fontos. Százötven vendég és összesen húsz fogás, rengeteg dolgunk lesz.
– Ezt mind ön fogja elkészíteni? – kérdezte kíváncsian Will. Még soha életében nem látott ennyi ételt, még így kimondva is rengetegnek tűnt. Morgan bár nem mutatta, jól esett neki a fiú érdeklődése. Így készségesen válaszolt.
– Természetesen én is részt veszek az elkészítésükben, de a szakácsaimmal közösen dolgozunk. A lényeg, hogy reggel nyolctól már dolgoznunk kell, hogy minden időben elkészüljön. Ha holnap este úgy dolgozol, ahogy nekem megfelel, akkor akár tovább is itt tartalak.
– Igen, uram, értem.
Tehát a holnapi estén dől el minden. Nem szabad semmit se elrontania, különben azon nyomban repül innen. Azt pedig nem engedheti meg.
– Loretta! – kiáltotta el magát Mr. Morgan. Abban a pillanatban egy alacsony, dundi nő fordult feléjük az egyik dézsa mellől. Munkában meggörbült háta és megkérgesedett kezei azt mutatták, hogy szorgalmas és becsületes asszony.
– Igen, uram?
– Ő itt Will – mutatta be a fiút. – Ő lesz az új mosogatófiú. Légy szíves, vezesd be az itteni szokásokba!
Loretta csak bólintott, majd intett Willnek, hogy kövesse. Mr. Morgan pedig végre nyugodt szívvel térhetett vissza a munkájához. Most már egészen biztos volt benne, hogy jó döntést hozott.

Will azt hitte, hogy a Sierra birtokon tapasztalt munkánál keményebben sose lesz már része, de most kénytelen volt belátni, hogy tévedett. Mr. Morgan ugyan azt mondta, a mosogatás nem nehéz munka, de Willnek a nap végére mégis olyan érzése volt, hogy a férfi nem mondott el mindent. A konyhán való munka igazán kemény volt. Will alig egy órát töltött el a párás, forró helységben, és már úgy érezte, elájul. A tengernyi edényről már nem is beszélve. A fiú nem is értette, honnan van ez a rengeteg edény. Hisz a királyi család összesen három tagból áll, minek hát ennyi minden? De nem szólt egy szót sem. Loretta útmutatásai szerint tette a dolgát. A nő elégedett volt a fiúval. Úgy látta, hogy szorgalmas, és pontosan követi az utasításait. És itt a konyhán ez volt a két legfontosabb tulajdonság. Így nem csoda, hogy a nap végére Will úgy érezte, alig áll a lábán. Odakint a város már régen sötétségbe burkolódzott, az utcák elnéptelenedtek, a palota is elcsendesedett, mikor Will végre kiléphetett a frissítő esti levegőre. A legszívesebben azonnal ágyba bújt volna, azonban volt egy kis gond. Nem volt hol. Teljesen lekötötte a gondolatait a palotába való bejutás, így a szállás kereséséről teljesen elfeledkezett. Arra pedig, hogy még ma találjon valami tisztességes helyet, elég kicsi esély volt. De akkor most mihez kezdjen?
Így a gondolataiba mélyedve talált rá a kapunál Mr. Morgan, aki a fárasztó munkanap után elégedetten indult el hazafelé.
– Gratulálok, fiam. Szépen helyt álltál – lépett a fiú elé mosolyogva.
– Köszönöm, uram.
– Megbeszélted már valakivel, hogy reggel be tudjál jönni vele?
– Igen, az egyik fiú megígérte, hogy megvár reggel.
– Helyes, akkor jó éjszakát!
– Jó éjt! – Morgan pedig már indult is volna tovább, azonban valami nem hagyta nyugodni. Szegény fiú olyan elveszetten álldogált ott…
– Kölyök…
– Igen? – kapta fel a fejét Will. Azt hitte a férfi már rég elment, ő meg teljesen belemerült a szállás probléma megoldásába. Mr. Morgan visszalépett hozzá.
– Mondd csak, van hol aludnod?
Abban a pillanatban Will arcát elfutotta a szégyenpír. Ennyire látszik rajta, hogy nincs hová mennie? Ráadásul pont a munkaadójának tűnt fel.
– Uram… ne aggódjon miattam. Majd találok valamit.
– Na, gyere! – intett a fejével a férfi, majd elindult az egyik széles utcán. Will engedelmesen követte, de közben szörnyen szégyellte magát. Ez az ember munkát adott neki, már ezért is hálásnak kell lennie, erre most még szállást is segít keríteni neki.
– Uram, kérem… erre semmi szükség – próbálkozott újra a fiú, de a férfi nyersen félbeszakította.
– Maradj csendben!
Így Will nem szólt többet. Csendben haladtak egymás mellett egyik néptelen utcát hagyták el a másik után. Végül Mr. Morgan bekanyarodott egy szűk kis sikátorba, annak pont a sarkán benyitott egy kopott ajtón. Will a férfi nyomába belépett, és egy nagyon takaros kis házban találta magát. Egy kicsit az otthonára emlékeztette. A kandallóban tűz ropogott, felette egy lábosba a vacsora rotyogott. A szobát teljesen betöltötte a finom illat. A szobából egy szűk és rozoga lépcső vezetett fel az emeletre. A szobában azonban volt még valami, illetve valaki. Will már első pillantásra megállapította, hogy az előtte álló nő nagyon hasonlít Mr. Morganra. Ugyanolyan barna szemük és piszkos szőke hajuk volt. Nyilvánvalóan testvérek lehettek. Bár a nő testvérével ellentétben alacsony és törékeny testalkatú volt, megfáradt arcán azonban jól látszott, hogy az évek során sok mindent kellett már kibírnia. A nő zavart tekintettel nézett az előtte álló fiúra.
– Carl, vendéget hoztál?
– Igen, Mary. Ő itt Will Smith, az új mosogatófiúm. Ma este itt marad. Will – fordult most a fiúhoz Morgan –, hagy mutassam be Miss Mary Morgant, a húgomat.
– Jó estét, Miss Morgan – biccentett Will, de a nő észre sem vette.
– Itt marad? De Carl mégis, hogy képzeled? Nincs is helyünk…
– Ugyan, Mary, ott van a lépcső alatti szoba. Már évek óta nem használtuk.
Will nem talált semmi érdekeset ebben a kijelentésben, Miss Morgant viszont láthatóan mélyen felháborította.
– De hát, Carl, hisz az Johnatan szobája…
– Mary, elég legyen! Will, tedd le a cókmókodat, aztán segíts teríteni.
Az este további részében nem lehetett Miss Mary hangját hallani. Will ugyan elképzelni se tudta ki az a Johnatan, talán Miss Mary vőlegénye esetleg férje lehetett. Az biztos, hogy a nőben fájdalmas emlékeket ébresztett. Miközben Will terített, tétován odafordult Mr. Morganhez.
– Uram, így is sokkal tartozom Önnek, jól megleszek itt ebben a szobában is, nem szükséges…
– Ne beszélj ostobaságokat! – morogta Morgan. – Ott van egy üres ágy. Minek nyomorognál, akkor itt a székeken.
– De a húga…
– Ne aggódj miatta!
Azután nem esett több szó közöttük. A vacsora nagyon ízletes volt. Will őszintén örült, hogy ismét meghitt családi körben vacsorázhatott. Már nagyon hiányzott neki. Vacsora után segített leszedni az asztalt, sőt még azt is felajánlotta, hogy elmosogat, de Miss Mary udvariasan elhárította az ajánlatot.
– Emlékszem, még mikor Carl volt mosogatófiú. Nagyon fáradt lehetsz. Feküdj csak le, én ezt befejezem.
 – Asszonyom, ha szeretné…, én szívesen alszom itt kint is. Nem akarok még több kényelmetlenséget okozni.
– Ne butáskodj, örülök, hogy Carl nem engedett egyedül kószálni a városban. Veszélyesek manapság az éjszakák.
– Hogy-hogy veszélyesek?
– Will, fiam – szólt közbe Morgan is. – Itt más az élet, mint vidéken. A mostani időkben örülhetünk minden olyan éjszakának, mikor nem hallunk egyetlen gyilkosságról sem.
Willt kirázta a hideg. Álmában sem gondolta volna, hogy a városi élet ilyen veszélyes. Lehet, hogy nehezebb lesz itt boldogulnia, mint először gondolta.
– Most már tényleg menj lefeküdni, kedves.
– Redben, jó éjszakát!
– Jó éjt, fiam!
Will tehát felnyalábolta a cókmókját, és belépett abba a titokzatos szobába. A fiú érdeklődve nézett körbe az apró hálófülkében. Nem volt benne semmi különös. Csak egy ágy, mellette egy láda, egy kis asztal és egy szék állt benne. Az ágy fölötti apró ablakon a hold ezüstös fénye világított be. Will lerakta a székre a batyuját, lehúzta a csízmáját, és szó szerint belezuhant az ágyba. Nem tudta ki az a Johnatan, de egy biztos: ilyen kényelmes ágyban már rég aludt.