A herceg III. rész 8. fejezet

Mr. Morgan szerencsére nem vette észre a fú távolmaradását. Csak Lorettától kapott egy alapos fejmosást, hogy hol maradt el ilyen sokáig. Az este további része eseménytelenül telt. A bál egészen hajnalig tartott, Will és a többi konyhai dolgozó munkaideje úgyszintén. Mikor már az utolsó vendég is elment, Will akkor lépett ki a nagy vaskapun a hűvös éjszakába. Az utca a legnagyobb meglepetésére még koránt sem volt kihalt. Még több tucat ember lézengett az utcán hangosan nevetgélve, nem egyen már jó alaposan felöntöttek a garatra. Mr. Morgan még találkozott pár ismerősével, így Will egyedül indult haza a lődörgő embereket kerülgetve.

– Will! Várj már!

De alig pár lépés után Daniel hangja visszafordította. Úgy tűnt a fiú is most végzett a szolgálatával.

– Tessék? – fordult az elé lépő fiú felé. Daniel mosolygott, tehát baj már nem lehet.

– Mit csinálsz holnap délben?

– Holnap? Semmi különöset. Miért?

– Mert apa megkért, hogy a nevében hívjalak meg hozzánk holnap ebédre.

– Tényleg? De hát… azt hittem apád haragszik rám. Akkor miért…

– Ne butáskodj, dehogy haragszik rád. Rám annál inkább. De szeretne megismerni. Ne kérdezd, hogy miért, én se értem.

– Hát ezt jó tudni – húzta el a száját Will.

– De azért eljössz, ugye? Anya istenien főzz, vasárnap pedig mindig sültet készít.

– Szívesen elmegyek. De egy kicsit aggódom apád miatt…

– A fejedet nem fogja leszedni. Ebben biztos lehetsz.

Daniel mosolyát látva Will is kezdett megnyugodni. Miért is kellene aggódnia? Hisz Torro parancsnok ebédre hívta meg, ez igazán kedves tőle. Ráadásul azt sem szabad elfelejtenie, hogy ő a legrégebben itt szolgáló ember, akit eddig megismert. Talán tud valamit a szüleiről…

– Akkor… hol találkozzunk?

– Holnap délben elmegyek Morganékhez. Te csak légy indulásra kész!

– Rendben, akkor holnap találkozunk – intett búcsút a fiú, Daniel úgy szintén.

– Pihend ki magadat! – majd a fiú eltűnt a sokaságban. Will is hazaindult. De Torro meghívása továbbra sem ment ki a fejéből. Önkéntelenül is valami hátsó szándékot keresett a férfi meghívása mögött. De mégis mi lenne az? Hisz a férfi nem is ismeri. Persze az is eszébe jutott, hogy hátha Simon beszélt neki róla, de éppen ezért változtatta meg a nevét. És Daniel is olyan rendes vele. Az apja is rendes embernek tűnt. Csak nem fog csalódni.

Will biztos meglepődött volna, ha megtudja, hogy ezekben a percekben Torro parancsnoknak is ő járt a fejében. Ahogy Willnek ő.

Torro egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből fia új ismerősét. Egyrészt örült neki, hogy Daniel végre talált egy igazi barátot. Persze fiának voltak barátai, nem is kevesen, de Torro meglátása szerint mind léhűtők voltak. Morgan elmondása szerint ez a Will fiú viszont becsületes és tisztelettudó, Daniel csak jót tanulhat tőle. És ha már Morgan is ezt mondja róla, akkor biztos igaz. Nem adná ki akárkinek Johnatan szobáját. Bár ma este inkább Daniel tanította rosszra őt. De hát fiatalok, persze, hogy néha hibáznak. Másrészt viszont… Torrót valami furcsa rossz érzés fogta el vagy inkább nyugtalanság, amitől egyszerűen nem tudott szabadulni. Mikor meglátta a fiú nagy, borostyánszínű szemét… mintha már látta volna valahol. Pedig még sose találkoztak azelőtt, ebben egészen biztos volt. De akkor honnan…, talán ha egy kicsit jobban megismeri, majd beugrik neki honnan olyan ismerős neki. Ezért is hívta meg őt holnap ebédre. Persze az is lehet, hogy csak beleképzeli az egészet. Akárhogy is, abból baja nem lehet, ha megismerkedik fia barátjával. Daniel szerint a fiú vidékről jött, nem ismer itt senkit. Biztos örülni fog a házias kosztnak. Mindenesetre ő maga már alig várja a holnapi ebédet.

Will egész éjjel úgy aludt, mint akit fejbe vágtak. Másnap reggel arra nyitotta ki a szemét, hogy Miss Mary az ágya mellé lép, és egy pohár tejet tesz le az asztalára.

– Jó reggelt! – köszönt Will, miközben igyekezett kitörölni az álmosságot a szeméből.

– Inkább jó napot – mondta a nő. – Már tíz óra is elmúlt. A reggeliről sajnos lemaradtál, Carl is elment már.

– Ma is dolgozik? – kérdezte csodálkozva Will. Vasárnap volt, furcsán hangzott, hogy valaki még ilyenkor is dolgozik.

– Csak délelőtt – felelte Miss Mary. – Ebédre már itthon is lesz. Egy óra múlva eszünk – mondta a nő kifelé menet.

– Miss Morgan… – szólalt meg tétován Will. Tegnap éjjel olyan fáradt volt, hogy eszébe sem jutott szólni a háziaknak, hogy ő holnapra meghívást kapott. Igaz, hogy Miss Mary akkor már szintén aludt. A fiú hangjára a nő visszafordult.

– Igen?

– Tegnap este Torro parancsnok meghívott hozzájuk ma ebédre.

– Értem, akkor elteszem a részedet, majd vacsorára megeszed.

– Elnézést, hogy nem szóltam.

– Ne butáskodj, hisz későn értél haza, mikor is szólhattál volna?

Ezután a nő becsukta maga mögött az ajtót. Nem tűnt dühösnek, Will mégis szégyellte magát. Annyira szeretné megkedveltetni magát vele, de egyelőre úgy érezte, ez meddő próbálkozás csak.

 

Ígéretéhez híven Daniel pontban délben kopogtatott a Morgan ház ajtaján. Will pedig rögtön föl is pattant, hogy beengedje. Mr. Morgan közben már hazaért, és a kandalló előtti székben pihent. Daniel mosolyogva lépett be a kis házba.

– Jó napot, Mr. és Miss Morgan!

– Jó napot, fiam – biccentett Mr. Morgan. – Hallom apád meghívta Willt ebédre.

– Igen, uram.

– Jól van, érezzétek jól magatokat!

– Köszönjük.

– És mondd meg apádnak, hogy isten éltesse!

– Átadom, viszontlátásra, Mr., Miss Morgan.

– Viszontlátásra! – köszönt Will is, majd a két fiú kilépett az ajtón.

– Miért mondta Mr. Morgan, hogy isten éltesse édesapádat? – kérdezte Will, mikor kikanyarodtak a főutcára.

– Mert ma van a születésnapja – felelte Daniel egyszerűen. – Miért? Szerinted mikor szoktak az embernek isten éltessent kívánni?

– Akkor ez különleges nap – mondta Will komolyan, és édesapja születésnapjaira gondolt. Azt a napot mindig hármasban töltötték, édesanyja bármilyen kevés pénzük is volt, sültet készített. Az mindig csodálatos nap volt, és ami a legfontosabb szűk családi körben töltötték. Valahogy mindig úgy képzelte, hogy ez más családoknál is így van. Daniel szerencsére értette mire gondol Will.

– Apa már évek óta nem ünnepli a születésnapját. Pontosabban mióta…

– Mióta?

– Mióta a keresztapámék elköltöztek. Tudod, ő volt apa legjobb barátja.

– Még mindig nem értem – vallotta be Will. Jó, szomorú dolog, ha elköltözik egy barátod, de ez még nem ok arra, hogy soha többé ne akarja megünnepelni a születésnapját. Daniel csak vállat vont.

– Apa nem szeret róla beszélni. Régen minden évben együtt töltötték ezt a napot, de aztán…

– Aztán?

– Igazából nem tudom mi történt. Még csak három éves voltam. Apa csak annyit mondott, hogy egyik napról a másikra tűntek el. Még csak el se búcsúztak tőlünk. Nem mondták el, hova mennek, nem mondták el, hogy miért… csak elmentek. Apa meg volt róla győződve, ha máskor nem is, a születésnapján biztos hall majd hírt róluk, de nem hallott. Azóta csak annyi időre vesz tudomást a születésnapjáról, amíg megkérdezi anyától, hogy érkezett-e levele.

– Ez szomorú – mondta őszintén Will.

– Igen, igazából nem is szoktunk róla beszélni. Csak azért mondom el neked, hogy ne érjen meglepetés.

Will csak bólintott, bár még mindig furcsállta a dolgot. Közben a két fiatal végighaladt a nyüzsgő főutcán, elmentek a hatalmas templom előtt, ami a reggeli mise után már üresen állt. A templom után a fiúk letértek a főutcáról, és egy kis mellékutcán haladtak tovább. A házak ritkulni kezdtek, és Will döbbenten látta, hogy Daniel kivezette őt a városból.

– Egész a város legszélén lakunk – magyarázta Daniel Will csodálkozó arcát látva. – Ne félj, nem akarlak elrabolni – nevetett fel a fiú, de Will ezt nem találta viccesnek. Rabolták már el katonák, és az minden volt csak vicces nem. De persze Daniel minderről semmit sem tudott. És ez így van jól.

– Meg is érkeztünk – mutatott Daniel az előttük lévő házra. Torróék otthona igazán takaros volt. A kéményből sűrű füstoszlop szivárgott, bentről az ablakokon át halvány fény szűrődött ki. A ház mögött kis veteményeskert húzódott.

– Na? Hogy tetszik? – kérdezte várakozóan Daniel. – Tudom, hogy nem egy palota, de azért…

– Pont, mint otthon – suttogta elfúló hangon Will. Nem tehetett róla, de ez a kis ház, amiről már messziről lerítt, hogy egy szép családi otthon, mélyen eltemetett emlékeket idézett föl benne. A hátul lévő veteményeskert egy gondoskodó női kéz kemény munkájának eredménye volt. Ahogy a bent rotyogó ebéd is. Ettől a néhány ártatlan képtől Willt úgy rohamozták meg a régi szép, de annál fájdalmasabb emlékek, hogy úgy érezte, menten belerokkan. Olyan rég gondolt a szüleire. Talán tudatosan ásta el őket az elméjében, hisz most egy sokkal fontosabb dolga volt. Ki kellett derítenie miért történt az a sok szörnyűség az elmúlt két évben. Miért kell most egy idegen családhoz jönnie, egy idegen asszony vasárnapi ebédjét ennie ahelyett, hogy a saját családjával, a saját anyja főztjét enné. Meg kell tudnia, mert amíg a titok ki nem derül, a lelke sem nyugodhat meg.

– Hé! – bökte oldalba barátját Daniel. – Nehogy elaludj, majd ha már tele lesz a hasad anya sültjével.

Persze látta, hogy Will gondolatai valahol egész máshol jártak, a szemei nagyon bepárásodtak. Talán egyszer megtudja, miért.

– Gyerekek, miért álldogáltok odakint? Daniel, miért nem invitálod be a vendéget? – kiáltott ki bentről egy kedves női hang. Daniel vidáman elmosolyodott.

– Gyere, már várnak.

Majd beléptek a házba. A Torro-ház belülről épp olyan takaros és barátságos volt, mint kívülről. A kandallóban tűz ropogott, az egész házat ínycsiklandozó sült illata töltött be. Az asztal már megterítve várt rájuk. Az egyik széken már ott ült Torro parancsnok, és jó kedélyűen pipázott. Mosolyogva biccentett oda Willnek.

– Jó napot, fiam! Látom sikerült ideérnetek.

– Jó napot, Torro parancsnok! Köszönöm a meghívást.

– Nagyon szívesen, hadd mutassam be a feleségemet.

Will csak most vette észre a kandalló mellett álló asszonyt. Dús barna haja és mosolygós kék szemei voltak. Alakja, talán a szülés miatt, igen csak kigömbölyödött.

– Jó napot, Mrs. Torro! – köszönt Will, az asszony meleg mosollyal biccentett vissza.

– Tehát te vagy Will Smith. Daniel már sokat mesélt rólad. Örülök, hogy megismerhetlek.

– Én is örülök, asszonyom, nagyon szép az otthonuk.

– Köszönjük. Ideje asztalhoz ülnünk.

Az ebéd fenséges volt. Will nem is emlékezett, mikor evett utoljára ilyen finomat.

– Mr. Morgan boldog születésnapot kíván. – Először Daniel szólalt meg az evőeszközök csörgését túlharsogva. Will ekkor szembesült azzal, hogy Daniel cseppet sem túlzott. Torro a születésnapi jókívánságot csak egy ingerült morranással vette tudomásul. Ezután kínos csend támadt. Will őszintén remélte, hogy nem az ő jelenléte feszélyezi a többieket.

– Egyébként… nem jött levelem? – szólalt meg hirtelen Torro a feleségére pillantva. Az asszony szomorúan lehorgasztotta a fejét.

– Nem, drágám, sajnos nem jött.

– Szerintem, ha eddig nem vették a fáradtságot, hogy írjanak, akkor ezután sem fognak – morogta halkan Daniel, de elég hangosan ahhoz, hogy az apja meghallja. Torro szemei dühösen villantak fia felé.

– Elég legyen, Daniel! Hisz mégiscsak a keresztszüleid, mutass egy kis tiszteletet!

– Én csak azt mondom, hogy több mint tizennyolc éve annak, hogy elmentek. Ideje lenne beletörődnöd, hogy…

– Daniel, vendégünk van – szólalt meg halkan Mrs. Torro. Az idősebbik Torro úgy kapta fel a fejét és nézett Willre, mint akinek most jut csak eszébe, hogy ő is ott van. Will egész idáig igyekezett úgy tenni, mintha láthatatlan lenne. Nem akart belekeveredni a családi vitába. Mikor Torro parancsnok megszólalt, hangja sajnálkozóan csengett.

– Sajnálom, Will, gondolom azt sem érted, hogy miről van szó.

– Ez nem egészen igaz – vallotta be a fiú. – Daniel elmesélte, mi történt ön és a régi barátja között. Csak hogy ne érjen meglepetés.

– Értem. Egy kívülállónak biztos furcsa lehet ez az eset.

– Egy kicsit igen.

– De tudod, én és Wilson… mi nagyon régi és nagyon jó barátok voltunk. Még soha nem találkoztam ilyen emberrel. Együtt lettünk katonák, együtt haladtunk felfelé a ranglétrán egészen addig, amíg engem ki nem neveztek kapitánynak. Soha sem értettem, hogy tudott akkoriban velem együtt örülni, soha az irigységnek egy apró szikráját sem mutatta. Tényleg nagyszerű ember volt. Ezért is olyan érthetetlen számomra, hogy ő és a felesége csak úgy eltűntek.

Will mindebből nem sokat fogott fel, csak egy dolog járt a fejében.

– Wilson…

– A barátom és Daniel keresztapja: Wilson Solto.

Abban a pillanatban mintha a szoba a feje tetejére állt volna, majd Will előtt elsötétült a világ.